Kinyújtom a lábam, megmozgatom a lábfejem. Többször is. Mégsem történik semmi. Az idő mintha megállt volna Tod és Eric legutóbbi veszekedésük óta. Azóta is csendben van. A feszültség látható, én pedig félek megtörni. A telefonom órája szerint tíz perce vannak így. És én emiatt nagyon unatkozom. Tod mellettem ül, csak bámulja az ölébe ejtett kezét. Sóhajtok egyet.

– Tod – szólítom meg, miközben lassan megérintem a tenyerét. Kissé meg is ráz. Felnéz rám, látom rajta, hogy fáradt.

Tényleg nem értem, hogy miért vagyunk még mindig itt... Nyelek egyet, hogy összeszedjem a maradék pofátlanságomat, és folytatom.

– Azt mondtad, hogy Charles most alszik, igaz? – Bólint. – Akkor mire várunk még? – Kérdésemre megrándul egy ideg az arcában. – Mármint úgy értem, ha alszik, akkor nem kel fel egyhamar, nem?

– Általában egy-két órán belül fel szokott kelni.

– Az jó – bólintok én is –, akkor mi lenne, ha addig elmennénk valahová? Majd visszajövünk, ha felkelt.

Talán jobban át kellene gondolnom a cselekedeteimet, mivel nem csak Tod néz rám rosszallóan, hanem az exe és a bátyám is. Elharapom az ajkam, elengedve a kezét, felemelem magam elé védekezően. Jól van, na. Én csak nem akartam halál csendben és unalmasan eltölteni ezt az időt... Azt hittem, könnyebb lesz itt lenni, de nagyon nehéz.

– Nem megyünk sehová. – Annak ellenére, hogy az előbb milyen pillantást kaptam Todtól, meglepően nyugodt hangon válaszol. – Általában megszoktuk várni, amíg felkel. Itt.

Itt? Ebben az épületben kész örökkévalóságnak tűnik még tíz perc is, nem még egy-két óra. És mi van akkor, ha nem kel ma fel, hanem csak holnap?!

– És addig itt lehettek? – Hangomon hallatszik kissé a felháborodás. Én tényleg nem akarom ezt. Tod mellett szeretnék lenni, de nem akarok meghalni az unalomba.

– Nem az osztályon vagyunk, hanem itt kinn a folyosón, kölyök – válaszolja mögöttem az a magas, utálatos nő. – Itt bármikor lehet lenni. Viszont neked menned kellene már, holnap iskola.

Elharapom az ajkam duzzogva. Mi köze hozzá, hogy nekem holnap mim van és mim nincs... Lehet úgy döntök, hogy a holnapi napot offolom. Ki tudja, ez még a jövő zenéje.

– Ha te itt maradsz akkor én is – tolom ki rá a nyelvem, és fogom meg ismét Tod kezét. Érdekesen néz rám, én pedig vissza rá. Elmosolyodom. – Sétálni se akarsz egy kicsit?

– De, végül is lemehetek cigizni – áll fel. Lelkesen bólintok, elindulok vele a lépcsők felé, amiket szokása szerint úgy tesz meg, mint maga Flash. Hihetetlen, hogy még lefelé is képes három lépcsőfokot megtenni. Nehéz vele lépést tartanom, pedig nem vagyok rossz formába. Ahhoz képest, hogy nem sportolok napi rendszerességgel úgy gondolom, hogy elég edzett vagyok ahhoz, hogy lépcsőzni tudjak. Azonban ebben a pillanatba, hogy ne maradjak le, úgy kell szednem a lábam, hogy abba rendesen beleizzadok.

Ahogy kiérek az épületből megcsap a csípős hideg. Általában ezt a hőmérsékletet preferálom jobban, most mégis reflexszerűen húzom össze magamat a hirtelen ért ingertől.

– Húzd össze a kabátod! – mondom komoly hangnemben a mögöttem lihegő Chadnek. Felfújja az arcát, megingatja a fejét, miközben én lassan rágyújtok egy szál cigarettára. Ki kellett vele jönnöm, el sem hiszem. Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek.

– Nem fázom – ingatja meg a fejét. Szorosan mellém áll, a felkarunk kellemesen érintkezik. A mosolyából tudom, hogy így próbál melegíteni. Ezután csendben szívom el a cigarettámat, és hiába is mocorogt Chad, mutatva, mennyire unatkozik, nem vagyok beszédes kedvemben.

Soha nem jó esemény az, amikor Charlest ide behozzák. Már rengetegszer megtörtént, volt miatta elvonón, gyámja van, közmunkára is ítélték, de nála semmi sem használ. Amikor beüt a szar, akkor nagyon beüt.

Charlesnak pedig minden bizonnyal haza kellett mennie. Muszáj lesz vele beszélnem, ha felkel.

– Tod – dünnyögi Chad, miközben már lépcsőzünk visszafelé.

– Igen? – pillantok le rá oldalasan. Apró vállait összehúzza, szép szempilláját lesüti, úgy folytatja.

– Te ugye soha nem leszel ilyen?

Ki sem kell mondania, hogy tudjam, pontosan kire gondol. Kire másra, ha egyszer itt vagyunk?

Megtorpanok, és felé fordulok. Úgy érzem, elérkezett a dolog egy kicsit személyesebb ponthoz.

– Én még – fogom meg gyengéden és óvatosan a kezét – soha nem kerültem kórházba a cucc miatt. – Minden egyes szavamat lassan, halkan ejtem ki a számon, tartom a szemkontaktust. Tekintete bágyadt, szomorú, de leginkább aggódó. Emiatt pedig én is aggódom érte.

– És soha nem is fogsz? – teszi fel ugyanazt a kérdést. Sóhajtok egyet. Minden erőmmel azt akarom neki mondani, hogy nem. Hogy felejtse el ezt a nagy hülyeséget, soha nem lesz semmi bajom, hiszen nem élek ilyen semmitérő szerekkel, de... De hiába nyitom a szám, a hang valahogy nem hagyja el a torkomat. Pedig csak hazudnom kellene. Pont úgy, ahogyan eddig is tettem. Folyton. Szemrebbenés és lelkiismeretfordulás nélkül. – Tod – szólít meg gyengéden, egy nővér furcsa pillantásokkal illet minket, ahogy elhalad mellettünk. – Ugye te nem fogod itt végezni? – fúrja a szemeit az enyémekbe. Képtelen vagyok elszakadni. Meg akarom ígérni a lehetetlent is ennek a szempárnak.

Hiszen könyörög érte.

– Nem fogom itt végezni – ismétlem meg a mondatát, fejemmel vontatottan bólintok. Lassan édes mosoly visszacsücsül az arcára. Kapok egy puszit, megszorítja a kezemet, így indulunk vissza.

Amikor odaérünk a hangulat fagyos. Amin nem csodálkozom, hiszen Eric és Rose soha nem voltak jóban.

Apropó Eric... Olyan furcsán viselkedik. Minek ül itt és vár, amíg Charles felkel? Hiszen utál engem és a pereputtyomat, amibe Charles erősen beletartozik.

– Van valami új hír? – kérdem, de mindkettőjüktől egy fejrázást kapok. Már majdnem elkeserednék, ám az osztály ajtaja ebben a pillanatban nyílik ki, és felbukkan mögötte az én drága, sminktelen haverom.

– Ismét itt – mutat peace jelet vigyorogva, amin muszáj felnevetnem. Folyton pozitív.

Elképedek, ahogyan az előttem álló betegnek mondott emberre nézek. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki nemrég került be a kórházba. Mondjuk, ha nem lenne rajta az a rémes kórházi köntös, és a kezében az infúzió, amihez hozzátartozik az a mozgó, oszlopos izé, akkor eszembe se jutna, hogy ő az, aki bekerült ide.

Tod hangulata megváltozott, érzem a kezem szorításán. Lágyabb lett, könnyedebb, ahogyan az arca vonalai is. Mosolyog erre a férfira, ő pedig ugyanúgy vissza rá.

– Kicsi kölyök – pillant rám, mosolya még szélesebbé válik, majd lábait is felém kezdi szedni, egészen addig, amíg oda nem ér elénk, és mélyeszti bele hosszú ujjait szőke tincseimbe. –, hát te?

Nem emlékszem rá, hogy mi ilyen közeli kapcsolatban lennénk. De mivel nem akarom tönkre tenni a hangulatot, és jelenetet rendezni, ezért csak óvatosan kibúvók az érintése alól.

– Aggódtam Todért, nem akartam, hogy itt várjon egyedül.

Azért örülök, hogy nem kellett órákat várni. Végre hazamehetünk. Apa már biztos nagyon várhat... Bár ő figyelmeztetett, hogy lehet sokáig itt kell lennem. Túl jól ismer.

A göndör férfi válaszomon hangosan felnevet, meg is veregeti Tod vállát.

– Haver, valamit nagyon jól csinálsz... – kacsint rá, majd mielőtt folytatná tekintete tovább folyik Rose-ra és Ericre. Megakad a mondatában, és egy ideig csak maga elé les.

– Mit bámulsz, te barom?! – Az ijesztő nő karba teszi a kezét sértődötten.

Én csak elharapom az ajkam, egy lépéssel még közelebb kerülök Todhoz. Szorosan mellé állok, szinte az oldalába. Túl elviselhetetlen a halál asszonyát hallgatni, ahogyan ezt a felnőtt férfinak mondható embert leszidja előttünk. Jó éles hangja van. Neki nem akar senki szólni, hogy kórházban vagyunk?

– Álljál már le, kérlek, megsüketülök!

Legnagyobb megdöbbenésemre, az, aki megszakítja ezt a szép eseményt az Eric. Morgó hangja azonnal csendre parancsolja.

– Rickie? – Charles szemei, ha lehet még nagyobbakká nőnek, mint eddig valaha. Rickie...? Miért becézi? – Hát te? Vagy várj! – emeli fel a kezét védekezően, mielőtt a bátyám válaszolhatna. – Csak képzelődőm, ugye? – pillant a mellettem lévőre. – Basszus, talán tényleg túlzásba vittem a szívást ez alkalommal!

– Ő itt van – Tod suttogja a választ –, igazából itt van, vigyázz mit mondasz.

Bunkóság lenne felnevetnem ebben a helyzetben? Túl viccesnek tartom, ahogyan félnek Erictől... Ránézek az említettre, akinek látható módon ráng a szemöldöke. Váó. Ilyet eddig csak a variety műsorokban láttam. Hihetetlen, mikre nem képes. Fel fogok nevetni.

Szám elé emelem a karom, próbálom elrejteni az előtörni kívánó mosolyom. Valahogy le kellene gyűrnöm. Ezért megköszörülöm a torkom.

– Amúgy jól vagy? – Jobban szemügyre veszem, hátha csak a béna szemeim nem látják a nyilvánvalót. Hevesen bólogat.

– Folyamatosan csöpög belém az élet elixír – mutat fel arra a kis zacskóra a mellette lévő oszlopszerűségen –, hogy ne lennék jól? – vigyorog, lehunyja a szemét, és jóízűen fel szisszen. Fura egy látvány. Kicsit undorító. – Nincs ennél jobb a világon, az egyik kedvenc dolgom...

Aha... Gyorsan elnézek róla. Hagyom, hogy beletemetkezzenek a beszélgetésbe egymás között, elvégre ők azok, akik ismerik őt. Ők a barátai. Sóhajtok egyet, és csak arra tudok gondolni, hogy muszáj lesz legalább ezerszer imádkoznom Istenhez, hogy Toddal még véletlenül se forduljon ilyen elő. Felpillantok a plafonra. Remélem, jelen pillanatban is szemmel tart az őrangyalom és diskurál értem Todéval.

– Állj már le ember, ez nem vicces! – Eric nyavalygó hangjára leszek figyelmes. Ő és Charles egymással szemben állnak, és valamiért a bátyám arca piros árnyalatot öltött magára. Talán jobban kellett volna figyelnem.

– Mindketten tudjuk, hogy nem viccelek! – válaszolja neki a göndör, kicsit előrébb hajol, és rákacsint. Rákacsintott! Most meg felnevetett! Mi a fene! Megfordul afelé az ajtó felé, ahonnan kijött, és elindul. – Még mindig nagyon vicces – mondja ezt halkan Tod mellett elmenve, illetve egy pacsizás is megtörténik kettejük között. Ez a világ vége, vagy tényleg ennyire komolytalan ez a férfi? Pedig a külsője alapján nem ilyennek tűnt.

Megáll az ajtó előtt, hátrafordul hozzánk.

– Mi van? Nem kísértek be a szobámba?

Igazából mennünk kellene, nem akarom apát jobban váratni. Meg akarom fogni Tod kezét, szólni akarok Ericnek, de mielőtt megtenném, mindkettő egyszerre mozdul a kijelölt irány felé. Ezek szerint be akarnak menni?

Minden bizonnyal, mivel el is indulunk mögötte, egészen a szobájáig, ami nagyon büdös. Kórház szagú. Fujj. Legutoljára Avery születésénél éreztem ilyet. A szoba egy egyszemélyes ágyból áll, ami felett valami hosszú, műanyag búra van. Tudom, hogy ez lámpa. Amikor anya szült, játszottam vele.

– Üdv nálam, barátaim! – tárja szét a karját Charles továbbra is mosolyogva. Hogy tud valaki boldog lenni egy kórházban?

– Mellesleg – szólal meg Eric az ablakból kifelé bámulva –, van valami, amire szükséged van? Szívesen behozom neked.

– Milyen segítőkész vagy hirtelen – gúnyolódik Tod megindulva felé, ám kezemmel megállítom. Nem hiányzik, hogy veszekedjenek. Megint.

– Mindig segítek, ha kell. Legyen az akárki... – A bátyám lenéző tekintete legendás. Hű! Még én is rosszul érzem magam az előbbi pillantásától. Ahj! Hogy mit fogok még kapni otthon, amikor eljut a tudatáig, hogy miért is vagyok Toddal. Vagy pontosítok, lehet, hogy tudja, csak megvárja, hogy hazaérjük, ott akarja leordítani a fejem. Ő illedelmes, és egy ilyen helyen nem fogja. Ráadásul egy család vagyunk, ez nem tartozik egymáson kívül senki másra.

– Öhm... Helló? – Egy mély, öblös hang hallatszódik fel a hátunk mögül. Érdeklődve nézek hátra. – Itt van Charles Chevalier?

A magas férfi közvetlenül rám néz. Tőlem várja a választ. Ahogyan a mögötte rejtőzködő nő is. A nő hasonlít is erre a göndörre... Ők lennének a szüleik?

– Itt vagyok! – Charles lelkesen kiált fel. Rose és Tod egyszerre lépnek arrább, ezzel is utat engedve a szüleinek.

A szülei magasak. Ahogyan ő is, de akkor is megdöbbentő. Főleg, amilyen karizmával rendelkeznek. Hű... Az ember nem is gondolná, hogy rokonok.

– Ki szólt nektek, hogy itt vagyok? – Charles kérdése megdöbbent, ahogyan az anyját is. Felgyorsítja felé a lépteit. A cipője kopogása vészjóslón cseng a fülembe, majd egy csattanás és egy szisszenés. Jobban látnék, ha Tod nagy tenyere nem lenne a szemem előtt.

Gyengéden elmosolyodom akcióján, azonban mivel kíváncsi természettel vagyok megáldva, így kézfejét megfogva leengedem szemem elől. Charles az arca egyik oldalát fogja és nyafog. Megütötte?

– Most miért bántasz?! – Charles felül az ágyra, ami neki van odakészítve. Kicsit sajnálom, a mosolya mintha tompábbá vált volna.

– Mindjárt kapsz még egyet, és megtudod, hogy miért!

Ijesztő ez a nő! Jobban, mint Rose. Tennem kellene valamit? Vagy csak továbbra is csendben kellene lesnem...? Felemelem a kezem, hogy elnézést kérjek, amiért meg merek szólalni, de Charles nyafogó hangja félbeszakít.

– Miért engeded ezt meg neki?!

Hogy kinek szól ez a kérdés első pillanatra értetlen számomra, egészen addig, míg az a magas, markáns férfi előbbre nem lép. Egészen őhozzá, majd gyengéden a hajába vezeti a kezét.

– Tudod, hogy megérdemelted, nézd megint hova kerültél.

Pislogni tudok csak a hirtelen hangulatváltozásoktól, amik itt lefolynak percek alatt. Itt mindenki meg van húzatva?!

A férfi lágy hangjától a beteg mosolya is visszakúszik az arcára, gyengéden néz az apjára, és talán még a tenyerébe is dörzsöli magát még jobban. Ezek szerint az apjával van jobb viszonyba. Kellemes köztük a hangulat.

Todra pillantok, de amit látok azt nem tudom feldolgozni. Keze ökölbe szorul, remeg. Arca lehajtva, ajkai egymásnak préselődnek. Dühös, fel-fel pillant egyenesen Charlesék felé egy-egy másodperc erejéig. Nem tudom, mitől lett ilyen, de úgy tűnik, mégis volt értelme, hogy eljöttem. Itt az ideje, hogy hasznosítsam magam.

Óvatosan rázkódó öklére teszem a kezem, hozzásimulok, hogy suttogni tudjak.

– Haza kellene mennünk, Charles már jobban lesz...

Szaggatottan, de bólint egyet. Látványosan nyel egyet, és kiront a kórteremből.  

                                 ***

Végre sikerült kitennem ezt a fejezetet!(azt hittem nem fog sikerülni, mert internet problémám volt, de végre visszajött❤️❤️)

Továbbra is köszönjük, hogy itt vagytok velünk, a vote-okat, a kommenteket!❤️Remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseiteket! 

Ebben a fejezetben egy kicsit jobban megismerhettük Charlest, a személyiségét, illetve kis beköszöntést is nyertünk a családi helyzetébe. 

Jövő héten találkozunk!

Addig is!

 Sziasztok!!!❤️❤️❤️