– Te miért is vagy még mindig itt? – Eric marcangoló viselkedése nem akarja békén hagyni Todot, aki jelen pillanatban a nappalink közepén, a kanapén ül, közvetlenül mellettem.

Mivel Tod nem a saját kocsijával ment el a kórházig, és Rose még nem indult el, amikor mi, így eljött velem és apával. És bár egész úton nem szóltak egymáshoz, tudtam, hogy aput nem zavarja a jelenléte. Ezért is kértem meg, hogy egyenesen haza jöjjünk. Végülis... Semmi nincs abba, ha Tod a mai éjszakát nálam tölti, nem? Egyedül Ericet zavarja ez az egész.

– Azért – simítok rá barátom combjára –, mert meghívtam, hogy aludjon velem.

– Te csak fogd be! – mutat rám idegesen. – Veled még lesz egy kis elbeszélgetni valóm, mert úgy látszik, annyi sütni valód sincs, hogy megértsd, amit az ember pofáz neked folyamatosan... – Bla, bla, bla...

Megforgatom a szemem, és ahelyett, hogy továbbra is ráösszpontosítsak a konyhából kijövő édesanyámra nézek, aki kellemes meleg teát hoz nekünk egy tálcán.

Annyira szeretem őt. Meleg a levegő, ahogyan közeledik. Elmosolyodom, és nyújtom felé a kezem, hogy átvegyem tőle a tálcát. Hm. Jó illata van.

– Remélem, szereted Tod, epres tea – ül mellénk mosolyogva. Meglepődöm rajta, hogy kezével még a hátára is simít.

– Igen, köszönöm – bólint Tod, majd elveszi a teát.

– Nem teszel bele cukrot? – mutatok rá a tálcán lévő cukortartóra. Megingatja a fejét.

– Cukor nélkül iszom – kortyol bele a forró italba.

– Ti egyáltalán nem figyeltek rám?! – Eric hisztizve dobbant a lábával előttünk. Kicsit nevetnem kell rajta.

– Eric – szól rá anya a kezét felé nyújtva –, ne légy buta. Tod most a vendégünk, nem tudunk csak rád figyelni.

– De ne legyél vele te is kedves! – morgolódik Eric továbbra is.

Hihetetlen.

– Miért ne legyek? – kuncog fel anya Todra nézve. – Olyan rég láttam már, és tudom, hogy Tod egy aranyos fiú...

– Te ismerted ezelőtt is Todot? – lepődők meg, még mielőtt Eric tovább adhatná önmagát.

Anya felnevet, majd ismételten rásimít Tod hátára.

– Hát persze, gyerekkora óta ismerjük egymást, ugye? – Tod bólint megerősítésképp, nem is mondta eddig. – Gyerekkorában többször átjött Eric-kel és a kis barátaival játszani.

Miket meg nem tudok. Tehát ők ketten nem csak volt szeretőféleségek, hanem gyerekkori barátok is voltak. Hurrá... Végig mérem törékeny barátomat mellettem. Nem győzök meglepődni minden alkalommal a természetes szépségén. Most is itt ül mellettem. Hófehér bőrrel, fekete ruhában, és az arca oldalára tapadó hosszú hajával. Barackszínű ajkai enyhén csücsörítve fújja a kezébe tartott bögrét. Hosszú ujjai kecsesen karolják a porcelánt. Elmosolyodom rajta, biztos vagyok benne, hogy csak melegedik. Kint a szokásosnál hidegebb van. Biztos átfagyott szegényem.

– Ráadásul a szüleit is nagyon jól ismerem. Tényleg – nyúl el édesanyám is az egyik bögréért, elkezdi megédesíteni a teáját –, jól vannak?

– Jól vannak! – bólongat aranyosan Tod. Olyan cuki ilyenkor, mint egy nagyra nőtt cicuska. Meg akarom ölelni és babusgatni.

– Apukád még mindig nagyon idegesítő? – dől vissza mellénk. Ránézek, amolyan „ne kérdezz ilyen durva dolgokat" nézéssel, ám ő továbbra is mosolyog.

– Igen – kacag fel Tod –, ő még mindig nagyon az. – Ismét felnevet. – Állandóan okoskodik.

Örülök, hogy jól kijönnek egymással, ahogyan talán apával is. Még Avery-vel is jól kijön, ha most nem aludna a szobájában, biztosan a lábán csüngene és nyökögné, hogy „hejcegem." Az egyedüli ember, akivel nem jön ki jól az Eric... A kérdés az, hogy pontosan miért. Hogy lettek ennyire rosszba, ha egyszer barátok is voltak...? A szerelmi vallomás miatt? Az tehette tönkre a kapcsolatukat? De akkor bankettkor miért tették azt, amit?

Nem!

Megrázom a fejem.

Megígértem magamnak, hogy nem fogok kettejük múltján rágódni. A jelenbe kell élnem, és ebben az időben én vagyok az, akit szeret. Legalábbis ezt mondogatja.

Az előttünk bosszankodó Ericre pillantok. Csendben áll, csípőre tett kézzel. Nos, így nagyon buzis.

– Örülök, hogy megint itt vagy nálunk. – Anyukám megállás nélkül társalog. Ez az egyik tehetsége, így adja el a virágokat is. – Gyere el többször is, jó?

– De anya! – kiált fel Eric dühösen. – Ne mondj neki ilyeneket!

– Miért vagy ma ilyen? – kérdez vissza viszonylag nyugodt hangon. – Tod a barátod, és eljött, a minimum, hogy jól bánok vele, igaz? – pillant ismét mosolyogva Todra, aki továbbra is csak helyeslően bólongat.

– Ő nem a barátom! – ellenkezik Eric azonnal én pedig hevesen helyeslek rá.

– Úgy van – karolok bele Todba. – Ő az én barátom!

– A tied? – néz rám megdöbbenve, majd ismét Todra.

– Igen, ő a pasim!

Nem félek ilyeneket mondani, büszke vagyok rá, és szívesen felvállalom, legyen az az úristen, akkor is.

– A pasid? – Apa épp a lépcsőn jön lefelé. Átöltözött a szobába. – Már megint?

– Ühüm! – válaszolom boldogan. – Toddal együtt járunk.

– Feleslegesen tépem a szám – ingatja meg a fejét Eric –, idióta vagy, nagyon.

A mai napból komolyan csak az hiányzott már, hogy a Dickens családnál kössek ki. És ezt mindenféle irónia nélkül gondolom; a kezdeti rosszkedvemhez képest ez az energia, kaotikus élethelyzet akaratlanul is jobb kedvre derít.

Egyszerűen szeretem, ahogy minden egyes mozdulatukból, megnyilvánulásukból csöpög az mennyire imádják egymást. Régen, gyerekkoromban amikor még barátok voltunk Eric-kel elég sokat jártam át ide. Már akkor is hülye volt, és segítenem kellett neki tanulni. Soha nem felejtem el milyen nehezen vertem belé a szorzótáblát. Ahogyan azt sem, hogy a szülei akkor is ugyanilyen barátságosak voltak. De valahogyan az idegesítő kisöccs nem rémlik.

A mosolyomat képtelen vagyok letörölni az arcomról, ahogyan hallgatom a kaotikus veszekedésüket: Chad megállás nélkül hajtogatja, hogy én vele járok, Eric hisztizik, amiért senki nem érti meg, édesapukájuk meg egyszerűen nem érti, miért nem érzi a cukort a teájába, és inzulinrezisztenciára gyanakodik, miközben az anyukájuk ebből nem ért semmit.

Én pedig habár kívülálló vagyok, mégis érzem, ahogy körbeölel a melegség. És nem, nem a finom teának köszönhetően.

– Akkor mi elmegyünk aludni! – pattan fel hirtelen Chad. Ahogy próbál magával rántani egy picit kilöttyentem a teámat.

– Ó... Sajnálom... – pillogok a kanapén szétfolyó sötét foltra.

– Na, még egy órája sincs itt, de már rombol! – olt le azonnal Eric, mire az anyja rácsap egy jókorát. – Áú!! Ez csípett!

– Ne bántsd a gyereket! – sóhajt nagyot az apjuk.

– De megérdemelte! Legyen udvariasabb! – fújja fel az arcát Mrs. Dickens, amitől máris visszatér a jókedvem. Chad tőle tanulhatta ezt az aranyos szokását.

– Ebben igazad van – bólogat. Eric hitetlenkedve csap egyet a kezével.

– Tudjátok mit?! Tűzzétek ki a ház falára, hogy én vagyok ennek a családnak a szégyene.

– Már régen késő lenne – pusmogja az anyja, amin Chad jóízűen, édesen gyermekien felkuncog. Ebből a családi kalamajkából már csak a kishúga hiányzik. Közben huncutan ismét rám néz, és nem foglalkozva a kiöntött teával kirángat onnan, egyenesen fel a szobájába.

– Az ajtót résnyire nyitva hagyni! – hallatszódik az apja helyett Erictől a parancs. Chad megforgatja a szemét, majd bekulcsolja az ajtaját. Imádom, amiért ennyire ellenkező vele szembe.

– Fel kellett volna takarítanom – motyogom. Udvariatlannak érzem, hogy fellógtam vele.

– Majd anya megcsinálja, ne aggódj. Nem szereti, ha más nyúl a kárpitjaihoz – von vállat. Hangjában megszokás cseng, mintha ez náluk tényleg valami íratlan szabály lenne. Senki nem nyúl a kárpithoz, mert az csak rontja a helyzetet.

Bólintok, majd ledobom magam az ágyára. A legutóbbi alkalom óta nem nagyon változott ez a szoba: talán több lett a vázlatszerű papír szanaszét a földön szétszórva.

– Biztos nem baj, hogy itt alszom?

Leveszi a pulcsiját, a szemem végig követi gyönyörű mozdulatait.

– Biztos. Anyáék sem ellenezték.

– De Eric igen.

– Eric olyan, mint egy felsőtagozatos osztálynak az ofője. Állandóan parancsolgat, de senki nem fogad neki szót, mert képtelenség komolyan venni – kuncog a saját hasonlatán, ami be kell vallanom, tényleg találó.

– Gonoszak vagytok vele – ingatom a fejem, de közben én is nevetek. Felhúzza az orrát vigyorogva. Túl édes ilyenkor. A szekrényben kezd kutatni utána.

– Szeretnél elmenni fürdeni? – kérdi pár pillanattal később.

– Nem tudom – vallom be.

– Engem nem zavar, ha ma este inkább nem. Elég késő van már – egyenesedik ki. Egy oversize pólót dob rám.

– Unicorn boy? – olvasom felvont szemöldökkel a szivárányt kakiló póni feletti feliratot.

– Akciós volt – mentegetőzik. fülei halványan pirosak. Aranyos. – Meg... Tudod...

– Menő – hazudom, csakhogy ne érezze magát kínosan.

– Ugye? – csillan fel a szeme, amin muszáj elvigyorodnom. Nagy kölyök.

Figyelmesen végig mérem, ahogy lecseréli ruháját arra az aranyosra, ezzel önmagának is egy teljesen másik aurát adva. Vattacukornak tűnik benne, főleg a vállára omlott fekete tincsek és a szép ártatlan arcával. Boldogan odaszökdelek hozzá, kezeit felém nyújtsa, amibe készségesen bújok bele. Olyan meleg. És nem csak a bolyhos anyag miatt.

– Szép vagy benne – mosolygok rá szégyenlősen, majdhogy megerősítsem mondandóm, egy apró, rövid puszit hintek ajkaira.

Viszonozza a mosolyom, majd a nyakamba hajtsa egy időre a fejét. Lehet ennél aranyosabb?

– Te nem öltözöl át? – tol el magától egy aprót. Végigmér égető szemeivel.

– Hm – bólintok –, át kellene...

Nagy nehezen visszavonszolom magam a szekrényemig. De mibe aludjak? Most vegyem fel a tapsifüles pizsamanadrágom? Biztos, hogy nem... Elvégre mégiscsak a pasimmal fogok aludni.

Megvakargatom a fejem, végül úgy döntök, hogy egy fehér trikóba alszom, és hozzá egy barna lenge rövid nadrágba. El is kezdek öltözni, amitől kicsit furcsa érzés kerít hatalmába. Úgy álltam neki vetkőzni, mint aki egyedül van. Azonban ez nincs így, Tod itt van. És árgus szemekkel figyel hátulról. Szégyenlősen felé fordulok, találkozik a tekintetünk. Még így is, hogy látom tekintetében a perverz csillogást, még így is édes hangulatot sugároz a kinézete. Hm. Talán csak emiatt belemehetek egyszer a játékába. Huncutan rákacsintok, amitől még szélesebbé válik a vigyora. Kezével megtámassza magát, úgy ül feljebb az ágyon. Képzelődöm vagy tényleg kihívóan néz rám?

– Annyira édes vagy – biccentek felé, felhúzva a nadrágom a derekamra. – Hogyha rád nézek, elhízok – vigyorodom el én is felé véve az irányt.

Felnevet mondatomon, látom, hogy vörös is az arca.

– Őrült vagy, miért mondasz ilyeneket? – Zavarában el is takarja az arcát.

– Egy olyan őrültnek, mint én, olyan csavarra van szüksége, mint te – vált hangnemem drámaivá. Felnevet, imádnivaló.

Átveszem a jókedvét, és kuncogva beleülök az ölébe, ha már kitárta magát, mint egy szék.

– Fejezd be! – próbál eltolni magától.

– Nos – ragadom meg a kezét, és húzódom úgy közelebb hozzá. Csillogó, gyönyörű jeges, szinte átlátszó tekintetébe nézek. – Itt vagyok, mi volt a másik két kívánságod?

Élvezem a vele való flörtölésem. Aranyos a reakciója. Jelenleg is teljesen elpirult arccal méregeti a tekintetem, mint aki ki akar olvasni belőle valami titkosat.

– Te... – suttogja az ajkaimra. Reagálni sincs időm, olyan gyorsan közeledett ajkamhoz. – És te... Nincs más kívánságom.

Ebbe viszont én halok bele. Elmosolyodva csókolom vissza. Nagy tenyere kellően tartják a tarkóm. Kissé megdöntöm a fejem, így könnyedebben érünk egymáshoz. Így puhább és szívet dobogtatóbb.

– Chad – enged el. Gyengéden néz a szemembe, miközben kezével végig simít a kulcscsontomon. – Akarlak téged. Nagyon.

Nyelnem kell mondandóján. Először azt hiszem, nem hallottam jól, de csillogó szemei biztosítanak róla.

– M...Most? – suttogva kérdezem tőle. Mindenki itthon van!

Bólint.

– Be van zárva az ajtó – érzem meg tarkómon maradt másik kezét mozogni. Cirógat. Mint egy cicát. – Te pedig majd csendben leszel, igaz?

Ha eddig aranyosnak gondoltam, akkor el is kell dobnom azt a képzetemet. Tekintete villámcsapásként parancsol rám, ahogy belenéz az enyémekbe. Csendben lenni...?

Összeszorítóm az ajkam, ismételten nyelek egyet. Ez így nem lesz jó. Segíteni akarok neki. Szeretem őt, még ha nem vagyok teljesen biztos abban, hogy őszintén viszonozza is. Azt akarom, hogy jó legyen neki... Viszont nem akarom, hogy elszomorodjon.

Talán... Talán itt lenne az ideje neki elmondanom. Nem kellene tovább húznom.

– Tod.

– Hm?

– Mennyire fontos neked a szexualitás? – Elharapom az ajkam. Jobb először puhatolózni.

– Fontos – ismételten kulcscsontomon húzza végig fehér ujjait –, fontos része egy kapcsolatnak, nem?

Bólintok. Igaza van. Ezt eddig is tudtam. Meg azt is, hogy fontos neki. Felesleges volt megkérdeznem.

– De úgy gondolom, hogy nem a legfontosabb – halkul el a hangja. Tarkómon lévő keze elgyengül, és a derekamon szorul meg. Közelebb emel egy kézzel magához. Hé, a csajom mióta ilyen erős? – Azt hiszem, az fontosabb, hogy jól kijöjjenek, és ne unatkozzanak egymással, nem igaz?

Hevesen bólogatni kezdek. Ennél jobban sem válaszolhatott volna. Most már biztos, hogy elmondom neki. Ő biztos megértené.

– Örülök, hogy ezt mondtad – tapsolok egyet örömömbe –, nem szeretek szexelni, így örülök, hogy neked se az a legfontosabb.

– Hogy mit nem szeretsz?!

-------

Végre csütörtöööök😍

hogy tetszett a mai fejezet? mit gondoltok a Dickens családról, és szerintetek ez a hirtelen vallomás merre vezet majd? 😶‍🌫️

köszönjük hogy itt vagytok, elképesztőek vagytok ❤️

kérlek, ha itt jártál most se felejtsd el ezt jelezni egy csillaggal és/vagy kommenttel 🤩✨

találkozunk jövő héten! addig is...

páóóó