Két hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam volna Todot. Szívesen mondanám, hogy nem érdekel, hidegen hagy, viszont érzem, hogy minden történés ellenére hiányzik nekem. Furcsa dolog a világ. Mindaddig míg nem ismersz valakit, soha nem látod sehol, majd, ha megismerkedsz vele, kapcsolatot alakítotok, többször is összefuttok. Mint a park, a pláza vagy akár az utcán sétálva is... Mégis, amint megszakad a kapcsolatotok, megszakadnak ezek a találkozási pontok, még abban az esetben is, ha továbbra is ugyanazokra a helyekre jársz.

Egyedül a kisboltot kerülöm el szándékosan, helyette az iskolától kicsit ellentétes irányban lévő kisboltba járok azóta. Kedves az eladó, és egy kicsivel olcsóbbak is a dolgok.

Sóhajtok, miközben továbbra is a kezemmel támasztom a fejem. Kezd zsibbadni, de nem izgat. A francia nyelv annyira sem tud érdekelni jelen pillanatban, hogy jegyzeteljek, nem még hogy odafigyeljek. Érdekesebbnek gondolom az ablakon kifelé bámulást. Szép füves udvarra nézek. Jelenleg csendes az udvar, az iskola minden diákja órán ül.

Elmosolyodom, talán legközelebb ki kellene hagynom az órát, és ott az egyik padon pihenni, biztos kellemes lehet. Kellemesen meleg van, a nap sugarai elég erősen sütnek ahhoz, hogy áttörje a fényt a bőrömön, ezzel megnyugvást keltve a lelkemben. Lehunyom a szemem, bizsereg a melegségtől.

Azonban a megnyugvás rövid ideig tart, mert mint minden ilyen alkalommal, akaratlanul is lelki szemeim elé kerül az a jégkék színű tekintete. Ismételten sóhajtok, kinyitom a szemem, majd megrázom a fejem. Bárcsak kiverhetném onnan. Éppen ezért nem akarok vele újra találkozni, el akarom felejteni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint mielőtt tavaly megérkeztem volna a nagyitól. Meg akarok szüntetni mindenféle emlékképet vele kapcsolatban. Ennek ellenére a lelkem másik fele mindennél jobban vágyik a látványára, tudni akarja, mi van vele, hogy hogy érzi magát. Mi több, képes Istennek is erről a dologról panaszkodni. Legszívesebben megjelennék a kisbolt küszöbén, odamennék a pultja elé, és megkérdezném, hogy miért nem keresett, hogy miért hagyott magamra. Hogy miért tette azt, amit.

De gyáva vagyok. Fél fülemmel hallgatom a szépen formált mondatokat, ahogyan a mellettem lévő barátom olvas fel a könyvből, másik fülemmel hamisan az ő kacaját hallom. Megállíthatatlanul, játékosan, ahogyan azt mindig szokta, amikor piszkálni szoktam. Bármennyire is tagadta, szerette, amikor ezt csináltam.

Gondterhelten végig szántom ujjaim hajamon, miközben hátra dőlök az székben. Ő nincs itt, hiába képzelgek róla, hiába képzelem magam elé a nevetését. Valószínűleg otthon van, vagy dolgozik. Az esélye annak, hogy itt legyen, egyenlő a nullával. Hiszen a mi kapcsolatunk megszakadt, ezáltal az univerzum nem fog minket találkoztatni, ha akarjuk, ha nem.
Barátomra nézek, aki éppen befejezi a mondata végét. Nagy szemekkel néz rám, megköszörüli a torkát. Felvonom a szemöldököm, mire biccent a kinyitott könyvem felé. Mi van?

− Chad?

− Igen, tanárnő? – nézek rá kíváncsian.

− Folytasd, kérlek – int felém lemondóan.

− Hol tartunk? – nézek Tomra, aki gyorsan a szövegre mutat. Odahajolok, megkeresem a szót, amin tartja az ujját, majd a saját könyvemen is kikeresem. – Akkor folytatom.

Viszont nem kezdem el, mert ismételten felnézek a tanárnőre.

– Meddig olvassam el?

− Ameddig nem szólok.

− Rendben – bólintok. Olvasok neki egy-két mondatot aztán befejezem. Nincs kedvem többhöz, elégedjen meg annyival.

− Ma a megszokottnál lágyabb voltál – terül el az ágyon Eric. A csuklóját simogatja, amely enyhén kipirosodott a bilincs vonala mentén. Felsóhajtok, és csak eldőlök mellette. – Oké, értem. Nem akarsz róla beszélni – vonja meg a vállát. Felkel, az ablakhoz sétál, beleül, majd rágyújt egy szál cigire. Ha jól tudom, nem dohányzik, szex után mégis mindig elpöffent egy szállat.

Valóban nem akarok. Az elmúlt időszak egy kész káosz volt számomra mentálisan és fizikailag is. De legjobban a lelki világomat viselte meg ez az egész. Minden héten eljárok a terápiás kezelésekre, próbálok leállni a szerről, ami úgy érzem, egyre jobban megy, de vannak napok, amikor jó lenne csak úgy elszállni a picsába, és nem agyalni semmin. Nem érezni semmit. Üresnek lenni; csakúgy, ahogyan szex közben is érzem magam. Legalábbis, ha vele csinálom, akkor biztosan.

Lustán felé vetem a tekintetem. A felkelő hajnal homályos sziluettet varázsol köré, a füstfelhő halványan válik eggyé az égen síró zord felhőkkel. Eric annyira tökéletes. Úgy... nem tudom. Fogalmam sincs, mit érzek iránta. Szeretem őt. Határozottan fontos számomra. De nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg az a szerelem lenne, amit az emberek keresnek. Az a szerelem lenne, ami a megnyugvást, lelki békét és megváltást hozná el az életembe. Úgy, ahogy... Nyelek egyet. Nem akarok rá gondolni. Nem is szabadna őket összehasonlítanom, de kétség nem fér hozzá, Chad iránt az érzéseim szintén megmagyarázhatatlanok. Mégis teljesen más értelemben. Mellette tényleg önmagam lehetek. Vele beszélhetek akármiről, és ha még nem is ért, de megpróbál megérteni. A legjobbat akarja nekem. Soha nem bántana szándékosan. Mellette... Mellette tényleg elhittem, hogy képes vagyok legyőzni a legnagyobb óriást is, vagy levadászni a hétszer hétfejű sárkányt.

Eric-kel jó a szex. Eric-kel jó beszélgetni, meg hülyéskedni és kibeszélni a gondolataink legmélyebb bugyrait is. De nem akarjuk egymást megérteni. Nem is törekszünk erre. Csak elfogadjuk, hogy a másiknak olyanok járnak a fejében, és szavak helyett inkább csak megmártózunk egymás testében. Annyira... üresnek érzem magam minden alkalom után... Kiadom a felgyülemlett feszültséget, ám a feltöltő életerő elmarad. Az, amit csakis Chaddel való szeretkezéseink során éreztem. Eric-kel minden olyan, mint Rose-zal. Hiába volt ő a Nő az életemben, akkor sem tudta azt nyújtani, amire valójában vágytam.

Ismét eleresztek egy nagy sóhajt. Nem tudom, hogyan másszak ki ebből a gödör szarból. Hiányzik Chad puha ölelése. Mézédes csókja. A ragyogó szeplői. Kéken csillogó szemei.

− Tudod mi a nagyon szomorú? – teszi fel hirtelen a kérdést Eric. Megrázom a fejem, habár tudom, anélkül is folytatná, hogy válaszolnék. – Ezt a cigit jobban megtömted, mint engem.

Felnevetek. Talán hangosabban, mint azt a helyzet megkívánja, de jólesik. Csak nevetni, kissé hisztérikusan, kissé őszintén és önfeledten. Mintha sikítanék a világba, csak csilingelőbben.

– Legalább nevetsz – mormogja a bajsza alatt. A párkányon elnyomja a cigit, aztán hihetetlenül széles vigyorral az arcán megáll az ágy szélénél. – Most pedig kelj fel. Indulnunk kell.

Azonnal alább marad a jókedvem. Felvont szemöldökkel tolom fel magam ülő helyzetbe.

– Indulnunk? Hová?

– Konditerembe, hová máshová? – kérdi úgy, mintha ez egyértelmű lenne. Legszívesebben kiköpném a nyálam, annyira hihetetlen, amit a füleimmel hallok.

– Mi?! Biztos, hogy nem! Menj egyedül! – vetem vissza magam a szex illatú paplanok közé. Hallom, ahogy kinyílik a szobám ajtaja, majd Eric tompa hangját.

– Jó, akkor elvittem a kocsidat!

És ennyi bőven elég nekem, hogy gumilabda módjára pattanjak ki az ágyból, és részt vegyek az újabb ördögi tervében.

– Aha – rágom unottan a számban lévő rágót –, és nekem ehhez mi közöm?

Tom élesen beszívja a levegőt, megforgatja a szemét, majd ráadásként még meg is koppintja a homlokom.

– Itt a lehetőséged! Randizz vele!

Sóhajtok. Az igazat megvallva egyáltalán nem érdekel a „nagy" hír, miszerint Lily és a pasija összevesztek. Nem, hogy érdeklődést nem szeretnék emiatt mutatni, de értetlen is vagyok.

– Miért pont nekem kellene elvinnem randizni? – vonom össze a szemöldököm.

– Mert szomorú! – tágítja ki a szemét.

– Tudod – mutatok rá mosolyogva –, amikor így csinálsz, igazán nagy szemed lesz!

– Amúgy is az van! – üti le a kezem sértődötten. Igaz is, a többi koreaihoz képest, ő tényleg nagy szemekkel rendelkezik. – Mindegy, ne tereld a témát!

– Nem akarom randizni vinni! – nyüszítek fel. – Miért kéne? Nem tetszik nekem!

– Mióta tart ez téged vissza?

Ezen meg kellene haragudnom. Soha életemben nem randiztam olyan emberrel, aki legalább külsőleg ne tetszett volna.

Nem válaszolok neki. Helyette megfordulok az ablak felé, kinyitom, és élvezem a friss, meleg levegőt.

– Most meg mi van? – hallom barátom hangját. – Ian, szólj rá, nem hallgat rám!

Az említett felnevet, majd rövidesen a kezét megérzem a vállamon. Erőszakosan fordít magához.

– Hallgass Tomra, rendben?

– Mivel lesz jobb, ha randizgatni kezdek? – emelem kissé meg a hangom. – Miért kellene, ha nem kedvelem úgy? Miért nem várhatok még egy kicsit?

– Mert nem! – rázz meg gyengéden. – Az a fasz nem érdemli meg, hogy várj utána, meg kell neki mutatni, hogy boldog vagy nélküle!

– Ilyet a lányok szoktak! – nevetek fel halkan, miközben leveszem magamról a kezeit.

– Te is lány vagy! – szól bele Tom.

– Te! – kiáltok fel, és egyenesen neki rontok. Ahol érem csikizni kezdem, az oldalán, a hasán, a hónalján, amikor még a földön van. Sikoltozik az ujjaim alatt, és csak könyörögni tud, hogy hagyjam abba. Ám nem teljesítem a kívánságát. Gyorsabban kezdem el mozgatni az ujjaimat. Hangos, imádom. Vicces, ahogyan szenved.

– Merd még egyszer mondani, hogy lány vagyok! – tolom ki rá a nyelvem, miután elengedtem.

– Az vagy! – tolja vissza rám a nyelvét. Egy lépést teszek felé ezért a mondatért, de mire hozzáérnék Ian mögé bújik.

– Ki most a lány? – kacagok fel rájuk mutatva. – Kit kell védelmezni?

– Téged! – válaszol helyette unottan Ian.

Már háborodnék fel még jobban, amikor az orromat megcsapja egy ismerős illat. Körbe nézek, ahogyan azt éreztem Lily és a barátnőcskéi erre jönnek, talán egy méterre lehet. Mosolyogva int egy „szia" kíséretében, amikor ideér.

– Mit szeretnétek? – vonom össze a szemöldököm. Nem szokásuk a társaságunkat választani azok után, hogy Ian mindegyiket egyesével kidobta.

– Nem jöhetek csak úgy ide? – csücsörít Lily sértettet játszva. – Beszélgetni jöttünk.

Fél szemmel Tomra nézek, aki egyik kezén felemeli a lányoknak a hüvelykujját. Van egy olyan sejtésem, hogy az előbbi randizásra való buzdítás eredetileg a lányoktól származik. Érdekes, hogy ilyenkor tud velük beszélni, mikor fel kell őket szedni akkor pedig megnémul.

Megingatom a fejem, legyen, akkor beszélgessünk. Megadva magam ülök le a legközelebbi padra.

– Hallottam kidobtad a pasidat – szőke tincsei egyszerre csillannak meg az izgatottságtól, ahogyan azt hátra dobja a válla felett.

– Hallom te is – válaszolok megforgatva a szemem. – Min vesztetek össze?

– Lényegtelen – int le, majd hirtelen azt veszem észre, hogy megindulva felém a teste a combomon foglal helyet. Heh?

– Széknek nézek ki? – vonom össze a szemöldököm. Karjával átkarolja a nyakam, és mackómra simít. Elhúzom a szám.

Tod is szerette simogatni a tetoválásom. Nyelek egyet az emlékképre. A keze sokszor hideg volt, mégis egy idő után kellemes hatást gyakorolt a bőrömre. Igazából azt sem bántam, amikor jeges kézzel nyúlt hozzám. Ismételten felsóhajtok, ahogy az előttem lévő szőkeségre nézek, kékségei mélyen pillantanak vissza rám, hosszú szempillája sűrűn pislog fel-le. Ő nem Tod és soha nem is lesz az.

– Szállj ki az ölemből, Lily!

– Nem akarok – biggyeszti le az alsó ajkát –, úgy hiányoztál nekem. Itt akarok maradni.

– Én viszont ezt nem akarom! – Próbálom leszedni magamról a karját, amikor találkozik a tekintetem Ianével. Szinte hallom az elítélő gondolatait, amit felém intéz. „Meddig akarsz még sírni érte?" És talán igaza van. Talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy olyan legyek, mint régen. Valaki, akiért annyian odavannak, hogy ne neki kelljen sírni és figyelemért esedeznie, hanem másoknak az övéért. Belenyugszom a súlyába. Amúgy sem nehéz. – Van kedved délután enni valamit? – nézek rá. Rózsaszín ajka mosollyá húzódik, aminek hatására én is elmosolyodom.

Muszáj lesz valahogy elfelejtenem őt. Nem hagyhatom, hogy belepje az életemet egy olyan személy, aki a saját bátyám szeretője. 

----------

A történet hivatalosan is 1 éves lett! 🎉🎉🎉

Köszönjük mindenkinek, hogy eddig itt voltatok, elképesztően sokat jelent számunkra❤️

HAPPY PRIDE MONTH 🏳️‍🌈