ℕ𝕒𝕘𝕪𝕟𝕖𝕙𝕖𝕫𝕖𝕟 𝕞𝕚𝕟𝕕𝕖𝕟𝕜𝕚 𝕜𝕖́𝕫𝕙𝕖𝕫 𝕜𝕒𝕡𝕥𝕒 𝕒 𝕔𝕤𝕠𝕞𝕒𝕘𝕛𝕒𝕚𝕥 𝕖́𝕤 - 𝕖𝕝𝕧𝕚𝕝𝕖𝕘 𝕜𝕖𝕥𝕥𝕖𝕤 𝕤𝕠𝕣𝕓𝕒𝕟, 𝕘𝕪𝕒𝕜𝕠𝕣𝕝𝕒𝕥𝕚𝕝𝕒𝕘 𝕔𝕤𝕠𝕣𝕕𝕒𝕜𝕖́𝕟𝕥 - 𝕞𝕖𝕘𝕜𝕖𝕫𝕕𝕥𝕦̈𝕜 𝕤𝕖́𝕥𝕒́𝕟𝕜𝕒𝕥 𝕒 𝕤𝕫𝕒́𝕝𝕝𝕒́𝕤 𝕗𝕖𝕝𝕖́. Ami nem ott volt, ahol kellett volna neki lennie.

- Öhm... Megállunk egy percre, mindenki foglalja el magát. Csendben - szólt hozzánk Haller tanár úr, és Baranyai tanárnő (az a-sok ofője) mellé lépve elkezdett mutogatni valamit egy térképen.

Nálam a csendes elfoglaltság általában a zenehallgatás volt. Aha. De nem Ricsi, Zsolti és Dave jelenlétében. Elővettem ugyan a zenelejátszóm, de sose kapcsoltam be. Túl érdekes volt ahhoz a társaság :)

- Oké, tehát a fogadás: Zsolti nem tud berakni, majd kivenni egy villanykörtét a szájából. Ricsi hajlandó felrakni erre egy... - kommentálta Dave az esemémyeket a telefonjának, a néző közönség pedig itt kezdett el gyűlni. Az a-s lányok rögtön mellettünk termettek, amint a felnőttek elfordultak, velük pedig jött egy-két a-s fiú és a pszicho is. Ezen utóbbi gondterhelten sóhajtott egyet és a fejét rázva figyelte a jelenetet.

- Igazából bármit. Mit akarsz, Zsolti? Mit szeretnél nyerni? - kérdezte Ricsi vigyorogva. Teljesen biztos volt a győzelmében, ezért sem érdekelte a tét.

- Mekis kuponod van? - kérdezte a másik rövid gondolkodás után. Erre mind felröhögtünk, én pedig elkezdtem gondolkodni a fogadáson. Mit gondolhat Ricsi? Zsolti bármit bevesz a szájába, talán egy elefánt körmét is. Miért pont villanykörte? Aztán leesett. Úgy szakadt ki belőlem a nevetés, hogy minden szempár rám szegeződött. Körülbelül hat éve sikerül idegesség nélkül kezelnem a rivarda fényt, most sem zavart a dolog. Meg nem is érdekelt nagyon. Egyenesen Ricsihez fordultam, akinek a vigyora még mindig ott virított a képén.

- Honnan szedted te ezt? - kérdeztem.

- A szüleim néztek valami stand upot a tévében. Abban volt a sztori, és gondoltam, kipróbálom egy haverral. - kirántott egy csomag (!) villanykörtét a táskájából, és kacsintva visszafordult Zsoltihoz, aki nem értette, mi van. - Van. Ha sikerül, neked adom. Ha viszont nem, akkor csináltatnod kell egy "Barbie fan 4ever" feliratú pink pólót, és abba' kell jönnöd iskolába pár alkalommal - kötötte ki Ricsi, mire ismét átfutott a vihánc a társaságon. Zsolti röhögve bólogatott. - Akkor fogadunk? - nyújtotta a kezét Ricsi.

- A fogadás tárgya: be- és ki tudja e pakolni Zsolti Ricsi villanykörtéjét a szájába, vagy sem? Zsolti azt mondja, igen, Ricsi viszont kizártnak tartja. A fogadás tétje: ha Zsolti megcsinálja, gazdagodik egy mekis kuponnal, ha elbukik, égni fog - ismertette újra Dave kandikamerásunk a szitut. Mindenki csendben nézte, ahogy kezet ráznak. Hát, ez jó lesz XD

- Na, akkor passzold azt a körtét - pörgött be Zsolti rögtön. Előre röhögtem, ahogy a szájához emelte a frissen bontott csomag izzó legfelső darabját. - És berakom... - kommentálta Zsolti a mozdulatot. Be is rakta. Aztán elengedte. Kivette a kezét a szájából és engedte az arcát a körtére simulni. A copfos versenymániás ijedten felkiáltott.

- Jézusom, ne! - Gondolom, most esett le neki a dolog. Még mindig előbb mint a többieknek. Következőnek Zsolti realizálta, hogy mi volt a fogadás értelme. Villanykörtével a szájában szólalt meg.

- Ah a müdös uva éet! - káromkodta el magát. Vagyis próbálta. Amúgy ezt akarta mondani: "Azt a büdös kurva élet!". Annyira röhögtem, hogy kezdett fájni tőle a hasam. - Na aááo e! E öö, Oe! A, Ae i áee. I ööö? ... Oé, aá ie e. E ii. - és elkezdett röhögni. Valószínűleg ezt mondta "Na basszátok meg! Ne röhögj, Cortez! Na, Dave is rákezdett. Mit röhögtök? ... Oké, talán vicces ez. Egy kicsit." Amúgy a poén a dologban az volt, hogy az ember pofája és a villanykörte formája nagyban hasonlít egymásra, és ahogy Zsolti elengedte a szájában az izzót, az arca egyből igazodott a körte méretéhez. És ezek után nem lehetett kiszedni :))

Sorban esett le mindenkinek a lényeg, és a nevetés is egyre erősödött. Aki eddig nem velünk volt elfoglalva, az is körénk gyűlt, majd a legtöbben csatlakoztak a röhögése.

- Gyerekek! Gyerekek, mi...? - tört be a tömegbe Haller, mire mindenki elhallgatott. - Persze, hogy az én osztályom... Dávid, mi történt? - szúrta ki magának a fiút, akiből erre kibuggyant a röhögés. - Értem, akkor Zsolti? Atyaúristen, mi van a szádban?! - nézett rá az ofő, mire a legtöbben újra rákezdtek.

- A fiúk fogadtak, hogy Zsolti be tud-e tenni a szájába egy izzót, aztán ki tudja-e venni. Berakni sikerült, de kivenni kevésbé - magyaráztam a lesápadt tanárnak a szitut.

- Ezek idióták... - jelentette ki váratlanul a pszicho. Oké, de talán nem kéne hangoztatni.

- Lehet, hogy hülyéskedünk, de idióták azért nem vagyunk - szúrtam oda neki lekezelő hansúllyal, mire idegbetegen rám meredt.

- Oh, persze hogy nem. Elvégre csak a komplett emberek rakatnak az osztálytársaik szájába valamit, amit az aztán nem tud kivenni. Gondolkozzatok már, Cortez! És ha lenyeli? Meg is halhat! - vágta hozzánk a lány. Vagyis, hozzám.

- Nem fog meghalni, mielőtt valaki bepánikolna - kezdtem, gyorsan leszögezve Zsolti esélyeit az életre. - Amúgy meg, Zsolti - fordultam az áldozat felé. - Biztos nem tudod kivenni onnan? - kérdeztem, mire újra a szájához nyúlt és elkezdte kiszedni az izzót. Ami nem jött ki. - Most próbáld kifordítani. Úgy. Aha... meg tudod lökni a nyelveddel, anélkül hogy elvágnád valamid? Ne, ne válaszolj. Csak csináld, amit mondok, különben életed hátralévő részében egy villanykörte fog lógni a szádból... Oké, még egy picit. Éssssss - szurkoltam a szenvedő Zsoltinak, aki a következő mozdulattal kikapta a szájából a körtét és győzelemittas mosollyal körbefordult, hozzám meg intézett egy „Kösz, haver"-t. Hát. Szívesen, haver :)

Hatalmas üdvrivalgásban törtünk ki, szinte olyan hangosak voltunk, mint egy nívós banda közönsége egy koncerten. Haller is bekiáltott pár „Szép volt!" -ot, plusz megköszönte nekem, hogy kiszurkoltam onnan azt az izzót, és még tapsolt is párat. Jófej volt, örültem, hogy ő lett az ofőnk.

- Hé, hé, hé, hé! Állj! - szólt közbe Dave, továbbra is kamerázva. Mindenki kérdőn fordult felé. - Kint van a villanykörte. Tehát Zsolti nyerte a fogadást. Ricsi, hol a kupon? - kérte számon a fiút, aki erre röhögve feltette a kezét, mintegy megadás jeléül.

- Nincs nálam, de ígérem, hogy elsején behozom a suliba - esküdözött az. - De kár érte. Már ki is néztem, mire költöttem volna - rázta Ricsi a fejét "csalódottan". - De a fogadás, az fogadás.

- Örülök, hogy ilyen jó a hangulat - mosolygott az ofő. - De van egy rossz hírem. Rossz címet adtak meg a honlapon, egy egészen másik városba foglaltuk a szállást.

Bejelentését hosszas hőbörgés fogadta, amit a férfi enyhén görcsösen próbált csitítani.

- Tehát most az árokban fogunk aludni? - kérdezte Ricsi összezavarodva, mire mindenki felröhögött. Na igen. Ricsi nem egy okos fiú.

- Nem, Ricsárd. Nem fogunk az átokban aludni - rázta a fejét gondterhelten az ofő. - Mindenesetre most itt maradunk pár órát, tíz perc sétára van egy túrázóknak szánt pihenő, ott letelepedtünk egy darabig. Baranyai tanárnő már elkezdte intézni a következőket, tehát addig egyedül foglak benneteket fegyelmezni. Ezért is szeretném kérni, hogy mérsékeljétek magatokat erre a sétára... - itt sokatmondóan a mi négyesünk irányába pillantott, nyilván úgy vette ezt a villanykörtés külön programunkat, mint egy ellene irányuló csínytevés. - Na, gyertek, induljunk!

Előre engedtük az a-sokat, velük együtt a pszicho-t, az osztály csendes tagjait, és Virágot. Az emós a buszút óta nem szólalt meg, viszont a fiúkkal nem hagytuk egymás bűntudatát feléledni, folyton találtunk valami témát, amit jól kielemeztünk.

- Kedvenc film? - dobtam be a kérdést. Zsolti rávágta, hogy a Magányos farkas, Ricsi nem tudott egyet megnevezni, Dave pedig mélyen hallgatott. Csak akkor kedztünk gyanakodni, mikor Zsolti direkt az övét kérdezte és elvörösödve motyogott valamit arról, hogy milyen szép időnk van.

- Ne már, Dave! Komolyan, mi a kedvenc filmed? - noszogattam megbökve a vállát.

- Csak mondd meg, haver. Nem lehet olyan ciki - bíztatta Ricsi is a maga módján.

- Hát, jó... A Szenvedélyek viharában - bökte ki.

Mind a hárman kérdőn összenéztünk. A... micsoda?

- Dave... Ez valami pornó film? - kérdezte szemöldökét ráncolva Zsolti, mire a techguru feje lángra gyúlt.

- Mi?! NEM!! - akadt ki Dávid, mire mindhárman megkönnyebbülten sóhajtottunk. - Dehogyis! Hogy feltételezhetitek, hogy... De hogyhogy nem láttátok még a Szenvedélyek viharában-t?! - kért minket számom.

- Nem tudod véletlenül az angol címét? Lehet hogy kint láttam, a magyar címek pedig valami katasztrófák - ráztam a fejem haragudva a magyar szinkron iparra. A szinkronos filmek címei még csak meg sem közelítik az eredeti nyelven kitaláltakat. Csak hogy egy példát említsek: hogy a fenébe lett a Breaking Bad-ből Totál szívás? Kiderült, hogy ennél a filmnél is a magyar cím volt a baj.

- Legends of the Fall - mondta Dave hihetetlenül magyaros akcentussal. Mikor megértettem a címet, kitört belőlem a röhögés. Duplán volt nevetséges a szitu: azon is kiakadtam, ahogy új címet kapott a film és azon is, hogy Dave-nek ez a kedvence. Három percig vihogtam, de annyira, hogy a könnyem is kicsordult. Jajj, ilyen jót is csak ritkán nevettem eddig... Talán nem is lesz olyan rémes ez a négy év itt az SzJG-ben...

Időközben amúgy Zsolti is csatlakozott hozzám, bár ő nem tudta, min röhögök ennyire. Ő csak velem nevetett, mert ilyen volt a természete :) Ilyen emberekkel körülvéve... Esélyes, hogy élvezni fogom a gimis éveim.

Ricsi mosolyogva figyelte, ahogy levegőért kapkodva rötyögünk, Dave pedig zavartan sétált. Oké, talán kicsit túlzás volt, hogy percekig vihogtam rajta. Fokozatosan lenyugtattam magam, és miután már csak vigyorogtam, Zsolti is elhallgatott. Egy amolyan „Ez jó volt, csináljuk máskor is" vállveregetést adott nekem, majd elővett egy csomag Mentos-t, és nekilátott a majszolásnak.

- Tehát te már láttad, Cortez - könyvelte el Ricsi, mire szórakozottan bólintottam.

- Még szép. Nagyi szerint kult film, és nem mehetek anélkül középiskolába, hogy láttam volna - mondtam megrántva a vállam. Majd újra magamra öltöttem a vigyoromat és Dave-re nézve folytattam. - Igen, mindig is tudtam, hogy nagyi kamaszlányt akar belőlem nevelni - nevettem egy rövidet. Ricsi is felkuncogott, Zsolti pedig teli szájjal vigyorgott.

- Ennyire gáz? - kérdezte Ricsi, mire bólintottam.

- Két órán keresztül nézhetjük Brad Pittet lovagolni és egy csalfa lányt szenvedni - mondtam el a film lényegét, mire a fiúkból újra kitört a röhögés.

- Nem erről szól a film - motyogta Dave, mire mind felé fordultunk. - Hanem két fiatal örök szerelméről, aminek az útjába nem csak a hábo--

Nem tudta folytatni a regélést, mert egyszerre néztünk össze a fiúkkal és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

- Ez nem vicces! - háborodott fel a társaság romantikus tagja.

- De, az - vágtuk rá egyszerre, majd ismét felnevettünk. Dave pár pillanatig meredten bámult ránk, majd csatlakozott a hahotába (sry, ez a szó nekem is fáj, főleg Cortez szájából... - szerk) Mire odaértünk a pihenő helyre, már rendesen fájt mosolyogni.

- Rendben, gyerekek! Álljatok meg egy pillanatra! - fordult hátra Haller. Ezt azért még mi is meg tudtuk tenni, így a férfi könnyedén megszámolt minket. - Csodás. Mind megvagyunk. Na most, kérlek benneteket, hogy üljetek le egy nagy körben! - adta ki a tanár úr a következő utasítást, ami viszont már gondot okozott. A másik osztály pillanatok alatt szabályos félkörbe vágta magát, velük nem volt gond. Velünk annál inkább.

A seggfej kisétált a társaságból, Zsolti véletlen réült egy mókusra (!?), pszicho vele ordibált az állatvédés fontosságáról, Andris és Robi a halott mókus tetemével voltak elfoglalva, Virág nem akart leülni a koszos földre, mert a kedvenc nadrágjában volt, Dave elkezdett mindent dokumentálni, aztán egyszer csak felkiáltott, mert kikapcsolt a telója, az egyik csendes gyerek franciául hadart a másiknak, aki valamit válaszolt rá, de senki sem hallotta, ezért vállat vonva inkább egyedüliként az osztályból, leült. Ricsi meg én a panaszkodó emóval, az idegbeteg pstichoval és az antiszociális könyvmollyal voltunk elfoglalva. Ennek a háromnak kéne valami óvónéni, vagy én nem is tudom...

- Jajj, ne izélj már, Emó - próbálta csitítani Virágot Ricsi, természetesen sikertelenül.

- Ha adunk valamit, amire... - kezdtem az ötletelést, mire Ricsi elégedetten csettintett egyet. Elkezdett túrkálni a táskájában, majd kihúzott egy kardigánt és hozzávágta a lányhoz. Aki amúgy nem tudta elkapni azt.

- Tessék, ülj rá erre.

- Uuu, kösziii - és azzal ráült. Egy a háromból, kipipálva. Pszicho felé fordultunk, akinek kipirult az arca a kiabálástól. Amúgy, elkaptam a pillanatot, mikor levegőt vett, és nem harsongott, és meg kellett állapítanom, hogy igazából elég szép lány volt. Csak ne lett volna olyan borzalmas személyisége...

- ... e hogy éreznéd magad, ha egy csapat óriás felbojgatná a házad, majd mikor menekülni próbálnál az esetleges támadás elől, az egyik csak úgy rád ülne?! Na, mit?! Hmmm?? - folytatta a lány a rikácsolást. Zsoltin egyébként látszott, hogy a prédikáció nélkül is sajnálja a mókust, de a szent beszéd még rátett egy jókora lapáttal.

- Hé, állj le! - szóltam rá ingerülten, mire rám vezette tébolyult tekintetét.

- Nem állok le, Cortez! Ha minden ember ennyire törődne a környezetével, mint Zsolti, akkor kihalna a bolygó! - hadonászott idegbetegen.

- Állj már le, ember! - szólt Ricsi is, mire a csaj neki kezdett magyarázni.

- Te is kezded, Ricsárd? Nézzétek, én itt valami fontosról beszélek, de ha titeket nem érdekel az állat tartomány sorsa --

- De, igenis érdekel. Zsoltit is. Csak egy baleset volt, tudod, véletlen. Ilyen is van a világon, és nem katasztrófa. Plusz az a mókus még életben van - biccentettem Robi és Andris felé, akiknek nem tűnt fel, hogy a tetem lélegzik.

- Úristen! - azzal kitépte a fiúk kezéből a rágcsálót, levágta magát az a-s lányok mellé és ápolni kezdte azt. A két fiú megvonta a vállát, és leültek a kör másik oldalára.

Összenéztünk Ricsivel, egy amolyan „már csak a bunkó van hátra" pillantással, majd az olvasgató fiú felé néztünk. Vele Haller tárgyalr, láthatóan sikertelenül.

- ... és mivel ez a kirándulás önkéntes alapú, a tankötelezettség nem szól bele, tehát az iskolában érvényesnek minősülő „a gyerek köteles azt csinálni, amit a tanár mond neki" elv sem állja meg a helyét. Ami, alsó hangon megjegyezném, hogy nem egy törvény, és nem is kéne evidensnek lennie. Továbbá --

- Miért nem tudsz csak leülni a seggedre? - szóltam közbe, tűrés határomon túl. A fiú úgy fordította felém a figyelmét, mintha szívességet tenne.

- Mintha nem lenne egyértelmű... Az imént fejtettem ki Haller tanár úrnak, de akkor megismétlem - kezdett bele a magyarázatba. - Ahogy a tanár úr is említette, ez egy túrázóknak fenntartott pihenőhely. És mint ilyen, teljesen nyilvános, tehát bárki igénybe veheti bármilyen célból. Példának okáért, mi i--

- Szerezd vissza valahonnan az elveszett töködet és ne hisztizz ilyen szarság miatt! - Ricsi sem volt nálam készségesebb, ezúttal ő szakította félbe. Teljes mellszélességgel mellette voltam.

- Mindenki le tud ülni a fűbe, te miért nem vagy képes rá? - kérdeztem az elhelyezkedett húsz diák és a haldokló mókus felé biccentve.

- Az egy dolog, hogy a mai tizenévesek semmit sem törődnek a --

- Valaki ültesse le, mielőtt beverem a képét - tört ki Ricsiből, mire az ofő verejtékező homlokát törölgetve felé fordult és csitítani kezdte. Egyedül maradtam a szájhuszár ellen.

- Komolyan nem fogsz közénk ülni? - kérdeztem komolyan, jelentőségteljesen a szemébe nézve. Megrázta a fejét. - Rendben. Nem kényszer. Csak ne várd, hogy három perc múlva bárkinek is hiányozni fogsz - rántottam meg a vállam, majd Ricsit karon ragadva leültem Zsolti mellé.

A következő percben meghallottam a tompa puffanást, egy könyv csukódásának hangját. A seggfej leült Virág és az a-sok közé, úgy, hogy még véletlenül sem nézett ránk. Haller tanár úr jött utána, és miután Baranyaival váltott pár szót, mosolyogva ült be a körbe.

- Egy ismerkedős játékkal fogunk kezdeni - szólt a társasághoz, mire vegyes reakciók érkeztek. Én annak örültem, hogy végre megtudhatom az osztálytársaim nevét. A játék része hidegen hagyott. - Mindenki elmondja a nevét, hogy hogyan szólítsuk, és valamit, bármit, magáról. Kezdem én. Haller Imre, Haller tabár úr, ping-pong bajnok - az évfolyamból egyszerre dőlt ki a röhögés. Az ofő mosolyogva várta, hogy csillapodjunk.

- Komolyan bajnokságot nyert, tanár úr? - kérdezte Dave, aki még mindig le volt törve a be nem kapcsoló mobil miatt. De Haller poénja azért őt is felvidította :)

- Igen, tizenhét évesen országoson egyéniben első lettem. Párosban negyedikek lettünk a következő évben - tette hozzá, mire mind gratuláltunk neki. - Oké, úgy döntjük el, hogy ki legyen a következő, hogy amíg én becsukom a szemem, ti mind odébb ültök, és én rámutatok valakire - adta ki az utasítást. Senkinek sem volt problémája a dologgal, Virág pedig annyira izgalomba jött, hogy el is felejtette, hogy ő nem akarja tönkretenni a nadrágját és Ricsi pulcsiját hátra hagyva keresett magának új helyet. Az ofő végül az egyik fiúra mutatott a másik osztályból, talán valami Kristóf lehetett a neve, de nem nagyon figyeltem, mert Ricsi a pulcsiját próbálta visszaszerezni a pszicho lánytól, aki nem figyelt rá, és félig ráült. Baromi jó műsort csináltak azok ketten, ahogy a csaj minden egyes alkalommal rácsapott Ricsi kezére, mikor felé nyúlt, és egyre ingerültebb lett. Nyilván rosszul esett le neki a fiú szándéka. Mikor új helyre kellett menni, Ricsi végre megszerezte elveszett ruháját. Megható volt a találkozás.

...

𝔸𝕫 𝕚𝕤𝕞𝕖𝕣𝕜𝕖𝕕𝕠̂𝕤 𝕤𝕛𝕒́𝕥𝕖́𝕜 𝕛𝕠́ 𝕙𝕦́𝕤𝕫 𝕡𝕖𝕣𝕔𝕚𝕘 𝕥𝕒𝕣𝕥𝕠𝕥𝕥, 𝕞𝕖𝕣𝕥 𝕜𝕚𝕕𝕖𝕣𝕦̈𝕝𝕥, 𝕙𝕠𝕘𝕪 𝕒 𝕕𝕠𝕝𝕠𝕘 𝕟𝕖𝕞 𝕔𝕤𝕒𝕜 𝕖𝕟𝕟𝕪𝕚𝕓𝕠̂𝕝 𝕒́𝕝𝕝𝕥. Emlékezetből vissza kellett mondani minél többet, lehetőleg sorrendben. Hát, mi négyen katasztrofálisan teljesítettünk, ugyanis a másik osztályból senkiről sem jegyeztünk meg semmit. Volt fontosabb dolgunk ;)

De a b osztály végre összeállt. Ugye itt van Ricsi, Zsolti és Dave. Róluk semmi újat nem tudtam meg. Andris és Róbert mindketten a WoW-ot emlegették, és hogy mennyire, de mennyire imádtak játszani vele. Tehát a bunyós fiúk igazából csak kockák. Virág valamit magyarázott Pete Wentz-ről, meg valami japán képregényről, meg a rajzolásról. A pszicho neve Szatmáry Kinga, és roppant fontosnak találta megemlíteni, hogy ő írta a második legjobb felvételit. A csendes gyerekek egyike a francia Jacques volt, ő csak azért nem beszélt soha, mert nem értett magyarul sok mindent. A másikuk... Sor került rá egyáltalán? A nevére sem emlékszem... A seggfej neve pedig Neményi Arnold, ennyi érdekelt, az ezután következő szünet nélküli dumáját meg se próbáltam befogadni. Velem együtt ez tizenegy, így vagyunk az osztályban. Bár mintha említettek volna egy fél szót a tizenkettedikről, meg a reggeli telefon beszélgetés is a fejemben volt, ami arról szólt, hogy valaki valahova nem jön. Mindegy, nem is nagyon érdekel. Sok vizet nem zavarhat, már így is kialakultak a társaságok.

Miután megismertük osztályunkat (én értelemszerűen Corteznek hívattam magam, az Ádám olyan idegen), Haller próbált még szervezni nekünk pár programot, de nem nagyon sikerült neki a fegyelmezés.

Végül Baranyai tanárnő is abbahagyta a telefonálgatást, és kijelentette, hogy jön a busz, megyünk Fehérvárra. Ezek szerint ott volt a szállásunk :) A buszút ugyanúgy telt, mint az előző, azt leszámítva, hogy ezúttal nem kellet kényszer megállót tenni. A szobák egész szépek voltak, a kiszolgálás pedig kiváló, mert a szálló mindenféle lehetséges módon próbált minket engesztelni a kellemetlenségekért. Zsolti biztos megbocsátott nekik, ugyanis ingyen felehette az összes szoba minihűtőjének teljes csokoládé készletét.

Négyen - szerintem nem kell magyaráznom, ki a másik három - lefoglaltuk a tanároktól legtávolabb eső szobát, majd az udvar füves részén hülyültünk késő délutánig. Természetesen idő közben növekedett a létszám, és az egész osztály - plusz az a-sok, mínusz Neményi - körénk gyűlt.

Ricsivel aztán bementünk a pulcsikért, ugyanis kezdett hűvös lenni. Nem tudom, talán Fejér megyében sarkvidéki éghajlat volt, de baromi hidegek lehettek az éjszaják, ha már hatkor kellett a hosszú ujjú. Éppen Dave bőröndjében túrkáltunk, mikor megszólalt egy telefon. Alapértelmezett android csengőhang volt.

- Kinek ilyen tré a csengőhangja? - ráncolta a szemöldökét Ricsi, én pedig mélységesen egyetértettem vele. Dave-nek biztos nem, ugyanis az ő telója valamiféle szent ereklye neki, biztos személyre van szabva. Plust IPhone-ja van. Zsoltit nem úgy ismertem meg, hogy ne állítson be valami idegesítő zenét magának, Ricsi pedig túl jófej ehhez a csengőhanghoz. Az enyém meg...

- C., ez te vagy! - találta meg a hang forrását, ami történetesen a hátizsákom volt. Gondolatban homlokon csaptam magam.

- Na, basszus... - léptem a táskához, és félredobtam az először kezem ügyébe akadó mobilom. Ami nem csörgött. A másik telefonom volt az, amin csak a szüleim hívtak, és aminek a létezéséről sem tudott senki, ugye őket és a nagyiékat leszámítva. Mikor végre a kezembe akadt a másik teló, idegesen vettem fel. Sose hívnak, csak ünnepekkor. És Augusztus 30. nem egy ünnep. - Haló? - szóltam bele a kagylóba.

- Szia Cortez! - hallottam anya hangját.

- Ó, tehát még emlékszel a nevemre - forgattam a szemem, mire drága édesanyám automatikusan leteremtett. Aztán elkezdett hadarni. - Hé, hé, anyu! Lassíts, egy szót sem értek - szóltam közbe.

- Oké. A lényeg, hogy apád és én úgy döntöttünk, hogy mégis itt szeretnénk tudni téged, New York-ban. Már meg is vettük a jegyedet, elsején 13:00-kor indul a géped Párizsba, onnan ---

- Anyu, nem megyek vissza - állítottam le hidegvérrel, mire hosszas csend következett.

- Tudom, hogy megígértük, hogy Budapesten maradhatsz a gimi idejéig, de ---

- Nincs semmi de, anya - szóltam bele ismét. - Kijárom itt minimum a kilencediket, utána meglátjuk, mi lesz. Ahogy megígértétek, mielőtt elindult a gépem - emlékeztettem az utolsó pillanatban tett ígéretükre, mire gondterhelten sóhajtott egyet.

- Jó, ha ennyire ragaszkodsz hozzá... De elsején jönnöd kell, ha akarod, vissza is mehetsz a hét végén - alkudozott.

- Ez még rendben is van - egyeztem bele. - De ha újra jöttök ezzel az utolsó utáni pillantaos iskola váltással ---

- Ne kezdj fenyegetőzni velem, kisfiam! Mi vagyunk a szüleid, pontosan tudjuk, mi a jó neked és ---

- Dehogy tudjátok! Magyarázzátok már el nekem, hogy melyik tizenöt évesnek tesz jót a folyamatos költözés kontinensek között? Merthogy nekem nem, az egészen biztos! - Szép család vagyunk mi. Nagyjából így néztek ki a telefonbeszélgetéseink. Egymás szavába vágva ordibáltunk, hogy kinek mi a jó. Idilli, ugye?

- Na, Cortez, ennyi elég is lesz! - csattant fel anyu. - Én vagyok az édesanyád. Szeretlek, és a legjobbat akarom neked. Ezt bizonyítja az is, hogy tavaly is, mikor...

- Anyu, tényleg ezzel jössz? - sziszegtem a telefonba ingerülten. Nos, igen. Tavaly. Sosem voltam egy jó tanuló, nem rajongtam a suliért. Az általánosban tolerálták a hozzáállásom, később viszont nem. Volt egy kis balhém a matek tanárral, ami könnyen kicsapásig fajulhatott volna, de a szüleim közbe léptek és minden további nélkül elvágták a dolgot. Azóta kétezerszer emlegették fel az esetet, én pedig már szinte azt kívántam, hogy bár hagyták volna romlani a helyzetet, csak ne kelljen hallgatnom az „aha, de a matek tanárral is..." dolgot.

- Nem - válaszolt egy kis hallgatás után. - Most nem. Szimplán csak mi vagyunk a szüleid, és azt teszed, amit mondunk. Na, hétfőn találkozunk. Szia! - tette le a telefont.

Meredten bámultam az elsötétülő képernyőre. Tehát így állunk? Akkor rendelnek haza, amikor akarnak? Nem arról van szó, hogy nem akarom látni őket. Sőt. Már kezdett is összeállni egy terv a fejemben, hogy a nyári szünetet velük tölteném. Aztán valószínűleg úgyis megint sulit váltok, tehát még praktikus is lenne. Meg egyébként is. Szeretem a szüleim, csak általában elviselhetetlenek. Mint például most. Nem tudom, mivel fognak jönni az ott töltött héten. Csak azt tudom, hogy a szülő kártyát milliomadszor is kihasználva vesznek majd rá az együttműködésre. Ja. Meg a matek tanárt...

Hirtelen elöntött az idegesség és káromkodtam egy sort.

- A büdös picsába már ezzel a geci szar helyezettel hogy rohadna meg ott ahol van a buzi ötletekkel együtt!

Amúgy csak ez után esett le, hogy Ricsi egész idő alatt bent volt a szobában és valószínűleg az elejétől a végéig hallotta a telefon beszélgetést. Mikor felé fordultam, kellemesen csalódnom kellett. A fiú bedugta a fülhallgatóját, és még én is tisztán hallottam a belőle üvöltő Korn számot. Hogy nem szenvedett még halláskárosodást? Mindenesetre baromi jól esett, hogy nem hagyott egyedül, de nem is akart belefolyni a családi maszlagomba. Pont, mint egy barát. Igaz barát...

Megkocogtattam Ricsi vállát, mire egyből kitépte a füléből a zsinórokat, és kezet emelt rám. Mielőtt lesújthatott volna, megragadtam a karját.

- Mi a szart művelsz? - röhögtem, miután elmúlt az indulata.

- Basszus, Cortez! Halálra rémítettél, azt ugye vágod? - nevetett ő is.

- Ooo, hogy te ilyen ijedős fajta vagy. Csak emlélezzek rá, hogy nem nézhetek veled horrort, kislány... - húztam az agyát.

- Felkapcsolt lámpával, a nap közepén nézhetünk - szállt be a hülyülésbe.

- Igen, és majd pörgetem neked a durva részeket.

- Meg majd szólhatnál előre, hogyha valami hirtelen jön.

Még szapultuk Ricsit pár percig, aztán nem bírtuk tovább, és kitört belőlünk a röhögés. Aztán komolyabbra fordult a téma.

- Hé, Cortez - kezdett bele a fiú, mire biccentettem egyet, hogy hallgatom. Ő nem akadt fenn a flegma reakciómon, csak folytatta. - Minden oké? Mármint, a hívás...

Már majdnem rávágtam, hogy igen, minden tökéletesen jó, mikor eszembe jutott nagyi reggeli beszédje. Ricsi pontosan olyan ember volt, akiöbe meg tudtam volna bízni. Rengeteg volt bennünk a közös, és ezalatt a pár óra alatt is ő lett az az ember, aki a legtöbbet megtudta rólam. Mert őt érdekelte. Neki nem volt elég, hogy „Cortez vagyok, gördeszkázok és mindenki szerint menő bármi, amit csinálok", Ricsit érdekelte, hogy mi van velem. Máris többet tudott rólam, mint a legtöbb ismerősöm, pedig másik két emberrel is velem egyszerre ismerkedett. Lehet hogy ésszerűtlen volt, de megbíztam benne. És ez az érzés új volt. Lett egy bizalmas barátom. Vagy legalábbis én már bíztam benne.

- Nem egészen - ráztam a fejem szomorkásan. És dühösen. Hirtlen megint eszembe jutottak drága egyelten anyukám szavai, és elöntött az indulat.

- Ki volt az? - kérdezte, de mintha számított volna a válaszra. Talán csak akkor vonult félre, mikor rájött, hogy kivel beszélek? Akárhogyis, még mindig nagyon tiszteltem a dolog miatt.

- Anyukám. Nem vagyunk kifejezetten jóban... Ne érts félre, szeretem a szüleim, csak... csak nem igazán vannak tisztában azzal, hogy rám milyen hatással van az életmód, amit rám kényszerítettek és... - akadtam meg. És mi? Igazából mást nem nagyon tudtam a rovásukra írni. Talán nem voltak a legjobb szülők, és kevesebbet törődtek velem, mint mondjuk azt szerettem volna, de... De mi? Jézusom, ha így folytatom, minden értelmes gondolat kiveszik a fejemből. Már magam sem tudom, miről beszélek. Fasza.

- Értem - biztosított Ricsi, bár én nem voltam benne biztos, hogy valóban értette.

- Mint kiderült, azért keresett, hogy haza repítsen. Hétfőn idulok Amerikába - sziszegtem az utolsó mondatot. Pedig már épp hiányolni kezdtem a repülőteret és a két sorral odébb horkoló utasokat.

- Uhhh - reagált a fiú. - És, öhm... Azért visszajössz még, ugye? - kérdezte zavartan.

- Hát. Azt beszéltük mikor eljöttem, hogy a kilencediket végigjárom itt, de... Anyu nem úgy hangzott a telefonban, mint aki be szándékozná tartani az ígéretét.

- Öcsém... - pislogott nagyokat Ricsi. - Elég szar helyzeted van - bökte ki, mire felröhögtem.

- Igen. Elég szar - ismételtem mosolyogva.

A jókedvem azonban azonnal elszállt, mikor abbahagytuk a beszélgetést. Csendben sétáltunk az udvarra a pulcsikkal. Szétvetett az ideg, hirtelen pedig még talán meg is bántam, hogy beavattam Ricsit a dolgaimba. Nem mintha okot adott volna rá, most is tiszteletben tartotta, hogy nincs hangulatom úgy semmihez.

...

𝕋𝕒𝕝𝕒́𝕟 𝕟𝕖𝕘𝕪𝕧𝕖𝕟 𝕡𝕖𝕣𝕔𝕖 𝕖𝕤𝕙𝕖𝕥𝕖𝕥𝕥 𝕒𝕫 𝕒 𝕓𝕚𝕫𝕠𝕟𝕪𝕠𝕤 𝕥𝕖𝕝𝕖𝕗𝕠𝕟, 𝕒𝕫𝕠́𝕥𝕒 𝕡𝕖𝕕𝕚𝕘 𝕞𝕖𝕘𝕞𝕒𝕘𝕪𝕒𝕣𝕒́𝕫𝕙𝕒𝕥𝕒𝕥𝕝𝕒𝕟𝕦𝕝 𝕤𝕫𝕒𝕣 𝕜𝕖𝕕𝕧𝕖𝕞 𝕧𝕠𝕝𝕥. Annyira nem hiányoltam volna az osztályt. Persze, jó lett volna legalább egy évet végig járni velük, hiszen jófejnek tűnnek, legalábbis a nagyrészük. Talán azért voltam ilyen lelkiállapotban, mert nem akartam máris elszakadni a nagyiéktól. Ki tudja? Én csak annyit tudtam, hogy ugyan úgy tettem, mintha gondtalan lennék, a neheztelés végig kikészített. Még a fiúk is eltűnedeztek párszor, ezért állandó beszéd partnerem sem volt. Az egyelten, ami vigasztalt, az az volt, hogy a tanárok (miután rájöttek, hogy nem hatnak meg minket a betervezett programok, és a rengeteg buszozás miatt elegünk lett) békén hagytak minket, ezért pedig annyi kólát ihattam, amennyi jólesett. És nekem a sok kóla az, ami jólesik.

- Cortez - jelent meg a semmiből Zsolti, kezében egy csomag cukorral. Mintha tépelődött volna magában egy kicsit, majd megkérdezte - Kérsz? -nyújtotta felém az édességes zacskót. Mosolyogva megráztam a fejem és felmutattam a kólás dobozom. - Nem kérek, köszi. Most cukrot eszem, ahhoz pedig általában nem iszok, hanem csokit eszek. Tudod. Így passzolnak - magyarázta a fiú, mire röviden felnevettem. És őszintén is tettem. Hát, ha valakira teljesen jogosan lehet használni a „nagy arc" kifejezést, akkor az Zsolti. - Figyi, Cortez. Kísérj már el lécci' a kisboltba, nincs kedvem egyedül mászkálni
- kért meg, mire megvontam a vállam. Nekem aztán tényleg mindegy volt, hogy egy szálló udvarán vagy egy kisbolt előtt átkozom a szüleim.

Tehát elindultunk. Egyikünket sem érdekelt, hogy a tanárok elengednének-e minket, ugyanis a bolt gyakorlarilag a szálláshely szomszédjában volt. Plusz, nem voltunk kifejezetten azok a szabály mániás diákok.

Mikor azonban kiértünk az utcára, Ricsiék fogadtak. Ricsi kezében két deszka volt (az egyik az enyém, amit nem is igazán tudtam, miért hoztam el a gólyatáborban), Dave pedig telefon híján keresztbe tett kézzel meredt maga elé. Egész jó emós lenne belőle, Virág is mindig csak bámul ki a fejéből.

Mint kiderült, Ricsi rögtönzött deszka versenyt rendezett kettőnknek, hogy engem feldobjon. Célját maximálisan elérte, kurva jól éreztem magam. Persze hamar körénk gyűlt az egész évfolyam és a két szurkoló tábor is gyorsan kialakult. Amúgy én nyertem, de nem is ez volt a lényeg. Hanem hogy Ricsi ezzel bebizonyította, hogy nem csak bízhatok benne, hanem teljességgel meg is ért engem. Ilyen haverom sem volt még...

A nap hátra lévő részét végig hülyültük és még úgy is sikerült kiélvezni a délutánt, hogy a társaságosunkhoz félig csapódott Virág kb. két szót szólt, az a-s lányokat magával hozó Kinga mindenkit maga alá helyezett a nem létező ranglétrán, és Jaques nem értett semmit. Így is többet beszélt azonban, mint az emó, mert vagy hatmilliószor megkérdezte, hogy miről van szó?, mi meg vagy hatmilliószor kiröhögtük érte. Nem bántásból.

Éjszaka egy percet nem aludtam, mert a fiúkkal hülyébbnél hülyébb módon riasztottuk fel a másikat, ha az elaludt. Én például egyszer pislogtam túl hosszút, és arra ébredtem, hogy Zsolti a homlokomat pöcköli, Ricsi pedig a képembe nyomja a telóját, amin egy Teletabi fanart volt megnyitva. Egy kifejezetten ijesztő fanart. 𝕄𝕠𝕟𝕕𝕛𝕦𝕜 𝕒𝕫𝕥, 𝕙𝕠𝕘𝕪 𝕖𝕝𝕧𝕠𝕝𝕥𝕦𝕟𝕜 :)