Izgatottan nyomom le a kezemben lévő kilincset. Az alsó ajkamba harapva még több erőt veszek magamon, hogy be is tudjak nyitni az üvegajtón, ami egy a kis üzletbe vezet be. Szeretem ezt a boltot, minden megtalálható itt, amire általánosságban szükségem van, ráadásul a kedvenc ízeimből. Azonban mégsem ez az oka, hogy lassan már fél éve ide járok napi rendszerességgel. Jóval inkább nyomósabb indok egy ember lenne, aki mint egy villámcsapás, úgy jelent meg az életemben.
Igen, pont ehhez tudnám hasonlítani, hiszen ő egyszerre félelmetes, szemet gyönyörködtető és látványos. Az ember nem nagyon mer a közelébe menni, helyette a távolból nézi.

Ő ennek a boltnak a pénztárosa, becsületes nevén Tod, legalábbis a névtáblán ez szerepel, és mellette egy filccel rajzolt halálfej. Mondjuk nem hiszem, hogy annak bármi jelentősége lenne a nevét illetően.

Alig öt és fél hónappal ezelőtt jelent meg a nyári szünet utolsó napján, amikor betértem ide. Megszokottá vált számomra, hogy a pénztárgép mögött egy idősödő öreg nő ül, akit én csak nagyinak szólítok, mert annyira kedves velem. Éppen ezért is ért akkora hideg zuhanyként, amikor az ő székében egy fiatal férfit láttam meg. Olyan lazán vett mindent. Székével folyton a falnak döntötte magát, hosszú, vékony lábát, amit mindig egy fekete nadrág ölelt körbe a pult egyik sarkára tette fel, és a tenyerében lévő szotyikat bontogatta ki egyesével. Szerintem sem a legszebb, legszimpatikusabb látvány, főleg, hogy az arcából éppenhogy kilátszódott valami, hiszen a fekete haja mindenhol takarta. Egy pillanatra még azon is elgondolkoztam, hogy láthat-e valamit. Azonban, amikor ez a gondolat a fejembe szökött, abban a pillanatban arrébb söpörte a frufruját a szeméből, majd rám pillantott. Akkor egyszerre volt ijesztő, valahogy mégis gyönyörű. Szürkéskék szeme jégcsapként szúrta át a szívem, ezzel éppen csak engedve nekem, hogy levegőhöz jussak.

Emlékszem, megfordultam, és hazáig futottam. Nem értettem, mi történt, sem azt, hogy mit érzek.

Szerencsére mostanra már tudom, így nem vagyok annyira néma a közelében. Meg olyan bátortalan se, hogy elmeneküljek, ha meglátom. Azóta a nap óta úgy érzem teljesen felfordult velem a világ, nem telik el úgy nap, hogy ne térjek be ebbe a sarki közértbe. Látni szeretném, emiatt is van, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy őt lesem a sorok között. Beszélni szeretnék vele, de nem merek. Túlságosan is félek.
Bárcsak olyan lehetnék, mint Ian. Őt az ilyen kis dolgok nem félemlítik meg. Ha tetszik neki valaki, oda megy és megszólítja.

– Segíthetek valamiben? – hallom meg gondolataim főszereplőjét közvetlen előttem. Kizökkenve a kábulatból megrezzenek, és belepirulok egy kicsit a kérdésébe. Érdeklődve hajol le hozzám, miközben elenged egy lusta mosolyt. – Mit keresel?

Soha nem szólt hozzám ilyen közvetlenül, mi több eddig nem szólt hozzám egy mondatnál többet, és még soha nem állt hozzám ilyen közel! Bár... Innen nézve elég magas. Vajon mi járhat az ő fejében? Mennyire nézhet egy néma baromnak?

– Nyalókát keresek – mondom halkan, ami először eszembe jutott. Ezen persze egy nagyot kacag, majd elindul a bolt másik felébe, ahol a nyalókák tárháza hever. Nehéz nem észre venni őket. Kész édesség sarok.

– Milyen ízű legyen? – fordul hozzám kérdőn.

– Epres! – Egy mély levegőt veszek, hogy egy aprót megnyugodhassak. – Nagyon szeretem az epres nyalókát.

És ennyi. Gondolatban jól fejbe is kólintom magam. Micsoda értelmes, felnőttes mondatot mondtam! Úgy hangozhattam, akár egy négy éves, aki le akarja nyűgözni a szomszéd bácsit a nyalóka szeretetéről. Kínos; ezt az egy szót tudom rá mondani. Idióta! Idióta! Idióta!

– Örülök neki – nyújtja felém unottan, amit félénken, de el is veszek. Én és a hülye lepcses szám. – Ha segítség kell, nyugodtan szólj, ott leszek a pénztárnál.
Nem várja meg, míg reagálok rá, elindul az említett tárgy felé. Én már csak a távolodó alakját bámulom. Itt volt a tökéletes alkalom, hogy beszéljek vele, erre teljesen elrontottam.

Sok mindent kérdezhettem volna tőle, mint például... Például... Például... Öhm... „Te is szereted a nyalókát?" Jó, azt hiszem, jobb, ha nem nyitom ki előtte a szám.
Sóhajtok egyet és a kezembe lévő édességet megszorítva igyekszem a chipses polcok felé. A második ok, amiért betérek ide, azok a chipsek. Mondhatjuk azt is, hogy ez a kedvenc „ételem". Előveszem a telefonom, kikeresem Iant, és írni kezdek neki.

„Nem futunk össze?"

Lehet, hogy kínos csak úgy álldogálni egy kisboltban, és nem venni semmit, de amíg nem válaszol nekem, nem tudok mit csinálni. Remélem, hogy nem tart gyanús kis tininek...

„Hol?"

„Koleszhez megyek."

„Jó, írj, ha itt vagy, majd lemegyünk."

Szívelem az utolsó üzenetét, majd vissza csúsztatom a nadrágzsebembe a telefonom. Lassan, megpróbálva nem feltűnően, oldalra pillantok a pénztárosra, aki legnagyobb megilletődöttségemre közvetlenül mellettem áll.

Ha eddig féltem, akkor most rettegek. Alsó ajkamba harapva szorítom még jobban a kezemben lévő epres nyalókát. Vajon, ha még egy ideig így maradunk, akkor hallani fogom azt is, ahogyan lecseppen az izzadtságom a földre?
Szerencsémre a bejárati ajtó kinyílik, ezzel is elvéve rólam azt a vizslató, vádló tekintetét. Esküszöm nem lopni készültem, vagy valami!

– Egy perc és megyek! – kiált oda a pénztárnál álldogáló férfinak, majd ismét visszafordul hozzám ugyanazzal az arckifejezéssel és tekintettel... Most meg fog ölni?

Előre lép egyet, felemeli a kezét, majd levesz egy, kettő, összesen három chipset a polcról.

– Ezeket kéred, igaz? – mutatja fel azt a három ízt, amit általában venni szoktam.

Bólintok; zavarban vagyok. Most vagy figyelt rám eddig, és megjegyezte, vagy véletlenül eltalálta.

– Na, gyere, mert várnak rám!

Elindul a pult felé, én pedig, mint egy hűséges puli úgy követem minden lépését, mindaddig, amíg le nem számlázza nekem.

– Három font lesz.

Bólintok, és próbálom minél gyorsabban összekaparni a kért összeget, mert a mögöttem lévő alak nagyon türelmetlen kezd lenni.

– Na, végre már! – szólal fel az utánam következő, amikor sikeresen átadom a pénzt.

Nem értem, miért ilyen türelmetlen. Arrébb lépek egy kicsit, hogy el tudjak pakolni. A vásárló öt darab sört kér, ezért volt annyira ideges. Ha nem tetszik neki, hogy az alkohol a pult mögött van, és csak a pénztáros adhatja ki, akkor menjen egy nagyobb bevásárlóközpontba, ott nem kell várnia.

Megforgatom a szemem, majd levéve a hátamról a táskám belerakom, azt, ami belefér. Sajnos csak egy darab ment bele, mert teli van felesleges cuccokkal.

– Öhm... – szólalnék fel hirtelen aközben, ahogy Tod azt magyarázza, hogy huszonegy év alatt nem adhat ki alkoholt.

– Igen?! – Hallom a hangján, hogy nem éppen a legalkalmasabb a megzavarásom, ezért inkább felhúzom a nyúlcipőt, eldobva az ötletem, hogy kérek nejlontáskát.

Amilyen gyorsan tudom, úgy szedem a lábamat az iskolánk kollégiuma felé. Jobb néha elkerülni a fölösleges balhékat. Így is olyan, mintha neheztelne rám valamiért.
Odaérve a kívánt helyre észreveszem, hogy nem kell írnom egyik barátomnak sem, mert már lent vártak a porta előtt. Messziről látom azt a füstfelhőt, amit kiengednek magukból.

– Ekkora füstben kaptok még levegőt? – sietek oda hozzájuk nevetve. Tom megkínál az cigijével, de mint mindig, most is elutasítom.

– Olyan vagy! – durcizik be.

– Milyen? – nevetek fel a szabad kezébe nyomva az egyik chipset. – Ez még csak nem is rendes cigi!

– Mert miért ne lenne az? – háborodnak fel a dohányzó barátaim, Ian pedig megingatja a fejét. Hallom, ahogy azt gondolja, hogy ezt muszáj volt? Mert igen, akárhányszor megszólom az elektromos cigijüket, jönnek nekem azzal, hogy ez egészségesebb, meg blablabla...

– Inkább együnk! – szól közbe Ian, elrakja a ciginek nevezett tákolmányt, majd megindul a padok felé.

Akkor együnk!

Sokszor maradok itt velük suli után, és mivel én nem vagyok koleszos, ezért általában az udvaron lógunk, vagy a parkban, vagy átjönnek hozzám. Ilyenkor mindig azt eszik, amit én veszek, és azokról az emberekről csevegünk, akiket látunk elhaladni előttünk. Khm, és ja, különösen szeretik, ha dekoratív az illető.

– Ma a megszokottnál lágyabb voltál – állapítja meg Rose a csuklóját dörzsölgetve. Erre csak hangosan felsóhajtok, ledobom a földre a szőrös bilincset, és eldőlök az ágyban. – Oké, értem, nem akarsz róla beszélni – vonja meg a vállát.

Valóban nem akarok. Az igazat megvallva, az egész hetem egy kész káosz volt! A szemeszter elején már majdnem örültem, hogy elég laza lett az órarendem, mire kedves apám közölte velem, hogy nem hajlandó továbbiakban fizetni az albérletemet, álljak a saját lábamra, ha már az általa titulált hülyeségekre van eszem. Abban a pillanatban olyan idegállapotban voltam, hogy bele is mentem, ám csak utána tudatosult bennem a tény, miszerint valahová muszáj lenne elmennem dolgozni. Akkoriban sok helyre beadtam a jelentkezésem, de még azóta sem hívtak sehonnan; ezért, hogy addig se kerüljek vissza a szülői házba elfogadtam a nagymamám ajánlatát, miszerint az üzletébe segítsek a szabadidőmben. De az az idegesítő öreglány már az agyamra megy! Állandóan baszogat, parancsolgat, kritizál, és megszabná, hogy nézzek ki! Ha mindez nem lenne elég gáz, akkor még nagy ívben szarik rá arra, hogy szeretnék szabadidőt is, ezért nem érek rá minden nap bemenni dolgozni.

Na, mindegy, nem akarok ezen kattogni jelenleg.

– Csak fáradt vagyok – vallom be, éppen a terasz ajtajában dohányzó, meztelen barátnőmre pillantva. Karcsú testén gyönyörűen csillognak a lilás-pirosas pecsétjeim, a nyakán halványan felragyogó ujjlenyomataim pedig kezdenek ismét felizgatni. Már nem is emlékszem, mióta járunk, soha nem ünnepeltünk semmiféle idióta fordulót, csak élveztük egymás társaságát. Eleinte ő is, mint minden lány kicsit több érzelmet, szerelmeskedést várt tőlem, de szerencsére hamar tudott alkalmazkodni az igényeimhez. Kedvelem őt, tényleg, különben nem feküdnék le vele, mégis úgy érzem, mi inkább csak az élvezetekért mondjuk azt, hogy egy pár vagyunk. Vagy inkább már megszokásból?

– Mitől? – kérdi, a füle mögé tűrve a válláig érő, fekete haját. Emlékszem, még középiskolában minden héten más színű csíkok voltak benne, jól is állt neki, valahogy ez mégis kikopott a stílusából.

Felnőttünk volna?

– Szerinted csak te fáradsz el abban, hogy kielégüljek? – vigyorodom el szélesen, mire belőle is egy halk kacaj szakad fel.

– Elnézést – ingatja meg a fejét, majd elnyomja a korláton a parázsló rudat, és ismét elindul felém. Magas, karcsú alakja sziluettként rajzolódik ki a beszökő kinti fények árnyékában; úgy lépeget felém, akár egy vadmacska, aki képes lenne egy pillanat alatt kioltani azt a nyomorúságos életemet is. Testem százszázalékosan akarja őt, agyam azonban tompa, ha csak a következő aktusra gondolok. Talán... Unom?

* * *

Vannak napok, amikor az embernek csak a töke tele van mindennel. Nem történt vele semmi, senki se szólt be neki, vagy osztotta ki, szimplán úgy kelt fel, hogy bárki, aki lélegzik körülötte azt megfojtaná egy kiskanál vízben.

Nos, nekem körülbelül az összes napom ilyen mióta az öreglánynál dolgozom.

– Te úristen, hogy nézel ki már megint? – kap a szeme elé, amikor belépek az üzletbe. Egy mélyről jövő sóhaj hagyja el a szám: minden egyes nap ezt eljátssza. Olyan prűd és konzervatív, hogy a szótár mellett az ő képe szerepel szemléltetésképpen.

– Mint egy csöves – válaszolom azt, amit mindig a fejemhez vág.

– Ha tudod, akkor miért nem változtatsz rajta? – szörnyülködik.

– De ha egyszer csöves vagyok, akkor miért akarjak úgy kinézni, mint aki nem? – vonom fel a szemöldököm, hangom kezd eléggé szemtelen lenni. Még be se álltam dolgozni, de már szívja a véremet, ahelyett, hogy menne a dolgára.

– Már megint nem lehet veled rendesen beszélni – fújja fel az arcát, majd inkább összepakolja a dolgait. Morogva a kezembe nyomja a kulcsokat, a számba rágja, hogy mi a mai teendőm, és inkább magamra is hagy. Hála Istennek! Azt hittem, soha nem megy el. Ám mielőtt bárminek is nekiállnék kinézek még a biztonságkedvéért, hogy nincs a közelben, és amikor sikerül erről megbizonyosodnom, akkor a csuklómon lévő fekete hajgumival kontyba fogom a hajamat. A rövid hajnál jobban csak azt utálom, ha megizzad a nyakam, ezért reggelente, amikor feltöltöm a polcokat mindig felkötöm.

A raktárból előhozom a termékeket, egyesével a helyükre pakolom, közben az egyik fülemben bömböl a kedvenc zeném. Így elég kellemes lenne nyolc órában is; nincsenek vásárlók, nincs itt a nagyi, csak én, a tennivalók és a zene.

– Jó reggelt! – A bejárati ajtó felett elhelyezkedő kis csengő halk szóval jelzi, hogy kéretlen vendég érkezett. Remek... Bassza meg! Talán, ha nem szólalok meg, akkor azt hiszi, nincs bent senki, és elmegy. A lélegzetemet visszafojtom, a pakolászást is befejezem, hogy biztosra vegyem a dolgomat.

Talán még hét óra sincs, miért van itt bárki is? A dolgozó emberek menjenek dolgozni, a diákok meg iskolába. Vagy van még jobb ötletem: egy másik boltba! Olyan kis eldugott utcában vagyunk, el sem hiszem, hogy néha mekkora forgalom van itt. Pedig még az árak is elég borsosak.

– Hahó! Nagyi! – A gyermeteg hang csak nem akar csitulni, ráadásul hallom a lépteit, hogy egyre közelebb jön hozzám. Nincs menekvés az akaratosok elől.

– Miben segíthetek? – lépek elő a polcok takarásából.

Nagy, bamba, kék szempárral találom szembe magam. Ahogy meglátja teljes alakomat a szó a torkán akad, hápogni kezd, mint egy kacsa. Ilyenkor mindig alig bírom visszafogni magamban a nevetésem; ez a szőke kisfiú szinte minden egyes nap itt vásárol délutánonként, három zacskó chipset vesz és egy fél literes kólát.

Általában az emberek nem szokták megragadni a figyelmem, de ő teljesen más. Már azelőtt is ismertem, hogy itt kezdtem volna dolgozni. Ezt persze ő nem tudja, de talán nem is baj.

– Nincs itt a nagyi – teszem hozzá, amikor még mindig nem képes egyetlen értelmes szót sem kipréselni a száján.

– Ni-nincs itt – bólogat zavartan, szőke, mellírozott haján végig futtatja hosszú, vékony ujjait. Chad Dickens egy világi idióta. Ezt pedig tényleg már csak azóta tudom, hogy itt dolgozom. Legelőször, amikor meglátott engem, ugyanúgy, ahogy a többi vásárló is megijedt, majd fülét-farkát behúzva próbált kerülni engem, fizetés közben pedig úgy remegett, mint egy nyárfalevél. De ettől függetlenül benne volt valami teljesen más is; mindig úgy néz rám, mint, aki az életét is odaadná értem; aki alig várja, hogy rám ugorjon, átöleljen és forrón megcsókoljon. Eleinte nem tudtam hová rakni ezt a kettősséget benne; nem értettem, hogy lehet belém zúgva úgy, hogy fél is tőlem. Aztán egyszer csak, éppen aktus közben megvilágosodtam: mi van, ha Chad is ugyanolyan, mint én?

– Amúgy még zárva vagyunk – hazudom, mire még jobban kikerekedik a szeme. Olyan vicces!

– Mi? – lepődik meg, fejét az ajtó felé kapva. – De hát ki van írva, hogy nyitva! – mentegetőzik aranyosan. Összekulcsolom a karom, és megingatom a fejem, továbbra is színészkedve.

– Valószínűleg a nagyi tegnap elfelejtette megfordítani, amikor bezárt. Ne haragudj. – Nagyon erősen kell próbálkoznom, hogy ne nevessem el magam.

– Ó... – vakarja meg zavartan a nyakán lévő maci tetoválást. Az aranyos, kisbaba arcához amúgy sem illene másmilyen tetkó, ámbár az meglep, hogy pont a nyakán van. – Akkor én most megyek! Hehehe – nevet kínosan, a nyúlcipőt a lábára húzva pedig ki is szalad az üzletből. Gyorsan visszalépek a polcok takarásába, és hangos nevetésben török ki.

Akkora egy balfasz!

* * *

Ma szerencsére csak délután kettőig melózom, ezért van időm elmenni a haverjaimhoz is.

Ők is dolgozó emberek, akárcsak én, mégis sokkal több szabadidejük van, mint nekem. Lehet nem is dolgoznak, csak hazudnak? Mindenesetre szeretem, hogy random időpontokban kapok tőlük egy-egy üzenetet, hogy menjek át hozzájuk.

A legjobb barátomat, Charlest már általános iskolás korom óta ismerem, azóta nem hajlandó leszakadni rólam. Mondjuk, nem is bánom. Akkoriban ő volt az egyetlen, aki nem gúnyolódott rajtam.

A többiekkel, Rose-zal együtt középiskolában találkoztunk. Nem is emlékszem már, hogyan is történt minden, de azóta délutánonként Charlesnál lógtunk, ez pedig mára sem maradt alább.

– Sziasztok! – lépek be a lakásba, szinte azonnal megcsap a kellemes fű szaga. Charles a kissé kopott kanapéjának a bal felén ül, egyik lábát felhúzva, miközben Josh, a másik barátunk a dohányzóasztal előtt térdelve tekeri a saját adagját.

– Na, megjött az elveszett bárány is! – kúszik széles vigyor az arcára, ajkában lévő karika piercingnek így muszáj ráfeküdnie a rózsaszín bőrre.

– Nem tehetek róla, hogy nekem van életem is – tolom rá ki a nyelvem. Leülök mellé, majd elfogadom Josh-tól a tekert cigit.

– Miújság? – biccent felém, nekilátva egy újabb adagnak.

– Ja, mostanában ide se dugod a pofád – lök meg oldalról Charles, a felhúzott lábát az ölembe téve.

– Nincs semmi érdekes – sóhajtok. Egy mélyet beleszívok a cigibe, lassan engedem ki a füstöt a számból, és gondterhelten hátra döntöm a fejem. – Igazából csak kezdenek felemészteni a hétköznapok. Meló, suli, alvás. Meló, suli, alvás. Aztán, ahogy eljön a reggel, ugyanilyen sorrendben kezdődik minden elölről.

– És mi van Rose-zal? Ő nem visz izgalmat az életedbe? – Mosolya perverzzé válik, törökülésbe húzza a lábait, közben Josh is érdeklődő, vörös szemekkel pillant felénk.

– Rose az Rose – vonok vállat, ismét magamba eresztve egy slukkot.

– Ha unod, miért nem újítasz? – értetlenkedik Josh. Így, ahogy a lábainknál ül olyan, mint egy kiskutya.

– Mármint szakítsak vele? – értetlenkedem. Ekkora marhaságot se hallottam még. Miért tennék ilyet, amikor jól megvagyunk?

– Jajj, dehogy is! – veszi át a gondolatmenetet a legjobb barátom. – Csak kalandozol mellette. Azt még nem tiltja a törvény.

– Nem vagytok normálisok – ingatom meg a fejem, újabbat beleszívva a mámorítómba. Nem vagyok ilyen. Sok hülyeséget csinálok, de semmiképpen sem csalok meg egy lányt. Talán még azt gondolná, hogy az a másik csaj jobb, mint ő. – Rohadt faszfejség megcsalni egy nőt egy másik nővel.

Nem arról van szó, hogy ne tettem volna korábban ilyet. De a legutóbbi alkalomkor tényleg megígértem neki, hogy nem teszek többé ilyet.

– Akkor csald meg pasival – dobja be az aranyötletet Josh, mire szinte azonnal felcsillan a szemem, a farkam pedig izgatottan megrándul. Már csak azt nem tudom, hogy a fű okozta mámor, vagy a lelki szemeim előtt felbukkanó, szőke tincsek miatt.