Döbbenve nézek hol Todra, hol az anyjának nevezett nőre, aki furcsálló tekintettel mér végig. Szép nő. Ha ő az édesanyja, akkor meg kell mondanom, hogy eléggé hasonlít rá. Főleg az ajkai, illetve a szemöldök és szeme közötti rész.

– Hoztam egy kis ételt, a konyhában hagytam – mutat a háta mögé –, csak nem láttalak, és furcsa volt, mert általában mindig a nappaliban vagy.

– Értem, akkor megyek, kipakolok – indul meg mellőlem Tod. Némán elsétál az anyja mellett, és hátrahagy. Követem, ahogyan az előttem álló nő is.

– Majd én kipakolok, ne fáradj – tolja kissé arrébb Todot az anyja.

Nem tűnik rossz embernek sem, apró, kedves mosollyal pakol ki a táskából, ha jól látom, ételt hozott Todnak. Zöldségeket és több, kisebb éthordókat. Mindezek ellenére eléggé feszültnek érzem hirtelen a hangulatot. Barátom ellenségesen karba tett kézzel vár, láthatóan duzzogva azon, hogy édesanyja megjelent. Talán csinálnom kellene valamit, hogy megtörjön a jég, igaz?

– Kedves, hogy ennyi mindent hozott. – Beszélgetést próbálok kezdeményezni, ami látszólag barátomnak nem tetszik, de nem érdekel. Az anyósommal ki kellene jönnöm, nem igaz?

– Ezek Tod kedvencei – áll meg egy pillanatra, úgy néz fel rám. – Mellesleg Tod anyukája vagyok, kinek örülhetek?

Soha nem éreztem magam hülye gyereknek, de jelen pillanatban nem tudom értelmezni ezt a mondatot. Mi az, hogy kinek örülhetek? Kinek örülhet? Hm. Mondjuk a fiának, akit szeret? Vagy Istennek? A vallásomat kérdezi...?

– Keresztény vagyok – mosolyodom el magabiztosan. Mellettem Tod furcsán néz rám, majd megingatja a fejét, az anyja ugyanolyan értetlen arckifejezéssel néz a fiára. Oké, ezek szerint nem jól válaszoltam.

– Ő a jelenlegi párom, Chad Dickens.

– Ó! – mér végig az a tekintetével a nő. – Nem tudtam, hogy a férfiakhoz is vonzódsz, fiam.

– Sok mindent nem tudsz rólam – vág vissza neki azonnal. – Látom, végeztél, most már igazán mehetnél. Nem szoktál te ennyit itt lenni.

– Tod! – szólok rá. Felém kapja a fejét kérdőn. Nem kellene így beszélnie egy idősebb emberrel.

– Hagyjad csak, drágaság! – kacag fel az asszony. – Megszoktam, hogy ilyen, megyek is. Viszont szívesen megismerném a fiam párját, mit szólnál hozzá, ha nálunk vacsoráznátok ma este?

– Ez nagyon jó ötlet! – bólogatok hevesen. Ha ez egy családi vacsi lesz, akkor végre én is megismerhetem az ő szüleit.

– Nem megyünk! – szólal meg Tod morogva. – Nem fogom átlépni annak az átkozott háznak a küszöbét, nemhogy még enni ott.

– De én menni akarok! – nézek rá könyörgően.

– Gyertek is – mosolyog rám a nő. – Szeretném, ha a férjem is megismerne téged, Chad. Olyan aranyosnak tűnsz. Ezzel én el is mennék, el kell készülnöm vacsorára!

Ezzel megfogja a pultra tett táskáját. Elegánsan mutat vékony vállán. YSL, jó ízlése van. Anyukámnak is ilyenje van. A gondolatra elmosolyodom, hiszen van bennük valami közös, ami azt jelenti, hogy a szüleink jól kijönnének egymással.

– Mellesleg – fordul meg az ajtóban, ismételten végigmér kedves szemeivel. Kedvelem ezt a nőt, nem látom az ítélet egy szikráját sem rajta. – Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Húsz. – Tod velem egyidőben válaszol.

Felvont szemöldökkel nézek fel rá. Még hogy húsz?

– Rendben – mosolyog továbbra is a nő –, akkor majd még találkozunk, Chad.

Bólintok válaszként, majd el is tűnik az ajtón kívülre.

– Igazán lekísérhetted volna – mondom Todnak másodpercekkel később.

– Kitalál maga is.

– Ne légy már ilyen mogorva! – szidom meg kissé. – Nagyon rosszul bánsz az anyáddal. Nem kellene!

– Ő is rosszul bánik velem... Ne szólj bele, ha nem tudsz semmit.

– Teljesen mindegy – ingatom meg a fejem hevesen –, ő akkor is az anyukád, Tod. Meg ő szült téged, és ahogy tudott felnevelt. Hálásnak kell lenned neki, másrészt az anyukád az anyukád – csücsörítek a számmal, miközben saját édesanyámra gondolok –, ő a családod része, ugye tudod? – Felpillantok azokba a gyönyörű, jelenleg értetlen szemeibe. – A család fontos dolog, vér köt össze velük, még ha nem is mutatják ki, de szeretnek téged, mindenki a saját maga módján.

– Jól van, jól van! – lép hozzám közelebb kuncogva. – Gyere ide, te család-imádó.

Ezzel magához húz, hogy belé tudjak bújni. Finom illata van, mint mindig.

– Te is a családom része vagy már – suttogom a nyakánál a bőrére.

Most, hogy ezt megbeszéltük, folytathatjuk a takarítást. Kibújok az öleléséből, és megszaporázom a lépteim a szobája felé.

– Hé, várj már! – kiált utánam.

Chad annyira szélsőséges, egyszerűen nem tudok vele lépést tartani. Az engem ért ingerek folyamatosan törnek rám; még meg sem nyugodtam anyám hirtelen megjelenésétől, erre már vissza is fut kikészíteni még jobban.

Sikerül pont akkor utolérnem, amikor a fiókom kilincséhez nyúl. Megragadom a kézfejét, gyengéden húzom el onnan.

– Beszéljük ezt meg – kérem.

– Mégis mit? – vonja fel a szemöldökét.

– Ezt a vacsora-meghívást. Nem fogunk elmenni – nézek komolyan a szemébe. Tartja a szemkontaktust, gyönyörűen csillognak. Annyira szeretem Chad tekintetét. Úgy tud rám nézni, mint aki képes lenne szembeszállni a legmagasabb démonóriással is értem. Vagy apámmal. De ez nem változtat azon a tényen, hogy ő még mindig csak egy butácska kölyök, egy művész, aki sok mindent nem ért még, nemhogy értelmes kommunikációt folytasson azzal a sznob, beképzelt féreggel.

Meg akarom óvni a démonóriástól.

– De igen, elmegyünk – közli velem tényszerűen. Felsóhajtok, az idő közben összefonódott ujjainkra pillantok. Mikor lettek ennyire komolyak az érzéseim felé?

– De miért?

– Szeretném megismerni a családod, keveset beszélsz róluk.

– Van oka, hidd el! – nevetek fel hitetlenkedve. Szabad kezét lassan emeli fel az arcomig, tekintetét továbbra is az enyémen tartja, majd gyengéden megsimítja az orcámat. Belesimulok az érintésébe. Olyan jó érezni kezének a melegét.

– Elhiszem. Elmeséled?

Lehunyom a szemem. Túl sok ez mára nekem. Érzem, hogy a szervezetem kívánja a bódító érzést, ettől pedig egyre feszesebbé válnak az izmaim.

– Majd... Majd egyszer – suttogom, magam sem értem, miért. Talán csak szükségem van a nyugalomra, a csendre, a mindenre és a semmire. Chadre. De jelenleg pont ő az, aki háborgatja a lelkemet, habár tudom jól, ezzel is csak az én javamat akarja szolgálni. Mindig, mindenben engem helyez előtérbe, úgy bánik velem, ahogy meg sem érdemlem. Ne simogasson ilyen gyengéden. Ne nézzen így rám. Ne szeressen. Ne akarjon ennyire az életem részese lenni.

– Ahogy akarod – nyom egy puha puszit a számra. Érintése eltűnik, a hideg vág pofon.

– Köszönöm – sóhajtok fel, zavartan megvakarom a tarkóm. Édesen mosolyogva néz engem, vár, nagyon jól tudom, mire. A fiók. Ám ez még várat magára, hiszen megcsörren a telefonom. – Egy pillanat – kaparom elő a zsebemből. Charles neve villog rajta. Remélem, nem került már megint kórházba vagy bajba. – Mondjad – szólok bele, közben Chadnek jelzem, hogy kimegyek addig a nappaliba, amit egy bólintással nyugtáz. De valójában a teraszon kötök ki, ahol rá is gyújtok egy szál cigarettára.

– Bonjour, mon chérieee – cseng a nyálas hangja. Automatikusan mosolyra húzódik a szám. Nemhiába a legjobb barátom, az egyik legfontosabb darabkája az életemnek.

– Mondjad – kérem ismét. Derekamat nekidöntöm a korlátnak, az alattam elfolyó embertömegen pihentetem a szememet. A borongós időjárás simogatja az elmémet, ellep, ködösít, segít felejteni és megnyugodni. Mint a cigaretta füstje.

– Jajj, de sietős valaki – kuncog, hallom nála is kattan az öngyújtó. Pöffent egyet, úgy folytatja. – Gondoltam elmesélem, hogy csivi-csövi lettem.

Összeráncolom a homlokom.

– Definiáld, kérlek.

– Csivi-csövi. Csöves. Homeless. Hajléktalan. Olyan ember, akinek nincs fedél a feje felett. Csi-vi-csö-vi.

– Oké-oké, értem, nyugi – állítom le még mielőtt tovább fokozza. Kell pár pillanat, mire felfogom, ez mit jelent nála, és amikor realizálom egy éles fájdalom nyíllal a fejembe. – Rose kipakolt?

– Ki. Hülye picsa – duzzogja.

– Na! – szólok rá. – Mi történt már megint? Min kaptatok össze?

– Hosszú – sóhatja. A kezdeti jókedve mintha nem is lett volna. – Átmehetek?

Bólintok, habár tudom, nem látja.

– Te is tudod, hogy bármikor.

Isten velem van, a telefonhívás is ezt bizonyítja. Amint kilép az ajtón követem őt, egészen a hátizsákomig, amibe amilyen gyorsan csak tudom, elrejtem a fiókban lévő dolgokat. Terveim szerint hazafelé egy másik utat választok, és mondjuk ledobom őket az egyik csatornába, vagy folyóba, vagy csak egyszerűen egy konténerbe.

Ahogy elnézem Tod teljes figyelmét a külvilágra összpontosítja a teraszon, ezért is van merszem most cselekedni. Abban az esetben, ha meg visszajön, azt mondom neki, hogy békén hagyom a kis helyét. Remélhetőleg el tudom majd terelni annyira a figyelmét, hogy ne jusson eszébe ellenőrizni. Az, hogy később találkozik az üres fiókkal, az meg egy későbbi probléma. Bocsánatot mindig könnyebb kérni, mint engedélyt.

Táskámat is visszateszem az eredeti helyére. A világért sem akarom, hogy rájöjjön erre.

Igazából most, hogy ezt megtettem, nem tudom, mit kellene csinálnom, tudtommal a házában nem tárol más kábítószer hatású szereket. Mi volt a következő lépés?

Elgondolkozva leülök az ágyra. Bármennyire is próbálkozom, nem emlékszem arra, hogy mi jött ez után, hogy mit mondott a nő. Elkezdte ezt a diétához hasonlítani, miszerint ott is az egészségtelen ételektől szabadulnak meg először, de hogy utána mit mondott... Azt hiszem, egy szép barna madár, aki a közelünkben lévő ablakpárkányon szökdécselt el-vissza elvette a figyelmem. Aprócska volt, világosbarna és a fehér hasán furcsán sűrűn sötétbarna kisebb foltok díszelegtek. Azt hiszem, kicsit megfogta a figyelmem, jobban, mint az a nő... Ahj! Hátra dőlök az ágyon, még egy valami, amit soha nem mondhatok el Todnak; ha megtudná, valószínűleg azt hinné, nem érdekelt annyira, hogy végig hallgassam. Pedig érdekel, csak a figyelmem tíz perc után nehezen leköthető.

– Elfáradtál, kiscsibe? – lép be a teraszajtón Tod. A becézésre elmosolyodom. Általában nem szokott engem becézgetni, és édessé teszi ezt hallani tőle. Ha már itt tartunk, én szoktam őt? Hm.

– Húzz fel, babe! – Valószínűleg igen, mivel nekem is könnyen megy, és ő sem lepődik meg rajta.

Amint mellém ér, felé nyújtom a kezeim, azt akarom, hogy felemeljen. Mondjuk úgy a karjaiba és babusgasson. Nem lenne olyan rossz.

– Gyere, főzzünk teát, Charles mindjárt itt van – nyúl kezem után, majd fel is húz álló helyzetbe. Teát?

– Miért kellene azért teát főzni? – értetlenkedem, miközben elindulok vele a konyha irányába.

– Mert így illik, nincs jó passzban, majd ez segít neki egy kicsit.

Elmosolyodom, és a pultnak támaszkodva figyelem, ahogyan lassú mozdulatokkal veszi elő a vízforralóját, legalábbis ő annak hívta, amit aztán a gázra feltesz melegedni. Ezután nyúlánk alakja kutat a szekrényekben, majd végül egy közepes méretű, fa tetejű, üveg tárolódobozt vesz elő, amiben sötét valami van, mint a föld. Elszörnyülködőm. Ugye ez nem tea?

– Ez mi? – lépek közelebb, hogy feléje hajolva megszagoljam. Nincs rossz illata, viszont még sose láttam ilyet.

– Teafű. Charlesnak ez a kedvenc teája.

– Ez milyen tea? – kérdezem érdeklődve egy kicsit még előbbre hajolva.

– Fekete tea.

– Ch – csettintek a nyelvemmel –, szinte az mindenki kedvence.

– És? – pillant le rám egy kis mosoly kíséretében.

– Egyáltalán nem különleges.

– Soha nem is mondtam – pöcköli meg hosszú ujja az állam. – Nem kell mindig különleges dolog ahhoz, hogy jó legyen, érted?

Valószínűleg valami mögöttes tartalma van, ezért csak bólintok. Viszont belül kicsit elszégyellem magam, amiért nem tudom értelmezni, mire akart ezzel célozni.

– Most meg mit csinálsz? – értetlenkedem továbbra is. Egy kis időre elgondolkodom, és ő egy nagy almát hámoz már.

– Felkockázom, amíg fel nem forr a víz.

Jobbnak gondolom nem kérdezősködni tovább, hagyom, hogy megvárja, hogy felforrjon a víz, majd a kiöntőbe helyezett teafű mennyiségre ráöntse azt. Állítólag állnia kell. Bárcsak én is képes lennék ilyet csinálni, viszont soha életemben nem tettem, de még a családtagjaim sem. Ő viszont olyan könnyedén mozog jelenleg a konyhában, mintha csak egy tündérkisasszonyt látnék magam előtt, aki teafőzésből készül fel a vizsgára. Már, ha van ilyen. Tudtommal igen, legalábbis egy régebben nézett, japán sorozatomban volt, ha jól emlékszem.

– Megjöttem! – Charles jókedélyű hangja azonnal elszállingózik a konyhába is.

– Menj ki addig – biccent kifelé Tod. – Leszűrőm a teát, és már megyek is.

Amikor kiérek a nappaliba akkor már Charles ölelgeti Chadet a kanapén, miközben ő mindezt kínos mosollyal az arcán hagyja. Egy vigyort visszafogok; szegény még nem ismeri annyira, hogy tudja, mindez teljesen normális nála.

– Kettesben hagyjalak titeket? – teszem le a tálcát a dohányzóasztalra.

– Nehogy! – ugrik ki a karjai közül Chad, amin Charles-szal csak nevetni tudunk. Viccesek a reakciói.

– Hallod, nem akarja – vigyorog a barátom. Előre dől a teájához, most úgy dönt, megízesíti. Ez mindig a jelenlegi kedvétől függ.

– Majd megszokja – vonok vállat, közben helyet foglalok a fotelban. – Mesélj, mi történt.

– Rose – sóhajt fel, a korábbi jókedve lemosódik az arcáról. Kezébe veszi a kis díszes csészét, hangosan kavargatja benne az italt. Chad oldalasan pillant a tejes italra, nem tesz rá megjegyzést, de ilyen ítélkező szemeket már régen láttam.

– Min veszekedtetek már megint? – ingatom meg a fejem. Én is veszek el egy csésze teát, lassan keverem, hogy lehűljön.

– Egy hülye picsa – kezdi, és most hagyom, hadd szidja, nem szólok rá. – Azt akarta, hogy válasszak! – fakad ki.

Felvonom a szemöldököm.

– Mégis mi között?

– Közte és a szüleim között – nevet fel keserűen. Lábait keresztbe veti, úgy folytatja. – Azt mondta, ha legközelebb a szüleimhez megyek, akkor haza már nem is kell mennem – ingatja hevesen a fejét, vékony orrát megmozgatja, mint akinek viszket. A piercing viccesen mozog benne, és pontosan tudom, hogy ez már reflexszerű mozdulat nála a drogok miatt.

Azt is pontosan tudom, Rose miért kérte ezt tőle.

– Szeretnéd, ha beszélnék vele?

– Nem kell – fújja fel az arcát, de leszarom, a telefonom már a kezemben van. A szívecskét még mindig nem töröltem ki Rose neve mellől? Eddig fel sem tűnt, hogy egyáltalán az ott van. – Hé! Hallod! Ne beszélj veleeee! – rinyál magas hangon. Feltartom a mutatóujjam, hogy fogja be. Chad csak úgy kapkodja a fejét köztünk, nagy, bamba szemeiből ítélve nem tudja, mi történik.

– Szia – szólal meg Rosey a vonal túlfelén. Csodálkozom, hogy nem valami leszidással kezd. De majd én. Hiába van igaza, akkor sem bánhat így Charles-szal.

– Miért raktad ki otthonról Charlest? – térek azonnal a lényegre. Hitetlenkedve fújtat egyet.

– Nem én raktam ki! Megmondtam neki, hogy többet nem szeretném, ha az apja miatt szar állapotba kerülne, erre felhúzta magát, hogy ne parancsolgassak neki, nem vagyok az anyja, és azt csinál, amit akar. Hát, az én házamban biztosan nem! – magyaráz hevesen, fenn hangon, hallatszik, még nála is egész friss a seb ahhoz, hogy normálisan lehessen beszélni róla.

– Figyelj, babám – szólítom meg, a megszokott becenév hallattán nem elég, hogy Chadnek gyilkosan villan a szeme, de még hozzám is vág egy díszpárnát.

– Mi az? – vált visszafogottabb hangnemre.

– Tudod, hogy milyen Charles. Ezerszer is inkább a csöves életet választaná, mintsem téged válasszon az apja helyett.

– És ez a legnagyobb baj, te is tudod! – rimánkodik. Tudom. De Charlest is ismerem. Magának kell rájönnie a dolgokra. Ha az ember kényszeríti valamire, akkor biztosan nem azt fogja csinálni.

– De ez nem a te dolgod! – kelek csak azért is a barátom védelmére. – Kérlek, engedd vissza, és engedd el a témát!

– Nincs az a pénz, hogy visszaköltözzek ahhoz a boszorkányhoz! – kiáltja hangosan Charles, majd mellém pattan, kikapja a telefont a kezemből, és bontja a hívást.

– Hé!

– Nincs hé! – néz rám szúrósan. – Nem mennék vissza akkor sem, ha bocsánatot kérne! Elegem van belőle, nem vagyok hajlandó tovább elviselni azt a nőszemélyt. Kiállhatatlan!

Megmasszírozom az orrnyergem.

– Akkor mégis mi a terved? Hol akarsz lakni?

– Hát, arra gondoltam, hogy...

– Nem – vágom rá azonnal. – Nem lakom senkivel sem. Még veled sem.

– Tudom, te pöcs – vág egy gúnyos fintort.

– De azért itt maradhat, amíg nem talál magának valamit, nem? – szólal meg hosszú idő után Chad is. Mind a ketten ránézünk. Charles vigyorogva pattan vissza mellé, mint egy plüss macit, úgy karolja ismét magához, amit Chad kezével próbál hárítani.

– Igaza van a kölyöknek! Addig maradhatok, nem?

Beharapom az alsó ajkam. Chad folyamatosan kellemetlen szituációkba kényszerít engem.

– Addig maradhatsz, igen – adom be a derekam, mire ezer puszit küld felém kiszáradt ajkaival.

– Na de – vesz erőt magán Chad, és lazán eltolja magától a barátomat. – Most, hogy ezt megoldottuk, ideje öltöznünk, Toddie.

– Miért is? – kortyolok bele a teámba. Már langyos. Így undorító.

– Hát, indulunk a szüleidhez vacsorázni! 

---------

Sziasztok! ❤️

Végre el tudtuk hozni nektek a friss fejezetet, reméljük, tetszett :) ezentúl vasárnapokként lesznek várhatóak a frissítések! 

Addig is, legyetek jók! 

Páóó