Ülök a félhomályban.
A lámpafény sárgára festi az arcom.
Nézem, milyen ragyogó fehér is vagy te
még ebben a csepp, koszos megvilágításban is,
és hogy mennyire gyűlöllek.
Egykor angyalnak tűntél.
Mostanra undorodva nézem a szádat.
Olyan... undorító.

A nevetésed olyan, mint az enyém. Éles.
Szeszélyes vagy, akárcsak én.
De én visszafogom magam.

Te nyíltan adnád el magad egy férfiért.
Éjjel egy érintésért imádkozol.
Én ugyanezt teszem.
De sosem mondanám ki, hogy akarom.
Sohasem.

Szóval most itt ülök a félhomályban,
a lábaid közt.
Az alvó, bűnről álmodó arcodat nézem.
És leköpve megcsókollak.