– Tessék – nyújtom szegény Rose felé a kezemben tartott pohár vizet. Az elmúlt húsz percben annyit sírhatott, kiálthatott és átkozott hol engem, hol pedig a göndör barátját, hogy teljesen kiszáradhatott. A kanapé szélén ül lehajtott fejjel, látszólag épphogy köztünk van, teljesen összetört szegény. Talán jobb lett volna hallgatnom Todra, elvégre ő elmondta, hogy érzelmileg labilis, nem tudja elfogadni a szakításukat. Úgy tűnik, igaznak kellett lennie...

Elveszi tőlem a frissítőt, remeg a keze. Ijesztő sminkje lassan mosódik le róla, ilyenkor látszik csak az ő törékeny arca. Sóhajtok egyet, úgy nézek rá hol a bongyor barátjára, hol a másik ismeretlenre.

– Talán az lenne a legjobb, ha hazavinnétek. – Hangom halk, nincs kedvem felhívni magamra ismét a figyelmét, hogy átéljem a szidalmazásait. – Nincs jó állapotban, és...

– Igaza van – hallom meg a harmadik barátja hangját. – Tod rendben lesz már, alszik. De Rosey-t is helyre kellene hoznunk, és azt a legegyszerűbben otthon tudjuk.

Ezzel hamarosan el is mennek.

Nyomást érzek a mellkasomban. Legszívesebben sírva fakadnék, annyira szörnyű volt ez az egész. Róla nem is beszélve.

Lassan alvó alakjához lépdelek. Teljesen ki van dőlve, az sem érdekli, hogy a kanapén fekszik. Ráadásul az egyik lába a földön lóg. Hallatok ismételten egy sóhajt, lehajolok a lelógó lábáért, és a másik mellé helyezem. Illetve a papucsától is megszabadítom.

Igazából nem nagyon tudom, mi hol van ebben a házban, mi több sok időt sem töltöttem nagyon benne, ezért elég tanácstalan vagyok, mit is kellene csinálnom. De talán valami pokrócszerűséget kereshetnék. Mondjuk szétnézhetnék a szobájában. A fürdőt tudom hol van, ahogyan a konyhát is, tehát az egyedüli ajtón, amin még nem léptem be a szobája lehet, igaz?

Elindulok a fehér ajtólap felé, amit mindenfajta hezitálás nélkül ki is nyitok. Valójában nem tudom, miért éreztem magam emiatt egy picit idegesen, hiszen ez egy teljesen normális hálószoba. Egy franciaágy, amin egy kockás ágynemű huzattal felhúzott takaró, illetve párna helyezkedik el. Elég Elkuncogom magam a gondolatomra, miközben rásimítok. Nem is annyira puha ez az ágy, mint amilyennek látszik. Le is ülök rá egy kis időre, jól rugózik.
Az ágy mellett közvetlenül egy éjjeliszekrény található. Rajta egy makett házzal. Azt mondta, építészmérnöknek tanul. Ez is az ő terve lehet? – hajolok a kis ház felé. Apró kis fapálcikákból építette a kerítést, amik le lettek festve, az épület falait hungarocellnek mondanám, illetve az ablakok helyén, ha jól érzem a tapintása alapján, vékony, átlátszó műanyag van.

– Ügyes – állok fel. Otthagyom a mini házikót, minél előbb meg kellene találnom, azt, amit keresek. Lehet, hogy a szekrényében van. Szerencsére könnyű dolgom van, rendszerető természete miatt rendben vannak a ruhái, így átláthatóbb a gardróbja belseje. Nem kell belekutakodnom, hogy lássam, itt biztos nincs. Tényleg nem tudom, hol tarthatja őket, de nemhogy pokrócot, de póthuzatot se találtam. Legalábbis a helyét nem.

– Hát, akkor te is jó leszel – mutatok az ágyon lévő takaró felé, mintha neki intézném szavaim.

Hamar kezembe is kerül, elég vékonyka. Ő ezzel takaródzik?

Visszasietve hozzá látom, hogy még mindig alszik.

– Lehetetlen alak vagy – mondom ki, amit gondolok, majd ráterítem a paplant. Mindenhol jól betakarom, nem akarom, hogy megfázzon. Nincs a lakásban hideg, kellemes idő van, de az alvó ember mindig jobban fázik, mint általában. Most már csak egy dolog hiányzik, amit gyorsan a helyére teszek. Szerencsére találtam egy jó mély műanyag tálat, amit a kanapé előtt lévő dohányzó asztalra tettem. Abban az esetben, ha hányni támadna kedve, amikor felkel, akkor lesz miért nyúlnia.

Ennyi. Több dolgot nem kell megtennem. Legyen boldog emiatt is!

Azonban nem bírok hazamenni. Bármennyire haragszom rá, amiért képes volt füvezni, meg még Isten se tudja mit juttatni a szervezetébe, aggódom érte. Mi van, ha egy kis idő elteltével rosszul lesz...? Kell valaki, aki kihívja a mentőket.

Így hát úgy döntök, hogy a kanapéhoz tartozó fotelba ülök, hogy képes legyek a gyors reagálásra, abban az esetben, ha lenne valami.

Kellemetlen, erős fény böki a szememet. Fájdalmasan nyitom fel a szemhéjamat, az ablakomon beszűrődő napfény majdhogynem megvakít. Elfelejtettem elhúzni múlt éjjel a sötétítőt. Hunyorogva, nagy nehezen feltápászkodom, elbotorkálok az ablakhoz, és besötétítem a nappalit.

Sokkal jobb.

Nagyot ásítva kinyújtózkodom, álmosan megvakarom az izzadt tarkómat, aztán a fürdő felé veszem az irányt. Amint meglátom magam a tükörbe, elkap a hányinger a szétfojt sminkemtől. És én ebben aludtam, huh... Elhúzva a szám kinyitom a tükrös szekrényt, kiveszem onnan a sminklemosót és a ruhapamacsomat, majd szépen, körkörős mozdulatokkal megszabadítom magam a maszkomtól. Azt hiszem, jót tenne neki, ha a mai napon nem kennék rá semmit a pakolásokon kívül. A szemem is fáj a belefojt szemfestéktől.

Természetesen nem tudom teljesen tökéletesen levakarni magamról, de nem is zavar, ami ilyenkor fennmarad, az tusoláskor úgyis lejön. Nem tétovázok sokat, undorodom a szagomtól, ezért gyorsan ledobom magamról a tegnapi gönceimet, és beállok a jó forró víz alá. Imádom, amikor annyira meleg, hogy szét ég tőle a bőröm. Egy ideig áztatom magam, hagyom, hogy az égető cseppek piros pontokat hagyjanak a hófehér, vézna testemen. Ezzel a kedvenc színem felváltja az undormány kékes-zöldet, amelyet az ereim nyújtanak a vékony bőröm miatt. Ericnek persze nincs ilyen gondja, gyönyörű barna bőre csak a csillogást nyújtja a világnak, semmi mást.

Már megint rajta agyalok...

Megrázom a fejem, gyorsan megmosom a hajam, az arcom, aztán ki is szállok inkább onnan. Fürdés közben folyton furcsa, régi érzések szöknek fel bennem. Megtörölközöm, az arcomat kétszer is átdörzsölöm, de a csúnya, meztelen, sminktelen pofa nem akar megváltozni a tükörben.

Felsóhajtok, majd nyugtázom, hogy úgysem megyek ma sehová, itthon pedig lehetek bányarém. Vizes tincseimet hagyom a vállaimra omlani, a törülközőt a derekamra tekerem, úgy lépek ki a nappaliba azzal a célzattal, hogy elszívjak egy reggelit helyettesítő jointot.

Ám nem tudom gondtalanul átszelni a helyiséget, a fotelben egy szőke hajkorona tulajdonosa szuszog békésen.

Kikerekedett szemekkel és óvatos léptekkel közelítek Chad felé, próbálok meggyőződni róla, hogy ő valóban itt van, nem pedig még mindig be vagyok állva. De nem. Ahogy lágyan hozzáérek puha arcához az érzés több, mint valóságos, ő pedig kicsit nyöszörög is a zavarásomra.

Miért nem ment haza tegnap este?

Rosszallóan ingatom a fejemet, csípőre tett kézzel kezdek gondolkodni azon, hogy mi tévő legyek. Hogy őszinte legyek, a múlt éjjel eseményei elég homályosak az agyamban, foltok meg vannak, ám az, hogy Chad itt aludjon az... Túllő mindenen. Semmit sem értek. Utálnia kellene. Undorodnia. Elmenekülnie, hiszen most már ő is láthatja, hogy a homlokomra van írva neonfényekkel, hogy FUSS.

Mégis itt van.

A gondolatra a mellkasom kissé összeszorul, kellemes, meleg érzés öleli körbe a hevesen verdeső szívemet. Ám ahelyett, hogy nyugtatná a tempóban, csak jobban izgatja, tönkre téve a vérnyomásomat.

Azt hiszem, inkább készítek neki reggelit. Végül is, még fejlődőszervezet. Ha már volt olyan aranyos, hogy itt vigyázott rám, nem hagyhatom, hogy éhesen induljon haza. Sőt, azt sem hagyhatom, hogy gyalog menjen. Majd hazaviszem.

Még utolsó pillantást vetek a békésen szunyókálóra. Az arcomra akaratlanul is lágy mosoly költözik, és akármilyen erősen is próbálkozom, képtelen vagyok levakarni magamról.

Kellemes illat csapja meg az orromat. Nem tudom, mi lehet, de tetszik. Mégsem tudom még kinyitni a szemem, szükségem van még pár pillanatra, hogy képes legyek megtenni. Érzem, ahogyan a hasam is megkordul. Éhes vagyok, már a nyálam is összefutott. Követnem kellene az illatot, de lusta vagyok. A kaja nem tud idejönni hozzám?

Lassan ráveszem magam, hogy felkeljek fekhelyemről, és meggémberedett végtagjaimat kinyújtom. Talán nem volt a legjobb ötlet itt aludni. Viszont elnézve az előttem lévő kanapét, Tod már felkelt. A takaró sincs már sehol.

– Tod – szólítom meg hangosabban, bár még egy kicsit rekedtes a hangom a felkelés miatt, ám elég hangos ahhoz, hogy hallható legyen, bárhol is van a házon belül. Nem olyan nagy.

– Konyhában vagyok! – Elmosolyodom, és a hang irányába sietek. Ezek szerint főzött nekem valamit?

Belépve látom, nem csak főzött, de még mindig főz. Magas alakja villanypóznaként görnyed az égő tűzhely felett, haja egy kontyba van a nyakához kötve, miközben kilógó hajtincsét ebben a pillanatban tűri apró füle mögé. Ő tényleg fiú...? Túlságosan is szép.

Közelebb menve hozzá észreveszem, arca teljesen csupasz, sminktelen. Gyönyörű szeme csak még szebb így tisztán, illetve arcbőre ahhoz képest, hogy állandóan sminkben van, nagyon puhának és természetesnek tűnik. Nem is gondolkodom, megemelve kezem megérintem gondolataim főszereplőjét, majd megsimítom azt. Annyival sokkal jobban néz így ki. Jeges tekintete még mindig karcolja a szívem. Minden alkalommal, amikor íriszeink találkoznak egymással, úgy váj le a szívemből egy apró darabkát magának.

– Jó illata van – biccentek a tűzhely felé. Elmosolyodik, bal keze az arcát ölelő kezemre simul.

– Köszönöm. – Elfordítva a fejét közvetlenül a tenyerembe csókol, miközben fagyasztó szemei engem vizslatnak. Eláll a lélegzetem, ha ez tovább tartana, mint egy pillanat, és nem fordulna vissza a gáz felé elzárni azt, talán oxigénhiányt is kapnék.

Csendben figyelem további cselekedeteit, kiszedi az apró lábosból azt a valamit, amit főzött, majd elossza két tányérra körülbelül egyformán. Mi lehet ez? – hajolok az egyikhez közelebb. Olyan ragacsos állaga van. Miért néz ki ilyen szörnyen, ha vonzó illata van? Ezt fogjuk megenni?

– Ezt esszük meg? – kérdezek is rá, arra, ami igazán foglalkoztat. Meg akar mérgezni?

Bólint. És meglepetésemre még egyszer meggyújtja a rózsát, most egy serpenyőt tesz a lángra.

– Kivennéd nekem a fagyasztóból a fagyasztott gyümölcsöket?

Hát, persze. Gyümölcsök. Mégis mit fogunk mi enni? Kérésének gyorsan eleget teszek. Nem tudom, mi az oka, amiért epret és mangó darabkákat olvaszt fel, de árgus szemekkel figyelem. Nem tart sokáig, tartalma hamar az ételünkre kerül elosztásra. Na, egy fokkal jobban néz ki.

– Kész van, együnk. – Megfogja mindkét tálat, és az asztalig meg sem áll.

– Mellesleg mi ez? – próbálok nem bunkónak tűnni, de még mindig nem tudok rájönni, hogy mi a fene lehet ez...

– Zabkása. – Ő már javába eszi saját adagját. Szóval zabkása, mi...? Lónak néz?

Magamra erőltetek egy apró mosolyt, végül is nem halok bele, ha megkóstolom, de mondjuk egy szendvics is bőven elég lett volna. Vagy mondjuk rendelhetett volna egy pizzát.

Hát, mit mondjak, ha nem lennének ezek az újonnan kreált gyümik, talán még ennyi íze se lenne, de rendben van, nem fogok leállni válogatni. Ha ő ezt a fura ételt kedveli, akkor ezt. Elfogadom... Viszont van valami, amit semmiképpen sem. Itt az ideje megbeszélnünk.

– Szeretném a tegnapi dolgot átbeszélni – teszem le a kanalam, komolyan felnézek rá.

– Hallgatlak.

– Én... – Össze kell szednem a gondolataimat, különben megint egy kis kölyöknek fog nézni, akit ámítgathat. – Nem szeretném, ha még egyszer olyat csinálnál. Nem tesz jót neked, ráadásul szörnyen néztél ki, és ami a legfontosabb, hogy nagyon utálom azokat az embereket, aki drogoznak! – nézek továbbra is keményen rá. Nem hagyom, hogy ezt tegye magával, túl sok mindent el tud rontani az a szar drog, nem hiszem, hogy szüksége lenne rá.

– Nem értem, mire gondolsz. – Nyugodtan eszik, látszólag olyan, mintha nem is fogná fel mondandóm lényegét.

– Ne szívj többet, kérlek.

Majdnem kiköpöm a számban lévő falatot, amikor meghallom, mit is mondott. A nagy cukiskodásban kiment a fejemből, hogy esetleg ő emlékezhet mindenre a múlt éjjelből, és szóvá akarja tenni.

– Továbbra sem értem, miről beszélsz – ingatom meg a fejem, tovább kanalazva a zabkásám. Ez most felettébb finomra sikeredett, bár valószínűleg friss gyümölcsökkel jobb lenne. Jut eszembe, a műanyag csomagolástól mihamarabb meg kell szabadulnom, mielőtt anyám szokásához híven hirtelen betorpan, és kicsapja a hepajt.

Lopva Chadre pillantok, arca kissé dühös, értetlen. Nem csodálom, hiszen hülyének nézem éppen.

– Dehogy nem tudod! Ne drogozz kérlek többet – csapja le az asztalra a kanalát. A gyenge falap megrezeg, a rajta lévő edények csörömpölő hangot hallatnak.

Gondterhelten felsóhajtok, leteszem a kezemből az evőeszközöm, és megmasszírozom az orrnyergem.

– Nem lehetne, hogy nyugodtan eszünk? – nézek egyenesen a szemébe, felvont szemöldökkel.

– Máskor nincs időnk ezt megbeszélni... – motyogja az orra alatt. Igaza van. Nagyon jól tudom, és például, ha tegnap jött volna ezzel a szöveggel, akkor simán kinevetem, elküldve a francba. De a mai reggel valahogy megváltozott bennem valami. Túl sokat jelent, hogy itt maradt velem az éjszaka.

– De miért akarod megbeszélni? – támasztom ki a fejemet a karommal, érdeklődve pillantva rá. – Úgy értem, miért zavar? Hiszen nem járunk. Vagy de?

A kérdésemre láthatólag megrökönyödik, szép arca kipirul és lesüti a szemét. Nem kapok azonnal választ, ez pedig valamiért zavar, kellemetlen, nyomasztó érzés kavarog a gyomromban.

Egyre lejjebb és lejjebb hajtja a fejét, nekem pedig a kezdeti mosolyom egyre jobban eltűnik az arcomról.

Igaz, hogy említettem neki a legutóbbi incidensnél, hogy vele akarok járni, de arra sem kaptam igazi választ.

– Inkább hagyjuk... – egyenesedek fel, kihúzva a hátamat. Fülem mögé tűröm a kikandikáló tincsemet, másik karommal magamat karolom át, a konyha felé pásztázva, mintha csak látnék arra valami érdekeset.

Milyen választ vártam mégis? Úgy tűnik, itt az egyedüli idióta az én vagyok, aki bedől minden kedves kis cselekedetnek.

– Ne! – szólal meg hirtelen, mire kitágult szemekkel felé kapom a fejemet. Arca hihetetlenül kivörösödött, keze és ajkai remegnek. – É-én úgy gondoltam, hogy járunk – makogja, lassan felém emelve a tekintetét. Furcsa fény játszik bennük. A mondat hallatán félrever a szívem is. – De azok után, amik történtek, nem igazán tudom, mi lenne a helyes, amit gondoljak... És... és...

– Én is úgy gondoltam, hogy járunk – szólok közbe, picit mélyebb, komolyabb hangon, mint, ami megszokott tőlem. A hallottak után kikerekedik a szeme, az ajkai lágyan elnyílnak egymástól, arca gyönyörű vörös rózsa színét ölti magára. A reakciójától érzem, nekem is enyhén kipirosodik az arcom, a tenyerem szokatlanul verejtékezni kezd.

– Az előbb nem ezt mondtad! – csattan fel meglepődve. Beharapom az alsó ajkam.

– Csak kíváncsi voltam, te mit mondasz. Végül is, ezt még nem beszéltük meg, hiába randiztunk már kétszer. Vagy tévedek?

Megrázza a fejét.

– Szerintem sem beszéltük még meg!

Mosoly terül szét az arcán, aranyos szeplői bámulatosan felragyognak az orra körül. Legszívesebben mindegyikre külön-külön adnék egy puszit, annyira édes ilyenkor.

– Ami pedig a drogot illeti – sóhajtok fel ismét, megvakarva a tarkómat. – Egyszeri alkalom volt, kíváncsiság, meg ilyenek. Szóval nem vagyok függő. És sajnálom, amiért látnod kellett...

– Ha ez tényleg igaz... – állok fel az asztaltól, és sietek hozzá, hogy átkaroljam a nyakát örömömben –, akkor nagyon boldog vagyok!

Arcomat belenyomom a vállgödrébe. Olyan kis csontos.

– Chad – nevet fel –, nem tudok így enni.

Elengedem, örülök, hogy képesek voltunk mindent megbeszélni. Az első akadályt le is küzdöttük a kapcsolatunkban! Úgy érzem, ezzel csak egyre közelebb kerülök hozzá!

– Te miért nem eszel?

– Én már nem vagyok éhes – mosolygok rá ismét. Biztos nem eszem meg azt a borzadást! – Ne aggódj, elfoglalom magam addig!

Visszaülök arra a helyre, ahol aludtam tegnap este és megkeresem a telefonom. Meg kellene néznem, mi történik a világban, amíg itt vagyok. Meg aztán a napi képet igazán feltölthetném már instára. Ha már insta... Nem is követem őt!

– Tod.

– Hm? – fordul felém teli szájjal. Cuki hörcsög.

Felnevetve úgy döntök, hogy inkább mégis visszaülök az asztalhoz, addig amíg reggelizik. Meg aztán könnyebb közelről beszélgetni vele.

– Van Instagramod? – Bólint. – Esetleg be is követhetlek?

– Pillanat. – Előkeresi a telefonját, majd kis idő elteltével elém is tolja, és tovább folytatja az evést. Olyan lassan eszik, még egy kismadárka is gyorsabb lenne nála.

Óvatosan, szó szerint minden karaktert háromszor leellenőrizve keresek rá a felhasználójára. Szerencsémre nem sok ember van ilyen névvel. Profilképe bár kicsi, mégis tetszetős, ha szemeim nem csalnak, akkor egy tükörszelfi, a hosszú hajával, a szexi ruhájával, egyedüli sajnálni való dolog az, hogy telefonja eltakarja a szép arcát. Később, ha lesz időm az egyik oldal segítségével letöltöm magamnak ezt a képet. Nézzük a bióját.

„Tod ☠️
UCL 📚🏫
Ne írj, felesleges. Nem érdekel senki"

– Bekövettelek! – adom vissza, amire ismételten rábólint. Nem is kíváncsi a profilomra? – Mellesleg mi a terved mára?

– Arra gondoltam, hogy mivel szombat van, ezért ma egész nap pihengetni fogok.

– Akkor zavarok?

– Dehogyis! – Feláll, a koszos tányérját a konyhába viszi. Én is így teszek a sajátommal, annyi különbséggel, hogy az enyém teli van.

– Nem ízlett amúgy? – veszi el tőlem a hűtőbe téve azt.

– Nem nagyon – ingatom meg a fejem –, nem szeretem az ilyen fajta dolgokat. Inkább az édesebb dolgokért vagyok oda, mint a süti.

– Akkor te hoztad ezeket a sütiket? – hajol ki a hűtőből kezében a tányérral, amin a két szelet megnyomódott süteményem van. Bólintok, ha jól emlékszem, a komolyabbik barátja, nem a göndör, hanem a másik felvette nekem a földről, és betette ide, mindaddig míg az a nő kiabált velem.

Elmesélem neki az egészet tegnapról, hogy haza felé jövet láttam satöbbi... Végül úgy döntünk, hogy leülünk a kanapéra, és együtt megesszük.

– De tényleg csak pár kanállal fogok enni – mondja el újra, meg újra Tod. – Még nem mondtam neked, de allergiás vagyok a sok kalóriát tartalmazó dolgokra, illetve a cukor se nagyon jó...

– Kinek akarsz te ilyeneket hazudni? – nevetek fel közelebb ülve hozzá, combom szinte érinti az övét.

– Nem hazudok – válaszol azonnal –, minden alkalommal megfájdul a hasam tőle!

Hát persze, vagy csak hozzá van szokva az ilyen ragacsos kajákhoz, amit ma készített. De várj csak!

– Akkor, amit az előbb ettél abba nem is volt cukor?

– Nem – ingatja meg a fejét –, az egy natúr zabkása volt, amit növényi tejben főztem ki, a cukrot pedig a gyümölcsök helyettesítik.

Felsóhajtok a mondatját hallva. Nem hiszem el, hogy mindig, akárhányszor csak szóba kerül ez a téma, akárkivel szemben, nem hisznek nekem. Valóban elég ritka, de ez van, nem tudok ellene mit csinálni. Bár a vegán étrend, amit követek nem a betegségemnek köszönhető. Glutén, tej allergia, melléje magas inzulin, szóval minden nagyon klassz és szuper.

– Azért, mert túl vékony vagy! Ha esetleg több normális kaját ennél – nevet továbbra is, ám amikor meglátja, hogy én nem osztozom a szórakozásán, kicsit somolyogva folytatja. – De most komolyan. Hogy lenne ez lehetséges?

– Honnan tudjam? – vonok vállat, letéve a kezemből a sütit. Bele sem kóstoltam, ám nem baj. Inkább a diéta, ami számomra mostanra már normális, mint a rosszullét.

– De ahj, ez akkor szívás – kontyolítja le a szája sarkát szomorúan, amitől egy pillanatra megsajnálom.

– Ne haragudj – sóhajtom. Nagy szemekkel néz rám, szinte kérlel, nekem meg hirtelen olyan érzésem támad, mintha egy gyerektől venném el a cukorkáját.

– Ne mondd ezt – ingatja meg a fejét, kis szőke tincsei a feje mozgásával azonosan mozognak. – Nem te tehetsz róla. Ha igaz – teszi hozzá, mire hitetlenkedve elnevetem magamat. Az eszem megáll ettől a sráctól! Nem hiszem el, hogy komolyan bizonygatnom kell még ebben is az igazamat.

– Na jó, figyelj – ragadom meg az egyik süteményt, majd gyors mozdulatokkal a számba tömöm. Az édes íz azonnal összerántja az állkapcsomat, fáj, de nagy nehezen sikerül legyűrnöm a torkomon. Már az íze sem kellemes, hányni tudnék tőle.

– Látod? – virul fel az arca, a kis szeplői is felragyognak. – Nem lett semmi bajod! Nem vagy te allergiás ilyen dolgokra, csak válogatós vagy – mosolyodik el büszkén, hogy neki lett igaza. Hülye, idióta kölyök.

– Ja, valószínű – forgatom meg a szemem. Most közöljem vele, hogy kell idő, mire megemészti a gyomrom a bevitt kalóriát?

Azonban most még nekem sincs igazam. Éppenhogy felállok a kanapéról azzal a célzattal, hogy lecserélem a pizsamámat, már érzem is, hogy erős fájdalom nyillal a gyomromba, és kellemetlen émelygés fog el.

– Mi a baj? – ugrik fel mellém Chad is, amikor hirtelen összegörnyedek a hasamat fogva.

– A... süti... – nyöszörgöm, és már érzem is, hogy nagyon-nagyon hánynom kell, ezért ellököm magamtól, a vécéig meg sem állok. Annyi lélekenergiám már nincs, hogy felhajtsam az ülőke tetejét, mellé guggolva okádok ki mindent. Pluszban még hányás fóbiával is küzdök, így amíg nem veszek magamon erőt, hogy lehúzzam a felgyülemlett undormányt, folyamatosan csak öklendezek.

Ez komolyan mondom, bírhatatlan! Meddig megyek még el a kölyök kedvéért?! Nagyon jól tudtam, hogy ez lesz, de csak azért, mert nem hitt nekem, képes voltam egy krémes, cukros, lisztes mindenes cuccot magamba tömni.

– Jól vagy? – nyitja ki lassan, óvatosan a fürdő ajtaját Chad, aggódó szemei keresnek engem. Én kiterülve ülök a vécé mellett. Úgy nézhetek ki, mint egy lecsúszott alkoholista.

– Úgy nézek ki? – nyöszörgöm fájdalmasan. Szánakozó pillantással közeledik felém, én pedig egy pillanatra komolyan elszégyellem magamat, amiért ilyen állapotban kell látnia.

– Sajnálom – szomorodik el teljesen az arca. Leguggol mellém, gyengéd mozdulatokkal kitűri a szememből a csapzott hajamat. Szép szemét az enyémbe mélyeszti. Annyira megcsókolnám. De nem akarok ilyen szájszaggal az övéjében turkálni.

– Olyan rendes vagy – sóhajtok fel hirtelen. Egy pillanatra elpirul.

– Ne túlozz – feleli. A hónom alá nyúl, úgy segít fel. Chad valóban olyan, mint egy angyal. Lepottyant az égből, hogy rám vigyázzon. A védelmezőm. A megmentőm.

Baszki, rohadt másnapos lehetek, ha ilyenek járnak az eszemben.

– Az igazat mondom – mosolygok rá szelíden. Eltolom magamtól, a csaphoz lépek, hogy megmosakodjak, ám ekkor elkap ismét a hányinger. De nem a másnaposság, nem az allergia, hanem a tükörképem.

– Nincs rajtam smink – realizálom, kidülledt szemekkel. Ijedten, lassan fordulok hátra a kedvesen mosolygó szöszire.

Nem lehet. Nem. Nem akarom. NE! Hogy lehetek ennyire óvatlan?! Teljesen levetkőztem előtte!!

– Menj innen! – fogom meg, és erősen kilököm a fürdőből, még az ajtót is magamra zárom.

– Most mi a baj? – veri hangosan az ajtót. Hevesen veszem a levegőt, ég az arcom, félő, mindjárt lemálik a bőröm.

– Csak hagyj egy kicsit! – kiáltom, hangom kissé hisztisen hangzik, de ez a legkevésbé sem érdekel. Látta a csupasz arcomat.

Látott engem!

-----------------

Sziasztok! Végre csütörtök, hurráááá 🤩🤩

Mielőtt valaki idiótának nézne minket, Tod nem az allergiája lett ilyen gyorsan rosszul,

hanem habár nem derült ki ez előző fejezetből, de nem csak szívtak, 
ittak is. 🙈

Reméljük, ez a kis fejezet is tetszett nektek, ahol kicsit jobban
levetkőzhettek előttetek is a karakterek! 

Köszönjük az eddigi visszajelzéseket, imádjuk őket és hihetetlenül hálásak vagyunk értük🥺🥺🥺

Kérlek, ha itt jártál, hagyj nyomott magad után; csillagozz és/vagy kommentelj ❤️🙈

Várunk vissza jövő héten is! ❤️