Utálok gyalogolni, most idegességemben mégis úgy indulok meg először. Már bőven kiérek az utcából, amikor rájövök, hogy így nem fogok időben beérni az egyetemre. Kénytelen vagyok visszamenni az autómhoz, és azzal újra útnak indulni.

Magában a gondolattól remegek. Nem akarok több elvonóra menni. Nem akarok még több olyan alkalmat, ahol megalázhatnak, ahol megvonják tőlem a... boldogságot. Nem vagyok függő. Tudom. Érzem. Hiszen nincs szükségem kábítószerekre, ha minden rendben van. De sokszor nincs semmi sem rendben. És ebben segítenek ők. Miért olyan nagy baj ez? Miért nem érti meg soha senki? Miért kell Chadnek is olyannak lennie, mint őnekik?!

Hangos féknyikorgással parkolok le szokásosan a park mellé. Lehajtott fejjel szelem át a teret, a gyomrom görcsösen összerándul az itt összegyűlt fiatalok hangjára, látványára. Sokan vannak. Hangosak. Nevetnek. Vajon min?

Rajtam?

Ez röhejes, Tod, miért nevetnének rajtad? Nem csináltál semmit. Csak sétálsz.

De nincs rajtam smink.

Megtorpanok, lever a víz.

Nincsen. Rajtam. Smink. És így látnak. Ilyen kegyetlenül sokan. És így kell bemennem órára. Nem... Nem... Én... Nem...

Teszek pár lépést hátrafelé, fejemet szigorúan lefelé szegem, sálamat amennyire csak lehet felhúzom az arcom elé.

Nem lehet igaz, mennyire elkényelmesedtem. Nem. Megszoktam, hogy otthon nincs rá szükségem, még akkor sem, ha Chad ott van velem. Ő nem nevet ki így sem. Nem csúfol. Nem bánt. Chad szeret. De akkor miért akarja, hogy rossz legyen nekem? Meg kellene értetnem vele, mennyire sztereotip a témával kapcsolatban. Egyes drogok nem rosszak. Kifejezetten a fogyasztó előnyére válik. Például, ha most rágyújthatnék egy zöld cigire biztosan nem remegnének ennyire a végtagjaim.

Nem bírom. Nem akarok itt lenni. Ha most megfordulok...

– Tod? – üti meg egy ismerős hang a fülemet. A felismerés pillanatában jobban összehúzom magam, a szemem bökni kezd a gyötrő könnyektől. Senki más nem hiányzott jelen pillanatban.

– I-igen – válaszolok, de még véletlenül sem nézek fel Ericre.

– Te is szemináriumra tartasz, mi? Egye franc, menjünk együtt. Amúgy is hamarosan kezdődik. – Ezzel a kezem után kap, amit reflexszerűen rántok el tőle. – Mi van már?! – kérdi felháborodottan. Látom barna, divatos bakancsát közelebb lépkedni felém, majd a hideg érintését az arcomon, ahogyan eltűri a hajamat a fülem mögé. Tekintetünk most már kénytelen találkozni egymással. Kikerekedett, nagy szemekkel néz az enyémekbe, vöröses szempillája meg sem rebben. Arca a hidegtől kipirosodott, ajka enyhén cserepes. De még így is jól néz ki, basszam szájba. – Beteg vagy?

– Hogy mi? – ráncolom a homlokomat. Legszívesebben hátrálnék, de az érintése annyira fagyos az arcomon, hogy szinte idetapadtam. A világ szemeivel méri végig az arcom minden egyes kis porcikáját.

– Sápadtnak tűnsz. Minden oké?

Hangjában valódi érdeklődés cseng, amivel teljesen összezavar. Miért ilyen kedves?

Lesütöm a szemem. Nem bírok tovább ebbe az őszinte szempárba nézni. Nem megszokott tőle.

Inkább csak csendben bólintok.

Megvonja a vállát.

– Gyere akkor – indul meg, zsebre dugott kezekkel. Én pedig követem. Habár utáljuk egymást, így is könnyebb átszelni a parkot egy ismerős alakkal, mintsem egyedül.

A szemináriumi terembe furcsa módon még nem ül senki sem. Eric szinte azonnal előkapja a telefonját, érdeklődik a barátaitól, hogy mi a helyzet. Mint kiderül, mindenki kapott üzenetet arról az egyetemi rendszeren keresztül, hogy később kezdődik az óra, csak mi nem. Pontosabban, egyikünk sem nézte mielőtt elindult volna.

Unatkozoooooom! – terülök el az ágyon. Ötletem sincs, mit tudnék még tenni. Elmosogattam, felmostam, illetve felsepertem. Még a szemetet is levittem a lenti nagy kukába. Letöröltem az asztalt és a pultot, megcsináltam az ágyát. Hihetetlen. Még otthon sem takarítok ennyit.

Igazából azt sem tudom, mikor végez, így talán örökké várnom kell rá. A világ kétségei közt, a sötétben lebegve, miközben az agyam csak azon kattog, hogy vajon Tod mit fog mondani, ha hazaérkezik. Tisztába vagyok vele, hogy haragszik rám, alig egy hete ki is akart dobni emiatt. Azért kis megnyugvás, hogy nem tette meg. Felülök az ágyon és úgy döntök, hogy itt az ideje körülnéznem egy kicsit a szobájában. Mármint na, ismerem, amennyire ismerem, de mi rossz van abban, ha kicsit jobban meg akarom ismerni? Még ennél is jobban? A baj csak az, hogy a ruhásszekrényén kívül, talán csak az éjjeli és egy plusz ruhásszekrény van a szobába, ahol rejtegethet valamit.

Szép ruhái vannak, eléggé stílusosak. Főleg, mivel a fekete az a szín, ami a leginkább uralja a ruhadarabjait. Azonban ezeket még soha nem láttam rajta. Van körülbelül öt-hat darab ruha, amit felváltva hord és ennyi.

– Váó! – emelek ki egy rózsaszínű, nagy kapucnis pulóvert – Ez nagyon menőn néz ki!

Azonnal kiszúrta a szemem a sok sötét között. Hm. Biztos nagyon jól állhat neki. Alig várom, hogy legalább egyszer felvegye. Visszahajtom olyanra, amilyen volt és becsukom a szekrény ajtaját. Jöhet a másik, ami mellette van.

– Ehjha... – ámulok el a szó szoros értelmében, amint kitárul elém, mit is rejteget itt valójában. Mert igen, Todnak vannak rejtegetni valói. Láncok, szíjak, jelmezek, botok, ostorok, különböző méretekben és bilincsek. Több is, van, ami szőrös, illetve van nyakörv is. Legalábbis annak tűnik. – Váó – nézem a kezemben megemelt nyakörvet. Ez nagyon jól állna rajtam. Viccen kívül, mindenfajta hiúságot leszámítva.

Nem gondolkodom sokat, azonnal besietek a fürdőbe és a nyakamra csatolom. Végig simítok rajta, ezzel sok embert meg fogok nyerni. Ebben képet kell készítenem, látniuk kell ezt a követőimnek.
Ketté választom a hajam, hogy a homlokom közepe látható legyen, megharapdálom az ajkam, hogy nagyobbnak tűnjön a képen, majd több pózba állva lövök is pár képet magamról.

Ezután leveszem magamról és visszateszem oda, ahol találtam. Ám, mielőtt egy időre becsuknám magam előtt ezeket az ajtókat ismét végignézek a felhalmozott tárgyakon. Hogy őszinte legyek, nem lepődők meg rajta, elvégre elmondta, hogy szereti ezt. Hm. Lehet, hogy ezeket használnom kellene vele, biztos jobban érezné magát, ha ingerelném egy kicsit ezekkel az ostorszerű szalagokkal. Hm. A kezére is akaszthatnék szatént. Megingatom a fejem és inkább gyorsan be is csukom ezeket a szekrényajtókat, majd az arcomat meggyűrve leülök az ágy szélére. Normális, hogy egy csillogó jégdarabnak tűnik lelki szemeim előtt, ahogyan az ágyra térdel, mondjuk egy bőr nyakörvvel a nyakában, szaténnal Összekötözött kézzel maga előtt és azzal a puha, hosszú, fekete hajával, ami tökéletesen keretezi az arcát. Édes Istenem! – ingatom meg a fejem ismét. Nem szabadna ilyen szépnek elképzelnem.

Be kell fejeznem a képzelgést és folytatnom, azt amit az előbb csináltam. Remélem találok valamit, ami ezt kiveri a fejemből. Ahj. Márcsak az előttem álló kis éjjeli szekrényecske van. Vajon lesz itt valami érdekes?

Kihúzom a fiókot. Papírok, cigipapírok, gyufa, karóra, valami fémnek tűnő cucc és egy darab nagy töltött cigi. Ch. Elrendítő még a látványa is. Ez tehet arról, hogy a gyerekkori emlékeimnek a nagyja azt tölti ki, ahogyan az a szemét beleszív ebbe a cigibe, holott már úgy is eléggé szét volt csúszva, illetve nevet és kacag.

Lehunyom a szemem, nagyokat próbálok lélegezni, miközben próbálom magammal elhitetni, hogy azóta felnőttem, ő már nincs velünk és nem kell félnem. Nem kell elviselnem napi szinten. Igen. Már tizenhat éves vagyok, körülbelül kilenc éve nem is láttam őt. Emiatt nem is kellene magamat tovább szenvedtetnem. Ismételten beszívom a levegőt, majd lassan kilégzem, úgy, hogy a levegő kellőképpen átjárja a testem. Ezt megismétlem még háromszor, így ki tudom nyitni a szemem. A jelen problémáira kellene koncentrálnom. Mondjuk, hogy Tod soha ne változzon olyanná.

Megköszörülöm a torkom, kezembe veszem a cigi helyett azt a fémes tárgyat. Elég kicsi, könnyedén elfér a tenyeremben. De, mi ez? Szét is lehet szedni... Egy egyszerű csavarással lejön a teteje, így betekintést kapok a belsejébe. A kör alakú doboznak minkét fele kiálló tűskékből áll. Ez pont olyan mint... Mint amilyen apámnak volt. Megijedek. A felismeréstől kapkodni kezdek és amilyen gyorsan csak tudom visszateszem a fiókba és betolom. Látni sem akarom. Neki műanyag volt, gyerek voltam és játékos. Könnyen eltört. – nyelek egyet a gondolatra, miközben hevesen rázni kezdem a fejem. Ne, ne, ne! Nem direkt csináltam. Én nem akartam... De hiába a vérben forgó szeme már ítélkezett felettem, ahogyan azok az ijesztően nagy kezei is. Jaj, ne, kérlek! – beletúrom a hajamba és megtépem. Én ezt nem akarom.

Leülünk mindketten az első sorba. Meglep, hogy mellettem foglal helyet, de inkább nem teszem ezt szóvá neki. Jobb nem beszélni feleslegesen.

– Biztosan nem vagy beteg?

Látom, ahogyan mindenféle szégyen nélkül felém fordulva bámulja az arcomat, kitámasztott fejjel. Felsóhajtok. A korábbi szorongó érzés, ami urrá lett rajtam a parkban már elszállt. Pedig aztán Eric elég nagy oka annak, amiért nem szeretek smink nélkül mutatkozni. De lehet a közös, régi múltnak köszönhetően előtte mégsem szégyellem ezt annyira.

– Nem vagyok, nincs akkora szerencséd.

Felhúzza az orrát, miközben prüszköl egyet.

– Pedig már majdnem örültem.

Elvigyorodom. Na, ez az, ami illik hozzá. Nem az az aggódó fej, amit eddig produkált.

– Igazából csak nincs rajtam smink – vonom meg a vállam. A táskámból előkerülnek a tollak és a nagy füzetem is.

A szája elé kapja a kezét, válla rázkódni kezd, úgy tartja vissza a nevetését. Megforgatom a szemem.

– Ezért vagy olyan sápadt – kuncog gúnyosan. – Meg a szemed.

Felvonom a szemöldököm. Nem tartom fontosnak közölni vele, hogy egyébként egy árnyalattal világosabb alapozót használok, szóval szinte biztos, hogy nem vagyok sápadtabb a szokottnál. A szememről azonban tényleg hiányzik a tusvonal.

– Megmelengeti a szívem, hogy mennyire figyelmes vagy – húzom gúnyos vigyorra a szám.

– Álmaidban – tolja ki a nyelvét rám, aztán kérdezés nélkül elveszi a füzetemet, és fotózni kezdi a jegyzeteimet. Ő Eric. Ő megteheti. Anélkül, hogy bárki szólna érte. Még nekem is természetes, mennyire sajátjaként kezeli az egészet. – Amúgy mi a helyzet veled meg Chaddel? Furán viselkedik mostanában.

Beharapom az alsó ajkam. Az már baj, ha másnak is feltűnt ez.

– Nem tudom, miért – motyogom. A szeme élesen villan felém, szinte késként hasítja ketté hazug lelkemet.

– Ha-zudsz – tátogja. A halántékom és a tenyerem verejtékezik pedig nincs is melegem.

– Nincs hozzá sok közöd – sütöm le a szemem. Lezárja a telefonját, hangosan koppan, ahogyan a padra teszi. Összerezzenek. Bassza meg.

– Valóban? – hajol lassan közelebb hozzám. Államnál fogva fordít magához, tekintete gyilkosan mered rám. – Ha nekem, a bátyjának nincs közöm hozzá, akkor kinek van?! – emeli meg a hangját, a végét szinte már ordítja az arcomba. Szívem szaporábban ver, a korábbi nyugodt állapot semmivé válik. Utálom, amiért ilyen. Utálom, hogy megváltozott. És utálom, hogy ezzel az erőszakos viselkedésével teljesen sakk-mattban tud tartani engem.

Nincs hozzá köze. Mégis elmesélek neki mindent, a mai napi veszekedésünkkel bezárólagosan.

– Á, tehát erről van szó – engedi el az állam végre. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Sajog a bőröm ott, ahol tartott. Ha tehette volna, letépi az arcomat. Kinézem belőle. Eric egy kibaszott pszichopata. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– Nekem nem annyira – simogatom a sértett felületemet. – Eddig sem volt probléma a kapcsolatunk során amiatt, mert én néha szívok. Felfújja az egészet.

Szeme ismét élesen villan. Könyörgöm, jöjjön már valaki órára.

– Emlékszel arra, hogy elváltak a szüleim, amikor kábé tizenegy-tizenkét évesek voltunk? – kérdi. Nem értem, hogy jutott most mindez eszébe. Bólintok.

– Persze. Akkoriban lettél igazán faszfej.

– Akkoriban használtad ki a gyenge lelkiállapotom, hogy bevalld a semmitérő érzéseidet – javít ki, az érzéseimre tett megjegyzésére pedig megkeseredik a szám íze.

– Hogy jön most mindez ide?

– Tudod miért váltak el? – Megrázom a fejem. – Persze, hogy nem. Honnan is tudnád? Soha nem meséltem senkinek, hiszen szégyellem. Ezzel nem menőzik senki sem. Apám... Vagyis apánk, az igazi apánk, nem Lewis, akinek a húgom is köszönhető, nem, mert ő normális. Mondhatni, ő mentette meg az egész családunkat. De nem is ez a lényeg. Az igazi faterunk egy igazi szarházi volt – nevet fel keserűen, szeme csillog talán a visszafojtott könnyektől. Összeszorul a mellkasom. Erről Chad eddig nem mesélt. – Ő is egy kibaszott, undorító kábítószer-függő volt. Másra nem emlékszem gyerekkoromból, hogy milyen züllött volt. A konyhaasztalnál szívta fel az utcákat, munkáját otthagyta, Chad pedig pici volt, és... Még nem értette, mikor kell csendben maradni. A csóróság miatt egyre többször voltak kirohanásai, elvonási tünetei, verte anyámat, Chadet...

– Chadet?! – kerekedik el a szemem, a kezem automatikusan ökölbe szorul. Fáj a szívem. Érzem, mennyire feszültek az izmaim. Nem tudtam minderről. Pedig tudhattam volna. Ha többet érdeklődnék, kíváncsiskodnék... Istenem, az édes, pici Chad...

Egy halk „megjöttem" -re lettem figyelmes. Felnézek a kanapéról, miközben leejtem a telefonom a padlóra. Fel is kapja rá a fejét, találkozik a tekintetünk, majd mindkettőnké a járólapra vándoról. Ahj. Összeszorítom a szám, felveszem a telefonom, majd ténylegesen felkelve a kanapéról úgy döntök, hogy odamegyek hozzá.

Szokásához híven gondosan bontogatja ki a bakancsát, hogy aztán kellő szögbe rakhassa be a cipőtárolóba.

– Hiányoztál... – vallom be, amiért kapok is tőle egy gyengéd mosolyt.

Azonban, ahelyett, hogy mondana valamit csak a fejem tetejére simít és tovább áll. Kicsit felszültnek érzem magam, amiatt ahogyan elváltunk órákkal ezelőtt.

– Nem vagy éhes?

– Kicsit, mindjárt összedobok valamit... – halk a hangja. Ahj. Elindul a konyha felé, azonban meg is állítom a kezénél fogva.

– Rendeltem már kaját. Várj itt.

Bólint, én pedig elsietek a konyhába, ahová lepakoltam az ő, illetve az én ételemet. Éhes voltam, ezért utána néztem a neten, miket lehet rendelni, így találtam meg ezeket.

– Gyere az asztalhoz – mondom neki, amint kiértem. Ő még mindig ott állt, ahol az előbb.

– Mit rendeltél?

Elmosolyodom, majd elé is teszem az egytálételt.

– Neked sárga curryt, rizzsel, magamnak meg egy kis brassóit.

Ezután csendben eszünk. Az agyam megállíthatatlanul kattog. Tod most nagyon haragszik rám, és ezért ilyen csendes, vagy történt vele valami... Felpillantok rá. Éppenhogy kapargatja az előtte lévő kaját.

– Minden rendben? – bukik ki belőlem. Találkozik a tekintetünk, látom, hogy mondani akar valamit és talán erőltetnem kellene, de azok alapján, hogy emiatt vesztünk össze korábban nem merem. Összepréseli az ajkait, majd megrázza a fejét. Hát jó, nem akarom kényszeríteni, hogy olyanról beszéljen, amiről nem szeretne.

– Chad – szólít meg halkan, viszont nem néz rám, csak a tálban lévő ételt kapargassa.

– Igen?

– Egy alkalom. De csakis egy!

Örömömbe felugrok és odasietek hozzá, pontosabban a nyakába ugrok. Ez az!

– Jól van már na! – simít rá az arcomra, én viszont nem tudok ezentúl tűkön ülni és nem mosolyogni.

***
Elérkeztünk a történet ehhez pontjához is😥végre!
Történetünk egyre csak halad előre, reméljük kíváncsiak vagytok a következő fejezetre! 

Szeretnénk a legnagyobb hálánkat kifejezni azok olvasók felé, akiktől egy-egy kihagyott fejezet után privát üzenetet/vagy éppen kommentet kapunk a történet folytatását illetően. Örülök, hogy vannak, akik ennyire szeretik Chad és Tod történetét❤️Köszönjük!
Illetve a többi olvasónak is a megannyi csillagot és kommentet! Nagy löketet adnak a folytatáshoz! 

Jövő hét csütörtökén találkozunk a harmincötödik(Ti ezt elhiszitek? >< durva, hogy már ennyi) fejezet❤️👋