– Ma nem érek rá – jelenti ki Ian a délutáni programtervezgetéseim közepette.

– Miért? – vonom fel a szemöldököm kérdőn. Nem szokta csak úgy passzolgatni a közös lógásokat. Valaminek kell lennie a háttérben, és ahogyan ismerem, már megint valami nő ügy. Csak azt remélem, hogy nem jöttek újra össze Amandával. Kibírhatatlan az a nőszemély, folyton elvette a barátom minden idejét.

– Programom van – ránt egyet a vállán.

Hmm, oké. Értem, tehát nem tartozik rám; aki történetesen a legjobb barátja mondjuk úgy óvodás kora óta. Rendben, legyen, csinálja akkor a hülyeségeit egyedül, de én nem fogom vigasztalni, annyi szent!

– Oké – szorítom össze az ajkam, majd másik barátom felé fordulok. – Te ugye ráérsz?

– Ráérnék, igen – bólint –, de a múltkori koli buliból az egyik lány át akar jönni, hogy megdumáljunk valamit... Érted – húzza szégyenlős mosolyra a száját.

– Szép – bólogatok kissé gúnyosan –, mondhatom nagyon jó barátok vagytok, de rendben, mivel mindkettőtöknek olyan halaszthatatlan a lyuk hát legyen. Jó szórakozást!

Nem várom meg, amíg válaszolnak. Megfordulok, és elsprintelek onnan. Lehet, hogy kissé eltúlzott a viselkedésem, de nem érdekel. Én mindig rájuk érek, amikor van barátnőm, ők meg minden egyes kis numeráért lepasszolnak. Basszák meg, inkább haza megyek, és bámulom a plafont.

Hirtelen megállok a járda közepén, hogy kifújam a gőzt, ami bennem tombol. Most komolyan? – pillantok hátra a hátam mögé. Még csak nem is próbáltak megállítani, vagy utánam jönni, hogy ne izéljek már? Hülye barmok! Komolyan, ez a nap nem is lehetne rosszabb.
Idióták!
Elkezdem az előttem lévő kavicsot magam elé rugdosni. Mégis mi olyan jó abban, hogy összevissza lefekszenek mindenféle ribanccal? Egyáltalán nem értem...

– A kurva életbe! – rúgom meg ismételten a kavicsot, de mostanra tiszta erőmből, úgy, hogy hallom, ahogy neki koppan valaminek, ami után hangos reccsenés jelzi, hogy az a valami igencsak eltört.

Ijedten kapom a fejem a hang irányába, nem látok semmi különöst, csak egy fehér autót, aminek ki van törve a sofőr felőli ablaka. Az nem lehet – lépek közelebb a kocsihoz. Istenem, mondd, hogy ez már alapból ilyen volt, és a kis kavicskám csak a pattkával találkozott. Benézve az ablakán látom azt a böhöm követ, ami ezt elkövette. Mit csináljak...?
Ösztönösen nézek körbe, az utca, ahol jelenleg vagyok üres, nincs kint senki, azt pedig csak remélni tudom, hogy a kisboltos fura fazon, vagy a házakban élő emberek nem láttak semmit.

El kéne tűnnöm innen, amilyen gyorsan csak tudok. Vajon lehetnek a közelben biztonságikamerák? Ugyan, valaki csak nem menne el addig, hogy ezeket kikérje a rendőrségtől, vagy valami hasonló csak azért, mert betört az ablaka, igaz? Viszont lehet, hogy hagynom kellene itt valamennyi pénzt. De ha itt hagyom, mi a garancia rá, hogy a tulajdonosa találja meg?
Hát persze! – villan fel a fejemben a kis olvasólámpa. Nem sűrűn történik ilyesmi, de ha igen, akkor általában hallgathatok az agyamra. Gyorsan lekapom a hátamról a táskám, és kikeresem a pénztárcám. Innentől már könnyű dolgom lesz. A betört ablakon keresztül benyúlva felhúzom a lezárásért felelős gombot, és kinyitom az ajtót. Ugye ez még nem számít bűncselekménynek? Elvégre csak fizetni szeretném a kárt, amit okoztam! Mindegy, elhessegetem az aggodalmas gondolataimat, elvégre, ha azokra hallgatok a végén még valaki errefelé fog járni, és akkor tényleg lebukok. Beülök a kormány mögé, a tárcámból kivéve az összes pénzem – ami megjegyzem nem sok, de legalább a bűntudatomat palástolja, olyan ötven font – próbálom elrakni a kesztyűtartójába. Könnyedén kinyílik a kis tartó, és amilyen gyorsan csak tudom be is teszem a pénzt.

– Te meg mégis mi a faszt csinálsz? – Kizökkenek a gondolataimból. Vajon nekem szólt? Férfi hang. Ismerős is. Idegesnek tűnik. Nagyon.

Egy árva lélek sem ólálkodik a boltban, a polcokat is teljesen feltöltöttem, így nyugodt lelkiismerettel tudok visszaülni a pult mögé, hogy tovább olvassam az e-bookot, amit a minap vettem. A fülemben kellemes hangerőn bömböl a Highway to Hell, a napsugarak szerencsére nem érik a testem egyik pontját sem.

Minden olyan nyugis és tökéletes, gondolom egy halvány mosollyal az arcomon, amikor az üveges ajtón keresztül meglátom a furcsa, chipses srácot az út másik felén. Látom, ahogy az üzlet irányába tekintget, arca ijedt. Miben sántikálhat?

Testemmel előre dőlök, telefonom képernyőjét lezárom, fülemből kihúzom a bömbölő zenét, úgy figyelem, mit is művel. Ha jól látom, a kocsimnál toporog. Ugye nem gyerekeskedni akar? Kilyukasztani a gumijaimat, vagy felkarcolni a kasznimat?

Ám, amit valóban tesz, attól teljesen eldobom az agyam: beül a vezetőülésbe! Hitetlenkedve pattanok fel, mindent magam mögött hagyva sietek oda, mielőtt még nagyobb idiótaságot művel, mint feltörni idegen emberek autóját.

– Te meg mégis mi a faszt csinálsz?! – vetem neki dühös kérdésemet, amikor mellé érek. Éppen a kesztyűtartóban matat, még időben ideértem! Gazdag gyereknek tűnt, ezek szerint csak a lopásokból van pénze hülyeségekre!

Felém kapja a fejét, a szó a torkán akad, homlokára kiülnek a verejtékek. Kezét gyorsan kiveszi a papírjaim közül, színes bankókat látok meg bennük. Ezek szerint tényleg lopni próbált.

– Én... én... – kezd el szokásosan makogni, ezzel csak még jobban felcseszve az agyamat. Elegem van az ilyen csitrikből! Már nyitnám ki a szám, hogy elküldjem innen a francba, és megfenyegessem feljelentéssel, amikor feltűnik, a nyitott ajtómon teljesen betört az üveg, az anyósülésen pedig ott éktelenkedik egy bazi nagy kő.

Egy gondterhelt sóhajt kieresztek száraz ajkam közül, orrnyergemet óvatosan megmasszírozom, nehogy elkenjem a reggel felkent alapozót.

– Ma még kibököd? – nézek ridegen a szemébe, mire láthatóan nagyot nyel. Összeszorítja a szemhéját, kezét védekezően maga elé húzza.

– Meg tudom magyarázni!

Végig nézek reszkető testén, érzem, az államban egy ideg megrándul.

– Erre várok, te idióta! – oltom le. Kezeimmel a kocsim tetején támaszkodom meg, fejemet lehajtom, a hajam oldalra csúszik, így rendesen tudunk szemtől-szembe tekinteni egymással. Lassan nyitja fel a szemhéját, amint meglátja, milyen intenzíven bámulom, a magyarázatára várva, lesüti a szemét.

Vajon hány évet kapnék azért, ha betuszkolnám a csomagtartóba, és a nem létező pincémben nevelném tisztességre?

– Nem direkt csináltam! – kezd el szabadkozni, mire egy nagyot csapok az öklömmel a tetőre, szemeimet még nagyobbra tágítom.

Ismét látványosan összerezzen. Elintézem, hogy az eset után még csak a közelembe se merjen jönni.

– Azt akarod nekem bemagyarázni, hogy véletlenül törted fel az autómat?! – billentem tizenöt fokos szögbe oldalra a fejemet, számat egy vonallá préselem. Mosolyogni próbálok.

– Nem – ingatom meg a hevesen a fejem –, természetesen szándékos volt az, hogy felnyitottam az ajtódat... – nézek oldalra. Nem hiszem el, hogy Londonban az összes autótulajdonos közül, pont ő az. Félve nézek fel az arcára. Egyfajta ijesztő grimasz csücsül a száján, amitől csak még jobban megremegek. Hé, nem úgy volt, hogy már nem félek tőle annyira? Az ajkamba harapok, meg aztán, tudtommal tetszik nekem, vagy valami hasonló érzésem van vele kapcsolatban, akkor most miért is remegek úgy, mint a nyárfalevél? Miért néz rám ennyire rémisztően? Miért nem olyan, mint amilyen lenni szokott a pult mögül...?

– Tehát beismered, hogy feltörted a kocsimat – hallat egy hitetlen kacagást. – Nem vagy te túlságosan is pimasz?

– Én? – pislogok értetlenül. Már miért lennék az? – Ne...Nem vag...vagyok pi...ma...ssz... – Nagyszerű, a dadogásom visszatért.
Megrázom a fejem, nyelek egyet és inkább a cipőm orrát veszem szemügyre. Ha nem látom ilyennek, megtudnám neki magyarázni a dolgokat. De mivel is kezdhetném? Összeszorítom a szemem, felkapom a fejem, majd amilyen hangosan tudok beszélni a félelemtől, csakhogy minél hamarabb elmondjak mindent, hadarni kezdek. Mikor lesz már a hadarás és a dadogás közötti véglett? – Iskola után megkértem a barátaimat, hogy lógjunk együtt, mert általában mindig ezt szoktuk csinálni, de ma egyik sem ért rám, mert inkább a csajaikkal foglalkoznak, ahelyett, hogy velem lógnának, ezért nagyon mérges lettem rájuk, és elindultam hazafele. És mivel erre lakom, hát, erre jöttem. Miközben jöttem séta közben találtam egy bazi nagy követ és rugdosni kezdtem. Jó volt kiadni rajta a dühöm, és az egyik ilyen rúgásom túl nagy lett, és azt vettem észre, hogy kitört az autó ablaka, ezért ki akartam fizetni a kár egy részért! – rázom meg a kezemben lévő bankókat. – De nem akartam, hogy mindenféle járókelő lelopja, ha a szélvédőre teszem rácsíptetve, ezért kitaláltam, hogy gyorsan beteszem oda a pénzt, ahova csak te nyúlhatsz, ezért fogtam magam, kinyitottam a kocsi ajtaját, és most, amikor be tudtam volna tenni a pénzt, te megjelentél.

Végül elmondtam, sikerült mindent kinyögnöm, amit szerettem volna. Egy kicsit megkönnyebbültem, biztosan meg fogja érteni.

– Azt várod, hogy elhiggyem ezt a gyenge kis történeted?

– De hát ez az igazság! – nyitom ki a szemem, ám meglepetésemre annyira közel van az arca, hogy szinte majdnem összeér az orrunk. Miért nem éreztem a leheletét eddig? Ennyire izgultam volna? Ilyen közelről minden pórusát látom, amit a fura színű alapozója sem tud eltakarni eléggé. És persze a haját, ami eltakarja az arca további részeit. Nagyon régen láttam már a szemét, első találkozásunk óta talán egy-két alkalommal csupán.

– Bizonyítsd!

– Mégis hogyan? – szalad fel a hangom egy picit. Mit kellene tennem? Most okosnak kell lennem, esküszöm ilyen jelenet is csak a filmekben és az én életemben fordulhat elő. – Figyelj – sóhajtok egyet. Örömmel veszem magamban tudomásul, hogy kezdem összeszedni a bátorságom – Mégis mi okom lenne csak úgy pénzt tenni a kocsidba?

– Miért olyan biztos az, hogy te be akartad tenni, és nem kivenni? – Mi?! Soha életemben nem loptam el senki tulajdonát. Mégis miért most kezdeném el?!

– Mégis miért lopnék? Nincs is pénz a kesztyűtartóba! – védekezik továbbra is kétségbeesetten. Felvonom a szemöldököm, az említett hely felé pillantok, majd vissza a remegő nyárfalevélre, aztán felegyenesedem.

– Ez ki van zárva, én soha nem ve... – kezdeném bebizonyítani a saját igazamat, jobb kezemmel nyúlok is a farzsebem felé, ahol azonnal megérzem a pénztárcámat is. – Ez lehetetlen – kerekedik ki a szemem, lassan előhúzva a bukszámat. Mikor vettem ezt ki?! Nem is éreztem, hogy ezen ülnék! Ezek szerint... A kölyök csak tényleg helyre akarta hozni, amit tönkretett?

– Látod? Én mondtam! – örül meg, amint meglátja a kezemben az ártatlanságát bizonyító hiányzó darabkát. Arca sokkal derűsebben ragyog, mályva színű ajka úgy csillog, mintha valami drága szájfénnyel lenne kikenve.

El sem hiszem, hogy igazat kell neki adnom.

– Hah – sóhajtok lemondóan, visszadugva a zsebembe a tárcámat. – Sajnálom, hogy felelőtlenül gyanúsítottalak – nézek oldalra, unott hangon mormolva a betanult, jólnevelt szövegemet. – Este nyolckor végzek a melóval. Ha gondolod, várj meg és... kiengesztellek – eresztem ki az utolsó, nem kívánatos szót is a számon. Erre, ahogy arra számítottam is, széles, hihetetlenül boldog vigyor csúszik az arcára, válaszként pedig csak hevesen bólogat, akárcsak egy hülye puli.

– Ezt azért itt hagyom – mutatja fel a bankókat mosolyogva, de amint meglátja erre milyen dühösen is fújtatok egyet, gyorsan korrigálja magát. – Vagy mégsem – harapja be az alsó húsdarabot, amin lehet túl hosszú ideig elmélkedem el. Még azután is az jár a fejemben, hogy visszatérek dolgozni.

Amúgy én most komolyan mit is tervezek vele csinálni munka után? Ahelyett, hogy hazamennék, és kipihenném a napi embereket... Még több ember közé akarok merészkedni egy... kölyökkel? Aki ráadásul még tönkre is tette a kocsimat. De még csak azt sem engedtem meg, hogy kifizesse. Sőt, még én akarom kiengesztelni, mert meg mertem gyanúsítani, teljesen jogosan.

Totál elment a maradék agysejtem is?

Na, mindegy, remélem, mire eljönne annak az ideje, megfutamodik, és inkább el sem jön. Sőt, nem csak ma nem jön, hanem soha többet, mert annyira megijesztettem.

De biztosan ezt akarom?

Nem olyan régen, Charles és Josh remek ötletet ültetett a fejembe: ki kellene magam próbálnom új fiúkkal is, és ha már egyszer adatik egy alkalom, hogy az Isten küld elém egy ilyen aranyos, naiv srácot, akinek láthatólag tetszem, akkor miért is ne kapjak rajta?

Chadnek is jó lesz, meg nekem is.

A napom további része egész nyugisan telik: éppenhogy betér az üzletbe egy-két vásárló, szóval van időm elolvasni az e-bookom felét. Érdekes, elgondolkodtató, izgalmas thiller egy kisfiúról, akit befogadott egy ijesztő alak az otthonába. Ahol éppen tartok, a kisfiú rájött, miért is neveli a fickó: hogy végül feláldozza az isteneknek.

Az író bámulatos atmoszférát teremt a sorok közé, ám mindebből kizökkent az ajtó előtt felbukkanó szőke tincsek. Egy pillanatra úgy megijedek, majdnem kiejtem a kezemből a telefont.

Elméláztam, és nem tűnt fel, hogy már záróra van.

Ismét felnézek, azonban csalódnom kell: a szőke tincsek nem Chadhez tartoznak, Eric áll a villanypózna mellett, szőke haján visszaverődik a vörös árnyalat is. Telefonját nyomkodja, egyszerű, fehér pólót visel, izmos felsőtestének szép ívei remekül látszanak benne. A mobilra meredve hirtelen felderül, ragyogó mosolya reklámokba illő. Látványára nyelek egy nagyot. Ez a srác... Túl szexi... Azonban gyorsan elkapom róla a tekintetem, mielőtt észrevenne, és elkezdek összepakolni.

Vajon Chad csak késik, vagy tényleg nem jön el? Melyik lenne nekem kedvezőbb jelen helyzetben?

– Elmentem! – hallom meg a bátyám hangját, majd hamarosan az ajtó csapását is.

Akaratlanul is az órára tekintek. Lassan fél nyolc lesz, Eric általában ilyen tájban megy meglátogatni az aktuális barátnőit. Szegényeket csak kihasználja, ahogyan a mai nap a barátaim is tették a sajátjaikkal. Nekem is ezt kellene csinálnom, ez lenne a normális. Végül is érett tizenhatéves tinédzser fiú vagyok. Mikor kellene leszarnom az életem, és estékig tartó numerákat tartani, ha nem most? Ahj...

Félre teszem a chipszes zacskóm, és hátra dőlök az ágyon. Egész nap nem csináltam semmit, minthogy részről-részre nézem a sorozatomat, de még mindig nem tudom kiverni a fejemből a délutáni esetet... Teljesen félreértett engem, úgy érzem, hogy egyszerre volt rémisztő és vonzó. De biztos normális, hogy így gondolok rá? Mármint ő egy ijesztő alak, akitől szinte nincs olyan ismerősöm, aki ne félne, én mégis úgy érzem, hogy valami vonz benne. Mondogathatom magamnak, hogy a jégcsap szerű szeme tehet róla, de tudom, hogy van benne még valami más is. Talán csak meg kellene ismernem. De hogy tegyem? Tudom, hogy elhívott estére magával kiengesztelésül, de úgy érzem, nem szabadna ilyet tennie. Én voltam az, aki kárt okozott neki, aki nem fizette ki, és talán, nagyon talán, még jogosan is volt felháborodva. Elvégre az ő helyében én is hasonlóan cselekdnék.

Viszont jó volna végre megtudnom, hogy a Tod melletti halálfej az a vezetéknevét ábrázolja, vagy csak humoros. Mert ha így lenne akkor tényleg vicces lenne, ha azt nézzük, ahogyan kinéz. Ahj!!

Beletúrok a hajamba, megszorítom. Meg kellene nyugodnom, itt az alkalmam találkozni a fiúval, akiért annyira oda vagyok. Én mégis kifogásokat próbálok magamnak gyártani, pedig, ha nem is ő, de én tartoznék neki legalább annyival, hogy kifizetem a kajáját.
Felkelek, a ruhás szekrényemhez sietek, ahol kikeresek egy piros cipősdobozt. Felnyitom, a sok rajz közül, ami benne van kikeresem a kedvencem. Ő van rajta. A pult mögött ül, a szeme szinte világít, és olyan nyugodt, mint ahogyan általában lenni szokott. Szeretem ezt a pillanatképet, különösen ezt a rajzot, direkt szénceruzával rajzoltam még abban az időszakomban, amikor annyira a fejembe mászkált, hogy máshogy nem tudtam őt kiverni onnan. A dobozomban lévő többi rajzon is ő van. Annyi készült róla, hogy féltem, valaki megtalálja, és kérdezősködni kezd. Ezért is rejtettem a szekrényem aljában. Más meztelen nőket rejteget, én Todot.

– Chad! – hallom meg anyám hangját. Sóhajtok egyet, visszapakolok mindent a helyére, és lesietek elé. Felesleges visszakiáltanom neki, olyankor úgysem válaszol.

– Igen? – érek le a lépcsőn.

– Elmegyek a boltba, ameddig még nyitva van, holnapra reggeliért, addig tudsz vigyázni a húgodra?

Avery-re? Én? Nem, biztos, hogy nem! Akkor már inkább a halál, minthogy kettesbe töltsek vele egy kis időt is. Minden szarért hisztizik.

– Én is el tudok ugrani a boltba! – ajánlom fel neki. – Amúgy is oda készültem.

Legalább most már van indokom tényleg találkozni vele, nem pedig a kiengesztelős hülyeségért. Ha jól tudom, nemsokára már úgyis zárnak. Kb. olyan tíz-tizenöt percem maradt még.

– Akkor megyek is! – rohanok a cipőmért, tudom jól, hogy beleegyezik. Anyukám általában, mint mindenki más a családunkban lusta típus, tehát örül ennek a felajánlásnak. Gyorsan felöltözök, a zsebembe csúsztatom a bukszám, majd rohanok is. Eléggé messze van innen, már csak azt remélem, hogy el tudom még kapni.

Mivel semmiképpen nincs kedvem összefutni a világ legnagyobb faszfejével még egyetemen kívül, ezért úgy döntök, kicsit később zárok be. Szerencsére nem is kell sokat várnom, perceken belül mellé trappol egy vörös hajú hölgy, majd kézen fogva elindulnak valamerre. Mire is számítottam? Eric mindig ilyen volt.

Amint látótávolságon kívülre esnek összepakolok, megszámolom a pénzt a kasszában, elkönyvelem, beteszem a széfbe, leoltom a villanyokat, legutoljára pedig elfordítom a táblát a zárva oldalára. Kilépek az üvegajtón, körbe nézek, majd kicsit lehangoltan fogadom, hogy Chad tényleg felültetett engem. De mit is vártam? Ritka esetek azon pillanatok, amikor egy normie-nak megtetszem, általában csak a sátánista, gonosz, ijesztő faszfejt látják rajtam. Ami mondjuk a sátánista jelzőt elhagyva még igaz is, de attól még fáj. Valahogy úgy éreztem, Chad mindezek ellenére... Vonzódik hozzám. Én idióta pedig voltam akkora gyökér, hogy még elhívtam valahová, miután megrongálta az autómat!

Tényleg ekkora szubmisszív vagyok?

Megingatom a fejem. Lényegtelen; de az biztos, ha még egyszer meglátom...

– Tod! – hallok meg egy lihegő kiáltást. Meglepődve felkapom a fejem a hang irányába, és habár már sötét van, világos szőke tincsei így is tündökölnek. Tőlem pár méterre áll meg, egy villanypózna fénye alatt. Erősen kapkodja a levegőt, az oldalához kap, mintha csak beszúrt volna neki. – Hála az égnek, még itt vagy!

Végig nézek rajta, furcsa, számomra idegen meleg érzés fut végig a mellkasomon. Végül... csak eljött... 

-----

Köszönjük szépen az eddigi visszajelzéseket és érdeklődést a történet felé! 
Eredetileg fejezetekként lettek volna a szemszögváltások, de rájöttünk már az első fejezetnél is, hogy a cselekmény így gördülékenyebben folyik. Reméljünk, nem túl zavaró számotokra! 🥰❤️
Ha elolvastad, ne felejtsd el valahogy jelezni, hogy itt voltál,
többet jelent ez számunkra, mint hinnéd! 🥰❤️
Puszi, találkozunk jövő hét csütörtökön!