𝔸 𝕥𝕖𝕘𝕟𝕒𝕡𝕚 𝕟𝕒𝕡𝕠𝕥 𝕛𝕠́𝕗𝕠𝕣𝕞𝕒́𝕟 𝕒́𝕥𝕒𝕝𝕦𝕕𝕥𝕒𝕞. Délután keltem, aztán a nagyiékat próbáltam szoktatni a manapság használt kütyükhöz, nagyjából este hétkor pedig végre áttörést értem el, és a nagyi már kívülről fújja a kedvenc videó játékaim nevét. Természetesen a fontos dolgokkal kezdtem a magyarázást. Így például a hangfalakat csak az én közreműködésemmel tudják majd használni, ami azért is jó, mert így legalább nem kell majd null-huszonnégyben a nagyi zenéit hallgatnom.

A mai nap korán kezdődött, amiért nem voltam kifejezetten hálás, ugyanis ez reggel hét órás ébredést jelentett. Mert hát nyolckor kezdődött a gólyatábor, és oda gyakorlatilag elrugdostak a nagyszüleim. Mikor először hallottam róla, nem rajongtam az ötletért, hogy már a kötelező szeptember elseje előtt összefussak a minden bizonnyal borzasztóan unalmas osztályommal. Mármint, tizenegy diák, akik megengedhetik maguknak a magánsulit és valószínűleg az eddigi tizennégy évüket azzal töltötték, hogy franciául magoljanak mondjuk, irodalmat. Ugyanis a felvételi francia nyelven szólt és többek között irodalommal kapcsolatos kérdések is voltak benne. Magyar irodalommal. Ami már csak azért is érdekes, mert hogy én ugye ebben a témában olyan szinten érdektelen vagyok, hogy egy-egy kérdést kurtán kiröhögtem, majd mentem a következőre. Én sem értem, hogy ezek után hogyan nyertem egyáltalán felvételt a Szent Johannába (Szent Johanna Francia Tagozatos Alapítvány Gimnázium), de bejutottam. És a gólyatábor a mai napom kezdődött, reggel nyolcra vártak minket a suli elé. A nagyi már alig várta, hogy találkozzak a jövendőbeli osztálytársaimmal, és bár nem mondta ki, én tudtam, hogy leginkább azért mutatkozott ilyen lelkesnek, hátha rám is átragad valami a pozitivitásából. Ugyanis amíg a mamám úgy gondolt a tizenegy ismeretlen gyerekre, mint azokra a személyekre, akik a következő négy évemben szerves részeivé válnak majd az életemnek. Nagyi szent meggyőződése volt, hogy jól fogom magam érezni az osztályomban.

- Cortez! Gyere már lefelé! - kiabált fel nekem a nagyi reggel, mikor már vagy húsz perce a gitárommal bíbelődtem, hátha ezzel át tudom verni a nagyszüleim, és elhiszik, hogy valami roppant fontos dolgom van vele. Nagyapa például elkönyvelte magában, hogy az unokája most éppen komponál valamit, tehát nem szabad zavarni az alkotás közben. A nagyit azonban már nem olyan könnyű átverni, ő egyből átlát mindenen. Ehhez képest viszont nagyon lazán kezel mindent. Ezt a két dolgot fontos tudni a nagyiról.

Az utazásra egyébként már rég végeztem a bepakolással, az nekem körülbelül három perc volt (rutin), de valahogy nagyon nem akaródzott elindulnom. Végülis arra jutottam, hogy a nagyit egy ilyenért nem éri meg felbosszantani, tehát felkaptam a cuccaimat és lefáradtam az emeletről.

- Éljen! Cortez hercegnő le méltóztatott jönni a szobájából! Éljen! Éljen! - tapsolt a nagyi cinikusan, a lépcső aljában várva, majd egy legyintéssel a konyhába 𝗁essegetett. Az asztalon három tányér volt, az egyik mögül a papa és at újságja kukucskált. Egy másik üres volt, de tisztán üres, azaz nem is volt benne kaja a mosogatás óta. A harmadik volt az enyém, egy egyszerű szendvics várt benne rám, viszont egyértelmű volt, hogy az a teríték az enyém, mert mellette oda volt készítve egy kólás üveg. Na most, a nagyszüleim nem isznak kólát. Én annál inkább. Nem is értem, hogy a többi ember miért nézi ferde szemmel , ahogy a nap bármelyik órájában le tudnék gurítani egy doboz Coke-ot. Vagy legalábbis az értetlenkedés leginkább itt jellemző, Magyarországon.

Nagyi megjegyzését figyelmen kívül hagyva leültem a papám mellé, mire ő lerakta az újságot és elkezdett nekem mesélni arról, amit benne olvasott. Érdekes dolgokat mondott (egy tudós intelligns bankautómatája), meg persze brutálisakat (megerőszakoltak egy tizenöt éves lányt) is. Mindenhez fűztem pár szavas megjegyzéseket, a legtöbbjükön a papám is jót derült. Két perc alatt végeztem ki a szendvicset, és megköszönve a reggelit, elindultam az ajtó felé.

- Várj csak egy picit! Cortez! - szólt utánam a nagyi, majd vizes kezét a kötényébe törölve nézett rám. Kérdőn húztam fel a szemöldököm, ezzel jelezve hogy hallgatom. Nagyi fáradt sóhajt hallatott, ezzel jelezte bemtetszését a reakcióm iránt. Mivel nem voltam hajlandó több energiát fordítani az érdeklődésem kifejezésére, végül lemondóan megrázta a fejét és végre belekezdett a mondandójába. - Tudom jól, hogy nem vagy kifejezetten... - kereste a szavakat - iskola rajongó típus - bökte ki végül, mire finoman elmosolyodtam. Nem, nem vagyok iskola rajongó típus. Inkább az iskola szenvedő a jó szó rám. - És nem is várom el, hohy kitűnő jegyeket produkálj. Ismerlek, tehát számomra nem kérdés, hogy az oktatás sose tudna egy sulihoz láncolni, egyszerűen ilyen vagy. Viszont ne írd le rögtön a gimnáziumi éveid, fiam. Nekem sem a tanulásról szólt, és így lett az az idő életem egyik legemlékezetesebb időszaka - merengett nagyi látványosan, mire ismét felrántottam a szemöldököm. Nálam ez amolyan gesztusbeli kérdőjel volt. - Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ne félj a ragaszkodástól, Cortez! Pont abban a korban vagy, mikor az ember leginkább tud élni! Szerezz barátokat -- Tudom, hogy már így is van egy rakás, látom, hogy a telefonod folyamatosan villog, annyi üzenet érkezik rá. Nem is olyan barátokra gondoltam, hanem igaziakra --

Itt azért már muszáj volt közbeszólnom.

- Mégis mi a baj a haverjaimmal? - kérdeztem zavartan. Eddig azt hittem, hogy rendes emberekkel barátkozom. Nagyinak sem volt egy rossz szava se rájuk.

Nagyi sóhajtott egy nagyot, amolyan „jajj, a gyerek nem tud semmit" stílusban, majd mélyen a szemembe nézve megkérdezte.

- Mit tudnak rólad, Cortez? - Szólásra nyitottam a szám, de a nagyi belém fojtotta a mondandóm. - Mármint, azon kívül, hogy deszkázol, meg jól lehet veled poénkodni? - kérdezett újat. Ismét válaszra készültem, de ezúttal rájöttem, hogy nem tudok mit mondani. - Tudják, hogy gitározol? - motyogtam valami „páran" félét, amit nagyi egy legyintéssel elintézett. - Tudják, hogy nem csak magyarul, hanem franciául és spanyolul is szinte felsőfokon beszélsz? - erre annyit mondtam, hogy a spanyolról George tud. - És ez a George gyerek tudja azt is, hogy spontán le tudnál firkantani egy Mona Lisát? - kérdezte a nagyi kapásból. - És te mit tudsz róluk? Nem, igazából nem is ez érdekel. Hányukban bízol meg? - javította ki magát, én meg kezdtem úgy érezni magam, mint valami darkos tinidráma főszereplője. Miután azonban elsöpörtem az agyamból az ilyen és ehhez hasonló gúnyos gondolatokat, rá kellett jönnöm, hogy a nagyinak igaza van. Egy barátomban sem bíztam meg annyira, hogy mondjuk elárulhattam volna nekik a gondjaimat. Senkiben sem bíztam eléggé ahhoz, hogy beavassam őket a valóságomba. A világomba, ahol semmi sem állandó, csak a változás és a nagyszüleim, akik mindig és feltétlenül mellettem állnak. Eddig ebbe így bele sem gondoltam nagyon, ugyanis természetes volt, hogy a nagyiék ott vannak, ahogyan az is, hogy csak ők vannak. Persze nagyi most is tudta, hogy mi megy le a fejemben. - Ez nem normális, Cortez. Gyerek vagy, élvezd ki! Szerezz legjobb barátokat, akikre számíthatsz, ha az egész világ ellened fordul, ugyanakkor bármelyik percben tudtok igazán gyerekes dolgokkal foglalkozva nevetni. Szerezz ellenségeket, akiket elküldenél a pokolba, valami idegesítő ok miatt viszont csendben kell elviselned őket. Aztána szerezz valamit, vagy valakit, akit a rajongásig szerethetsz és még a Jupitert is összeroppantanád érte. Tudom jól, hogy ez mind elcsépeltnek hangzik így, de azért próbáld meg a kedvemért. Jó, Cortez? Próbálj meg foggal-körömmel ragaszkodni valamihez, mert örökre bánni fogod, ha nem teszed - fejezte be nagyi.

Egy pillanatig még a hallottakat dolgoztam fel, aztán félmosolyra húzva a számat, bólintottam.

- Tehát értsem úgy, hogy tinilánynak akarsz nevelni? - kérdeztem szemtelenül, mire a nagyi fejét rázva felnevetett.

- Na, indulj, mert elkésel - terelgetett az ajtó felé.

- Igazad van, vár az új életem - vigyorogtam tovább - Csak nehogy elessek az iskola lépcsőjén, mikor először összenézek életem szerelmével - ragoztam tovább a dolgot visszafojtott nevetéssel. - És majd biztos lesz az az undok osztálytársam, akivel ugyanabba a lányba szeretünk bele, és majd titokban utáljuk egymást - folytattam rázkódó vállal, a nagyi pedig már az ajtón tuszkolt kifelé. - Meg a legjobb haverom biztos az én szerelmem legjobb barátnőjével jön majd össze, és mindent négyen csinálunk majd - soroltam tovább a sablonokat, amik hirtelen eszembe jutottak - Na, meg a kiszemeltem biztos egy igazi jókislány lesz, aki minden tárgyból zseni lesz, aztán majd ő korrepetál, és akkor egyszerre hajolunk majd a könyv fölé, lesz ott egy hosszas szemezés, majd ő felpattan, és valami szuper aranyos indokkal otthagy, én meg majd tépelődhetek, ki tudja meddig - röhögtem a kapu felé sétálva.

- Nocsak, Cortez. Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus vagy - mosolygott nagyi is.

- Pedig az vagyok. Még énekelni is fogok neki egy sulis koncerten, ő pedig egy véletlenül elküldött levélben fog szerelmet vallani, mert ugye hozzám egy romantikus lány való - fejeztem be folyamatosan mosolyogva .

- Ne vigyorogj ennyire, a végén még azt hiszem, hogy erre vágysz! - nevetett fel nagyi újra. Mikor szóra nyitottam a számat, egy pillanat alatt elkomorult. - Mielőtt letagadnád, gondold végig - nézett rám áthatóan, mire a döbbenettől kihagyott egyet a szívem. Mi van? - Szerintem igenis jót tenne neked egy romantikus, okos, aranyos lány - mélázott halvány mosollyal az ajkain. Megrökönyödve néztem rá, mire visszaszakadt a valóságba (nem akarom tudni, mit látott ott, ahol járt) és témát váltott. - Az egyik osztálytársad anyukája meteorológus, szoktuk látni a tévében.

- Klassz - ráncoltam furán a szemöldököm. Ezzel az informácival mégis mit kezdjek? Aztán leesett. - Mit mondott, jó időnk lesz? - kérdeztem.

- Igen, biztosított minket róla - bólintott nagyi.

- Király. Akkor indulok, ne kelljen sokat várni rám - néztem az órám számlapjára, ami hét ötvenhármat mutatott.

- Érezd jól magad, Cortez! És keresd a romantikus lányt - mosolygott rám nagyi, mire én felnevettem.

- Feltétlen szólok, ha megtaláltam - aztán kifordultam a kapun és gyorslépésben mentem a Szent Johanna elé. Útközben azért nem hagytak nyugodni a nagyi szavai. Tényleg nem bíznék elég emberben?

...

𝔸𝕫 𝕚𝕤𝕜𝕠𝕝𝕒 𝕖𝕝𝕠̂𝕥𝕥 𝕖𝕘𝕫 𝕓𝕦𝕤𝕫 𝕖́𝕤 𝕖𝕘𝕪 𝕣𝕒𝕜𝕒́𝕤 𝕘𝕪𝕖𝕣𝕖𝕜 𝕒̄𝕝𝕝𝕥. Elszórva kiszúrtam egy-két felnőttet, gondolom ezek voltak a ragaszkodó szülők és a tanárok. Közelebb érve aztán rendesebben szemügyre vettem a társaságot.

Én b-s voltam, de ötletem sem volt, mi alapján osztottak minket két osztályba. Összesen huszonkét tanuló fordult felém, mikor a társaságba léptem, és hamar kiszámoltam, hogy két tizenkét fős osztály indul kilencedikbe. Azt viszont képtelen lettem volna megmondani, hogy kik az én osztálytársaim, de nem is volt sok időm ezzel foglalkozni, mert egy magas, középkorú férfi lépett elém, fültől fülig érő mosolyt villantva rám. Nem tudtam eldönteni, hogy modellkedik-e szabadidejében és most gyakorolta a címlapfotóját, vagy csak szimplán nagyon örült nekem?

- Antai-Kelemen Ádámhoz van szerencsém? - kérdezte rögtön.

- Igen - válaszoltam egyszerűen, mosolyt erőltetve az arcomra.

- Nagyszerű! Haller Imre vagyok, a kilencedik b osztályfőnöke, már csak rád vártunk - mutatkozott be érdekesen. Mintha egy horror filmbe készülnék, legalább annyira kirázott a hideg ettől a félmondattól. „Már csak rád vártunk." Nem szeretem, ha valakinek rám kell várnia... A következő pillanatban előkapta a mobilját, és telefonált egyet. Elindultam a kiskorú társaságot keresve, de így is hallottam egy beszélgetésfoszlányt a telefonáló ofőmtől. - ... ehát Renáta biztos nem jön? Aha. Értem. Persze. Rendes gye --

- Ádám vagy, jól hallottam? - zökkentett ki a hallgatózásból egy hang. Az irányába kaptam a fejem és egy vigyorgó fiúval találtam szembe magam. - Évát hol hagytad? - nézett a hátam mögé, mire felnevettem. Elég kézenfekvő poén volt, de eddig senki nem sütötte el, mert mindig rögtön Cortezként mutatkoztam be. Na, ezt itt eddig nem ejtettem meg, tehát magamnak köszönhetem.

- Ő nem akart kijönni a Paradicsomból, tehát dobtam - vontam meg a vállam még mindig vigyorogva, mire most ő nevetett fel. - Egyébként senki sem hív Ádámnak, Cortez vagyok - mutatkoztam be rendesen. Vagyis. Számomra rendesen.

- Egyenesen a Bahamákról? - kérdezte, mire felvontam a szemöldököm. Mit akar a Bahamákkal? Aztán rájöttem. Valószínűleg att hitte, Spanyolország arra van.

- Te nagyon sötét vagy - kapcsolódott be a beszélgetésbe egy barna hajú lány. Alapból szép volt, csak a tekintete kissé eszelősen hatott, ami egyből rám hozta a fárszt. Meg amúgy is. Ki kezd ezzel egy beszélgetést?

- Mi? Most miért? - háborodott fel a fiú, akinek amúgy még nem tudtam a nevét.

- Spanyolországnak köze nincs a Bahamákhoz - rázta a fejét a lány gondterhelten.

- Attól mág Corteznek lehet, nem? - szállt be a vitába egy újabb gyerek. Szintén fiú volt, bár ez a fiú-lány arányokat tekintve nem volt meglepő. Ugyebár már említettem, hányan gyülekeztek itt előttem a diákok, ami velem együtt huszonhárom főre nőtt. Na, ebből kemény hat lány volt. Ebből a hatból pedig ugye volt ez az igen bájos teremtés, négy ugyanolyan lány és egy... nos, a hatodikuknak az arcát ugyan nem láttam, és így nem is lehettem benne biztos, hogy lány volt, de azért a pink cuccai ezt sejtették. Azt hiszem, emós volt a csaj. A fiú, aki belekotyogott a párbeszédünkbe, kakaós csigát evett. A szája maszatos volt, el sem tudtam képzelni, hogy kenhette össze annyira. Szemei szórakozottan csillogtak és valamiért rögtön szimpatikusnak találtam. Az sem zavart, hogy a többi, normális alkatú tini mellett finoman szólva kissé testesnek tűnt, az embert ugyanis nem a külső határozza meg. Hanem mondjuk az, hogy szembe mer-e menni egy diktátorral :)

- Mi köze lenne Corteznek a Bahamákhoz? - kérdezett vissza a lány unottan, eddigre pedig már mindenki elcsendesedett és a mi szóváltásunkat figyelte. Ezerféle jó válasz létezett, azonban a kakaós csigás fiú egyiket sem ismerte.

- Hát a neve? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Egy hosszú pillanatig mindenki értetlenül meredt rá. A zavart csendet egy könyv összecsapódásának tompa zaja törte meg, ami bőven elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki a hang irányába kapja a felét, de ugyanakkor elég halk ahhoz, hogy teljesen elérje vele a hatásvadász hangulatot. A könyvet egyébként egy kócos hajú fiú olvasta eddig, és minden bizonnyal ő is csaphatta be. Kiélvezve, hogy mindenki rá figyelt, ellökte magát a buszunktól - aminek egyébként eddig nekidőlve olvasott - és feltűnően unottan szólalt meg.

- Frenetikusan inkompetens vagy - jegyezte meg lazán, a még mindig zabáló fiúra pillantva, aki félrenyelt a röhögése közben.

- Hogy mi vagyok? - kérdezte nevetve, de a könyves fickó hamar elűzte a jókedvét. Amúgy mindünkét.

- Őrületesen ostoba - fordította le a mondandóját, mire megfagyott a levegő. - A Cortez spanyol név, jelentése udvarias. - magyarázta neki, és időközben a barna lány mellé ért. Egyszerre három dolog futott át a fejemen. Az első az volt, hogy ez a gyerek egy seggfej. Mégis ki használ idegen szavakat valaki alázására, csak azért, hogy mégjobban megszégyenítse a személyt, ha visszakérdez? Egy seggfej. Miután ezen túltettem magam, már csak azon imádkoztam, hogy ne legyen az osztálytársam. Még a diktátornak is jobban örültem volna, csak az okoskodást nem bírom. Végül pedig, már csak az érdekelt, hogy honnan a szarból tud többet a becenevemről, mint én? Mert az oké, ha tudja, hogy spanyol eredetű. De miért van tisztában a jelentésével?

- Uuuuu, téged Corteznek hívnak? - kapta fel a fejét az eddig bakancsát vizslató emó lány, ezzel egy időben pedig előkapott a zsebéből egy óriási hajcsatot és félretűzte vele a haját, így már mind két tágra nyílt szemével engem figyelt.

- Te hol jártál eddig? - nevetett fel az a fiú, akivel eredetileg beszélgettem.

- Azon gondolkodtam, hogy milyen naon klassz lenne már, ha egyikünk vámpír lenne - avatott be minket a gondolataiba. Hallottam, ahogy a könyvmoly egy „úristen"-t sóhajtva hátrahőköl, a mellette ácsorgó lány pedig feltűnően megforgatta a szemét. Az emó azonban nem zavartatta magát, folytatta teóriája felvázolását. - Mint a Twilightban! Akkor mindenkit megharaphatna, és alapítanánk egy igazi családot - tervezgetett lelkesen, mire összenéztem a Bahamákos sráccal és egyszerre röhögtünk fel. Kapcsolódott még hozzánk a csigás fiú és a mellette ácsorgó, headsetes tag is. Mi akkor hagytuk abba a nevetést, mikor a két kötözködő felől vihogást hallottunk. A barna hajú, szigorú tekintetű lányt eddig némán támogató klónok egymás karját csapkodva nevetgéltek. Hamar észrevették, hogy egyedül maradtak a jókedvükben és ugyanabban a minutumban hallgattak el. Mintha megnyomták volna a némító gombot, olyan gyorsan és hirtelen lett csend.

- Jajj, Virág, olyan vicces vagy - nyögte be az egyikük, a szőke hajú. Körülbelül ennyi különbséget tudtam tenni közte és az ugyanolyan társai között. Ja, nem. Volt egy, aki kevésbé feltűnő sminket viselt (jejj) és feltűnően kényelmetlenül érezte magát terepmintás szerelésében a csupa miniszoknya- haspóló kombós lány között. A másik három viszont láthatóan nem szégyellte magát a kicsit gátlástalan megjelenésükért, helyettük azonban szégyenkezett a barna copfos lány eléggé. Ha akartam volna, belemehettem volna a „ki mit gondolhat kiről?" játékba, azonban baromira hidegen hagyott. Nekem majdnem minden jelenlévő ellenszenves volt, plusz mínusz a fiúk, akikkel együtt röhögtem fel az imént. Na, meg a ragygó szemű emós is aranyos volt.

- Hátööö... Köszi, de nem vicc volt - nevetgélt magában a Virágnak nevezett emó. Na végre, egy név. Az enyémet mindenki tudta, sőt, még vitatkoztunk is rajta, de én egyedül ezt az egy információt kaptam név ügyileg. Huszonkettőből egynek tudom a nevét. Csodás... - Jujj, tényleg! Cortez, a Nike Cortez cipőket rólad nevezték el? - tette fel a kérdést, amit azóta akart kibökni, hogy megszólalt a jelenlétemben.

A hatás döbbenetes volt. A kakaós srácból kirobbant a röhögés, a seggfej meredten bámult maga elé, a négy klón először értetlenül bámult, majd mikor meghallották a nevetést, ők is csatlakoztak, a copfos lány elkezdett hadarni az ostobaság határtalanságáról, a headsetes fiú gyorsan előkapta a telefonját, és videóra vette a kirobbant őrültek házát, amit két eddig némán ácsorgó srác robbantott ki, azzal, hogy „Nike Cortez cipő támadás!!!" felkiáltással egymásnak estek (?), amin pedig mi szórakoztunk jól. Mármint mi, négyen. Pósa Richárd, aki röhögve mutatkozott be nekem, és aki azelőtt az évás poénnal keresett fel először. Flemayer Dávid, aki annyi időre abba tudta hagyni a nevetést, hogy aztán egy Apple logós (?) névjegykáryát (???) nyomjon a kezembe, és aki mindeközben az akciót videózta. Nagy Zsolt, aki teli szájjal röhögött, beszélt és mutatkozott is be, és aki egészen eddig is evett. És végül én, akinek már nem kellett bemutatkoznom, az összes jelenlévő örökre megjegyezte a nevem.

- Mi van itt, gyerekek? - fordult felénk az ofő, oldalán a másik kísérő tanárral. Hát, megértem, hogy kissé meghökkentő volt a látvány. A huszonháromból kilenc diák folyamatosan beszélt, és egyik sem szándékozta abbahagyni. Na, ha mi egy osztályba kerülnénk...

- Na jó! Ebből most már elég! - kiáltotta el magát az épületből kilépő nő, kezében egy vonalzóval hadonászva. Enyhén szólva eszelős volt, vagy legalábbis midnenképpen túlzásnak találtam a vonalzót. Meg azért kicsit fenyegetőnek is. Simán kinyírna vele... - Minden 9/a osztályos diák álljon az osztályfőnöke elé, egyes sorban! - parancsolta a nő.

Minden a osztályos diák így tett. Két percen belül tizenegyen maradtunk a soron kívül. Ebben a tizenegyben pedig benne volt Ricsi, Dávid, Zsolti, Virág, a copfos lány, akinek még mindig nem tudtam a nevét, a könyves seggfej, akinek nem érdekelt a neve, hiszen találó becenevet ruháztam rá, a két, eddig egymást csépelő fiú, akiknek szintén nem tudtam a nevét, de azért kezdett érdekelni. Velem együtt ez így kilenc. Aztán ott volt még két csendes gyerek, akik ártatlanul és értetlenül (egyikük így, másikuk úgy) ácsorogtak a busz mellett.

Az a-sok osztályfőnöke gyorsan átszámolta őket, majd biccentett a vonalzós őrültnek, afféle „mind meg van, mondhatja" mozdulattal.

- Akkor most lehet felmenni a buszra, és elölről elkezdeni feltölteni az üléseket. Nem érdekel, ki ki mellett ül, de ha meghallom, hogy egy is hátra kószál, azt megbánja! - hessegette a gyerekeket, akik sz nélkül, fegyelmezetten vonultak fel a járműre. - És akkor, 9/b! - fordult vissza felénk. Közben egyébként Zsolti végig kifigurázta a nőt, így mi pukkadoztunk a visszafojtott nevetéstől. - Mi olyan mókás? Hmmm? - förmedt ránk rögtön, mire mi visszanyeltük a röhögést.

- Semmi, asszonyom - nyögtem be nagynehezen, mire vonalzó-mesternőnk elégedetten bólintott és visszatért a mondandójához.

- Helyes. Most hadd lássam azt az egyes sort! - uszított minket, mire kitört a káosz. Virág pont Haller előtt állt, tehát ő csak irányba forult és így ő lett az első a sorban. Igazából ezzel senkinek sem lett volna baja, csak aztán véletlen kicsúszott valami a száján.

- Jujj, de jó! Én vagyok az első - tapsikolt gyerekesen, második mondatára pedig egy személy felkapta a fejét. A barna copfos lány volt, és olyan gyorsan pattant Virág mellé, hogy magát a mozdulatsort senki sem látta.

- Én vagyok az első - lökte ki a sorból az emót, mire az nekiesett a mögé gyűlt fiúknak. Azoknak a fiúknak, akik az imént „Nike Cortez cipő támadás!!!"- t rendeztek, minden ok nélkül. Természetesen most is rögtön egymásnak estek, mi meg csak remélni tudtuk, hogy az emó jól van, mert éppenséggel nem láttunk belőle semmit a fölötte rúg-kapáló páros miatt.

- Bunyó van! - lelkesedett rögtön Zsolti, majd amolyan támogatási szándékkal a földön ücsörgő Virágra dobta a maradék kakaós csigáját, aki erre undorodva felpattant, kivette a hajából a csatot, a szemébe fésülte a haját, zsebre dugta a kezét és lehajtott fejjel a sor végére bandukolt. Ezek szerint így lesz a vidám emóból morcos emó... Egyébként volt még, aki szórakozott a szitun. Dávid kötelességének érezte, hogy ezt az eseményt is dokumentálja, röhögve kamerázta a figyelmet élvező bunyósokat. Aztán ott volt még Ricsi is, aki szintén viccesnek találta a dolgot, főleg azt a részét, hogy mindkét résztvevő retek béna volt, ezért pedig egy idő után nemes egyszerűséggel beugrott közéjük és egy pillanat alatt a helyzet magaslatára emelkedett. Tehát már hárman csépelték egymást, mikor a copfos lány is odalépett. Ugyanis a nagy küzdelmekben (egy rendes pofon nem csattant el) bevágtak elé a sorban.

- Ne merészeljetek kitúrni a helyemről! - üvöltötte el magát a lány és azzal a lendülettel odébblökte mind a három fiút. Ezzel vége lett ugyan a verekedésnek, mert a bunyósok túlságosan meghökkentek a folytatáshoz, de a katasztrófa nem hagyott alább. A lány idegbeteg módon ordibálni kezdett, Ricsi hisztérikusan röhögött (szerintem megártott neki a reggeli levegő), az oldalán pedig ott vihogott a másik két idióta. Akiket közben a lány megnevezett, innen is tudtam, hogy Andrisnak és Róbertnek hívták őket. Haladunk a nevek terén... Van már Virág, Ricsi, Dávid, Zsolti, Andris, Robi és... nem, több nevet nem tudok, de még csak tíz perce ismerem a társaságot, szerintem egész jól állok.

Amúgy a káosz hamar kialakult, a három bunyós folyamatosan vihogott, velük ordibált a copfos lány, Virág félreállva egy pocsoját rugdosott, Zsolti kajával dobált mindenkit, Dávid videózva visszadobálta, a könyves tag távolabb menekülve a hangzavartól olvasgatott tovább, az eddig csendben álló fiúk egyike megszólította a másikat franciául (?), mire a másik magyarul válaszolt, én pedig elővettem a zenelejátszóm és az alkalomhoz illő Green Day - Welcome to Paradise című számot hallgatva figyeltem újdonsült osztályom. Sosem tudtam volna megmondani miért, de mintha egy pillanatra elfogott volna a hiányérzet. Talán hiányzott Amerika? Talán a szüleim? Nem, ők biztosan nem. Akkor...

- 9/b!!! - üvöltötte el magát a vonalzós nő, mire mindenki helyben megdermedt. - Lányom, fejezd be a prédikálást, és állj be a sorba végre! A három vihogó idióta úgyszintén! Te! - kiáltott Zsoltira, mire ő teli szájjal benyögött egy „Ki, én?"-t. - Igen, te, fiam! Ragd csak el egy pillanatra a kajádat!

- Dehát, asszonyon! - nyelte le végre falatot a fiú. - Ha most nem fejezem be ezt a kakaós csigát, nem lesz időm megenni a muffint, amit anyum sütött reggel - rázta a fejét szomorúan. A nő látható megrökönyödéssel bámult rá.

- És ez mégis kit érdekel, fiam? - eszmélt fel, majd a vonalzóját Zsoltira szegezte.

- Hát, engem biztosan - válaszolta a fiú, mire mi elröhögtük magunkat.

- Na, tedd már el végre, ha mondom! - parancsolt rá a nő.

- De hát nézze, asszonyom! Ha nem eszem meg időben a muffint, akkor az kihül. És azt maga sem kívánhatja, hogy az anyukám hiába fáradozzon a sütéssel! - érvelt Zsolti meglepően meggyőzően, amit az is bizonyított, hogy a vonalzót szorongató nő megenyhülve leeresztette fegyverét.

- Mit bánom én, ha megeszed... Edd csak, de akkor mars rögtön a sorba! - egyezett bele végül.

- Köszönöm, asszonyom! - harapott bele a finomságba Zsolti újra, miközben a sorba lépett.

- Te! - szúrt ki most engem, mire lazán felrántottam a szemöldököm. Láthatólag ez a reakció nem csak a nagyim idegeit sértette. - Csak ne húzogasd itt nekem a szemöldököd, fiatalember! - szólt rám, mire szemtelenül vigyorogva még feljebb rántottam a szemöldököm, ezzel végképp kiidegelve a vonalzós gyilkost. - Na! Ne húzd ki a gyufát, már az első napod előtt, nem éri meg! És vedd ki a füledből azt a fülhallgatót, ha veled beszélek! - parancsolta, mire a lehető leglassabban engedelmeskedtem. - Irány a sor! - szúrta még oda, majd Dávidhoz fordult. - Teszed le rögtön azt a telefont! Mit képzelsz magadról, hogy levideózhatsz engem engedély nélkül?! Na, így máris jobb. És huzás a sorba! - miután Dávid rázkódó vállal beállt mögém a sorba, váltottunk egy szórakozott, „ez a nő kész" pillantást, majd figyeltük a hárpia további rendezkedését. A két csendes gyerekkel nem volt sok baja, bár az egyikük szemmel láthatóan egy szót sem értett a mondandójából. Az olvasgató tagot két mondatban lerendezte, majd elkezdett minket számolgatni. - Kettő hiányzik. Á, megvagy, lányom! - fordult Virághoz, aki még mindig félreállva szórakozott a víztócsával. - Ne rugdosd a pocsolyát, ő sem bántott téged! És legyél szives befáradni a sorba. Na, ki a tizenkettedik? - kezdett forgolódni, de nem talált több gyereket. - Imre, hol az utolsó? - kérdezte az ofőt.

- Máday asszony, az egyik diák nem jön a gólyatáborba - magyarázta Haller, mire „Máday asszony" biccentett egyet, jelezve, hogy megértette és az a-sokéhoz hasonló instrukciókat inzézve hozzánk, felparancsolt minket a buszra. Nos, nekünk kevésbé sikerült a fegyelmezett légkör, és az ülésrend sem érkezéses szempontban alakult ki.

Körülbelül hat kilót fogyhatott az újdonsült ofőnk, mire mindenki helyet foglalt a buszon. Máday pedig feltétlenül szükségesnek érezte, hogy az utolsó pillanatig a busz ajtajában álljon, és szúrós szemmel meredjen hátra felé. Ami már csak azért is volt jó, mert Ricsivel, Zsoltival és Dáviddal nekünk jutott (vagyis mi foglaltuk el) a leghátsó, négyes hely, így az igazgatóhelyettes tökéletesen ránk látott. És egyébként ordított is :)

Amúgy az ülésrend valahogy így sikerült: elől az a-sok, ők nem érdekesek, utánuk a pszicho csaj, egyedül; mögötte a két csendes gyerek; mellettük Andris és Robi; a következő sorban egyik oldalt magában olvasgatott a felettébb unszimpatikus (haha, seggfej) névtelen fiú; a másikon Virág meredt kifelé az ablakon, fülében ordított valami gyenge pop szám, amit, miután mi jól lefújjoltunk (oké, ez így baromi bunkón hangzik, de ő maga mutatta és kérdezte a véleményünk, Ricsi meg megmondta, mi meg röhögtünk... ez után az emó nem szólt hozzánk, amit mi valahol mélyen belül talán bántunk, de amúgy nem zavartattuk magunkat), egészen egyszerűen kikapcsolta és elővette a vázlatfüzetét. És ott voltunk mi. Sorban, Zsolti, Dávid, én és Ricsi. Borzasztó gyorsan megtaláltuk a közös hangot, a kövezkezőkben pedig leginkább egymáson röhögtünk, de néha azért értelmes dolgokat is megbeszéltünk.

Ricsi bevallotta, hogy egy évvel idősebb nálunk (nálam nem), de magyarázkodásba nem fogott. Megtudtuk róla még, hogy hatalmas Korn-fan, gitározik és deszkázik is. Ez lenne a fontos része a bemutatkozásának, de ő még megtoldotta pár olyan infóval, mint hogy hat éves korában elcsászkált egy nyaralás alkalmával, és egy hippi fesztiválon kötött ki, ezek után a szülei két évig járatták pszichológushoz, hogy kineveljék belőle a „szeretem az egész világot, szeressen viszont" látásmódot, minek hatására újabb két évig „az élet szar, tehát én is leszarom" elvet támogatott, és mikor a szülei már végképp kétségbeesetek, valahogy átesett a holtponton és onnantól egészen normális volt. Aha. Az út során végig a könyökét próbálta megnyalni, és miután mi egészségesen kiröhögtük miatta, felhagyott a próbálkozással, és... és onnantól a mi könyökünket nyalogatta. Egyébként vele értettem szót leginkább, és azt hiszem, fordítva is így volt. Valahogy mindketten megnyugtatónak találtuk a sok közös vonást. Deszka, gitár, túlkórosság :)

Na, nem mintha a másik két srác annyira távol állt volna tőlünk. Dávid például rögtön szimpatikus lett, amint megjegyezte, hogy hívjuk Dave-nek. Először is, egyenlőre sokkal inkább az angolra van ráállva az agyam, így a rengeteg magyar név között szinte megváltás volt egy ilyen becenév. Másodszor, így legalább nem csak nekem volt külföldi nevem. Harmadszor pedig, és talán ez volt a legfőbb ok, amiért tetszett a helyzet, kicsit otthonosabban éreztem magam tőle. Mert bár nem úgy tekintek az Egyesült államokra, mint az otthonomra (Magyaroroszágra sem, igazából homeless vagyok), azért mégis csak ott töltöttem eddigi életem nagy részét. Amúgy Dave igazi Ifan volt (Ipbone mániás), volt egy kisebb összezördülésünk is emiatt, mikor megjegyeztem, hogy én a BlackBerry-ben hiszek. A vita körülbelül három percig tartott, ezalatt a három perc alatt egy úgy-ahogy épkézláb érvelést hárítottam félszavakkal, aminek egyszerűen az lett a vége, hogy miután már csak annyit mondogattunk „tudom, amit tudok" - „persze, én is" - „de nekem van igazam" - „hiszed te" - „nem hiszem, tudom" - „rosszul tudod" és akkor újra a „tudom, amit tudok"-tól, végül elröhögtük magunkat és támát váltottunk. Dave-ről fontos még tudni, hogy az apukája fontos ember valami fontos cégnél, ő pedig fontos apukájának, tehát maga Dave is fontos. Mikor ezt így kimondta, Ricsivel komolyan összenéztünk. Aztán kitört belőlünk a röhögés. Dave fél percig zavartan próbálta védeni magát, de mire Zsolti is bekapcsolódott a nevetésbe, feladta, és ő is rákezdett. Dave és az apja kapcsolata viszont igazán különleges, egyszerre apa-fia és mester-tanítvány dolog. Mellékesen a fiú elhalaszthatatlannak gondolta, hogy teló számot cseréljen mindannyiunkkal, ami eddig rendben is lett volna, csak aztán miután Zsoltinak visszaadta a mobilját, az akkor éppen ropit falatozó fiúból kiszakadt egy kiadós röhögőgörcs és még mindig vihogva fordította felénk a telóját. Két új szám szerepelt benne, az egyik Dave névvel, a másik szám fölött pedig ez a szöveg szerepelt: Mr. Felmayer Iszakértő. Tíz perc múlva egyébként nem csak hogy az én telómban is bent volt mind a két szám, az arcizmaim már sajogtak a folyamatos mosolygástól.

Zsolti nem sokat árult el magáról, gyakorlatilag egész úton talált valami agyhalott témát, és végig tartotta a hangulatot. Vagyis a folyamatos röhögcsélést. Ezek szerint ő ilyen poéngyáros arc volt.

Mind a hármukkal máris egész jól kijöttem, még az sem zavart az ismerkedésben, hogy nem a szokásos „újabb haver, lehet hogy hiányozni fog, mikor..." módon tekintettem rájuk, hanen nagyi szavainak hatására inkább „újabb haver, lehet hogy végigröhögjük majd a közös időt" -féleképpen. És ez egyszerre ijesztett meg és vidított fel, mert fura volt valamire úgy tekinteni, mintha akár állandó is maradhatna az életemben, és nem csak egy múlandó fejezetként.

...

𝔸𝕫 𝕦́𝕥 𝕧𝕒𝕝𝕒𝕞𝕚 𝕜𝕦𝕣𝕧𝕒 𝕙𝕠𝕤𝕤𝕫𝕦́𝕣𝕒 𝕤𝕚𝕜𝕖𝕣𝕖𝕕𝕖𝕥𝕥, 𝕞𝕖𝕣𝕥 𝕞𝕚𝕜𝕠𝕣 ℤ𝕤𝕠𝕝𝕥𝕚 𝕞𝕖𝕘𝕖𝕥𝕥𝕖 𝕒 𝕜𝕒𝕜𝕒𝕠́𝕤 𝕔𝕤𝕚𝕘𝕒́𝕛𝕒́𝕥, 𝕖𝕝𝕠̂𝕣𝕒́𝕟𝕥𝕠𝕥𝕥 𝕒 𝕥𝕒́𝕤𝕜𝕒́𝕛𝕒́𝕓𝕠́𝕝 𝕖𝕘𝕪 𝕔𝕤𝕠𝕞𝕠́ 𝕖́𝕕𝕖𝕤𝕤𝕖́𝕘𝕖𝕥, 𝕖́𝕤 𝕜𝕚𝕓𝕦𝕜𝕜𝕒𝕟𝕥 𝕖𝕘𝕪 𝕂𝕚𝕟𝕕𝕖𝕣 𝕥𝕠𝕛𝕒́𝕤 𝕚𝕤. Legutoljára öt éve láttam ilyet a boltok polcain kívül, Dave valószínűleg hasonlóképp, mert együtt meredtünk szó nélkül a kis csokira. Ricsi azonban rögtön elemében volt.

- Na de jó, kinder tojás! - kapta fel a kis édességet. - Zsolti, nekem adod az ajándékot? - Majd a füléhez emelve megrázta azt, hátha kitalálja, mit rejt a benne lévő kapszula. Nem csodálkoztunk, hogy nem találta ki. Azon viszont igen, ami ez után jött.

- Hmmm... Ha Ninja Go-s akkor nem - töprengett amaz hangosan. Három egész másodpercig bámultam rá, hátha benyögi, hogy „vicc volt, de miért is kell az neked?", de nem így volt. Halál komolyan gondolta az üzletet, a következő pillanatban pedig már bontotta is a Ricsi kezéből kikapott tojást. Aztán szétnyitotta, majd rátenyerelve kinyitotta a belsejében rejlő sárga kis dobozkát. Amiből kiesett egy piros ninja.

- Hőőőő - háborodott fel Ricsi, mikor Zsolti zsebre vágta a vackot. Merthogy az volt. Egy vacak.

- Most mi van? Mondtam, hogy ha Ninja Go-s, akkor megtartom - vigyorodott el csokis szájjal Zsolti.

- Öhm... Zsolti, a csomagoláson rajta volt, hogy ez egy Ninja Go kiadás - emelte fel a szemetet Dave, mire a mellettem ülő fiú újra „hőőőő"-zött egyet.

- Igen, tudom - vigyorgott tovább Zsolti. Erre Ricsi nem „hőőőő"-zött, hanem ugrott és megpróbálta elvenni a fiú zsebéből a kis bábut. Mi Dave-vel egy ideig csak pislogás nélkül bámultuk a kacat miatt verekedő haverjainkat, majd ő elkezdte videóra venni az egészet, mire én felröhögtem. Hát, ezt úgy is le lehet reagálni. Egyébként az újabb rögtönzött bunyó felkeltette a buszon utazó többiek figyelmét is, de mielőtt Andris és Robi csatlakozhattak volna az ütlek-verlekbe, Haller jött hátra, a fejét fogva.

- Zsolt, Ricshárd! - szólította a két idiótát. - Hagyjátok abba! - förmedt rájuk, mire Ricsi amolyan „felőlem" vállrándítással elengedte a Zsolti által még mindig szorongatott ninját. Aki erre nem volt felkészülve, és a lendülettől kiengedte a kezéből a játékot. Az így kirerpült a nyitott (állt a levegő a buszban, kint legalább fújdogált a szél) ablakon. Mind a négyen felpattantunk, hogy kövessük a piros vacak útját. Dave folyamatosan videózott, Ricsi és Zsolti bosszankodott, én pedig elkáromkodtam magam, mikor a bábú batáris véletlenként berepült a minket lehúzott ablakkal előző kocsiba, egyenesen a... a sofőr kezében tartott papír pohárba. Aminek a tartalma így teljes egészében kiömlött a műszerfalra, ennek hatására pedig a benne ülő ember satufékezett egyet, majd ránk ordított.

- Basszátok meg! - és ehhez megállás nélkül dudált. A buszsofőr lehúzódott, minket követett a "megtámadott" Kia, és amíg az ofő kétségbeesetten sétált le a buszról, mi mind lefagyva pislogtunk. A pillanatot egy ismerős hang szakította meg. Egy könyv csapódása. Azonnal az előttem lévő dupla ülésre kaptam a fejem, ahol a könyvmoly csávó tápászkodott éppen fel. Mindenki csendben figyelte (és amúgy követtük is le a buszról), ahogy Haller után megy, majd a nyitott ablakon át végighallgattuk, ahogyan bekapcsolódik a felnőttek beszélgetésébe. Az ofővel ordibáló ember kábé két szót, ha értett a fiú jogi maszlagából, tehát mikor az befejezte a mondandóját, csak értetlenül pislogott rá. Egyébként mi sem tudtuk, miről beszélt, de engem nem is ez érdekelt. Hanem hogy hogy tudja valaki harminckét percen keresztül (számoltam!!!) megállás nélkül lökni a dumáját egy ilyen észveszejtően unalmas dologról, mint a... nos, ha jól értettem, akkor az elfogadhatatlan indokok a feljelentésre. Elvileg ez egy ilyen volt, de mire befejezte a karattyolást, már csak az érdekelt, hogy ha most kilököm egy kocsi elé, az véletlen emberölésnek minősül-e? Nem, igazából ez sem érdekelt, de jó volt elképzelni, hogy végre befogja a száját, és még én sem kapok érte életfogytiglani bűntetést. Lehet, hogy egy picit irritált a gyerek. Csak egy picit...

Mi, négyen pedig aztán a férfi elé álltunk, aki éppen akkor rakta le a telefonját (a feleségével beszélt, helyzetjelentés) és bocsánatot kértünk tőle. Most, hogy elpárolgott belőle az adrenalin (meg Neményi után az életkedv is, ezt mondjuk megértem), már kevésbé volt idegbeteg.

- Amúgy elárunátok nekem hogy hogyan sikerült az a kurva pontos dobás? - kérdezte félig szórakozottan, félig kíváncsian. Elvigyorotunk. És aztán rám jutott a feladat hogy értehtően elmagyarázzam, mi történt. Az ember hitetlenül elröhögte magát aztán elköszönt és elhajtott. Mi meg még egyszer elnézést kértünk, utána intettünk és visszamásztunk a buszra.

Amúgy ez a szünet tette olyan végtelenül hosszúvá az utat. Egyébként összvissz két órácskát buszoztunk, míg megérkeztünk egy kisvárosba az isten háta mögé. Vagyis, elvileg még valahol Magyarországon voltunk, de arról fogalmam sem volt, hogy hol.

Mikor a cuccaimat lekapva a buszról körbefordultam a kilencedikesek között, mellen csapott a felismerés. Szent Johannás lettem.