Hátratűrőm a hajam a szememből. Az idő alatt, amíg a nagyimnál voltam jócskán megnőtt annyira, hogy az már zavarja a látásom. Körbe nézek, anyáékat keresem, viszont sehol sem látom őket. Vagy csak túl sokan vagyunk. Rászorítok a bőröndöm fogantyújára, és elindulok egy irányba, próbálok olyan helyre menni, ahol jobban rálátok az emberekre. Talán csak elfelejtettek engem... Pedig a nagyi direkt felhívta anyut, hogy elindultam. A kis drágám el sem mozdult, amíg be nem jelentették, hogy indulni fog a gépem.

– Ott kellett volna maradnom – engedem ki a bennem tartott levegőt. Megállok. Jobb, ha nem mozgolódok összevissza.

Előveszem a telefonom, fel kellene hívnom a szüleimet. Kikeresem apám számát, csörgetni kezdem. Automatikusan kihangosítom, és úgy emelem a fülemhez a készüléket. A reptéri forgatag nagyon zajos, betapasztom a szabad kezemmel a másik fülem, de még így is hallom a síró kisgyereket, aki az anyja karjába csimpaszkodik, a gyorsan pergő nyelvű üzletembereket, akik úgy veszekednek a saját mobiljukon, mintha egy tárgyalóban lennének, meg a sok-sok embert, akik a bőröndjükkel sétálnak.

Sóhajtok egyet, sajnos a hívás kikapcsolódik többszörös csörgés után. Ennyi. Elfelejtettek. Elküldtek a nagyimhoz a nyárra, hogy aztán egy elhagyatott csomaggá váljak... Talán egyszer eljönnek értem a talált tárgyak osztályára vagy a rendőrségre. Vagy csak haza sétálhatnék, és haragudhatnék rájuk egy életen át.

Hiába nézek jobbra-balra, csak nem látom meg anyám vagy apám arcát, de még csak Avery idegesítő visítását se hallom. Pedig itt lehetne ő is. Sikíthatna és futhatna felém. Ez volt az első olyan év, amikor egyedül utaztam el. Nélkülük. Avery és anya nem akart apa nélkül menni, ő pedig túl elfoglalt a munkájával. Szokás szerint. Ericnek meg visszautasíthatatlan „programjai" voltak a nyáron. Szörnyű.

Eleresztek egy mélyről jövő ismételt sóhajt, majd a telefonomat megnyitva készítek magamról egy szelfit, majd Iannek és Tomnak elküldöm a közös chatszobánkba. „Itthagytak."

„Menj haza😂" – válaszol azonnal Ian.

„Kösz az együttérzést"

„Szívesen."

„Kapd be"

„Viccen kívül haza kellene menned" – válaszol végre Tom is – „Nem vagy már olyan kicsi, fogj egy taxit vagy szállj fel egy buszra.

Mondjuk, tényleg tehetnék valamit. Hívhatnék egy taxit.

Másodpercek telnek el, amíg a taxitársaság appjára lépek, azonban ahelyett, hogy rendelnék magamnak egyet, felveszem Eric hirtelen bejövő hívását.

– Leszállt már a gép? – hallom meg a vonal másik végén. És bár még mindig érzek iránta haragot, mégis azonnal felkapom a fejem, és akaratlanul is összevissza járatom. Végre, itt van valaki értem!

– Le! – válaszolok azonnal. – Hol vagy?

– Hát, nem ott... – halkul el a hangja. Hogy tessék?! Megingatom a fejem. Jó, akkor nem ő jön értem.

– Akkor apa jön értem? Vagy anya?

– Nem, apa dolgozik, ő szólt nekem is.

– Akkor miért nem vagy itt? – emelem hisztisen a hangom.

– Hűtsd le magad, öcsi, látom túl sok volt az olasz levegő.

Fújok egyet.

– Hol vagy? – kérdezem meg ismét.

– Kórházba...

– Miért? – döbbenek le. – Balesetet szenvedtél? Nekem miért nem szóltak róla?

– Nem én vagyok benn... hanem Charles.

– Charles?! – szökik magasba a szemöldököm. Charles fontosabb, mint a tulajdon öccse? Tényleg semmit nem jelent neki a család fogalma?! Lehunyom a szemem, próbálok nem kiakadni. – Miért van kórházban?

– Összeesett... – suttog mostanra, valószínűleg a folyosón lehet –, úgy találtak rá az utcán, és behozták.

– Tod jól van? – A számra csapok meglepődöttségemre. Akaratlanul kiesett ez a kérdés a számon. Valamiért mindig eszembe jut Charlesról, hogy akár ő is eshet ebbe a hibába. És bár többször is beszéltünk instán mióta elutaztam, nem vagyok benne biztos, hogy minden rendben van vele.

– Persze, ő is itt van. Mindegy. A lényeg, hogy nem tudok most érted menni. Menj haza taxival, kérlek. És ne mondd el később apának.

– Anya nem tud jönni értem?

– Nem, Avery-vel vannak már több napja valami táborszerűségben.

– Anyu is? – lepődők meg kitudja hányadszorra.

– Igen. Engem is meglepett a dolog.

Érdekes. Látszik, ki a kedvenc gyereke. Soha nem volt egy táborba sem velem.

– Tényleg bocs... – hallom meg újra a hangját. – Érted mennék, de nagyon oda van, most mossák ki a gyomrát, meg amit ilyenkor szoktak.

– Ilyen rosszul van?

– Eléggé...

– Oda megyek én is – fogok rá a bőröndömre. Elég szar lehet az állapota. Nem értem, Ericet mióta érdekli ennyire Charles, viszont úgy tűnik aggódik. Nagyon. Ráadásul lelki szemeim előtt van a teljesen összetört Tod, aki a széken kuporogva várja a választ. Ha már barátok vagyunk vagy mi, illene odamennem ilyenkor.

A remegő testű Eric mellett ülni a kórház folyosóján az egyfajta... életérzés. Úgy érzem, ez is a kapcsolatunk egy újabb, bizarrabb szintje. Mintha haverok lennénk; ami nem is olyan rossz. Haver Eric-kel el lehet menni együtt gyakorlatra, lehet közösen sorozatozni a legjobb barátunk nappalijába, és lehet kritizálni Charles sütés próbálkozásait. Haver Eric sokkal nyugodtabb és viccesebb, mint a szerelem Eric -, aki lehet soha nem is létezett.

Ha ez a nyár másra nem is volt jó, de arra igen, hogy pár dolgot helyre tegyek magamban, köszönhetően annak, hogy szorgalmasan eljártam a terápiás kezelésekre. Hálás vagyok, amiért Chad megtalálta ezt a kiscsoportot, hiszen ők egyáltalán nem olyanok, mint akikkel összezártak anno a szüleim. Nagyon közvetlenek, nem ítélkeznek felettem, és rendkívül jó tanácsokkal látnak el. Ővelük tudtam elsőnek kibeszélni a gondolataimat, érzéseimet Eric-kel kapcsolatosan. Soha nem hittem volna, hogy egy tizenhat éves kislánnyal fogom elemezgetni az egész kapcsolatunkat, a feltehető sémakémiát, ami kialakult az irányába, és azt, mennyire felhelyeztem őt a piedesztálra, csak azért, mert nem tudtam megkülönböztetni a kedvességet a szerelemtől. Mióta ezt meghallottam teljesen más szemmel tekintek rá. Nagyon furcsa mennyivel tud könnyíteni az ember lelkén az, ha kiereszti a sötét, nehéz gondolatait a száján keresztül és azok értő, törődő fülekre találnak.

Az is segített, hogy nyáron sokat chateltünk Chaddel. Olyan mindennapi beszélgetéseken, telefonhívásokon vagyunk túl, amiket a párkapcsolatunk alatt soha nem ejtettünk meg. Ma pedig elvileg visszatér az országba, mégsem őt várom a reptéren; a másik barátomra várok, hogy végre felébredjen, hiszen újra megtalálták túladagolt állapotban. Elszorul a mellkasom, hogy pár hónappal ezelőtt még én is annyira rá voltam függve ezekre a szerekre, hogy akármikor kerülhettem volna ugyanilyen állapotba. Még a mai napig sem vagyok száz százalékosan tiszta; az ennyi év után ilyen könnyen nem megy, de egyre kevésbé hiányzik, a problémáim megoldására találtam egy sokkal jobb megoldást. Beszélnem kell majd Charles-szal...

A kórházi szék remeg alattam, ahogy Eric remegteti a lábát. Testével előre dől, a térdein támaszkodik meg, napbarnított bőre remek kontrasztban áll a vörösesszőke hajával, a félig kigombolt fehér ingjével. Nyakában egy hosszú nyaklánc lóg, egy nagy kereszt medál ékeskedik rajta. Meg mernék esküdni, hogy aranyból van. A szemem a kikandikáló kulcscsontjára téved, ahol szépen ívelt betűkkel a pár hetes tetoválása díszeleg: „La famiglia è grazia di Dio che vivo". A család Isten kegyelme, amelyet megélek. Csak azért emlékszem, mit jelent, mert vagy egy milliószor elpofázta.

Mosolyra csúszik a szám, ahogy eszembe jut, pár hónappal ezelőtt még mennyire oda meg vissza lettem volna, ha ilyen szerelésben ül mellettem; de most nem a tökéletes külsejét látom, sokkal inkább az aggodalmat a tekintetében. Soha nem tűnt még ennyire emberinek és sebezhetőnek.

De ennek ellenére nem értem, miért van itt, és miért nem azt a kerti törpét hozza haza.

Ekkor a folyosót egy ismerős lihegés lengi be, sietős léptekkel, hangos bőröndkerék hangok. Érzem, a szívem a másodpercek törtrésze alatt ugrik a torkomba, a szám kiszárad, az arcomba szalad az összes létező vérem, a testem lemerevedik, és kellemes borzongás fut végig rajtam már csak a tudattól is, hogy Ő az.

– Chad! – kapja felé a fejét Eric, felpattan, és az alacsony öcsikéjére borul, mintha minimum meghalt volna valaki. Chaddel ekkor találkozik először a tekintetünk annyi idő után.

A napcsókolta bőre csodálatos kontrasztban van a kifakult szőke tincseivel, a ragyogó, drágakőként ékeskedő kék tekintetével. A haja láthatólag megnőtt a tarkójáig, fekete napszemüveget használ hajpántként, apró fülében egy lógós, keresztes fülbevaló hintázik. Annyira stílusos.

A mosolya olyan, mint a napfény az eső után. Megnyugtat, de egyben olyan erővel hat rám, hogy elfelejtek lélegezni. Az ajkai szétválnak, és egy halvány, de annál szívbemarkolóbb mosolyt küld felém, mintha a világ összes titkát velem akarná megosztani, mintha azt mondaná: „Itt vagyok, és most végre minden rendben lesz."

Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Tudom, hogy van még sok minden, amit meg kell beszélnünk. De amikor ránézek, minden kérdés, minden kétely eltűnik. Csak ő van és én, és egy pillanatra úgy érzem, hogy semmi más nem számít.

– Szia! – tátogja, hang sem hagyja el a száját. Hátratűröm az egyik előre bukó tincsemet a fülem mögé, halvány mosollyal az arcomon biccentek neki. Ha tehetném, ráugranék, ölelgetném, csókolgatnám, és egész éjjel elsuttognám mennyire elmondhatatlanul hiányzott csak magában a lénye, a jelenléte, mindene.

Úgy érzem, kisütött végre a nap.

– Annyira sajnálom, hogy egyedül kellett idejönnöd! – egyenesedik fel az idősebbik Dickens, testvére arcát két keze közé fogja. Csak ekkor tűnik fel, Chadnek az arca kezd a kisfiúsból egy férfiasabb élt felvenni.

– Jól van már! – fújja fel az arcát, csakhogy letaszítsa magáról a kelletlen mancsokat. Elvigyorodom. Olyan édes, Istenem. – Mi van Charlesszal? – pillant hol rám, hol rá. Megvonom a vállam.

– Csak a szokásos.

– Ne vedd ezt ennyire lazán! – csattan fel hirtelen Eric, hangja olyan éles, mindketten megugrunk tőle. – Meg is halhat akár!

– Jaaajjj neeee! – halljuk meg legjobb barátom játszott kétségbeesett hangját a szobák felől. Felröhögök. Mekkora egy fasz!

– Charles! – perdül felé Chad, azonnal a nyakába ugrik. Mintha nőtt volna. Megrázom a fejem. Miért analizálom úgy, mintha a nagymamája lennék? Jó a segge ebben a nadrágban! Igen. Így kell ezt. Az én nyakamba mikor akar így beleugrani?

Kissé arrább tolom magamtól Charles-t. Nem is néz ki olyan rosszul, mint ahogyan azt Eric elmondta. Ha már nála tartunk... Ha hazaérünk azért rákérdezek, hogy mi ez az egész. Itt van együtt Toddal, kettesben, és vártak. Együtt. Ráadásul Tod teljesen nyugodtnak tűnik, pedig nem szokott ilyen lenni. Magamra erőltetek ismételten egy mosolyt, pont úgy, mint azt percekkel ezelőtt is, és hagyom, hogy ez a betegnek mondott ember csipkedje az arcom.

– Váó, kölyök, jól lebarnultál!

– Sokat voltam a napon a nyáron – lépek egyet hátrébb. Elég az öregasszonyos csipkelődésből. – Látom, már sokkal jobban vagy.

– Miért? – kacag fel hitetlenkedve. – Mikor voltam rosszul?

– Szerinted miért vagy kórházba? – lép mellénk keresztbe font karral Eric. Arca felvette a tipikus unott figuráját.

– Szórakozásból? – tárja szét a karját. – Ez az egyik kedvenc helyem, mindent megtalálok itt, amit csak... – Nem figyelek rájuk tovább. Fél szemmel érzékelem azokat az íriszeket, amik csakis Todtól jöhetnek. Bámul. Látványosan. Fel-alá jár a tekintete. Odafordulok felé, úgy, hogy ne legyek a másik kettőnek feltűnő közelebb lépek.

– Mi van?

Felnevet reakcióképp.

– Mi az, hogy mi van? – takarja el a nevető száját. – Egy rég láttalak is megteszi ám.

– Nem láttalak annyira rég – tolom ki rá a nyelvem.

– Te... – Hirtelen megérzem lapát kezeit, ahogyan combomnál fogva közelebb húz magához. – Te... – néz végig rajtam ismét. Furcsa él van a szemében.

– Én? – kérdezek vissza megpróbálva levenni magamról a mancsait. Ne tegye. Nem vagyunk olyan kapcsolatban. – Mi van velem?

– Jól nézel ki.

– Mint mindig. – Válaszolom neki szélesre húzva a mosolyom. – Most mi van? – kérdezek vissza a fintort látva az arcán – Most hazudjak, hogy ugyan, amikor igen? Én mindig dög vagyok! – mutatok magamra büszkén.

– Akkor most dögös kisöcsém fogd magad, és menj haza. Odaadom a kulcsot.

Eric mély hangja közvetlenül a fülem mellett dörren. A francba! Frusztráltan sóhajtok. Végül is, valószínűleg féltékeny. Felé fordulok, az arcom egyenesen a nyakhajlata vonalában van. A szemem automatikusan egy írásra terelődik.

– Tetoválásod van? – pillantok fel rá. Bólint. Viszont a mondatot végig olvasva felnevetek hangosan, amit láthatóan nem vesz jó néven. – Mindegy – intem le. – Add ide a kulcsokat, te igazak embere, aki mindig a családját tartja szem előtt.

– Már bocsánatot kértem, amiért egyedül kellett eljönnöd – háborodik fel azonnal. Persze, én is biztos még mindig erről beszélek. Ez az egyetlen sérelem, amit ellenem tett.

Megforgatom a szemem, gyorsan kiveszem a kezéből a lakáskulcsokat, és úgy döntök ideje mennem. Elvégre teljesen feleslegesen jöttem el idáig. Nincs rám szükség. Eric jól van, Charles nagyszerűen van, ráadásul Todnak sem kell lelkitámasz, ha meg igen, már van neki.

– Várj meg – áll fel Tod hirtelen, mielőtt elindulhattam volna –, lemegyek cigizni, aztán ha akarod hazadoblak.

Válaszolni akarok, hogy nem kell ezért fáradnia és maradjon csak a legjobb barátja mellett, amikor Eric ismételten úgy dönt, hogy irányítása alá veszi az ÉN életem.

– Haza talál egyedül is. – Hangján hallható, hogy mérges. Biztos, hogy még mindig van valami köztük. – Nem kisgyerek már! Ráadásul ő az öcsém! – hangsúlyozza ki a családi kapcsolatunkat. Érdekes, sokszor nem zavarja ez a tény. – Cigizz, aztán gyere vissza, Charles várni fog rád!

– Ugyan! – kiált fel hirtelen Charles. Mindhárman nagy szemekkel bámulunk rá. – Ő még mindig egy kölyök, nézz csak rá. Csak még babábbnak néz ki, mint eddig valaha. Vidd haza, Tod, biztos minél előbb otthon akar lenni, igaz? – néz rám, és én nem tudok mást tenni, csak egyetérteni vele. – Na! – csapja össze a tenyerét. Minden, amit tesz, annyira hangos. – Gyerünk, Tod cigizni a kocsiba is tudsz, én megleszek Eric-kel.

Chaddel néma csendben sétálunk le a kórházi lépcsőkön, majd az épületből kiérve rágyújtok egy szál cigire. Éles tekintete tőrt váj belém.

– Most mi az?

– Nincs semmi... – motyogja. Egy hümmögéssel nyugtázom, de jobb lenne, ha kifejezné végre szavakkal is az érzéseit. Nem vagyok gondolatolvasó. És nem is kell annak lennem. Régen találkoztunk, nem kellene így viselkednie.

– Ez rendes cigaretta, a maga sajátos kis nikotinjával, meg a több, mint hétezer anyagjával együtt, amivel etethetem a rákocskákat – szívok bele, majd a füstfelhőt közénk engedem.

– Tudom, érzem – hessegeti el. Beül az anyósülésre. Felsóhajtok, elnyomom a cigit, majd a fél csikket visszahelyezem a dobozba.

– Akkor miért vagy ilyen fura? – ülök be mellé én is. Megvonja a vállát, rám se néz. – Chad, haragszol?

– Ahj már! Nem haragszom! – csattan fel. Testével felém fordul, tekintete furcsán csillog, és habár nem alkalmas az időpont, képtelen vagyok levakarni a mosolyt az arcomról, amiért újra láthatom. Tényleg nem tudom szavakba önteni, mennyire hiányzott. – Csak hülyén érzem magam. Úgy szaladtam ide, mint egy idióta, közben meg semmi szükség nem volt rám. Szokásosan.

Az utolsó szót kicsit halkabban teszi hozzá, mintha csak lábjegyzetként hagyná ott. Szépen beszél, annak ellenére is, hogy hadarja a szavakat, nem ejt nyelvtani hibát, mint a legtöbbször.

– Miért gondoltad, hogy Charles segítségére lehetsz majd? – ingatom a fejem, miközben lassan a combjára simítok. – Nem vagy orvos.

– Aggódtam érted, faszfej! – üti el a kezem durcásan, arcát elfordítja tőlem, mereven néz ki az ablakon. Elmosolyodom, a mellkasomat felmelegíti a Nap ragyogó sugarai.

– Édes vagy – hajolok közelebb hozzá. Érzem, teste megmerevedik, nekem pedig ettől csak megnő az önbizalmam. – De én még soha nem adagoltam túl magam. Legalábbis ennyire – lehelem a fülére, amit sokáig nem tűr, hiszen erősen oldalba könyököl.

– Büdös a szád! – villantja felém a szúrós tekintetét. Nevetve visszahúzódom tőle. – Amúgy se kellene ezt ennyire semmibe venned!

Felsóhajtok, bólintok. Igaza van. Tudom jól.

– Járok terápiára. Azóta is. És csak hogy tudd, nagyon jól megy. Néha vannak rosszabb napok, de a tisztábbak hosszabbak, mint a mocskosak.

Érzem a hangomon, hogy kicsit sértett vagyok, de most az egyszer igenis büszke vagyok arra, amit elértem. Szóval ne szidjon le olyanért, ami ellen harcolok.

Oldalra pillantok rá, halvány mosoly ül ki az arcára, amitől bennem is felszáll a sértettség füstje.

– Büszke vagyok rád emiatt. – Most ő az, aki a combomra simít. Ujjai alatt kellemes bizsergés jár át, meleg tekintete felforrósítja az egész autót. Felé fordulok, mosolyomat képtelen vagyok elrejteni. Boldog vagyok. Azért, amiért elismer. Azért, mert itt van. Azért, hogy nem lökött el magától még azok után sem, hogy meglátta a lelkem mocskos oldalát. Chad valóban... csodás.

– Nélküled nem hiszem, hogy eljutottam volna idáig – simítok lágyan az engem cirógató kezére, ragyogó tekintetét nem engedem.

Ahogy elneveti magát megérzem azokat a bizonyos bogarakat a gyomromban, hevesen verdesnek, ki akarnak onnan jutni. Bár azt sem tudom, hogy kerültek oda, hiszen vegán vagyok.

– Dehogy nem! Ez a te érdemed, te csinálod végig. Én csak próbállak támogatni benne. Éppen ezért kellene beszélned Charlesszal is.

Beharapom az alsó ajkam, és bólintok. Mindig azt mondjuk, megszoktuk, de akárhányszor a kórházból hívnak mindig megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán most adta be magának az aranylövést.

– Mindenképpen megpróbálok.