Nem akarok hinni a szememnek. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy drog problémái vannak, beszéltünk erről. Viszont ő azt mondta, hogy leszokik, vagy legalábbis ilyesmi.

Nos, egyáltalán nem tűnik úgy.

– Mit csinálsz? – rohanok oda hozzá, ellököm a tálcája elől, és mérgesen nézek rá. Bazdmeg.

– Chad? – Szeme kitágul, mint, aki csak most vett volna észre, és ahogy jobban megnézem, talán a mai nap nem ez lesz az első adagja. A francba már!

– Azt kérdeztem, mit csinálsz?! – mutatok erőszakosan az előttünk elfekvő tálcára. Még rá nézni is undorító.

Nem válaszol, helyette csak a lábfejét kezdi el tanulmányozni. Nem, ennek nem dőlök be még egyszer, nálam csak egyszer lehet eljátszani valamit. Prüszkölők egyet és a tálcikáért nyúlva elindulok vele a mosogató felé.

– Hé! – kiált utánam pár másodperccel később, hallhatóan megszaporodnak a léptei. Megragad a vállamnál fogva, maga felé fordít... Így a por, ami a felületen volt lehullott a földre közénk.

Ha lehet, még az előbbinél is nagyobbra nő a szeme.

– Nézd meg mit csináltál! – kiált rám. Fáj, ahogyan arrébb lök.

– Én? – lököm vissza ugyanúgy, majd dühömben jól meg is tiprom a földön lévő nyomorult dolgot.

– Most nézd meg mit csinálsz? – ingatja meg a fejét. Gondterhelten beletúr a hajába, és egy nagy, reszketeg sóhajt ereszt meg magának, majd hirtelen hideg ujjai megragadják a vállam. Megállítanak a mozgásba, maga felé kényszerít. Látni se akarom ezt a barmot! Ennek ellenére még közelebb is hajol hozzám. – Mondd csak, Chad... – Undorító, hogy emiatt mennyire idegbetegnek tűnik, talán kicsit félek is. – Mégis ki a francnak képzeled te magad, hogy ezt csinálod?

– És te? – kérdezek azonnal vissza. Lefejelem, és kiszabadulok a marka alól. – Állítsál magadon!

Homlokát fogva jajgat. Megérdemelte, na! Miért akar ijesztegetni? Körbe nézek. A lakása elég rendetlen ebben az állapotban, főleg ahogyan szétrúgtam az anyagát. Talán fel kellene mosnom.

Tekintetem lassan rá vándorol. Még mindig a homlokát simogatja, miközben oldalasan rám néz. Tudom, mire gondol. Túlzásba estem, de ő is! Ő volt az, aki elkezdte, én csak folytattam...

– Ahj! – Megremeg a testem is a hirtelen ordításától. Még sose láttam ilyennek. Kezei alatt megfeszül az a szép, hosszú haja. Jól megtépkedi azokat a hajhagymákat. Talán, jobb, ha hátrébb lépek. Ezután fel alá kezd járkálni, sokszor megáll előttem, de egyszer sem mond semmit. Majd eltűnik egy kis időre a fürdőbe.

– Mit csinálsz? – halkan kérdezek rá. A hangulat jelenleg nem a legjobb. Nyelek egyet, mivel nem válaszol, követem őt. Viszont a fürdő ajtajában találkozunk. Kezében egy seprű és egy felmosóvödör, a hozzá járó felmosóval.

– Takarítsunk össze... – nyomja a kezembe a felmosót.

Szó nélkül bólintok. Megvárom, míg összesöpör, majd ahogyan azt kérte fel is törlök. A kiborult anyagját végül a vízbe engedte, mondván ennek nem szabad a kukába kerülnie. Így azzal együtt a felmosóvíz a lefolyóba kerül.

– Mérges vagy még? – pillantok fel rá. Megingatja a fejét. Hál' Isten!

– És te?

– Csak egy kicsit, tudod, meg kellene ezt beszélnünk...

– Mit kellene ezen még beszélni? – Hallom a hangján a haragot, tehát még mérges, csak hazudott.

– Mondjuk, hogy azt mondtad, hogy próbálsz leszokni, erre ugyanúgy csinálod!

– Ez nem igaz! – csattan fel. – Fele annyira sem csinálom, mint ezelőtt! Mondtam, hogy leszokok, de nem várhatod el, hogy azonnal megtörténjen, ez nem egy kibaszott Disney-film, amiben azonnal minden jóra fordul...

– Azért normálisan is lehet beszélni ám! – nyomom le a vállánál fogva a kanapéra. – Amúgy sem vártam el, hogy azonnal, csak... – Elhalkulok. Csak mi? Tudom jól, hogy nem megy ez egyik napról a másikra. Sajnos van benne tapasztalatom, hogy egy embernek milyen nehéz lehet. Mi több, talán soha nem fogja letenni, pont, mint Ő. Én ezt egyáltalán nem akarom. Ne hasonlítson rá, semmiben.

– Csak ne csináljam, igaz? – Aprót bólintok. És bár azt mondta, hogy nem mérges, látom rajta, hogy hazudott. Nagyon idegesnek tűnik, és sajnos ez a tekintet minduntalan az igazi apámra emlékeztet. Még a lelkem is beleremeg, sajnos rossz értelemben.

A térdem megállás nélkül remeg, nem bírom abbahagyni, annyira dúl bennem a feszültség. Nem akarok így bánni Chaddel, nem érdemli meg, de amit az előbb tett az igenis több a soknál. Átlépett egy olyan határt, amit nem kellett volna. Elhiszem, hogy aggódik értem, hiszen egy kis naiv kölyök, aki nem látja át rendesen, mennyire nincs hatással az életemre az, hogyha néha-néha szívok. Olyan, mint a cigi, a kávé vagy az alkohol. Ártalmatlan függőség a jobb közérzetért. Mégis a világ akkora ügyet csinál belőle, mintha már egyetlen alkalomtól bele lehetne halni.

Bele lehet. Ha az ember túlzásba viszi. Csakúgy, mint a többi függőséget. Mint, ahogyan Charles csinálja; többet van kórházban emiatt, mégsem változik semmi. Engem is többször bedobtak egy fiatalokkal foglalkozó intézetbe a szüleim még gimis koromba, mondván, ettől majd leszokok. Nem szoktam. Amíg bent voltam minden okésnak tűnt, ám amikor visszatértem a korábbi környezetbe, ugyanott voltam, mint azelőtt. Ha valaki függő az örökéletében az is marad.

Chad idő közben helyet foglal mellettem, hallhatóan próbálja helyrehozni a szapora légzését. Az előbb megfejelt. Pedig én tényleg nem akartam bántani. Nem értem, miért tette. Biztosan megijedt, ezért védekezett. Nem kéne ezen kattognom. Ettől még nem lesz bántalmazó a kapcsolatunk. De az biztos, hogy nem bízik bennem. Ahogy senki sem.

– Tudod Chad... – kezdem önkéntelenül, még mindig a dühtől átitatott hangulatomban. – Megértem, ha nem akarod, hogy cuccozzak. Mármint, ez nem menő. Mi van, ha valaki megtudja? Elítél téged, megtörik az imidzsed.

– Tod, te is tudod, hogy nem ezért akarom, hogy leszokj! – csattan fel, de én, mint, aki meg sem hallja, ugyanúgy folytatom.

– Még fiatal vagy. Túl fiatal hozzám. Túl fiatal ahhoz, hogy egy olyan lelkileg nyomorék emberekkel kelljen küzdened, mint, amilyen én is vagyok.

– Tod...

– Sokkal többet és jobbat érdemelsz. Őszintén, az előbb is mit tettem? Majdnem neked mentem a cucc miatt. Nem akarlak bántani. Nem akarlak tönkretenni – ingatom a fejem, és amint kimondom ezt, nehéz kőként esik le a szívemről. Én nem akarom többé tönkretenni őt. Nem akarom, hogy baja essen. Nem akarom, hogy ezt az oldalamat ismerje. Nem akarom, hogy gyengének és sebezhetőnek lásson. Nem engedhetem, hogy ennyire tönkremenjen a lelke miattam.

– Mégis miről beszélsz? – ráncolja a homlokát.

Felsóhajtok. Nyitom a szám. A hangok pedig zizegő muslincákként hagyják el a számat.

– Szakítsunk.

Lesütöm a szemem, halkan, szaporábban veszem a levegőt. Megtettem. Hát, végül csak megtettem. Kimondtam. Megmertem tenni. Én. Én hagyok el mást. Én taszítom el magamtól.

Erős szorítást érzek meg a kezemen.

– Te teljesen meghülyültél?! – nyúl az állam alá Chad, úgy fordítja a fejemet felé. Arca kipirult, szeme villámokat szór felém, ajkát egy vonallá préseli össze. Nem értem. Nem értek semmit. – Azonnal fejezd be ezt a faszságot, biztosan nem fogok veled szakítani – ingatja meg a fejét. Felvonom a szemöldököm. Miért hiszi, hogy ez ennyire egyszerű?

– Sajnálom – húzódom el tőle. – De hidd el, így lesz jobb. Mindkettőnknek.

– Ó, valóban?! – pattan fel idegesen. – Mégis mivel lesz jobb, ha szakítunk, ha? – ordítja az arcomba. Érzem a nyálát. – Arról hadoválsz, hogy tönkreteszel, meg nem vagy nekem való. De arra nem is gondoltál például, hogy ne tedd ezt?! Hogy szeress, és megpróbálj jobb ember lenni értem?! – teszi a mellkasára a kezét színpadiasan.

Elhúzom a szám.

– Ez nem egy kibaszott romantikus regény, Chad. Én képtelen vagyok megváltozni. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. Ne ragaszkodj olyanba, ami soha nem is volt igaz.

Nem! Én ezt nem fogadom el! Nem akarok szakítani. Olyan régóta akarom kettőnket, és ezeken a veszekedéseken kívül mindig olyan jól érzem magam mellette...

– Én akkor sem akarok veled szakítani – suttogom kettőnk közé. Nyelek egyet, majd folytatom. – Másrészt meg ne beszélj ostobaságokat, kérlek. Te mindig is igaz voltál, ne csinálj úgy, mintha ez lenne az egész lényed!

Nem mond semmit, így kicsit bátrabban folytatom.

– Beszéljük ezt meg, kérlek – simítok rá az arcára. – Az előbb mindketten túlzásba estünk – belenézek a szemeibe. – Kérlek!

– Miért nem mész már el?! – Elfordul rólam a tekintete.

– Mert szeretlek.

Szégyen ide vagy oda, szorosan karolom magamhoz, miközben belül magamat szidom, amiért ennyi idő után sem tudtam vele éreztetni, hogy mennyire fontos nekem ő. Nem akarom, hogy ismét idegenek legyünk egymásnak. Eszem ágában sincs egyedül hagyni őt. Túl közel van már így is a fekete lyukhoz, ami az életét próbálja irányítani. Nem engedhetem közelebb. Arrébb kell húznom.

– Tod – szólítom meg egy kis idő után –, sajnálom. Ne haragudj, kérlek...

Visszabújok a vállgödrébe. Nem válaszol, apró légzése veszi körbe a szobát.

– Tod – ismét megszólalok –, segíteni akarok neked, melletted akarok lenni.

– Nem tudsz – érzem meg nagy tenyerét fejem búbján. Apró, gyengéd simításokat kapok tőle.

– De tudok – lehelek egy puszit a nyakára –, együtt képesek vagyunk rá! – Még egy apró puszit adok neki, szeretném, ha legalább most érezné a kötödésem felé. – Bízz magadban egy kicsit, kérlek.

– Nem tudok.

Felegyenesedem, a jégszerű íriszeibe bámulok, miközben két kezembe veszem gyönyörű arcát. Nagyon rosszul reagáltam le a mai dolgot, érzem, hogy még mindig remeg.

– Akkor majd én bízok mindkettőnk helyett is, rendben?

Képes rá, jól tudom. Erősebb, mint hiszi. Akarata az van, az már biztos. Megpuszilom az orra hegyét, miközben biztatóan rámosolygok. Lehet, hogy nem egyszerű egy ilyen embert kezelni, ahogyan azt ő is mondta az előbb. De nem érdekel. Ebben az esetben nem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, mégis maradtam, amikor megtudtam, hogy mit csinál. A másik dolog meg, nem megváltoztatni akarom őt, ez nem tartozik hozzá.

Tod visszahúzódó, emberektől kellő távolságot tartó, a saját otthonát mindennél előnyösebbnek gondoló férfi. Nagy szája van, azokkal, akiket ismer, és bár érdekli, hogy mit gondolnak róla az emberek, mégis képes azzal a feltűnő sminkjével megjelenni, akárhol. Ő bátor. Márpedig, ha ilyen, akkor miért ne hinném, hogy képes lenne leszokni?

– Annyira kis hülye vagy... – Cirógató tapintása a fülem mögötti kis részt érinti. Rámosolygok. Tudom. Nem kell mondania.

Ismét magamhoz ölelem. Szorosan viszonozza. Végre! Végre abbahagyta a saját magát gonosznak beállítást. Ő a légynek sem tudna ártani. Nem gondolná, de a külsőjét leszámítva ő túl ártatlan ahhoz, hogy ártani tudjon bárkinek is. Épp ezért nem kellene értem aggódnia. Előbb bántok meg valakit, mint ő egész élete során. 

***

Végre csütörtök, és bár a nap végére, de megérkeztünk!

A vita ellenére reméljük, hogy ugyanúgy tetszik a fejezet, mint az eddigiek❤️

Mint, ahogy mindig most is szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik itt hagyják saját maguk után a jeleiket egy vote-al vagy éppen egy-egy kommenttel.