A műhelyasztalom felé hajolok, a szike a kezemben erősen remeg. A habkartonra erősen rányomom a hegyét, a remegés és az anyag keménysége nem partnerek egymással. Többször megcsúszik a kezem, mire az előre megrajzolt vonal legvégéhez tudom illeszteni, erősen belenyomom, szinte az egész testemmel ránehezedek, hogy vágni tudjam a kartont. Fából jobban szeretem elkészíteni a maketteket, szebbek és tartósabbak, de anyagilag nem győzöm azt, ahányszor ezt a plusz feladatot kapjuk egyes órák keretein belül. A vágás minden húzásnál apró, finom hangot adott ki, mintha csak ő is megunta volna a monotonitást. Az alapformát már kialakítottam: egyszerű, négyzetes, de pont ilyenre volt szükség.

Miután kivágtam az utolsó darabot is, az ipari minőségi ragasztóért nyúlok. Megfogom a kupakját, ám mielőtt kibontanám, veszek egy nagy, mély levegőt, hogy ne fulladjak meg a fullasztó szagától. De ettől nem lehet menekülni: bejut a legkisebb nyíláson is, elkap, fojtogat, amíg az utolsó darabot sem ragasztottam a helyére. Utána képtelen vagyok kimenekülni a teraszra, annak ellenére is, hogy a késő délutáni őszi levegő igencsak csípős Londonban. A pulcsim kapucniját a fejembe húzom, testemmel rátámaszkodom a korlátra. Az égbolt vérnarancs színét ölti magára, mintha csak fájna neki azt, hogy a helyét át kell adnia az éj urának, a távolban halványan látom az enyhén ködös levegőn keresztül a Shard csúcsát, a narancsos szín tompán vetül vissza üveges külsején. A levegő friss, kissé nyirkos, a hűvös szellő a Temze illatát hozza magával, vegyítve a nedves levelek földes aromájával és a közeli kávézók pörkölt kávéillatával. Az utcákon sárgás fényű lámpák kezdenek kigyulladni, megvilágítva a macskaköveket és a járókelők lépteit. Az emberek kabátjaikba burkolódzva sietnek, kezükben papírpoharak vagy esernyők. Esernyő kell. Esernyő muszáj; hiszen Londonban mindig esik.

Nem Tod, Londonban a legtöbbször esik.

Barátom szavai erősen kiütik apámét, amitől széles mosoly húzódik a szám. Egy utolsó slukkot szívok a cigarettámból, majd visszamegyek a lakásba. A ragasztó szúrós szaga azonnal megcsap, az ajtót magam mögött szélesre tárom. Kihűl majd az egész lakás, remek.

Leülök a kanapéra, a hűvös levegő körbe fon, ráül a vállamra, és csikizi a nyakam. A támlára vetem a fejem, a száradó makettemre pillantok. Nem vagyok túl jó ezekben, de szeretek velük szöszölni. A kifestés a legrosszabb része, azzal mindig elrontom. Talán...

A pulcsim zsebébe nyúlok, előveszem a telefonom, és megnyitom a chatünket Chaddel.

„Chad, te szeretsz festeni, ugye?"

„Harmadik évemet kezdtem a művészetiben, szval ja, asszem"

Szarkasztikus válaszán hangosan felnevetek. Valóban nem a legjobb módon raktam fel a kérdést.

„miért?" – érkezik egy újabb üzenet.

„szeretnék kérni egy szívességet"
„szakmailag"
„de gyere át, szeretném élőben elmagyarázni a dolgot"

„k" – kapom a gyors választ.

Lezárom a telefont, a kanapé másik végébe dobom, az arcomon levakarhatatlan mosoly. Örülök, hogy újra átjön és láthatom. Pár napja nem beszéltünk, nem is láttam. Már hiányzik.

Az ajtó nyomban kinyílik, ijedten kapom arra a fejem. Lehetetlenség, hogy ilyen hamar ideért.

Apámmal nagy szemekkel bámulunk egymásra. Pedig, aki igazán meglepődhetne, az én vagyok.

– Nyitva volt – szólal meg köszönés helyett. Az aktatáskáját leteszi a dohányzóasztalra elém, szövetnadrágját feljebb húzza, úgy ül le a fotelba. Persze, érezd magad otthon. Azt hittem, a gyakorlat után egy kis időre megszabadultam tőle.

A kezeit a térdein támasztja meg, rezzenéstelen arccal néz felém. A ráncok a homlokán halványan rajzolódnak ki, kék tekintete darabokra szaggat.

– Minek vagy itt? – csúszom lejjebb a kanapén, kezeimet a zsebekbe rejtem.

Kiráncosodott kezével végigsimít a rövidre nyírt sötétszőke haján, drága karóráján megtörik a lámpa fénye.

– Nos – kezdi diplomatikusan –, nagyi említette, hogy beteg vagy – mondja mindezt a mögöttem lévő falnak. Felém néz, de nem rám. Soha nem néz igazán rám.

Felvonom a szemöldököm.

– Ősz van, náthás vagyok, ennyi.

Bólint, majd köhint párat. Felidegel.

– Mi ez a szag? – húzza fel az orrát. Elmosolyodom. Nem tudom, minek jött ide, de kezdi megmutatni igazi valóját.

– Epoxi.

– Nem vagy normális! – pattan fel, és odaszalad az ablakhoz, hogy azonnal kinyissa azt.

– Nem zavar, hogy tárva nyitva van a teraszajtó is? – forgatom meg a szemem, de ő rám se ránt, csak az ablakon lóg ki friss levegőért.

– Öngyilkos akartál megint lenni?! – mászik vissza lassan. Ismét megforgatom a szemem, megingatom a fejem, és csak a száradó makettem felé biccentek. Kikerekedett szemekkel figyeli, körbejárja, mint a nagykutyák a friss húst.

– Nem rossz – szól hamiskásan az elismerő szava.

– Kösz.

És néma csend ül mellénk harmadik vendégként. A kocsik motorzaja szűrődik csak be, és a falon kattogó analóg óra mutatja az idő múlását.

Tíz perc telik el, mire újra megszólal.

– Megyek.

– Mész – bólintok. Elém lép, vár, de nem teszek semmit. Végül megpaskolja a hátam, átlépi a hosszú lábam, és felveszi a táskáját.

– Majd találkozunk.

– Találkozunk – biccentek. Még egy utolsó pillanatra lebiggyeszti a száját, majd elindul kifelé. Szerencsére a kilincset pont Chad kezébe adja már át.

– Jó napot! – vigyorodom el szélesen, megállva az ajtóban. Lenéz rám, szeme felismeréstől csillan fel, megenged nekem egy gyengéd mosolyt, majd biccent. – Rég láttam – lépek beljebb ezzel elérve, hogy hátrább lépjen egy kicsit –, hogyhogy itt van?

– Meglátogattam a fiamat – mondja halkan, majd köszörüli meg a torkát –, meg van fázva, megnéztem, hogy jól van-e.

– Ez aranyos magától – fogom meg a karját boldogan, látszólag tekintete követi a mozdulatom –, ez fejlődés.

– Chad!

Tod mögöttünk áll, karba tett kézzel. Arcán egy visszatartott vigyor van. Hallom, ahogyan kuncog egy kicsit, majd közelebb lép hozzánk.

– Épp menni készült, engedd el.

– Én nem állok útjába! – emelem fel a kezem védekezően. – Mondhatta volna, hogy menni készül – mosolygok a magas férfira. Ha Tod levágatná a haját, nagyon hasonlítanának. Főleg az arccsontjai.

– Elnézést, de sietek! – biccent felém az úr. Visszaintek.

Némán nézzük még egy darabig az üres helyet, amit hagyott maga után. Megvonom a vállam, ha menni kell, hát menjen.

– Na, szóval – nézek fel rá kérdőn –, miért kellett olyan gyorsan idejönnöm?

– Segítened kellene – fordul meg. Elindul, én pedig kíváncsian követem. A makettje előtt megállunk. Elég jól néz ki. Ujjammal gyengéden hozzáérek, láthatóan ez nem fából van, és nem abból a keményebb tömbökből, amiket eddig láttam nála.

– Festened kellene.

Felhúzom a szemöldököm, miközben felnézek rá. Most komolyan?

– Ugye tudod, hogy a festészeti szak nem azt jelenti, hogy szobafestő is lehetek?

Értetlenül összehúzódik a ránc az arcán, amiért jobban bámulni kezdem. Jól van? Nem szokott ilyen értetlen lenni!

– Tudom! – bólint sóhajtva. – Nem is azt kérem, hogy fesd ki nekem a szobát... Csak segíts ebben. Tudod – mutat egyes darabokra. – Például, hogy itt az előtér barázdás legyen, hogy úgy nézzen ki, mint a beton. Vagy a tornácnak a fás részein látszódjanak a fák vonalai, meg ilyenek...

Pislogok párat, hogy eljusson az agyamig az egész. Ahhoz, hogy beton legyen elég a szürke festék, a fához meg a sötét, és a világos barna csíkok. Miért lenne az olyan bonyolult?

– De – kezdem el, megpróbálok nem kötekedő hangszínt felvenni. – Ezt nem neked kellene csinálnod? Azért adták fel ezt a feladatot, hogy egyedül boldoguljatok vele, nem?

– Dehogyis! – ingatja meg a fejét hevesen. – Az ilyen dolgok nem tartoznak ahhoz, amit szeretnék csinálni!

Lehet, hogy szerinted nem tartoznak, de szerintem meg igen. Mi lesz vele később? Ha majd egy cég épületére kérik fel akkor az ablakokat sima kékre festi vagy kicsi üvegeket használ helyette, csakhogy elkerülje a festésszettel való macerát?

– Nem tudom – ingatom meg a fejem –, soha nem voltam az a gyerek, aki másoknak csinálja a házijait.

– De ez nem az! – lép hozzám közelebb, szinte már könyörögve. – Kérlek, Chad! Kell a segítséged!

Nem tudom. Ha elvállalom, akkor itt kell lennem, vele. Kettesben. Ahogyan most is.

– Tod – csettintek a nyelvemmel bosszúsan. Rájöttem én a csalafintaságra! – Ez egy újabb trükk, hogy az ujjad köré csavarj?

– Eszem ágában sincs! – ingatja a fejét. – Kell nekem a tehetséged!

– Igen? – mosolyodom el önelégülten.

– Igen.

– Mennyire?

– Nagyon! – sóhajt beletúrva a hajába. – Figyelj, ha neked kényelmetlen, akkor nyugodtan dolgozhatsz majd a szobámba, amíg én a nappaliba leszek, jó?

– Nem tudom – harapom el az ajkam. Szememmel megint a makettet figyelem. – Amúgy nem külön-külön kellett volna a darabokat megfestenem, és utána összeraknod?

– Dehogy, így is meg tudod csinálni. A kész házat se darabokba festik.

Megforgatom a szemem. Ténylegesen szobafestőnek hisz.

Chad egy ideje a szobámba tevékenykedik, hangosan bömböl a telefonjából valami pop szám, amitől már kezd hasogatni a fejem. Férfiak, akik furcsa nőies hangon éneklik végig azt a három vagy négy percet.

Habár a nappaliban tartózkodom, olvasni próbálok, csakhogy ne zavarjam, nem tudok kellően koncentrálni. Talán az nem baj, ha megkínálom valamivel.

Félreteszem a könyvem, a konyhába sietek, és előkaparom az ezer éve vásárolt chipset, amit talán még ő hagyott itt. Kiöntöm egy tálkába, üvegpohárba facsarok neki narancslevet, majd ezeket egy tálcán egyensúlyozva beviszem a szobába.

– Hoztam frissítőt – tolom be a derekammal a résnyire nyitva hagyott ajtót. Chad a makett előtt áll csípőre tett kézzel, oldalra döntött fejjel méregeti. A kölcsön adott pólómon rengeteg színes folt jelent meg, a melegítőnadrágon a kéznyoma sárga lenyomata van.

Azt hiszem, ezeket soha nem fogom kidobni.

Hangomra felém veti hideg kék tekintetét, bólint, majd az összes figyelmét ismét a makett bámulásának szenteli. Komoly arcát figyelem, miközben lassú mozdulatokkal lerakom a tálcát az íróasztalomra.

Nagyot nyelek. Chad az utóbbi időben sokat férfiasodott; álvonala kiélesedett, nap barnított bőrén gyönyörűen csillognak a szőke borosták. Rózsaszín ajka továbbra és kívánatosan telt, száraz levegőtől sarka kicserepesedett. Barnásabb bőrszíne takarja az édes szeplőket, de ez még jobban kiemeli a szőke pillákkal borított, kék íriszeket.

Chad nemcsak jóképű, de gyönyörű is; akár egy festmény, amely leutánozhatatlan.

– Meddig bámulsz még? – pillant felém felvont szemöldökkel. Zavartan elmosolyodom, a fülem mögé tűröm a hajamat.

– Szemet gyönyörködtető vagy, nem tehetek róla.

Egy pillanatra, mintha megremegne az ajka, mintha egy árnyalattal pirosabb színben pompázna az arca.

– Jól van, Don Juan, menj a dolgodra – forgatja meg a szemét.

Felnevetek a megszólításon, majd közelebb lépek hozzá. Összeráncolja a homlokát.

– Tod, ha azt akarod, hogy haladjak, akkor ne zavarj! – szid meg, és mielőtt még hozzányúlhatnék tesz egy lépést oldalra.

– Jól van, jól van! – emelem fel a kezeimet védekezően. Leülök az ágyamra, keresztbe fonom a lábaimat, úgy figyelem. Fújtat egyet, végigmér, majd megingatva a fejét inkább újra a makettre szenteli a figyelmét. Legalább nem zavart ki a helyiségből, ez is haladás.

Ahogy látom, a falakat kezdte el kidolgozni; mintha csak egy faház volna, a deszkák csíkjai világosabb barnával csúsznak felfelé a tető felé. Nem hibáztatom, ha csak ennyit haladt egyelőre, nagyon aprólékos, valósághű munka. Elképeszt a tehetsége. Remélem, tényleg tudja majd kamatoztatni a későbbiekben. Emlékszem, egyszer beszélgettünk a jövőbeli terveiről, csillogó szemekkel mesélte, hogy híres festőművész lesz. Soha nem felejtem el azt a bánatot a szemébe, amikor közöltem vele, hogy nagyon kevés ember él meg ebből főállásban.

Remélem, ő eléri majd a csillagokat is ezzel a tehetséggel. Sőt, még annál messzebb is elér.

A kezébe veszi újra a kis keverőtálkáját, amiben különböző színekből keveri ki a következő árnyalatot, amire szüksége van. Felvesz egy vékony ecsetet, kecses mozdulattal felvesz vele egy kevés festéket, a felesleges anyagot a tálka szélén lehúzza. Egészen közel hajol a maketthez, óvatosan érinti az anyagnak a pamacsot. Csupán egy vonalat húz vele, a szememben mégis egy új világot teremt.

Chad nem festő. Ő egy varázsló. Minden mozdulatával elvarázsol.

– Varázslatos – csúszik ki halkan a számon. Hosszabbra nőtt tincse mögül éget a tekintete, ahogy felém pillant. Nagyot nyelek, nyelvemmel muszáj benedvesítenem a kiszáradt ajkaimat. – A makett is – teszem hozzá mosolyogva. Megint megforgatja a szemét.

– Nem úgy volt, hogy nem fogsz zavarni? – egyenesedik fel, festékes kezével hátra tűri a haját.

– Ejj, te kölyök – állok fel a fejemet ingatva. Egyenesen előtte állok meg. Láthatóan nőtt pár centit, már nem csak a vállamig ér, a feje már az állammal ütközik. Kikerekedett szemekkel néz fel rám, a tempera jellegzetes szaga keveredik Chad kölniének férfias zamatával. – Tiszta maszat vagy, ejj – szidalmazom mosolyogva. Ujjaimmal óvatosan hátra tűröm a haját, hogyha akarna, el tudjon húzódni; de nem teszi meg, ledermedve, elkerekedett szájjal figyeli az arcomat.

Jelen pillanatban nem tudom eldönteni, jó ötlet volt-e elfogadnom Tod ajánlatát. Annak ellenére, hogy lekötötte, nem fog zaklatni és csábítgatni, pontosan ezt teszi. Itt van egy helyiségben velem, megint. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz érzés fog el a hosszú ujjaitól a hajamba. Hogy nem esik jól, ahogy hátra tűri a hajam. Erősen koncentrál arra a részére, amit összegyűjtött, hogy egy gumival összefoghassa. Nyelnem kell egyet, ahogy megérzem azt az ismerős furcsa érzést a testemben. Tetszik, amit csinál. Lehunyom a szemem. Ez az érzés hiányzott, hiába randiztam utána annyi emberrel, egyikkel sem éreztem ismételten ezt.

Az illata semmit sem változott. Legszívesebben megölelném. Belebújnék a mellkasába, átölelném a vékony derekát, és csak lennék. Állnék ott, miközben eggyé vállunk. A harsonák felhangzanának, a fények kellemes hangulatot teremtenének közöttünk. Ő a nyakamba bújna, ahogyan régen is tette, talán kapnék tőle ismerős csókokat rá. Csiklandoznának és nevetnék.

De sajnos egy idő után realizálnám, hogy mi szétváltunk. Ha a borsót kifejtik a héjából, többé nem tudnak eggyé válni. A szemet megfőzik, és megeszik, elpusztítják, míg a héja a kukába landol, rosszabbik esetben a földre, ahol senki nem fogja meg. Lehull, és nem fog kelleni senkinek... Pedig fel akarom venni, azt akarom, hogy létezzen egy univerzális ragasztó, amitől minden olyan lesz, mint régen. A kezembe akarom tartani. Azt hittem, nem fog soha többé kelleni, hogy képes leszek átlépni a borsó héján. Viszont a lábam nem emelkedik meg... A kezem pedig... Automatikusan felemeli.

– Chaddy... – Hideg keze visszaránt a valóságba. Az arcomat ölelik, miközben kétségbeesetten néz vissza rám. – Mi a baj?

– Semmi – remeg meg az ajkam, amit beszélni kezdek –, én csak...

– Könnyes a szemed – hajol közelebb aggódva.

Kissé eltolom magamtól, megköszörülöm a torkom.

– Nincs semmi, valószínűleg csak túl fáradt vagyok, ma sokat telefonoztam, meg ilyenek.

– Attól nem lesz könnyes a szemed! – lép hozzám ismét közelebb. – Chad, ugye tudod, hogy a szakításunktól függetlenül megoszthatsz velem bármit, igaz?

Őszinte, jégkék tekintete átszúrja a szívem. Erősnek hittem magam, viszont úgy tűnik, ugyanolyan gyenge vagyok. Nyelek egyet.

– Tudom.

– Akkor – húz közelebb magához ismét, keze szépen ölelik az arcom. Melegek. – Elmondod, mi a gond?

Mégsem mondhatom, hogy te.

– Chad...

– Úgysem értenéd meg... – nézek félre. – Kérlek, hadd folytassam, sose fogok így végezni a festéssel.

– Előbb mondd el! – Komoly hangszíne megremegtet, szívem nagyot dobban – Meg fogom érteni.

– Ígéred? – nézek rá nagy szemekkel.

– Nem ígérem – mosolyodik el –, de megpróbálom megérteni, rendben?

Rendben van.

– A héja a baj – mondom halkan.

– Milyen héja? – ráncolja a szemöldökét, majd körülnéz, hátha meglátja, miről beszélek.

– A borsó héja... – nézek le a kezére. Nem bírok a szemébe nézni. – Ahj – szorítom össze a szemem. – Annyira utálom ezt, olyan idegesítő! – kiáltok fel ellökve magamtól. – Utálom, hogy az a kibaszott borsó és a héja nem tud újra egyesülni, ha egyszer szétszedik őket, érted?!

Áll előttem. Teljesen ledöbbenve. Látom rajta az értetlenkedést, azt, hogy nem tudja hova tenni se a mondandóm, se a tetteim. Sóhajt egyet. Utánzom.

– Gondoltam, hogy nem fogom megérteni – fordulok meg, a makettre összpontosítom a figyelmem. Nem mond semmit. Csönd telepszik ránk.

Elharapom a szám, lassan hallom a lépteit, majd rövidesen az ajtó becsukását is. Annyira tudtam, hogy nem tud megérteni engem. Ezek szerint sose tudott.

Ismételten sóhajtok. Végül is nem ezért vagyok itt. Megkért, hogy segítsek neki. Hát, azt kellene csinálnom. Még utoljára hátranézek a szoba ajtajára, ami mostanra zárt. Most ideges lett rám, és kirohant?

Jobb, ha minél előbb végzek.

Az igazat megvallva pont ezért szeretek rajzolni és festeni. Segít levezetni a feszültséget bennem, eloszlatja a megmaradt kétségeim. Mégha nem is mulasztja el teljesen, de egy kis ideig elbújtatja. Észre sem veszem, és eltelik több óra. Pont, ahogyan most is. Tod nem piszkál ezután, nem zaklat, hogy kérek-e ezt vagy azt. Ő csak csendben van.

– Megjöttem! – csapódik ki mögöttem az ajtó. Riadtan hátranézek. Tod eléggé zihál, mint aki rohant. Mit csinált ő addig, amíg én majdnem befejeztem a munkáját? Lefutotta a maratont?

– Mi a fene? – egyenesedek fel értetlenkedve. – Futottál?

– Siettem, hogy minél előbb felérjek hozzád – mosolyodik el. A térdeim összeütközése édes harangszót hallat.

– Lent voltál? – Bólint. Végig nézek rajta a kezében egy kis szatyrot szorongat. – Boltba voltál? – vonom fel a szemöldököm.

– A nagyinál – lép közelebb –, lehet, hogy még nem meséltem neked, de a nagyim saját kis kertet tart otthon magának – vesz egy mély levegőt. Szegényem. Igazán dolgozhatna az állóképességén. – Tudod, szeret, mindent magának elkészíteni – emeli fel a kezében lévő szatyrot.

Érdekesen figyelem tovább a cselekedeteit. Odasétál mellém, leül a földre, majd lehúz maga mellé.

– Tessék, ez mind borsó.

– Borsó – nézek bele a táskába. Ez tényleg mind az.

– Még fejtetlenek – kacsint rám, ezután kivesz egyet, és kibontja a borsószemeket abból a hüvelyből.

Még mindig nem értem, miért csinálja, amit. Érdekesen nézem tovább.

– Azt mondtad, hogy azt akarod, hogy újra együtt legyenek, igaz?

– Igen, de nem kellene pihenned egy kicsit? – nézek rá aggódva. Nagyon szapora a légzése.

– Egy pillanat, előtte varázsolok neked – kacsint rám. A makettes asztalának a fiókjából kihúz egy flakont. – Ez ragasztó.

– Össze akarod ragasztani? – harapom el az ajkam, próbálom elrejteni a mosolyom. – Olyan buta vagy.

– Nem, Chad. Kreatív vagyok. Összeragasztom, összevarrom, vagy csak visszateszem a héjába a borsókat, és nyitva hagyom, teljesen mindegy.

– Mindegy? – mosolyodom el, miközben ránézek.

– Mindegy, a tényen nem változtat; hogyha nagyon akarják, együtt tudnak lenni. Akár újra is.