A tenger legalján álltál. Tenyeredből mustármagok potyogtak, mintha csak esőt szórnál a kopár földre, itt azonban a tenger sötét mélyén lődörögtél. Színekkel töltötted meg a fénytelenséget. A magokból fák nőttek az iszapban, egészen magassá cseperedtek, lombkoronájuk pedig a kék, zöld és piros minden árnyalatában pompázott. Te ellenben mégis búsulva suttogtál: nem szeret. Nem szeretem eléggé. Nem tudok benne hinni, megbicsaklom, valahányszor a karjaimba akarom zárni. Mikor lesz már ennek vége? Mikor, ugyan mikor?

A hátad mögé léptem és átkaroltalak. Ne sírj. Ne kételkedj. Ne mondd, hogy nem létezem. Állíts biztosra. Láss meg, és azt is vedd észre, hogy átölellek.

- Szeretsz, mikor megtagadlak? - fordultál meg.

- Nem tagadtál meg. Most is engem nézel.

Tényleg engem néztél. A testemet. A csupasz melleimet bámultad, a mustármagnyi mellbimbókat. Leplezetlen maradt előtted karcsú nyakam, kulcscsontom. Mikor gyötrődésemben a világot bámulva összegörnyedtem a fájdalomtól, láttad csigaház törékeny alakomat és a hátamból élesen kidomborodó gerincoszlopomat. Megmutattam neked a legfontosabbat: ami mozgatott, ami a bénultságot elűzte, ami hitet tartott ezrek elé. A fák gyökereit feltártam előtted, megadva a lehetőséget, hogy ha kedved tartja, akár el is vághasd őket, akár a töveket, a tartást elnyeshesd. Ha akarod, megteheted: egyetlen suhintás és kétrét görnyedésemben meghalok. Ha akarod, többé egyetlen prédikálást sem tartok, nem szúratom át kezeimet és lábaimat, nem váltok világot. Csak döfd belém magad, büntess. Szeretlek.

- Túl ártatlan vagy. Takard el magad - motyogtad. - Ne vetkőzz többé meztelenre.

- Nem vetkőzöm. Nem veszek le semmit. Ilyen vagyok: elkendőzetlen. Lásd, ami létezik.

Álom. Tudom, hogy ezt mondtad volna, de inkább nem ellenkeztél.

- Tagadj meg háromszor és nem terhellek többé - ajánlottam fel. Az az érzésem támadt, hogy talán súlyosnak érzed az érintésemet. Mi van, ha nem akarsz velem hálni... halni? Mi van, ha a szíved tényleg nem dobog értem, csak az atyámért? Talán ezért vagy olyan elkeseredett.

- Háromszor? - néztél a szemembe, miközben ökölbe szorítottad a kezed. Nem tudtam nem abba a látványba kapaszkodni, hogy a mustármagok még mindig nyoszolyát rajzolva a tengervízbe hullnak belőled.

Háromszor.

A lábadhoz térdeltem. Nem értetted. Vártam, amíg három mag kiperdült a lelkedből. Felszedegettem őket, aztán a szemedbe néztem. Kétségekkel teli kékeszöld fény izzott a szíved alatt.

- Mit akarsz csinálni? - förmedtél rám. - Mit akarsz velük?

- Megölöm őket - húztam a számat fájdalmas mosolyra. Utánuk kaptál, próbáltad kimenteni őket, de már nem tudtad. Összemorzsoltam őket, porként hulltak alá. Lehajtottam a fejem, ürességet és ugyanakkor túlfűtöttséget éreztem. Nem akartam látni. De aztán felnéztem és megláttam. Megláttam a gyönyörű, isteni szépségű arcodat, ahogy a szemed sarkában könnyek csillogtak. Azon nyomban megbántam.

- Bocsáss meg - emelkedtem fel, pipiskedtem, hogy magamhoz szorítsalak.

Te csak zokogtál, nem karoltál át. Most a mellem sem érdekelt, nem nézted, csak a saját megtörtséged uralkodott feletted.

Ne.

Megfordultál.

Én is megfordultam és összehúztam magam. Látszódtak a hátam bordái. Aztán vártam, amíg újra meg nem hallottam a cipőid surranását.

- Háromszor? - kérdezted halotti suttogással.

- Háromszor.

Ne, ne, ne - gondoltam magamban, amíg meg nem fagytak a gondolataim. Csend ölelt körbe, amíg vártam a gerincemet átszelő pengét. De hiába vártam a halálomra, csak egy puffanást hallottam, amire szorosra zárt szemeim kipattantak és megláttalak, ahogy a kardodba dőlsz.

- Szeretlek.

A mustármagok hullása megállt.

______________________________________________

Köszönöm, ha elolvastad. Illetve elnézést az elmaradt üzenetek és inaktivitás miatt, a plusz magyarra való készülés sok időmet felőröli. Konkrétan minden szabadidőmet. Bocsánat.

Remélem, tetszett. Az ihletet a tegnapi Bánk bán előadás adta, illetve Lukács evangéliuma, azon belül A mustármagnyi hit és Jézus háromszori, Péter által való megtagadattatása