Kiáltásomat meglepő módon hallotta, mi több egy egész pillanatra olyan, mintha lefagyott volna, majd megindul felém. Mosolyogva támaszkodom meg a derekamon, úgy várom, hogy ideérjen hozzám. Valahogy most annyival máshogyan néz ki, a járása is, mintha direkt nagyobbakat lépne, csakhogy hamarabb ideérhessen. Én meg nem tudom, mióta vagyok ennyire bátor vele szemben, lehet, hogy csak a futástól való adrenalin miatt, de ha már így alakult, akkor nem állok le. Kihasználom ezt az alkalmat, és beszélgetni fogok vele.

– Szia – köszönök neki, amint elém ér. A rávetülő közvilágításnak köszönhetően jobban rálátok az arcára. Mosolyog. A tegnapi mosolya nem ilyen volt, az kissé megrémisztett, a mai meg valahogy olyan megnyugtató. Kész meglepetés ez a srác. Jól gondoltam, hogy több van benne, mint, amit mutat a külvilágnak. És ez vonz, nagyon. – Siettem, azt hittem, már itt sem vagy – harapom el a szám, majd azért gyorsan hozzáteszem. – A húgomra kellett idáig vigyáznom.

Lehet, hogy nem igaz, de ez tűnik a legjobb kifogásnak, ami eszembe jut. És most? Mit kellene tennem? Nem értem, előttem áll, zsebébe csúsztatja a kezét, és csak néz rám. Mintha várna. Tehát akkor kezdeményeznem kellene, igaz? Elvégre nem olyan embernek tűnik, aki beszélgetős fajta lenne.

– Gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy én hívlak meg inkább kajálni, mégis csak én okoztam neked kárt. – Válaszul bólintást kapok, ezért még jobban megbátorodom. – Ismerek is egy jó kajáldát errefelé – mutatok a háta mögé. Pontosan tudom, hogy merre van. – Gyere, menjünk!

– Erre van az autóm – indul meg a parkolók felé, mire karjánál fogva megállítom.

– Menjünk gyalog, esküszöm, hogy közel van. – Beleegyezik, erre fellelkesülve indulok meg mellette az úton. – Erre gyere, itt kimegyünk ebből az utcából – kezdek el mutogatni a vége felé, úgy gondolom, hogy ez a kevéske utcai világítás épp elég, hogy lássa, mit csinálok. Ha én látom, akkor ő is engem, ugye? – Ha kiértünk jobbra, egy kicsit még megyünk, és ott is lesz.

– Nyitva lesz még ilyenkor?

– Persze – mosolyodom el a kérdésén –, a legtöbb ember délután és este megy enni a barátaival, ez pedig pont egy ilyen hely. – Oldalasan felé pillantok, ahogyan sétálunk egymás mellett. Lehet, hogy beképzelem, vagy csak a csillagok tesznek rá, de olyan romantikusnak érzem ezt a pillanatot, talán még egy kicsikét bele is pirulok a gondolatba. Ő olyan magas, hihetetlenül szép a tartása a gerincének, és ez nagyszerű külsőt sugároz neki. És bár vékonyka, mint a nádszál, mégis az egyenes testtartás miatt a válla is szélesebbnek tűnik.

– Ez lenne az? – biccent maga elé. Fel sem tűnt, hogy ennyit mentünk volna. Elnézve róla rájövök, hogy igen, megjöttünk. Be is megyünk. Ő azonnal valami eldugott asztalt keres, ami nincs annyira szemek előtt, amit meg tudok érteni. Ő olyan magánakvaló srácnak tűnik.

– Ülj csak le, hozok valami kaját! Bármi jó lesz? – Biccent. – Inni?

– Vizet.

Bólintok, majd sietek is megrendelni az ételünket. Hamar eldöntöm, hogy megmutatom neki a hely különlegességét. A környéken itt készül a legjobb duplahúsos hamburger, jobb, mint amit a mekiben kapható. Legalábbis szerintem. Finomabb és nagyobb is!

– Tessék! – teszem le elé boldogan, azonban, ahogyan ránéz a hamburgerre elfintorodik. A kilátszódó szeme még ki is kerekedik. Talán nem szereti?

– Minden oké? Nem szereted? – kérdezem tőle aggódva.

– De! – fogja meg a poharát – De most nem vagyok éhes.

Leülök vele szembe. Olyan fura. Szerintem nem szereti, és csak udvariasságból nem mondja el. De akkor ő mit szeret? Akkor miért nem mondta meg konkrétan, hogy mit is kér? Talán ez amiatt van mert ő egy dolgozó felnőtt férfi, és már nem vágyik „gyerekes" dolgokra? Neki valami komolyabb dolog kellene? Talán valami főtt kaja? Leves? Mondjuk egy... Krémleves! Igen, anyukám is mindig azt eszik!

Elveszem tőle a tányért, az én oldalamra húzom, majd mielőtt bármit is mondhatna, felpattanok. Hozok neki valami olyat, amit anyukám is szeret. Mondjuk egy borsókrémlevest, az biztos jó lesz!

A fülem mögé tűröm a hajamat, úgy figyelem, mégis mit művel ez a buzgó mócsing. Kihoz nekem egy hatalmas, húsos hamburgert, aztán el is veszi tőlem. Soha nem lehet kiszámítani, mit is akar igazából.

– Itt is vagyok! – ér vissza csilingelő hangjával, széles vigyorral az arcán, majd egy fehér tálcát lerak elém. Kellemes, ismerős illat szökik az orromba, a kék tálban szépen, egyenletesen terül el a zöld krémes állag. Borsókrémleves!

– Ezt most amúgy miért? – vonom fel a szemöldököm, amikor visszaül a helyére. Amíg nem válaszol, addig enni sem fogok. Nagyon furcsa nekem ez a hirtelen váltás, mi van akkor, ha el akar tenni valami miatt lábalól? Na, nem, én nem vagyok ilyen hülye.

– Hát... – lesz zavart a hangja, oldalra néz, kezével a tarkóját vakargatja. – Úgy tűnt, mintha nem szeretnéd a hambit, vagy hát nem is tudom... Úgy gondoltam, hogy talán... Ennél valami meleget! Igen! Erről van szó – kezd el hevesen bólogatni, mintha csak magát is meg akarná győzni arról, amit mond.

– Ahaaa... – mondom elnyújtva a szót, majd látván, mennyire nem fekszik neki a helyzet, inkább nem zaklatom tovább. Beleszagolok az elém lerakott ételbe, a nyálam Pablo kutyájához hasonlóan összefut a számban. Ha mérgezett is, akkor se számít nekem.

Ezzel az elgondolással nyúlok a kanálért, és veszem a számba az első adagot. Várok pár másodpercig, ám sem az ájulás, sem a váratlan halál nem áll be nálam, szóval folytatom tovább. Egy pillanatra el is veszek a saját és a krémlevesem világába. Aztán tudatosul bennem, mekkora egy cseszett idióta vagyok; ezek a levesek általában tejföllel vagy tejszínnel készülnek. Igaz, anélkül is készíthető, úgy is nagyon finom, de tudom, nem ez a megszokott módja.

Inkább el is tolom magamtól, mielőtt elokádom itt helyben magamat.

– Suliba jársz még? – vágom hozzá a random kérdésemet, mivel már egy ideje csendben van, és nem akarok gyanús nem-evő lenni.

– Igen, a művészetire – feleli, miközben egy szalvétával letörli a szája sarkán maradt ketchupot. Akaratlanul is megnyalom az alsó ajkam. Rossz vagyok.

– Á, akkor már mindent értek – húzom el a szám, hátra dőlve a székben, apró gúnyos mosolyt villantva felé.

– Na! Ezt most miért így mondod? – kérdi nyafogó hangon, lekonyítva a száját, enyhén csücsörítve vele. Megvonom a vállam.

– Nem akarlak megbántani, de nem tűnsz a legélesebb késnek a fiókban – cukkolom, feléje biccentve. Éppen a zöldségeket szedi ki a hamburgerből. Pont a legjobb részét!

– Ez azért van – szedem ki az utolsó uborka szeleteket is az ételemből, direkt megmondtam, hogy hagyma és uborka nélkül kérem –, mert ember vagyok, nem kés! – viccelődöm vele. Természetesen tudom, mit jelent ez a mondtat, és bár lehet, hogy mégis csak meg akart bántani, de nem tud. Az arca, ami azt gondolja, hogy valójában nem értem, amit ő mond nekem, tetszik. Annyira durván meglepő arcot tud vágni. – Mellesleg nem tudom, pontosan mit mondanak a művészetesekről, de hidd el nekem, hogy a fele sem igaz! – mosolygok rá, miközben beleharapok a jól megérdemelt kajámba.

– Azt, hogy drogosok – mondja csak úgy ezt a példát, mintha természetes lenne ilyen dolgokról nyilvánosan beszélni.

– Látod, már ez nem igaz – csámcsogok –, én sem vagyok az, és még jó pár barátom sem. Szerintem a suli nyolcvan százaléka lehet csak az – nyelem le a falatom, úgy folytatom –, meg amúgy sem úgy csinálják, ahogyan azt te gondolod.

Legalábbis én nekem is ennyit mondtak. Még soha nem láttam ott rendes drogfüggőt.

– Túl érzékenyek – folytatja magabiztosan.

– Ez kifejezetten nem igaz!

– Hát, persze – mosolyodik el. – Furák?

Ebben muszáj egyetértenem, annyi egyéniség nincs egy helyen, mint abban az iskolában.

– És melegek.

– Mi?! – akad meg egy pillanatra az ételmaradék a torkomon, amit azért sikerül leküzdenem. – Nem melegek! Ha tudni akarod nagyon kevés meleg jár abba az iskolába. Há! – emelem fel a mutatóujjam, hogy rászegezhessem. – Látod, hogy nem lehet mindent elhinni!

– Tehát azt mondod, hogy nem igaz, hogy vannak melegek a sulidba? – vonja fel a szemöldökét.

– Mindenhol vannak, ez nem ugyanaz! – ingatom meg a fejem. Most miért érdeklik ennyire a melegek...?

– Akkor nem is ismersz egyet?

– Persze hogy ismerek! – kezdek el hitetlenkedni a téma abszurdiságán. Komolyan arról beszélgetünk, hogy hány meleg ember jár velem egy iskolába? És egyáltalán ezt pontosan honnan is kellene tudnom?

– A barátaid közül? – faggat tovább.

– Igen – bólintok. Valahogy úgy érzem, hogy amíg nem mondok nevet, addig beszélhetek így Tomról, még ha ő maga még nem is vallotta eddig be. Valahogy nekem gyanús, hogy olyan hamar szakít a szebbnél szebb barátnőivel, akiket szerzek neki.

– Te is az vagy – jelenti ki fölényesen mosolyogva. Hogy én?! Nem bírom tovább, és valahogy kitör belőlem a nevetés, miközben hálát adok az istenek, hogy nem haraptam még egy falatért. Micsoda abszurd dolgokat mond ez a boltos srác!

– Ne haragudj – rendezem magam –, csak olyan vicces volt! Amúgy meg nem – ingatom meg a fejem komolyan nézve rá –, nem vagyok meleg. De beszéljünk másról, mit szoktál általában csinálni, amikor nem dolgozol?

A fülem mögé tűröm az egyik tincsemet, jelenleg zavar, hogy nem látom tőle teljes egészében ezt az analfabéta idiótát. Még hogy nem meleg. Remélem, azért tudja, hogy férfi vagyok.

Olyan gyerek. Olyan naiv. Annyira nem tud semmit – még azt sem, hogy süt róla a buzisága, annak ellenére is, hogy próbálja ezt „leplezni".

– Én is tanulok még – vonok vállat, kanalammal piszkálva a leves maradékát. Vajon meddig tart még a felesleges ismerkedésünk, és térünk végre a jó részre? – Egyetemista vagyok – teszem hozzá, de csak ugyanolyan nagy, bamba, kék szemekkel pislog rám. Kezdem úgy érezni, hogy ilyen alapból az arca. Vagyis nagyon remélem.

– Azti – bólint egy kis idő után elismerően. Talán nem éppen ilyen elfoglaltságra lett volna kíváncsi? Hát, tényleg nem értem a mai kölyköket. – És mit tanulsz? – mosolyog rám kedvesen, bár látom, mennyire erőlteti. Ha ennyire unja ő is, nem kéne szenvesztetnünk egymást. Csak basszunk egy jót, aztán helló.

– Építészmérnök – felelem unottan, ám erre már felcsillan a szeme, amit eléggé furcsállok. Nincs az az isten, hogy egy ilyen fiút érdekeljen az ilyesmi.

– De menő! És az mit csinál? – jön teljesen izgalomba, a székben izegni-mozogni kezd. Lehet, hogy kicsit buta, de aranyos.

– Hááát – kezdek el gondolkodni, hogy sikerüljön úgy elmagyaráznom, hogy átlagos emberek számára is érthető legyen. – Az építészmérnök különböző rendeltetésű épületeket, vagy épületszerkezeteket tervez és méretez, építéstechnológiákat dolgoz ki, a kivitelezést szervezi, koordinálja, ellenőrzi, valamint az épületek műszaki átadásával, fenntartásával, átalakításával, illetve korszerűsítésével kapcsolatos dolgokat látja el – darálom le, enyhén artikulálva közben a kezemmel, minden egyes szavamat árgus szemekkel kíséri. Végül nagyot sóhajtok, és rájövök, nem túl emberbarátosan terítettem ki a szenvedélyem. – Házakat rajzolok – összegzem két szóban. Néha elfelejtem, hogy elég ritka és furcsa szerelmem az építészmérnökség, annak ellenére is, hogy elég keresett szakma a mai világban.

Chad boldogan tapsol kettőt, közelebb hajolva hozzám.

– Ez az! Ezek szerint hasonlítunk egymásra – összegzi, én pedig nyitnám a szám, hogy elmagyarázzam, miért is nem értek annyira egyet, de esélyem sincs, be sem áll a szája. – Képzeld, a bátyám is egyetemista! Ő a legokosabb a családban – forgatja meg a szemét, lebiggyesztett szájjal, majd újra elvigyorodik. – Én pedig a legtehetségesebb. Nem olyan régen, megyei harmadik helyezést értem el egy festőversenyen – húzza ki magát büszkén, apró tincsét a füle mögé terelve.

Ezen aprót nekem is muszáj elmosolyodnom; tudatában vagyok ennek. Apám gallériája a tavalyi évben szervezett egy festőversenyt a feltörekvő tehetségeknek, én pedig akkoriban, mint érettségire készülő diák, még apuci mellett dolgoztam némi pénzért. Segítettem a terem kidíszítésében, a művek elhelyezésében, akkor akadt a kezembe Chad Dickens festménye. A vásznon két elmosódott emberi arc közeledett egymás felé, mintha csak meg akarnák csókolni egymást, azonban mindkét fejet hátulról különböző színű, alakú kéz húzta vissza. A szimbolikák még nekem, művészet-analfabétának is egyértelműek voltak.

Aztán, amikor a díjátadón megláttam, milyen kis ártatlan fiú kezei közül szabadult ez az alkotás, teljesen elképedtem. Azóta kíváncsi voltam rá.

– Gratulálok – bólintok elismerően, majd sejtelmesen mosolyogva az asztalon lévő kézfejére simítok. – Biztos nagyon ügyes lehetsz – nézek egyenesen a pajkos szempárba, amelyek már csak ennyitől ámulatba vannak esve. Itt az ideje végre más perspektívából is megnéznem az arcát. – Én jóllaktam, egyébként. Nem lenne kedved feljönni a lakásomra? – szélesedik ki a vigyorom, kézfejét gyengéden cirógatva.

Te leszel a desszertem, Chad Dickens. 

------

Sziasztok! ⭐⭐

Hamar eljött a csütörtök, nem? :D Reméljük, jó hetetek volt!
A mai fejezetben a fiúk kicsit ismerkednek, meg szívják egymás vérét,
mondhatni kissé fillér hangulatú, de ilyen is kell, hogy ne csak ők,
de ti is megismerjétek őket egy kicsit jobban 😊❤️ nekünk egyik nagy kedvenc ez a fejezet, és ami még ezek után jön lesz csak hab a tortán! 😂❤️

Ha itt voltál kérlek egy csillaggal jelezd ezt felénk, a véleményedet pedig nyugodtan fejtsd ki kommentben! ❤️❤️

Várunk vissza jövő héten!