– Engedj el! – szólalok fel nyávogva. Kérésemnek eleget tesz, de továbbra is dühösen néz, mint akit meg tudna fojtani egy kanál vízben. – Komolyan nem vagy normális!

– Hogy én? – kiált fel. – Te vagy az, aki a figyelmeztetésem ellenére azzal az ördöggel lógott, mi több, hagytad, hogy a húgunk megismerkedjen vele! Sőt, te még a barátodként mutattad őt be! Mégis mit képzelsz? Feleslegesen jártatom én a szám?

Kiabál, amitől kissé aggódni kezdek, hogy a szüleink felkelnek, és megtudnak mindent.

– Halkabban, kérlek – nézek rá könyörgően, majd sóhajtok egyet. – Jó lenne, ha lenyugodnál végre.

– Mégis, hogy tudnék lenyugodni, mikor az intő szavaim ellenére továbbra is találkozgatsz vele?!

– Úristen! – akadok ki én is egy kissé. Túl szép lett volna ez a nap, ha nem történne valami. Már beleállnék, elmondanám, hogy nem úgy van, ahogyan azt ő gondolja, hogy a kis drágám mennyire is szerethető, azonban visszafogom magam. Ha ezt megtenném, többet az utcára sem engedne ki a pótapukám, alias Eric. – Egyáltalán nem az van, amit gondolsz!

Felháborodottan lépek egyet hátra, mint akit ártatlanul vádoltak meg. Elég jó vagyok a hazugságokban, de ez is az ő hibája. Ha nem lenne ilyen védelmező, nem kellett volna minden egyes alkalommal hazudnom neki, amikor bulizni mentem a barátaimmal... illetve amikor megismertem az első szerelmemet.

– Hogy nem? – kérdez vissza hitetlenkedve. – Ha tényleg így van, akkor figyelmesen hallgatom a magyarázatodat!

– Nem találkozgatok azzal a fickóval, megtiltottad, és ezt tiszteltedben tartom – kezdek bele a mesémbe.

– Akkor hogy került oda?

– Honnan tudjam? – vágok vissza. – Éppen azt terveztük, hogy veszek magamnak egy Reebok cipőt, amikor a könyvtár előtt megláttam őt.

Felhorkant.

– Zaklatni kezdett?

– Nem! – nyüszítek fel. – Mi több, először nem is akart észrevenni, úgy csinált, mint aki nem lát! Az, aki odament zaklatni a másikat, az történetesen én voltam... – szorítok rá ismét a nedves ruhámra, gyűrögetni kezdem. Végül is annyira nem hazudok sokat. Tényleg én voltam az, aki odament hozzá.

– Direkt megmondtam, hogy ne beszélj vele!

– Tudom!

– Mondtam, hogy gonosz!

– Tudom! – válaszolom ismét egy kis makacssággal a hangomban. – Tehát odamentem hozzá, és próbáltam vele flörtölni... ezután Ianék követtek, és Avery-t nem lehetett levenni Todról. Tudod, hogy milyen, ha valaki megtetszik neki, azt nem hagyja.

Ezen láthatóan elgondolkodik, azonban szemöldökét zavartan összehúzza.

– Megmondtam neked, hogy nem jó vele kikezdeni, hogy ő nem jó fiú, hogy csak tönkretesz és hogy barátnője is van!

Sóhajtok. Nem hiszem el, hogy csak a sajátját hajtja, de legalább már nem néz ki úgy, mint aki meg akar verni.

– Tudom... De nekem nagyon tetszik ő... – Kissé bele is pirulok a mondatomba. Olyan érzés, mintha szint vallanék neki, miközben kifogásként használom.

– Keress valaki mást! – csattan fel dühösen. – Ő nem hozzád való! Amúgy is sokkal idősebb nálad! Ráadásul megtiltottam. Ő nem jó ember, nem akarom, hogy valami bajod essen, Chad.

– Tudom, már sokszor elmondtad.

Bólint egyet, ezúttal hagyja, hogy elmenjek a fürdőszobáig., A kádba ülve megnyitom a meleg vizet. Tényleg nem értem, miért viselkedik így, hogy miért utálják egymást ennyire. Sokkal könnyebb lenne, ha valamelyik elmondaná, úgy legalább el tudnám dönteni, hogy pontosan mi is legyen. Kinek higgyek. Ericnek, hogy Tod a világ rossza vagy Todnak, aki szerint Eric egy bunkó zaklató.

Valójában az is lehet, hogy Ericnek van igaza. Hogy a barátom nem a legkedvesebb ember a világon, hogy furcsa hobbijai vannak. De tényleg akkora bűn lenne, ha mindez egy kicsit sem érdekelne? Az a Tod, akit én ismerek egy kis félős macska, aki minden egyes kalóriájára úgy figyel, mint más a tiszta fehérneműjére, aki szinte mindenre allergiás, és bár ijesztő a külleme, belül mégis édesebb, mint a baracklekvár. Az, akin látom, hogy szereti a testiséget, mégsem tesz olyat, ami nekem nem lenne jó, mármint, ha tenne, akkor is sajnálná. Az, aki lehajtsa a fejét, ha hozzászól egy idegen, és szinte suttogva válaszol neki. Az, aki ennyire törődik velem... Az, aki ennyire szeretni való... Olyan édesen, szeretetteljesen tud megérinteni, hogy elájulnék tőle. Tényleg az a fiú lenne annyira gonosz, akitől minden alkalommal jobb kedvem van? Aki kérdezés nélkül hazavitte a volt barátnőmet, aki minden alkalommal azon aggódik, hogy más tetszik? Mégis, hogy lehetne egy ennyire édesen önbizalomhiányos srác maga az ördög? Az angyalarcú Tod?

Azt hiszem, mindazok után, amit tudok róla, képes leszek megbirkózni vele. Még ha egyszer tényleg igazából meg is fog bántani. Nem fogom sajnálni, hogy megtettem. Azt bánnám, ha meg se próbálnám.

Az ujjaim kifehérednek a kormányon, annyira szorítom. Dúl bennem az indulat, de muszáj visszafognom magam a saját érdekemben. Nincs kedvem nekicsapódni valaminek. Ám, amikor megállít a piros lámpa akaratlanul is feltör belőlem egy hangos kiáltás. Még jó, hogy egyedül vagyok.

Annyira jó volt az együtt eltöltött idő Chaddel, azt hittem, most már minden sínen lesz, erre felbukkan egy idióta ribanc! Szívesen otthagytam volna az útszélén, már csak azért is, ahogyan Chad nézett rá. Kíváncsi lennék, ki ő és mi köze van hozzá. Miért annyira fontos, hogy a semmiből felkiáltva is meg kellett állnom?! Miért annyira fontos, hogy Chad hátra ült vele?! Miért annyira fontos, hogy egész úton összesimulva vigasztalni kelljen?!

Amint zöldre vált a lámpa hangos gázzal indulok neki az útnak. Nem tartom be a sebességkorlátot, az sem érdekel, mennyire szakad az eső, mindenkit kikerülve sietek haza.

Csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem lett balesetem.

Amint felérek a lakásomba észreveszem, hogy valaki fekszik a kanapémon. Ritkán zárom be a bejárati ajtómat, hogy őszinte legyek, nem is nagyon emlékszem, hol a kulcsa, ezért a barátaim előszeretettel használják ezt ki. Akkor is itt lógnak, amikor éppen nem tartózkodom a lakásban.

– Charles? – kerülöm meg a kanapét. Békésen szuszog. Közelebb megyek hozzá, meg akarom nézni, hogy jól van-e, amikor hirtelen felpattannak a szemei.

– Bú!

Egy aprót megugrok a hirtelen ért ingertől, majd csak egy rutinos mozdulattal gyomorszájon vágom. Nevetve és jajgatva fordul oldalra a hasát fogva.

– Mit keresel itt? – foglalok helyet a fotelben. Lehajolok, a bakancsom fűzőjét kezdem kibontogatni, hogy ne járjam be az egész lakást.

A játszott fájdalma azonnal eltűnik az arcáról, sejtelmes mosoly váltja fel.

– Van valamim – kuncog, nekem pedig már ennyitől is jobb kedvem lesz. Charles olyan, mint a tündérkeresztanya. Mindig akkor bukkan fel valami kedélyjavítóval, amikor szükségem van rá.

Egyáltalán nem ellenkezem, sőt már hozom is neki a kis tálcámat, amin perceken belül ott sorakoznak a kis utcák, amit felváltva szippantunk az orrunkba.

– Jól esik – állapítja meg nem sokkal később. Kinn ülünk a teraszon, ő egy szál boxerben, én pedig itthoni melegítőszettben. Éppen zöldcigit szívunk.

– Londonban mindig esik.

– Ez nem igaz – ingatja meg a fejét, újabb slukkot juttatva a szervezetébe. – Londonban a legtöbbször esik. De vannak napok, amikor igenis süt a nap.

Fogalmam sincs, hogy ez a hangszínének tudható be, vagy a kótyagos elmémnek, de most ezt magamra veszem átvitt értelemben. A lelkemben is a legtöbbször esik, ám vannak napok, amikor minden felhőtlen. Ilyen volt az elmúlt nap Chaddel. Visszagondolva minden annyira meseszerűnek és nem eviláginak hat. Lehet, csak álmodtam az egészet.

Újabb slukkot szívok magamba, az utcán elhaladó fényeket figyelem. Minden lelassult körülöttem, Charles egyenletes szuszogása kellemesnek hat a fülemnek.

– Lefeküdtem Chaddel – csúszik ki a számon, pedig egyáltalán nem passzol a témához.

– Ja, tudom, hogy baszogatod – ráncolja a piercinges szemöldökét, lehamuzva a nagy semmibe.

– Nem. Most basztam meg először.

Féloldalról is látom, ahogyan kitágul a szeme. Pupillája nagy, ijesztő. Fekete. Félek, hogy elnyel.

– Miért vártál vele ennyit? – Megvonom a vállam, újabb slukkot szívok magamba. – Mindegy, a lényeg, hogy meg van – vigyorodik el. – Milyen volt?

– Túl jó – sóhajtok ismét, a tekert cigit görcsösen szorítom az ujjaim között. Nem akarom, hogy kihulljon a kezeim közül.

– Akkor megérte. – Most ő von vállat. – Meg legalább, végre kidobhatod.

Felé kapom a fejemet.

– Miért tennék ilyet?!

– Miért ne? – kérdez vissza fennhangon. – Csak megbaszni akartad a kölyköt. Megtetted. Szóval hagyd a francba.

Összeszűkült szemmel és gyors léptekkel indulok meg a barátom felé a folyosó elejéről. Ezt tényleg nem hiszem el, ez már több mint sok! Alig telt el pár nap a legutóbbi incidensem óta Eliottal erre most azt kell látnom, hogy Ian mellett ül egy padon, és beszélgetnek? Pont ők?!

– Mi a fasz történik itt? – Hangot is adok meglepettségemnek. Nem szeretek csúnyán beszélni, Isten lássa lelkem, de ami sok az sok. Először megvédi, most meg ez.

– Mi történne? – kérdez vissza barátom, próbál a szemembe nézni.

– Miért van itt a robot?

– Beszélgetünk.

– Azt látom – bólogatok, miközben próbálok minél gúnyosabb hangszínt felölteni magamra –, de mégis mit tudsz te pont vele beszélgetni? Vagy mi van, az a fene nagy utálatod hirtelen átváltott szeretetté?

– Álljál már le! – fogja le a kezem. Szokásom néha gesztikulálni vele. – Csak beszélgettünk, és nehogy már ezért kelljen nekem magyarázkodni, egyelőre nem vagy a feleségem, hogy tudd minden lépésem.

– De a legjobb barátod igen!

– Akkor sem mondhatod meg, hogy mit csináljak és kivel! – áll fel elém. Felhúzom az orrom, fél szemmel a néma fiúra tekintek, aki csak az ölét bámulja.

– Miért nem mész vissza festegetni, és baszni a kuncsaftjaiddal ahelyett, hogy Iant zaklatod? Ő csak túl kedves, és nem küld el téged, ezért teszem én!

– Chad! – Ian hangja mérgesen csattan fel. Nem baj, majd megnyugszik.

– Az, hogy én mit csinálok és kivel az nem a te dolgod – válaszol Eliot tárgyilagos hangnemben, akárcsak egy pszichopata.

Felhorkanok, meg akarom ütni őt, viszont Ian apja –, aki történetesen az iskolánk igazgatója – már múltkor figyelmeztetett, hogy nincs sok nekem hátra, ha továbbra is verekedésekbe keveredek. Ezért hát vissza kell fognom magam. Elfordítom róla a tekintetem, mint aki meg sem hallotta az előző mondatot.

– Mellesleg hol van Tom? – Témaváltásban vagyok a legjobb.

– Eggyel feljebb van – mutat felfelé –, nemrég itt volt Lili, keresett téged, ezért Tom úgy döntött, hogy addig amíg nem jössz meg, inkább visszamegy vele a lányokhoz.

Bólintok. Érdekes, hogy ilyes esetekben nem fél. Szó nélkül elindulok tőlük, sietek. Ki tudja mit csinálnak azok a lányok Tommal. Lili barátnői... Nos, hogy is kellene szépen mondanom? Ribancok? Igen, ez a szakszó rájuk.

Alig pár méterre tőlük látom, ahogy drága barátom a csajok csevegését hallgatja halkan, miközben köztük üldögél. Annyira aranyos! Bárcsak látnák ezt a lányok.

– Hali! – lépek oda hozzájuk mosolyogva.

– Chad! – Imádom, hogy minden alkalommal ennyire meg tudnak nekem örülni. – Olyan rég voltál itt! – biggyeszti le az egyik lány az ajkát.

– Sok a dolgom mostanában – válaszolom, miközben tekintetemmel megkeresem az ismerős szőke tincseket. Meg is találom őket, pontosan előttem, Tom közvetlen közelében ülve. Legalább vigyázott rá, amikor jártunk is ezt csinálta. Úgy viselkedett vele, mintha a fia lenne. – Miért kerestél? – nézek rá. Örülök, hogy nyoma sincs a tegnapi szomorúságának. Megszoktam, hogy jókedvű. Ő az, akit a lány barátomnak mondhatok, tehát nem szeretem, ha szomorú.

– Vettem neked sütit a tegnapi miatt – pillant felém félszegen. Megfogja a táskáját, és kettő darab édesen becsomagolt szárazsütit nyújt felém. A kedvenceim egyike. – Az egyiket neked, a másikat meg annak a fiúnak, aki vezetett.

– Köszi – veszem el tőle boldogan. Délután első dolgom lesz odaadni neki. Tudom, hogy nem fogja megenni a kalória félelmei miatt, ezért remélem, hogy nekem adja majd. – Mellesleg ő a pasim, már biztos hallottatok róla...

Biztos vagyok benne, hogy Tom vagy Ian már elpletykálta a fél iskolának, hogy egy férfival járok, mintha olyan nagy cucc lenne.

– Hallottam – szól közbe Amanda –, de eddig nem akartam elhinni.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nincs több esélyem? – pislog rám Lili játszott szomorúsággal. Felkacagok, és a másik oldalára menve átkarolom.

– Nincs, én már egy lefoglalt, szerelmes fiúcska vagyok – szorongatom meg gyengéden. Soha nem hagynám el Todot önszántamból.

– Na és... – szólal meg ismét Amanda –, melyikőtök van felül? – Huncut kuncogások következnek, mire közlöm velük, hogy titok.

Hétfőn reggel elég kótyagosan ülök a szemináriumon. A hétvégén jól beálltam, most sem érzem még teljesen tisztának magam, de ahogyan megy ki a zsibbadás a fejemből, úgy kezdem el érezni az őrült migrénszerű fejfájásomat. Ezért (is) szeretek szívni. Legalább addig se fáj semmim.

Hirtelen egy erős ütést érzek meg a tarkómon, amint a tanárúr elhagyja a termet, befejezve az órát.

– Mi a franc?! – kapom hátra a fejemet. Eric gúnyosan vigyorgó arcával találom szembe magamat.

– Nem franc, csak én.

– Kettő ugyanaz – simogatom meg a fájó pontomat. Felciceg. Nem hiszem el, hogy nem tud úgy létezni mellettem, hogy ne kerüljön velem interakcióba. Mondjuk, ha máshol tenné, még nem is bánnám.

– Aranyos, ahogyan bókolsz – forgatja meg unottan a szemét, majd közelebb hajol hozzám. – Igyekezz, kinn várlak. Van valami, amit itt benn nem szeretnék veled megbeszélni – néz komolyan a szemembe, majd hangos csikorgással kitolja maga alól a széket, és távozik is. Én vagyok az utolsó, aki elhagyja a termet. Kíváncsiságom vezérel, érdekel, mi olyan fontos és titokzatos, amiről Rickie beszélni szeretne velem. Pont énvelem. Pont ő.

Az épület előtti parkolóban megpillantom, ahogyan egy törtfehér Mustang mellett áll. Ha jól látom, újfajta, nemrég tehette a picsája alá az apja. Az enyém tenne valaha ilyet... Ch...

– Elviszel randizni? – érkezem elé vigyorogva.

Undorodva elhúzza a száját.

– Ha nem lennék kulturált férfi, akkor most leköpnélek ezért a mondatodért.

Jóízűen felkacagok.

– Mint hetedikben?

Lesüti a szemét, kissé elpirult arccal.

– Akkor még... nem voltam... túl kulturált.

– Se férfi – teszem hozzá, aprót kitolva a nyelvem. Erősen bokszol a vállamba, mire játszott fájdalommal feljajdulok.

– Tudod – kezdi duzzogó hanggal –, egy ideig furcsállottam, miért nem zaklattál a hétvégén. Miért nem kaptam a szokásost, aztán rájöttem. Vagyis eleinte csak sejtettem, amíg Chad haza nem érkezett – magyarázza, ajkát felhúzva.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vakarom meg a tarkómat zavartan. Gyanakodva összeszűkíti egy pillanatra a szemét, méreget, majd hitetlenkedve felnevet.

– Hát, persze, hogy nem!

– Ne ordíts! – szólok rá, mivel a beszállingozó hallgatók figyelme kezd felénk irányulni.

– Hogyne ordítanék? – sziszegi a fogai között. – Direkt megkértelek valamire. És basszus már, nem hiszem el, hogy komolyan pont az öcsémet kell fűzegetned!

Egy pillanatra megfagy bennem még a vér is. Honnan tud róla? Az nem lehet, hogy Chad beszélt róla... Igaz?

– Miről beszélsz? – lépek egyet hátra, mielőtt annyira dühbe jön, hogy megüssön.

– Neked mindent a szádba kell rágni?

Pont, ahogyan vártam, jó erősen megüti a vállamat.

– Nem fűzegetem az öcsédet, te jó ég! Állj le! Kinek kellene egy kölyök? – nevetek fel, úgy téve, mintha valami hatalmas idiótaságot mondott volna.

– Épp ez az, hogy egy kölyök – sóhajt fel, gondterhelten végig szántva gyönyörű, vöröses tincsein. – Bármit elhisz, amivel eteted. Belőled pedig simán kinézem, hogy csak azért flörtölgetsz vele, hogy bosszants.

Ha nem ebben a szituációban lennénk, most felnevetnék. De nem tehetem. Csak neki adnék igazat.

– Nem teszem, és ezt a témát itt én tényleg befejezem – lépek még eggyel hátrébb. – Már elég unalmas. Majd szólj, ha valami más kell. Na, helló – biccentek neki a fejemmel, majd megindulok a saját autóm felé. Még hallom, ahogyan ordít utánam, de bedugva a fülhallgatómat megszűntetem őt létezni. Nem akarom többet ezt a témát tovább boncolgatni.

Ma úgyis szakítok vele.

------

Végre csütörtök, hurrá!❤️❤️

Hiába az eddigi rózsaszín ködnek, sajna, ha elhagyják a biztonságot nyújtó kis burkot, 
azonnal találkozniuk kell a rideg valósággal, ahol igenis, kapnak rágalmaknak tűnő dolgokat 😶‍🌫️

De vajon meddig tudnak titkolózni, és milyen hosszú lesz ez a kapcsolat most,
hogy Tod véghez vitte az eredeti tervét? 

Várunk vissza jövő héten! 

ui: ha itt jártál, ne felejts el magad után hagyni egy csillagot és/vagy kommentet,
ezekkel motiválsz minket a legjobban a folytatásra ❤️