Az utolsó mondatot megszámlálhatatlanszor újra és újra olvasom az elmúlt percekben, amióta a kezemben van a levél... A papír alját kissé meg is gyűrőm.

– Ez egy szerelmeslevél? – pillantok fel az előttem várakozó bátyámra. Bólint. – Neked? Ő?

Újabb bólintást kapok válaszul. Ez nem lehet igaz. Nem. Leengedem a kezemben lévő lapot, majd a többi borítékra nézek a cipősdobozba. Hányingerem van. Érzem, hogy a fejem felforrósodik, és megfordul a mai ételadagom a gyomromba.

– A többi is az?

– Igen, ötödikbe vallotta be nekem először az érzelmeit – vág fintorodó arcot –, azután pedig minden év Valentin-napján megismétli ezt.

Értem... Szóval Tod szerelmesleveleket írt Ericnek. Én azt hittem, nem bírják egymást.

Rickie-re gondolva alszom el minden nap.

Nem tudom, mit kellene tennem, hogy hogyan kellene reagálnom. A bal fülem sípol, míg a fejemben egy pont lüktetni kezd. Nem akarom elhinni.

Egymás után szedem ki a leveleket a dobozból, és olvasom el őket. Nyálasabbnál nyálasabb sorok következnek, amiket látva összeszorul a szívem. Úgy tűnik, a csákány, ami eddig eldugaszolta a vérzésem minden egyes sorral kijjebb húzódik. Hiába próbálom megfogni a másik végét, és visszahúzni, az csak nem engedelmeskedik nekem. Akadozva, de felsérti a szívemen lévő bőrt, fröccskölni, spriccelni kezd... Nem tudom betömni, megállíthatatlanul ömlik előre. Mint egy nagy lavina, ami elsöpör mindent. És ebben az esetben én vagyok az a bizonyos valaki, akit teljesen leromból, de ha ez nem lenne elég, akkor Eric megfogja a papírt, és a hegyével csak még mélyebbre taszít.

– Mondtam neked, hogy ne gyere vele össze, Chad... Ő csak kihasznál téged. – Lehunyja a szemét, sóhajt egyet, és folytatja. – Tudod... Mi ketten nagyon hasonlítunk egymásra, főleg a szemünk.

– Én... – kezdek el dadogni zavaromba, lenyelem a nyálam. – Nem értem, mit akarsz pontosan.

– Kihasznál téged, mivel nem viszonzom az érzelmeit, ezért te vagy a pótlék.

Az volnék? Hasonlítanánk? De mibe? Külsőleg? A szemünk? Ch... Még a színe se ugyanaz.

– De... – nyögök fel a gondolataimból. – Mi egyáltalán nem hasonlítunk, Eric... – Lehajtom a fejem. Tudom, hogy nekem van igazam, az ő arca széles, csontos és férfiasan jóképű, míg az enyém karakteresen helyes egy gyengéd, mégis erős állvonallal.

– Ne kérdőjelezz meg!

Lehajtom a fejem. Érzem, kezem remegni kezd, miközben végigvezetem ujjaim a hajamon. Mi tévő legyek? Pótlék, Eric, levelek, minden egyszerre. Meg aztán...

Komótosan emelem rá tekintetem, majd ismételten a kibontott levelekre. Ha már itt tartunk, valamit még mindig nem értek.

– Miért tartottad meg ezeket?

Ha igazat mond, és elutasította, akkor miért vannak ezek itt?

– Jó alap a lányokhoz szóló leveleimnek, amikor összeveszünk – vonja meg a vállát felkacagva.

Hogy lehet ilyen helyzetben is nevetni?! Megfordul velem a világ, úgy érzem, könnyeim elfogyhatatlanná válnak. Nyálam kifolyik, mellkasom hevesen jár fel-alá.

Nem. Nem. Nem. Ez nem történhet meg.

Eric vigasztaló keze a nyakam hátulján kezd el simogatni. Sisteregni kezd, mindaddig, míg meg nem tud teljesen nyugtatni. Meleg mellkasába fúrom a fejem. Nem akarok itt lenni.

– Jólvan már, Chaddy... – Bársonyos hangja szintuntalan hangzik a fülemben. – Nem akartam, hogy ez legyen. Pont, hogy ezt akartam elkerülni...

Bólintok a mellkasára. Nem akarok beszélni. Nem akarok semmit. Jelenleg csak ő kell nekem. Hagyom, hogy megnyugtassa a lelkem, ahogyan az évek alatt mindig is tette, és utána... Őszintén nem tudom, mit kellene tennem utána.

Beszélnem kellene erről Toddal, vagy inkább elfelejtenem örökre.

Képes leszek rá?

Akkora egy szánalomkirályfi vagyok. Nem hiszem el, hogy még most is, húsz évesen a múltam rabja vagyok. Kemény szerettem volna lenni, aki nem fél Eric haragjától, de az első adandó alkalommal le is léptem, amikor komolyra fordultak a dolgok. Chadet pedig vele hagytam. Azóta pedig eltelt már egy teljes nap, mégsem adott róla semmiféle életjelet.

Remélem, azért nem ölte meg.

Késő délután van, a Nap lemenő narancsos fénye szökik be a teraszajtón. Elfelejtettem elhúzni a sötétítőt, és zavar ez a szín. Vöröses szőke. Eric.

Miért pont az ő öccsének kell lennie?

Sóhajtva a hátamra fordulok a kanapén, a fejem felé emelem a telefonom, úgy pörgetem Chad Instagram profilját. Szexibbnél szexibb beállított képek, az édes macinak még csak nyomát sem látni.

Miért nem keres? Mi történhetett? Még akkor is, ha szakítani tervezek vele... Érdekel, mi volt Eric-kel, nagyon bántotta-e, és ha igen, akkor szeretném körbe csókolni a megtört testét.

Legalább utoljára.

Az ujjaim a készülékemre szorulnak. Ha szakítok Chaddel, akkor végképp egyedül maradok. Már Rose sincs a hátam mögött, mint biztos pontom.

Miért nem ír? Vajon haragszik, amiért otthagytam? Rányomok az üzenet ikonra, a szövegmező felett időzik a mutatóujjam. Ötletem sincs, hogyan kezdjem. Nem akarom azonnal letámadni. Azt sem szeretném, ha azt hinné, csak azért keresem, hogy kíváncsiskodjak.

Felsóhajtok. Megrázom a fejem, kilépek az alkalmazásból, és inkább a hívásnaplót csapom fel. De az ujjam ott sem bátrabb, képtelen vagyok megnyomni a zöld telefont. Félek, ám magam sem értem, mitől. Ismerem Ericet. Habár erőszakos idióta, soha nem bántaná a testvérét. Mégis rossz előérzetem van.

Ekkor hirtelen hangos csattanással vágódik ki a bejárati ajtóm. Gondolataim főszereplője áll ott. Eleinte feldúlt arccal, ám amikor felé fordítom a fejem, lesüti a szemét.

– Helló – dünnyögi, becsukva maga mögött az ajtót.

– Szia – ülök fel, hogy helyet tudjon foglalni mellettem. Arca piros, szemei kissé duzzadtak. Remélem, nem chips allergiája van, vagy valami. Azonban nem ül le mellém, és nem is mond semmit. Fájóan feszít a légkör, amely most körbelengi a lakást. Túlságosan beférkőzött a Nap narancsos fénye, felkavarva a feketével vegyített rózsaszín ködünket.

Tekintete vérben forog.

– Mi az? – kérdek rá, óvatosan a kezéért nyúlok, ám ő határozott mozdulattal elrántja tőlem. Haragszik rám, értem. Én is haragudnék magamra.

– Még van képed ezt kérdezni?! – teszi fel a kérdést felháborodottan, ajkát felhúzza. – Még van képed ezt kérdezni azok után, hogy otthagytál – hajol le hozzám, én automatikusan hajolok hátrébb –, nem kerestél azóta – sorolja tovább, hangjából csöpög a düh és az indulat –, és még a bátyámba vagy szerelmes?! – ordítja az utolsót, amitől annyira megijedek, hogy teljesen belepréselődök a kanapé támlájába.

A szívem őrült módon dübörög, gyomrom remeg, amint felfogom, mit is vágott a fejemhez.

Hihetetlen, hogy képes volt erre.

– Mi... Miről...

– Miről beszélek? – egyenesedik fel, gúnyos mosoly táncol az ajkán. Ez az első alkalom, amikor eszembe jut, hogy hasonlítanak ők ketten. Ha külsőleg annyira nem is, de ebben a viselkedésben nagyon is. – Hát – teszi csípőre az egyik kezét, másikon az ujjaival ötöt mutat. – Arról, hogy százszor ennyi szerelmeslevél lapul a bátyámnál, amit tőled kapott! Te rohadék!

A végén várom, hogy megüssön, be is csukom a szemem, ám a várt fájdalom nem érkezik meg. A keze az arcom előtt állt meg. Felsóhajtva visszahúzza maga mellé. Lesütöm a szemem. Nem hiszem el... Itt a vége.

– Te... olvastad őket?

– Igen...

– Nagyszerű – harapom be az alsó ajkam, erősen rágcsálni kezdem. Eric kihúzta az aduászát.

Visszahúzom magam mellé a kezem. Nem tudom megtenni, nem megy ez nekem. Az elmúlt nap maga volt a Pokol, nem tudtam másra gondolni csak rá és a levelekre, illetve arra, hogy mennyire is hasonlíthatok én Ericre.

Enne ellenére vártam, hogy írjon, vagy felhívjon legalább. Azt akartam, hogy azt mondja, hogy kitaláció az egész, hogy mindezt a faszfej bátyám szervezte meg, és írta azokat a leveleket, mintha Tod tette volna. De sajnos nem így volt. Az előbbi mondatával szinte mindent bevallott előttem.

Azt hiszem, jobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnnék. Itt sem kellene lennem. Eric szokás szerint nem tudja, merre lehetek. Ismételten szó nélkül léptem le.

Valójában azt sem tudom, mit keresek itt. Én csak... Csak... Csak ide akartam jönni, leordítani a fejét, amiért átvert, és kihasznált, amiért egy pótlék voltam számára, miközben nekem ő maga olyan volt, mint az illatos palacsinta egy hideg, őszi időben. Erre most itt vagyok, futok utána, akár egy kiskutya. Soha senki után nem loholtam így. Nem is kellene, valójában lenne olyan, aki örülne nekem.

– Miért tetted ezt? – szorítom össze az öklöm.

– Chad... – Meleg kezei oldalamat kezdik simitani, úgy húz egy aprót közelebb magához.

Ráveszem magam, hogy kékségébe nézzek. Kissé homályos, de még így is gyönyörű. Ez mind ennek a hibája.

– Kihasználtál – kezdek el könnyezni –, elhitetted velem, hogy kedvelsz engem, hogy fontos vagyok neked...

– Chad! – Tod hangja kissé erősen szólal fel. Még közelebb húz magához, amin nagyon meglepődök. Hátra tűri szememből a belelógó hajtincseket, és mélyen a szemembe néz. – Megtennéd, hogy engem is meghallgatsz?

– Nem akarom, hogy továbbra is hazudj nekem! – rázom meg hevesen a fejem, azonban ezt a fajta cselekvésemet készségesen meg is állítja.

– Nem hazudok. Esküszöm. Minden, ami szent Chad, ez nem teljesen úgy van, ahogyan azt te gondolod!

– A...Akk...Akkor – dadogok, annyira ki van már száradva a szám. – Ho...hogy v...van?

Sóhajt egyet. Ujjai ismét eltűri az előre lógó hajam. Azonban kezét most ott is tartja ezzel bebiztosítva, hogy arcommal felé nézzek.

– Nem vagyok szerelmes Ericbe!

– Már hazudsz is! – kiáltok fel. Nem hiszem el mikre képes.

– Nem hazudok – ráz meg egy kissé. Hihetetlen számomra, hogy mennyire el tud mélyülni a hangja, ha komollyá válik. – Tényleg nem vagyok szerelmes belé. – Ismételten elereszt egy sóhajt. – Figyelj, már nem vagyok szerelmes belé. Már nagyon régóta nem.

Remek, tehát egyszer az volt.

– Általános iskola ötödik osztályába tetszett nekem Eric – kezd bele a mesélésbe, de egyszer sem enged el vagy néz másfelé, csak egyenesen bele a tekintetembe. – Akkor írtam meg az első levelemet. Kis tizenkét éves hülye kölyök voltam, azt hittem, ez romantikus gesztus lesz, ezért hát még személyesen is adtam át neki. De nem úgy ment, ahogy vártam – horkant fel egy aprót, valószínűleg az akkori emlékek miatt –, Eric visszautasított az egész osztály előtt, és viccet csinált belőlem. Azóta a nap óta az osztályból többen is piszkálni kezdtek.

Nem értem, ez hogy tartozik ide?

– A többi levelet, amit olvastál azt már más miatt írtam meg... Láthatóan őt ez nagyon zavarta, utálta, hogy egy fiú érez iránta így. Frusztráltnak tűnt, ezért a legjobb barátommal kitaláltuk, hogy piszkáljuk egy kicsit mi is. Így kezdődött minden, azóta pedig minden évben szokásunkká vált együtt megírni neki, átadni és nevetni a reakcióin...

– Ez baromság – nyögöm ki az első gondolatom.

– Ha hiszed, ha nem, igazat mondok, nem vagyok belé szerelmes. Mi több – villan fel a szeme egy pillanatra – ebben az évben nem is írtam neki semmit. Látod, lassan ebből is kinőttem.

Könnyes szemekkel néz fel rám, egy ideig méreget. Gondolkodik. Agyal. Nem akar nekem hinni, amit egyáltalán nem csodálok. Nem kellett volna soha megtudnia ezt. Eric egyáltalán nem gondol a testvére érzéseire? Egyedül az a fontos, hogy elérje a mocskos kis célját?

– Honnan tudhatom, hogy ez most igaz? – szipogja, tekintete továbbra is lángokban áll. Felsóhajtok, megvakarom a tarkómat. Ötletem sincs, hogy mászok ki ebből anélkül, hogy szakítana velem. Túl komplikálttá kezd válni ez a helyzet.

– Kérdezd meg őt, ha nekem nem hiszel. Mivel ezek szerint neki hiszel, nem igaz? – vonom fel a szemöldököm. Összeszorítja a száját, úgy néz rám bosszúsan. Tudom, hogy megérdemlem. De nem azért, amiket éppen a fejemhez vág. A múltamnak semmi köze hozzá.

– Eric eddig nem vert át! – vágja a fejemhez. Frusztráltan beharapom az alsó ajkam, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítom meg.

– Miért, én mikor vertelek át?!

– Most! – kontráz rá azonnal.

– Mivel, hmm? – emelem már meg én is a hangom. Kezd elegem lenni abból, hogy emiatt büntet ezzel a tekintettel. Büntethetne. Teljesen jogosan. De nem ezért. Ehhez semmi köze. Hiába is hiszi azt. – Mint mondtam, ez ötödikben volt, utána az egész egy viccé vált. Ezért haragszol rám? Komolyan? – vonom fel a szemöldököm kérdőn. Lesüti a szemét, arca kipirul.

– Vicc... A fenéket... – morogja.

– Chad!

– Nincs Chad! – lök el magától felháborodottan, hangjából csöpög a csalódottság, amely lassan siklik fel a lelkemre és feszít két oldalra. – Ne próbálj meg nekem ismét hazudozni! Ki hiszi el ezt a baromságot te szerinted?! Mert hogy én nem az biztos! – mutat magára, kiállása magabiztos, indulatos.

Nagyot nyelek, mereven pillantok a szomorú kékjeibe.

– Ha nem hiszel nekem, akkor mit szeretnél? Szakítani? – vonom fel a szemöldököm, kezemmel hátra tűröm a hajam, csakhogy lássa, mennyire is komoly vagyok.

Ezt terveztem napok óta. Mégis csak attól, hogy kimondtam hangosan a szót, megfeszül a testem, a szemem pedig égni kezd. Ha Chad elmegy... Ki lesz nekem?

Miért nem vigyázok senkire sem?

Most láthatóan ő nyel egy nagyot, könnyei utat törnek a szemén keresztül, szomorú patakként csordulnak le gyönyörű, piros orcáján. Nemlegesen rázza a fejét.

Görcsben a gyomrom.

– Nem akarok veled szakítani – törli le az arcát a kézfejével. – De...

Mindig van de...

– Chad! – szólok közbe azonnal, ismét a kezéért kapok, szerencsére most sem húzza el tőlem. Gyengéden simogatom rajta a bőrt. Puha. – Én sem akarok veled szakítani. És könyörgöm, higgy nekem... Tényleg nem érzek semmit a bátyád iránt, az nagyon-nagyon régen volt már. Ő csak egy ember, aki egykor kedves volt nekem. Pontosabban az ötödikes, idióta, naiv és hiszékeny énemnek – húzom keserű mosolyra a szám. Minél többet beszélek róla, annál élénkebben törnek fel bennem az akkori sötét érzelmek. Nem akarom. Túl gúnyos. Túl bunkó. Túl kemény. Túl ítélkező. Túl hangos. Túlságosan... Mindegy. – Szóval egyedüli ember, aki iránt érzéseim vannak jelenleg... – nagyot nyelek, a tüskés gombóc megfojt a torkomban – az te vagy. Fo...Fontos vagy nekem – motyogom zavartan a végét, érzem, az arcom lángokban áll, a testem menten felgyullad. Szóban még soha senkinek nem mondtam ilyet. Emlékeim szerint. – Meg amúgy is! – teszem hozzá gyorsan, a nagyra nőtt szeme csak még kínosabbá teszi ezt az egészet. – Azt sem tudtam, amikor összejöttünk, hogy a testvéred! Ha annyira hasonlítanál rá, azonnal kapcsoltam volna! De nem! Szinte letagadhatnád! – bizonygatom, erősen vakarva a kiszáradt bőrt a kézfejemen.

Összevissza beszélek, olyan gondolatok is átszöknek a számon, amelyeknek semmi értelme.

Ekkor pedig realizálom.

Én akartam eddig vele szakítani, most pedig... Ezt minden erőmmel ellenzem?

---------------------------------------

A srácok nagyon zavarodottak. Chad nem tudja, mi az igazság most már, Tod pedig nem jut dűlőre saját magával, a múltjával, az érzéseivel. 

De legalább kommunikálnak 🥳

Köszönjük szépen a sok csillagot, illetve a kommenteket az előző fejezet alá, imádtuk őket, nagyon jól estek! ❤️🥰

Kérlek, ha itt jártál, ne felejts el magad után hagyni egy csillagot és/vagy kommentet! 🥰

Jövő héten találkozunk!