Fáj. Sajog. Lüktet.

Már egy ideje egymás után érzem a testrészeim minden egyes kis részein, az sem segít, ha összehúzom magam. Hamarosan el kell múlnia, éltem már át ilyet, tudom, hogy megy ez. Csak egy kis idő kell. Hogy megéri-e? Absolute.

Lassan feltornázom magam az ágyról, belebújok a ruhámba és kitipegek a konyháig. Innen hallom Tod édes dúdolását. Hangulatos, mintha csak énekelne. Elmosolyodom, majd gondolkodás nélkül bújok bele a csontos hátába. Mondtam már, hogy milyen meleg? Akár egy forró tea a hideg téli napokon. Megfordul az ölelésembe, és egy gyors arcra puszival üdvözöl. El fogok olvadni.

Elharapom az alsó ajkam úgy pillantok gyönyörű íriszeibe. Szeretem, imádom, megőrülök értük. Átkarolom a nyakát mielőtt kiegyenesedne, egy apró csókba invitálom. A legédesebb baracklekvár íze szökik az ajkaim közé. Kezei végig simítják a derekam, ebben a pillanatban szemeim felpattannak, elengedem őt, és megállítom. Még mielőtt lejjebb vándorolna, elkezdene tapogatni, és ugyanoda kerülnénk, ahol pár órával ezelőtt voltunk. Szeretem őt, kellemes érzés volt érezni testének melegét, illetve nézni, mennyire jól érzi magát. Azonban saját lelki egészségem kedvéért megpróbálom a legminimális számra csökkenteni ezentúl a szexuális aktusainkat. Igazából, ha képes lennék érezni bármiféle szexuális izgalmat, semmi gond nem lenne, szívesen tenném. De mivel nem vagyok rá képes, ezért a múltban is sokszor azon kaptam magam, hogy elkalandozik a gondolataim, elunom az egészet, arra várok közben, hogy mikor ér véget. Sokszor próbáltam már, tényleg. Emiatt is mentek tönkre az eddigi kapcsolataim, az ex barátnőim szerint egy töketlen fasz vagyok... Azonban most nem fogom hagyni, hogy megismétlődjön az, ami eddig.

Kissé eltolom magamtól, a konyhapult felé biccentve, némán kérdezve, hogy mit készítget. Todot túlságosan is szeretem ahhoz, hogy ilyen jelentégtelen dolog miatt el kelljen hagynom őt. Tervezem neki elmondani a közeljövőben, de előtte biztosítani akarom magam a szívébe. Azt szeretném, hogy ő is annyira megőrüljön értem, mint én érte.

– Ó, nem tudom, hogy ettél-e már ilyet, de ez egy karfioltatár.

Tatár? Mint az a népcsoport általános töriből?

Felhúzom a szemöldököm, elemezgetni kezdem. Szépen a tányér közepére van helyezve, henger alakba, mintha csak puding lenne, vagy valami... De mégis elhúzom kissé a szám.

Karfiol. Zöldség. Ráadásul kora reggel van. Biztos ebben? Nem lehetne egy egyszerű szendvicset összedobni?

– Nyugi már! – simítja meg a hátamat nevetve. – Esküszöm finom!

Bólintok.

Oké, hiszek neki.

Elindulok az asztalhoz, ott megvárom, hogy végezzen.

Tatár. Őrület mik vannak. Először zabkása, most ez. Remélem, tényleg finom, nem akarok rosszul lenni. Vele szeretném tölteni ezt a napot, és a maradék ajándékát odaadni neki.

Hamarosan megérkezik ő is, két tányérral a kezében. Leteszi elém, azonban az előbbi karfiolos tatár mellett ott van egy lapos narancsos-sárgás gőzölgő valami. Akkor ez meg mi? Batukán? Felkuncogok saját magamon. Nem kéne ilyeneket gondolnom.

– Kóstold meg. – Velem szembe ül le, szinte lélegzetvisszafojtva várja a reakcióm.

Bólintok. Megfogom a kanalamat, és a tatárba belemártva kanalazok egyet. Azt hiszem, látom a zöldség egy kis darabkáját. Nyelek egyet. Most vagy soha. Összeszorítom a szemem, úgy kapom be gyorsan az evőeszközt.

Hm... Bólogatni kezdek. Nem is olyan rossz az íze, mint hittem. Talán... Talán még finom is lehet. Pluszban egyáltalán nem kemény, elég puha állagú. Hogy csinálta ezt? Lelkesen bólogatok, most jön a hadvezér. Forró. Megrázva a kezem először megfújom, majd úgy harapok abba is bele. Édes. Mi a fene! Hogy?

– Ezt hogy? – nézek rá hitetlenkedve. – Tényleg finom. Főleg ez – mutatok a batura. – Ez igazából micsoda?

– Édesburgonya.

– Azt se tudtam, hogy létezik ilyen! – adok hangot csodálatomnak, és folytatom a reggelimet. Erre már ő is elmosolyodik, majd látom, ahogy végig vezetve rajtam a tekintetét elidőzik a kezemen. Lepillantok rá; a csuklóm.

– Sajnálom, kicsit túlzásba estem...

– Semmi baj! – intem le teli szájjal. – Csak túl érzékeny a bőröm.

És ez tényleg így van. Már attól, hogy leszorította egy kis időre a csuklómat, kipirosodott. Hiperérzékeny. Csendben eszem tovább, ő nem áll neki, továbbra is engem bámul.

– Egyél – mutatok rá fenyegetően a kanalammal –, ne akard, hogy én egyem meg!

Felkacag. Arca kellemes színben pompázik. Mint a lenyugvó és a felkelő Nap. Gyönyörűen pozsgás.

Ő is velem együtt nevet, hangja csilingelően lengi körbe a nappalit. Tél révén zordságnak kellene lennie, mégis nyári napfény szökik be az ablakokon. Chad csodaszép, a tegnapi éjjel után pedig még annál inkább is. Mivel látom rajta a jeleimet. Ez olyan büszkeséggel tölt el, hogy az valami hihetetlen.

– Örülök, hogy annyira ízlik, hogy repetát is kérnél belőle – kuncogok továbbra, majd a kanalammal levájok egy darabot a karfioltatárból. Ritkán eszek ilyet, mivel elég sok tejes alapanyagot tartalmaz, de még kora reggel csak emiatt elmentem a körzértbe, hogy beszerezzek mindenből laktóz-és gluténmenteset. Szeretem, imádom, de általában kerülöm ezeket az ételeket a sok macera miatt.

Mondjuk, reggelizni is ritkán szoktam.

– Repetát? – lepődik meg, nagyokat pislogva.

Felvonom a szemöldököm.

– Igen, repetát. Tudod, újabb adagot.

– Soha nem hallottam még ezt a szót – nevet fel, újabb adag édesburgonyapürét lenyalva a kanaláról. – Repeta. Vicces. Re-pe-ta – szótagolja, ízlelgetve a szót, és minél többször mondja ki, annál hülyébben hangzik az én fülemnek is.

– Fejezd be! – szólok rá nevetve. – Kezdi értelmét veszíteni az egész.

– Repeta – ismétli meg ismét.

– Chad! – röhögök.

– Mi az? – kérdi vigyorogva.

– Ne mondd ki újra!

– Mit? – lesz huncut a mosolya.

– Nee! – nevetek, érzem, a szám már kezd fájni.

– Azt, hogy...

– Neee! – dőlök rá az asztalra, nem bírva tovább adom ki magamból a hangos nevetést. Fogom a hasamat, úgy harsogok, majdhogynem visítok. Pedig nem is ennyire vicces ez.

– Annyira szeretem, ahogyan nevetsz – simít a hajamba. Megemelem a fejem, próbálom rendezni a vonásaimat, visszafogni a fel-felnevetéseimet. – Olyan gyönyörű vagy – mosolyog édesen. Egy vonallá préselem a szám, érzem, ahogy elpirul az arcom.

Tudtam, hogyha egyszer végre szexelünk, akkor megtör nálam minden gátlás, és önfeledten fogok viselkedni mellette. Imádtam minden egyes pillanatát, azt a látványt, a hangokat, az érzést... Teljesen megrészegített. Egyáltalán nem csalódtam Chadben, pont olyan fantasztikus élményt nyújtott, mint amit elvártam tőle. Egyetlen dolog, ami bánt, az a csuklója. Olyan, mintha bántottam volna, pedig nem is. Még nem. Olyan, mintha megerőszakoltam volna, ám még a közelében sem voltunk annak. Sőt, még a BDSM-nek sem.

Alig várom, hogy hamarosan úgy is játszadozzak vele. Ez azonban még egy kicsit várat magára, egyelőre nem tudom, hogy hozzam fel neki a témát. Nem tudom, hogyan fogadná. Mennyire lenne benne, vagy futna el tőlem örökre.

– Min gondolkodsz? – szakít ki a gondolataimból hirtelen. Már a mosogatónál állok, az utolsó kanalat öblítettem le.

– Hogy mit kellene ennünk majd ebédre – fordulok felé, szelíden mosolyogva. Még nem mondhatom el neki.

Nevetve a nyakamba csimpaszkodik.

– Olyan édes vagy! Hiszen most ettünk – csiripel, ahogy beszél. Lerí róla, mennyire boldog. És én tettem ilyen boldoggá. Kell ennél jobb érzés?

– Jól van, na – karolom át a derekánál fogva. Lehajolok hozzá, ő lábujjhegyre áll, úgy nyom egy édes csókot az ajkaimra. – Még... – motyogom, amikor elhúzódik. Beharapja az alsó ajkát, úgy kuncog fel. Szeplői felragyognak, rózsaszínen pompáznak. Újabban felpipiskedik, lágyan érinti össze az ajkainkat. Megbolondít. – Még – nézek rá könyörgően, amikor eltávolodik.

– Tod! – Csilingel, ahogyan nevet.

– Kérlek – ismétlem meg gyengédebb hangon. Ismét elpirul, majd bólint. Lassan lábujjhegyre áll, gyönyörű ajkai közelednek, lehelete csiklandozza a szám, amikor... A rohadék direkt elhúzódik tőlem. – Hé! – kiáltok fel, hangot adva a nemtetszésemnek. – Hol a csókom? Add ide! – fújom fel az arcom, ám hiába hajolok le hozzá, ő csak nevetve folyton kitér előlem.

Akkora egy játékos ez a Chad!

Direkt elhajolva tőle húzom tovább az agyát, mindaddig, amíg át nem karolja a felső testem. Ismételten felnevetek, és kibújok az öleléséből. Van előnye, ha kicsi vagy és vékony.

– Ne szórakozz velem, Chad – próbál ijesztőnek tűnni, azonban a visszatartott mosolya csak még jobban arra ösztönöz, hogy játszadozzak egy kicsit. Megfogom a kezét, és amilyen gyorsan felé hajolok olyan gyorsan rohanok is el a másik helyiségbe kacagva. Annyira vicces a duzzogó arca, mint egy kisgyerek, aki nem vehetett magának nyalókat. Haláli.

– Na, mi lesz? – nézek közvetlenül a szemébe, amikor a kanapé előtt áll.

– Ne akard, hogy elkapjalak! – fenyeget meg az ujjával.

– De-de – bólogatok hevesen direkt rájátszott hangszínnel. Pont olyan, mint mikor valamelyik idióta barátomat viccelem meg. – Csak az a baj, hogy nem tudsz elkapni!

Kitolom rá a nyelvem, így kezdek bele egy örökös kergetőzésbe, ami annyiból áll, hogy a bútor egyik széléből a másikba lépdelek, ő pedig óriás lábaival követi lépteimet. Igazságtalan az élet!

– Na, elég legyen ebből! – nyúl felém. Legnagyobb meglepetésemre megragadja a kezem, és áthúz egészen magához. Honnan ez az erő? Időközben megivott egy gumibogyó szörpöt, vagy mi? Egyik kezével szorosan tartja a testem, míg a másikkal az elhajoló arcomat próbálja maga felé fordítani. Imádom, annyira nagyon szeretem. Csillogó szemei miatt csak még izgatottabbá válok, végül átadom magam az ízének. Fincsi.

– Ez nem volt fair tőled – mondom, miután elengedett, büszke vigyorral pillant vissza rám. – Csaltál!

Továbbra is büszkén bólogat nekem, ezért inkább megcsókolom. Átkarolom a vállát, úgy húzom közelebb magamhoz. Szegénynek nem biztos, hogy ez a legideálisabb testtartás ebben a helyzetben. Legalábbis szerintem, mivel elenged, és a kanapéra leülve a ölét paskolja meg. Ez igen... Abszurd, hogy tényleg komolyan gondolja.

– Apucisat akarsz játszani, apuci?

Kérdésemre kétszeresére, nem. Háromszorosára nő a szeme. Ez aztán a reakció. Meg is rökönyödik.

– Nyugi már! – nevetek fel ismét. – Ne vedd komolyan, csak viccelek veled! – ülök le mellé átkarolva a vállát. – Csináljunk valamit.

– Jó ötlet. – Percekbe telik, míg ezt a két szót kinyögi, de keze már a derekamat tapizza, míg ajka a nyakamon pihenget. Ne!

– Nem akarom elrontani a hangulatot – tolom el magamtól kissé megfeszülve. – Nemrég szexeltünk – mondom ki, amit gondolok egyenesen a szemébe nézve. Esküszöm, hogy tekintetével rázni tudna, akár az áram. Vajon amikor összekapcsolódik az én tengerkékjeimmel... Végig futhat az áramláson a villamosság? Emiatt érzem magam a közelében mindig energikusabbnak? – Nagyon szeretem a szemed.

– Ez meg, hogy jön ide? – mosolyog, amiért csak még megkönnyebbült vagyok. Ezek szerint nem vette magára az előbbit.

– Nem tudom – vonok vállat továbbra is ékessége közepébe bámulva. – Meglátom, és nem tudok másra gondolni, minthogy képes lennél egy világot összetörni, és uralkodni felettük. Akár a jégkorszak; gyorsan végig söpör, mint egy hurrikán, mégsem veszel észre belőle semmit, amikor megtörténik, mert már vagy halott vagy tőle, vagy pedig a megszállottja.

– Hagyd abba, mégis honnan veszel ilyeneket? – Zavarban lehet, mivel arca felettébb pozsgás, ezért kérésének eleget téve fejezem be a gondolataim megosztását vele. Úgy döntök, hogy helyette odaadom neki a táskámban maradt ajándékát. Nos, továbbra se szeretem ezt a hülye ünnepet, mi több. De ha ilyen kis zavarban van tőle, akkor totál megéri ezt csinálni.

A kanapé szélén hagyott táskájához lép, ahonnan előhúz valami nagy, fekete anyagot. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogyan leengedi a kezei között, rálátást engedve egy fürdőköpenyre.

– Te nem vagy normális! – csúszik ki a számon, amikor meglátom ugyanazt a mintát, ami a kitűzőmön is volt.

– Most miért? Nem tetszik? – kérdi vigyorogva, majd felállít, és hozzám méri. – Szerintem jó lesz a méret – nézeget jobbról-balról. Akaratom ellenére is érzem, ahogyan pír szökik az arcomba.

– De... Tetszik... – mondom halkan. – Csak nem tudom, miért kapok ennyi mindent.

– Valentin-napi ajándék – mosolyog rám édesen, amitől csak még jobban elvörösödöm. És még smink sincs rajtam, biztosan nagyon látható.

– De ennyi? – kérdezősködök továbbra is. – Nem kellett volna egy sem...

– De én akartam, mert tudom, hogy szereted – vonja meg a vállát, majd kényszerít, hogy felpróbáljam. Olyan, mintha valami szülő lenne, aki új ruhát vett a gyerekének. Pedig itt ő a fiatalabb. – Jól áll – biccent elismerően. A kötőjét lazán megköti a derekamnál, annál fogva húz magához egy váratlan csókra.

– Köszönöm – suttogom az ajkaira. Érzem, ahogyan elmosolyodik. Azonnal átkarolja a nyakamat, újabb csókért nyújtózkodva, azonban most én vagyok az, aki elfordítja a fejét.

– Hé! – kiált fel hisztis hangon. Elnevetem magam.

– Mi az? – kérdem pimaszul. Édesen felfújja az arcát, mire az ujjammal megbököm. – Ne legyél lufi.

Most ő neveti el magát. Kellemes hallgatni. El sem hiszem.

– Nem lufi vagyok, hanem gömbhal – fújja fel ismét az arcát, miközben úgy csücsörít, mint egy hal. Kuncogva álla alá nyúlok, így nyomok egy puszit a szájára. Túlságosan is aranyos. – Há! Nyertem! – vigyorodik el, amikor eltávolodom tőle. Megforgatom a szemem.

– Nem is volt ez verseny.

– Dehogy nem. Minden verseny. És te most veszítettél, én pedig... – húzza el szándékosan a mondat végét.

– Nyertél – fejezem be helyette unott hangon.

– NYERTEM! – ugor egyet győzelemittasan, már egyáltalán nem karolva engemet. Próbálom tartani az unott arcomat, ám a szám sarkában megbújik egy enyhe mosoly. Vicces, ahogyan ilyen hülyeségeket hord össze.

– Gyerekes vagy – közlöm vele, játszott közönnyel a hangomban.

– Ez nem is igaz – fújja fel durcisan ismét az arcát, amin felnevetek.

– Igazad van. Gömbhal vagy, nem gyerekes.

Ezután a nap meglepően kellemesen telik. Továbbra is szívjuk egymás vérét, hol ő az enyémet, hol én az övét, és ezt valamiért mindketten élvezzük. Akadnak pillanatok, amikor elgyengülünk, és ismét heves csókolózásokba kezdünk, azonban a második alkalomig nem jutunk el. Valamivel Chad mindig megakadályozza. Sajnos. Pedig elképesztően jó érzés érezni a testének a melegét, a puhaságát, mindenét... Ha tehetném, egész nap csak simogatnám, harapdálnám, amíg már csak a fáradtságtól össze nem esek.

Kicsit beteges, azt hiszem.

Közben kitaláljuk, hogy ebédre együtt főzünk, vagy egy óráig eltart, amíg dűlőre jutunk. Ő mindenáron chipset szeretett volna, meglepően idióta, mégis okosnak tűnő érvekkel állt elő, miért is egészséges az ebédre. De győztem. Ebben is. Pedig amúgy ez sem volt verseny.

– Azt hiszem, ideje lenne hazamennem – emeli fel a fejét a vállamról. A kanapén ülünk, valami furcsa, régi horrorfilmet nézünk. Chad szerint unalmas.

A falon kattogó analóg órára pillantok. Este hét óra van. Gyorsan elment az idő...

– Kár... – húzom el a szám. Rám mosolyog. – De hazaviszlek.

– Köszönöm. A szüleim amúgy sem tudják, hol vagyok – harapja be az alsó ajkát. Felvonom a szemöldököm. – Ne nézz így rám! A telefonomat is direkt a koliban hagytam, hogyha Eric keresne, akkor azt higgye, ott vagyok!

Felsóhajtok.

– Ez mind miattam van? Amit kértem tőled?

Óvatosan bólint.

– Nem akarom, hogy ő is tönkre tegye a kapcsolatunkat. Élvezek veled lenni... – motyogja lehajtott fejjel. Álla alá nyúlok, mosolyogva kémlelem kipirosodott, szeplős arcát.

– Túl édes van – kuncogok, majd egy gyengéd csókot nyomok a puha ajkakra.

Chad hazudik a szüleinek, és az faszparaszt bátyának énmiattam. Mi ez, ha nem édes? Ha nem kellene hazavinnem, itt helyben felfalnám.

Nem bírok nem mosolyogni a mai, és a tegnapi nap után. Kellemes volt, a kedvemet az erősen zuhogó eső se tudja megtörni.

– Haza fogsz tudni így jönni egyedül? – biccentek ki az ablak felé. Bólint.

– Persze, ez semmiség. Ezerszer vezettem már esőben.

Végül is igaza van, emiatt nem kellene zavarnom közben. Elveszem róla a tekintetem, és az autó ablaküvegének hajtom a fejem. Hideg, a hang szinte a fülemet bántja. Durva idő van, ha nem lennének az utcák kivilágítva talán nem is látnék semmit.

– Piros van – mondom mosolyogva. Örülök, hogy ennyivel is több időt tölthetek el vele. Nem reagál arra, amit mondok, amit nem veszek zokon, biztos koncentrálni próbál. Én például el se indultam volna az ő helyében. Ezért inkább az ablakra kezdek figurákat rajzolni az ujjammal. Egy szívecske, egy focilabda és egy mosolygós arc, aminek idétlen frizurát készítek. Felkuncogok rajta, majd egy hirtelen mozdulattal letörlöm a párát az ablakomról.

– Hé! – kiáltok fel hirtelen. – Állj meg! Most!

A lámpa zöldre váltott, Tod meg se hall, amitől kissé mérges kezdek lenni. Süket lett, vagy mi?

– Azt mondtam, hogy állj! – keményítem meg a hangom, másodpercekkel később le is húzódik az úttest mellé, a járda szélére.

– Mi van így hirtelen?

Nem válaszolok neki. Majd később elmagyarázom. Kiugrom a kocsiból, és sietek afelé az ember elé, akit az előbb megpillantottam. Lili továbbra is lassan lépdel, immáron velem szemben... Haja teljesen az arcára tapadt, a kabátja, mi több még a nadrágjának a combjai is egymerő víz. Elé sietek. Mit csinál itt? Amikor meglát meglepődik, majd elhúzza a száját. Reagáljon így az anyjára, ne rám!

– Miért sétálgatsz ekkora esőben?! – Hangom éles. Azt hittem, nem ronthatja el semmi a hangulatom, de tévedtem, sikeresen teljesítette ezt a feladatot.

– Mi közöd van hozzá? – Még a szempillájából is fröcsög a víz.

Sóhajtok, lassan én is teljesen elázom. Ráadásul Tod már vagy ezerszer dudált... Megragadom Lili kezét, és az autóig húzom. Engedi magát, ami csak annyit jelenthet, hogy nem érdekli semmi. Sejtem mi történhetett.

A járműhöz érve kérdezés nélkül nyitom ki a hátsó ajtót, és segítek neki beülni, ezután én is elfoglalom a helyem mellette.

– Ne haragudj – kezdek bele Todra nézve, aki a visszapillantó tükörből pillantva rám, értetlenkedik. Khm... Nem tűnik a legnyugodtabb embernek jelen pillanatban, még dobol is a kormányon. – Állom a tisztítását az ülésnek, de most megtennéd, hogy hazaviszed a barátomat?

Meglepő módon nem áll le velem veszekedni, nem kérdezi meg, hogy ki is ez pontosan, nem dobja ki a kocsiból, helyette csak frusztráltan bólint.

– Menj egyenesen végig a főúton, utána mondom merre tovább. – Megszakítom a szemkontaktust vele. Jelen pillanatban másnak is szüksége van rám.

– Kidobtak? – Lili hajából csöpög a víz. Remélem, nem fog emiatt megfázni, elég beteges tud lenni.

– Ki.

Nem mond többet, nem is erőltetem. Ehelyett megígérem neki, hogyha találkozom az exével, emiatt megverem. Főleg, hogy ekkora esőben elengedte, este, egyedül. Ráadásul pont a mai nap. Oké, lehet, hogy hülyeség ez az ünnep, de akkor sem dobunk ki ilyenkor senkit.

Todot ügyesen útbaigazítom. Tudom, hogy mérges, főleg mivel Lili távozása után sem szól hozzám. Úgy tűnik, hogy neki ennyi is elég, hogy megsértődjön. Biztos megint kombinál magában. Elharapom a szám, reménykedem, hogy nem fogja megkérdezni. Nem tudnám mit mondjak. Hiszen ebben az esetben nem mondhatnám, hogy félreérti, mivel igenis van valami köztünk. Khm. Pontosabban az az érdekes kapcsolat, amit az exek ápolnak egymással, annyi különbséggel, hogy mi a mai napig jó viszonyban vagyunk. Tehát olyan ex-szerelmes-barátok vagyunk, vagy ebben az esetben hogyan kell rá hivatkozni?

– Megjöttünk.

– De... – lepődőm meg, amikor felnézek az ölemből. Pontosan a házam előtt állt meg. Ami nem jó, feltéve, hogy így könnyen lebukik. – Nem kellene ilyen közel megállnod, Eric...

– Szakad az eső – szakít félbe komoly hangszínnel –, így is eláztál amiatt a hülye ribanc miatt, nem akarom, hogy megfázz.

Bólintok, elengedem a fülem mellett szegény Lilire tett megjegyzését, és gyorsan előre hajolok hozzá egy apró csókra, majd szállok is ki. Nem akarok időzni a ház előtt, ezért gyorsan be is megyek.

Az előtérbe megállva leveszem a cipőm. Fasza. Még a zoknimból is folyik a víz, pedig én alig voltam kint. Sóhajtok egyet, ezzel együtt azt is levéve magamról. Azt hiszem, jól fog tenni egy kád forró víz.

– Hát, megjöttél.

Eric, mint egy eredeti főgonosz ott ül a nappaliban, a kanapé közepén. Széttárt lábaira helyezi a testsúlyát. Előre dől egy pimasz mosoly kíséretében.

Megdermedek, ha most vihar lenne, talán még egy villám is lecsapott volna mögötte. Kísérteties. Ijesztő. Nem szokott ő ilyen lenni. Akaratlanul szorítom meg zsebemben a visszaszerzett telefonomat. Még mielőtt elindultunk volna haza, gyorsan elugrottuk érte. Remélem, nem ment tönkre a sok víztől.

– Hol voltál?

Nyelnem kell. Mintha tudná, vagy csak egyszerűen beképzelem.

– A koleszban, Ianéknél – mondom a betanult szövegemet. Nem ez az első alkalom, hogy ő rájuk hagyatkozom. Ezt általában el is hiszik, azonban most csak egy hitetlenkedő nevetést, majd egy pengeéles pillantást kapok válaszul.

– Most mi van? – kérdezek vissza. – Kolibuli volt, ottaludtam, de most már itt vagyok, ne aggódj... – Tovább indulnék egyenesen a lépcsők felé, hogy a fürdőbe végre leforrázhassam magam.

– Állj meg ott!

Megállok. Léptei vészesen közelednek felém. Kezét nedves vállamra szorítja.

– Képzeld, ma én és Avery elmentünk együtt vásárolni...

– Klassz, de én erre nem érek rá.

– Még nem fejeztem be – szorít ismét rám. Ez fáj. Fel is szisszenek. Felé kapom a tekintetem, azonnal találkozik az ő villogó szemeivel. Mi baja van? – Miközben vásároltunk Avery elmondta, hogy volt veled a plázában, tudod, amikor utoljára te vigyáztál rá.

Lehunyom a szemem. Bólintok.

– Hogy is mondta? Te, Ian és az a magas Tod herceg!

Megremegek, mivel maga felé fordítva szorítása csak erősödik. Most meg akar verni?

--------

Végre csütörtök!🤩

Ma ez viszonylag hosszabb fejezetet hoztunk. Van itt minden 🤌 cukiságok, Chad drámaisága, egy felbukkanó ex, meg egy dühös tesó, akiről még mindig nem tudjuk, miért is dühös 👀

Köszönjük szépen, hogy olvastok minket, ha ti nem lennétek, nem lennénk ilyen lelkesek! Minden csillag és komment elképesztően jólesik nekünk, nagyon motiválóak❤️

Kérlek, ha itt jártál, ne felejts el hagyni magad után egy csillagot és/vagy kommentet🥺❤️

Találkozunk jövő héten!