Álmosan lépdelek le a lépcsőn, ami a földszintre vezet. Láthatóan senki nincs itthon. Megrántom a vállam, túl álmos vagyok még, hogy azzal foglalkozzak, mi történt a családommal. Valószínűleg csak vásárolni mentek. Mindig ezt csinálják.

– Éhezem... – nyitom ki a hűtőt, viszont a tartalma elriaszt. Pár szalámicsomagon kívül nincs benne semmi. Ahj. A tegnapi pizzát megettem este a szobában, így már az sincs. Rendelnem kellene valamit.

Megvakargatom a fejem, miközben körbe nézek a többi szekrénybe, hátha mégis van valami. Még chips sincs itthon. Az a hülye lány biztos mind megette. Remélem, elhízik tőle. A gabonapehely persze itt van. Elhúzva a szám veszem le a szekrény polcáról.

– Hát, helló ismét – nézek rá a zöld koboldra, ami jókedvűen zsonglőrködik a szivárványon a doboz tartalmával. Szerencsehozó lóhere, patkó, szív, unikornis... – Rég láttuk egymást...

Utoljára hetedikben ettem ilyet, valahogy kinőttem abból a korszakomból, úgy gondoltam, hogy túl gyerekes. Azóta csak Avery zabálja. Nos, ha ő megette az összes chipsem, akkor én megeszem ezt.

Durcizva sietek a kanapé felé, ahová le is vetem magam, miközben bekapcsolom a TV-t. Szokás szerint a mesecsatornára van kapcsolva. Megforgatom a szemem. Hihetetlen, hogy az a kiscsaj szinte uralja a házat.

– Ch! – nyúlok be a kezembe tartott doboz tartalmáért. Száraz, tej nélkül milyen is lenne. Hihetetlen. Ha ezt megélik a fogaim, akkor hálát adok értük. – Alig hallok valamit! – Keresni kezdem a távirányított, az egyik párna alá van rejtve. Ez is Avery volt, azt hiszi, itt nem találja meg senki. Megingatom a fejem, majd több hangot adok a tévére. Alig lehetett hallani Lincolnt. Pedig az ő zagyvaságait azért érdemes meghallgatni. Elmosolyodva dobom magam mellé, és veszek a számba még egy adag roppanós csokis szart. Hm. Minél többet eszem belőle annál finomabb.

– Ki ilyen süket? – Eric vágtája kirendíti a figyelmem. Felé kapom a fejem, majd fel is nevetek. Egyik kezét a derekára téve áll a lépcső alján. Mint egy terhes nő. Erica. – Nem hallasz, kölyök? – A fejét megingatva közelebb jön hozzám. – Na, add ide a távirányítót!

Ráncolt szemöldökkel szorítom még jobban a kezembe lévő eszközt. Tudtam, hogy ez kell neki, ezért is fogtam meg, amit láttam, hogy közeledni kezd. Nem. Most én vagyok a soros. Én ülök itt. Én akarok tévézni!

– Add ide! – nyújtja felém a tenyerét.

– Ha ennyire akarod – mosolyodom el, ezután a kezébe ejtem az unikornist és két darab patkót.

– Tudod, hogy nem erre gondoltam, na! – Türelmetlenül jár a lába.

– Nem, most pedig menj, lemaradok a rész megoldásáról!

– De ez béna! – ül le mellém. – Nézzünk valami jót! Mondjuk MTV-t. Biztos jött ki valami új zene.

– Az nem jobb, mint ez – mutatok a tévére. – Mondj egy dolgot, ami jobb, és odakapcsolom!

– Akkor nézzünk egy kis... Netflixet? Ott biztos van valami olyan film, ami mérföldekkel jobb, mint ez a szar...

– Hé! – kiáltok fel. – Én se szidom, azt, amit te nézel! Na – intek a távirányítót tartó kezemmel –, menj innen jelenleg zavarsz!

– Te kis nyavalyás! – Rám veti magát, próbálja kicsavarni a kezemből a készüléket. Felvisítok, kapálózok, mindaddig míg egy kézzel le nem fog. Túl erős hozzám képest. Elfordítom a fejem. Örüljön na, végre nála van az a szar. – Mi a rák ez? – Pólóm kivágásához nyúl, felvont szemöldökkel.

– Semmi, hagyj... – rugdosom, de mindhiába.

– A faszt! – felhúz ülő helyzetbe, és erőszakosan leszedi rólam a pólóm. Ajkamba harapok. Pár nappal ezelőtt Toddal csináltam valami olyan dolgot, aminek ez lett az eredménye, mert egy kibaszott vámpír, aki nem bír a vérével. – Jézusom! – simít végig a nyakamon, majd meg is fordít, hogy lássa a hátam. Megforgatom a szemem. Már megint túloz. – Melyik rohadék tette ezt veled?

– Először is – fordulok meg –, nem rohadék, hanem Tod! – Felállok, visszaveszem a pizsama pólóm. – Ha annyira tudni akarod, akkor ezek kiszívás nyomok. Tudod – tágítom ki a szemem, és kezdek el lassan, artikulálva beszélni – járunk. Ez természetes.

– Nem, nem az! – csattan fel.

– Ne drámázz! – vakarom meg a homlokom. Kikészít az aggódásával. – Nem fáj. Csak szexeltünk, mint minden normális... – Folytatnám a mondatom, ha a tévé nem kapcsolna reklámra, nagyszerű. – Vége is van! – nyüszítek fel a képernyőre mutatva. – Kösz szépen, Eric! Miattad nem láttam semmit!

Nem vagyok hajlandó tovább lent maradni, inkább felmegyek a szobámba, és felöltözöm rendesen.

– Most hova mész?

– Fel – mutatok felfelé –, vagy már azt sem szabad?

– És ezt ki fogja összetakarítani? – mutat a földre. A zabpehely kihullott, valószínűleg az egész.

– Te, az te miattad van ott, ahol.

– Nem értem, mire ez a nagy felhajtás – ráncolom a szemöldököm, ahogy a virágszirmokkal kidíszített étkezőasztalomra nézek. Két személyre megterített reggeli. Szinte ragyog. Ez undorító.

A tekintetem felemelem az izgatottan toporgó Charlesra.

– Mondtam már, van egy jó hírem. De előtte együnk – húzza ki nekem a széket. Furcsállva méregetem, majd óvatosan helyet foglalok. Vihogva betol az asztal alá, megkerül és leül velem szemben. – Jó étvágyat – int a fejével az étel felé. Bólintok, felemelem a villám, ám mielőtt bekapnám a számba az első falatot alaposan megvizsgálom az ételt. Illatra jó. Állagra is. Hol lehet a bibi?

– Jajj, ne legyél már ilyen! Nem mérgezett!

– Akkor miért vagy ilyen furán boldog?! – csapom le az evőeszközt a tányérom mellé. Barátom nagyot sóhajt. Nem tehetek róla. Nem szeretem a meglepetéseket, sem az új híreket, amik állítólag jók, csak számomra nem. Mondja el kerekperec mi van, ne kelljen full stresszben elfogyasztanom a reggelimet.

– Hogy te nem látod a késleltetés szépségét! – forgatja meg a szemét. Ő is visszateszi a tányérja mellé a villáját, majd egy sejtelmes mosollyal az arcán ismét felém pillant. Félek ettől a tekintettől.

– Mondd már! Baszok én rá bárminek a szépségére is! – csapok az asztalra, amin hangosan felvonyít, de közel sem azért, mert megijedt volna, csak biztosan Rose elzárt benne valami kutyadémont.

– Csihadjááá'! Hőőő! – dől hátra a széken nevetve. Szúrosan nézek rá, ha tehetném, elásnám jelen helyzetben. Kora reggel felbasz.

– Megfojtalak, ha öt másodpercen belül nem közlöd velem az a hiperszupercsúcs jóhírt, amiért ennyit kell szenvednem a nap korai szakaszában.

– Azt hagyd meg az ágyra, mon chérie – kacsint rám sármos mosolyával. Előre könyököl hirtelen az asztalon, fejét kitámasztja, úgy pillog rám nagy szemekkel. – Képzeld, találtam albérletet.

– Azta! – tátom el a szám, hangomban furcsán hamis él. Mi bajom van? – Gratulálok, haver, ez tényleg nagyon klassz! – bólogatok hevesen, és hogy ne keljen tovább beszélnem a számba kezdem tömni a reggelimet.

– Tudtam, hogy örülni fogsz – vigyorog. – Már láttam rajtad, hogy kezdek az agyadra menni – zárja le a témát kuncogva, amire egyetértően hümmögök. Ezután részletesen elmesél mindent a lakásról. Nem tudok rá úgy figyelni, ahogy kellene. Kavarognak a gondolataim. Habár megszoktam az egyedül élést, és én választottam ezt, sőt kifejezetten elleneztem a lakótárs ötletét most mégsem vagyok fenékig tejfel a hír hallatán. Charles személye olyan, mint az esőt elűző napsugarak; beragyogja a borongós napokat pusztán a jelenlétével.

Vajon milyen lesz ez a lakás, ha nem lesz itt se ő, sem Chad? Ha megint magamra maradok?

Az idő gyorsan telik, Charles pillanatok alatt elfogyasztja az ételt, elmosogat, aztán el is suhan pár dolgot beszerezni az új lakásába. Hívott, hogy menjek vele, de tanulásra hivatkozva itthon maradtam. Támogatnom kéne, hogy végre önállósodjon, mégis magamhoz kötném. Talán Rose is azért ennyire védelmező vele szemben.

A szobámban ülök, kellemes félhomály lepi el a helyiséget. Az asztalomon egy tervrajznak készülő valami, valójában kúsza vonalak tömkelege. A fény gyéren ér el az ágyamon elterülő nagy Chad Macimon. Félig fekszik, és engem néz.

Vajon mit csinálhat? Ma még nem is keresett.

Lomha mozdulattal kinyúlok az asztalra ejtett telefonomért, és csalódottan kell fogadnom, tényleg nem írt még semmit. Még egy jó reggelt-et sem. Nem, mintha eddig tett volna egyikünk is hasonlót, de ettől még, ha hirtelen elkezdené, nem ellenkeznék. Olyanok lennénk, mint a normális párok.

"szevasz" - írok rá normális pár módjára. - "mizu?"

"cs <33 " - kapom a rövid választ. - "ianékkel loggunk a parkba, vld?"

Nagyot nyelek. Úgy chatelünk, mint az ivós cimborák.

" tanulok " - pötyögöm le lassan a választ. Azonban hamar kapok reakciót.

" ma smart boiii, hajrá 💪"

Ezen akaratlanul is felfelé görbül a szám széle.

"neked is jó szórakozást"

Erre már szöveges választ nem kapok, csak egy szívvel reakciógombozza, és otthagy a bús picsába. Nagyot fújtatok, a készüléket egyenesen a medvének hajítom. Puha testéről visszapattan, egyenesen bele a paplanok közé. Elmerül közöttük, mint az elmém a borús londoni időjárásban.

Majd később megkeresem.

Hiányzik Chad. A szex óta nem is találkoztunk, pedig annyira, de annyira jól éreztem magam. Bárcsak minden nap érezhetném azt a csodát, amit nyújtani tud. Nyilván sok mindenben ügyetlen, ám pont ez teszi még élvezhetőbbé a vele töltött időt. Neki nem volt ennyire jó, mint nekem? Biztosan, hiszen akkor most nem a haverjaival csajozna a parkban, hanem engem simogatna. A belső combomat, lassan felfelé, egészen a fültövemig, ahová aztán belecsókolna puha ajkaival.

Lehunyom a szemem, rendesen érzem a bőrömön hideg leheletét, teljesen libabőrös vagyok tőle.

Az egész képzetből bejárati ajtó felőli kopogás zökkent ki. Nem szoktak nálam kopogni. Ha ismerős jön, csak úgy betör, ha ismeretlen, akkor a kapucsengőt használja. Ez ijesztő. De egy gyilkos csak nem kopog.

Az ajtót amilyen lassan csak lehet, úgy nyitom ki, ám nem várt látvány fogad mögötte: Eric Giulio Dickens.

Fel sem tűnt, hogy eljött a Naplemente.

– Szexelj velem! – lök rajtam határozottan, mindenféle kertelés nélkül.

Mi van?!