Az első sulis napom egész jól és gyorsan eltelt. Részt vettem az első akadémiás óraimon, amik egyébként nem is voltak sokkal másabbak, mint az eddigiek, azzal különbséggel, hogy itt tényleg csak azt tanultunk, ami igazán fontos volt, na és persze a természetfeletti lények élettörténetéről, működéséről és egyéb szükséges dolgokról, amik előfordulhatnak velünk az életünk során.

Az osztálytársaim körében viszont hamar fényderült a béna titkomra, miszerint nem vagyok se Látó, se ura az erőmnek. Sajnos nem tudtam nem elkerülni, hogy kiderüljön, és biztos voltam benne, hogy a nap végére már az egész iskola értesült a dologról.

Viszont az óráim vége egy dolgot jelentett. Hogy megkellett keresnem Raphaelt.

Anélkül, hogy visszamentem volna a szobámba, indultam meg a fiú keresésére. Nem akartam húzni az időt és tudtam, hogy ha belépek az újdonsült szobám ajtaján, nem akarom majd elhagyni azt. Beszélnem kellett az angyallal, bármennyire is ideges lettem, akárhányszor csak rágondoltam. Ráadásul a Raphaelről keringő pletykák se segítettek rajtam. Féltem milyen lesz egy ekkora hatalmú, bukott arkangyallal találkozni. De valahol a lelkem mélyén mégis vártam a vele való találkozást. Egyrészt látni akartam magát egy angyalt, másrészt szerettem volna minél hamarabb megkezdeni a Látás tanulását. Szerettem volna rájönni, ki is vagyok valójában. Ehhez pedig a Látás elengedhetetlen volt.

Így hát egyenesen Raphael szobájához vettem az irányt. A kis lapot szorongatva, amit még az igazgató helyettes asszony adott, kerestem fel a szobáját, majd egy hatalmas lélegzetet véve bekopogtam. Összeugrott gyomorral vártam, hogy kitáruljon előttem a barna ajtó, de ez nem történt meg. Még egyszer bekopogtam, most egy fokkal határozottabban, de akkor sem történt semmi. Az angyal nem volt a szobájában. Legalábbis reméltem, hogy ezért nem nyílik ki az ajtaja.

Bosszúsan álldogáltam a fiúk részlegén. Ugyanis fogalmam sem volt, hogyan kereshetném tovább. Ekkor pont egy fiú sétált felém a folyosón, és furcsa tekintettel meredt rám és Raphael ajtajára.

-Szia! Tudod ki lakik itt?-szólítottam meg, az ajtóra mutatva.

-Persze.-felelte bizonytalanul, miközben az ajtóra nézett, de mindössze csak egy másodpercig. Utána lesütötte a szemét, mintha valami rosszat tett volna.

-Raphael igaz?-kérdeztem rá, mire a fiúnak elkerekedett a szeme. Meglephette, hogy hangosan kiejtettem az angyal nevét, de azért bólintott.-Nem tudod esetleg, hogy hol van most?-érdeklődtem, mire a srác úgy nézett rám, mintha teljesen idióta lennék, amiért Raphaelt önként és dalolva keresem.

-Öhmm...hát...általában a könyvtárban szokott lenni.-dadogta félénken, mire máris már fejben a könyvtárhoz vezető utat kerestem.

Gyorsan megköszöntem a fiú segítségét, majd már sietve el is indultam.

Az odajutásom nem ment valami zökkenőmentesen. Először teljesen rossz irányba indultam el, aztán már a nagy eltévedésem közepette egy diákot kellett leszólítanom, hogy igazítson el. Ez az iskola egy kész labirintus volt.

Végül megkönnyebbülten estem be a könyvtárba, miután nagy nehezen megtaláltam. Odabent egyből arcon csapott a könyvek jellegzetesen, kellemes illata. Csillogó szemmel kémleltem körbe a polcokkal teli helységet, amik a padlótól a plafonig tele voltak egymás mellett sorakozó könyvekkel. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy miért is jöttem, elfogott a könyvek iránti szeretetem.

A könyvtáros hangja zökkentett ki az álmodozásomból.

-Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben?

-Jaj nem, köszönöm. Csak nézelődni jöttem.-hazudtam, miközben otthagyva a nőt elindultam egyenesen a sorok között. Már most láttam, hogy nem egy kis könyvtárral van dolgom. Így megszaporázva a lépteimet indultam meg Raphael keresésére. Nagyon reméltem, hogy itt találom, viszont nehezítette a dolgot, hogy fogalmam sem volt, hogy nézett ki. Csakis az érzékeimre hagyatkozhattam. Bíztam abban, ha meglátom, tudni fogom hogy ő az.

Szerencsére szinte alig volt itt valaki. Nem tolongtak a diákok, így könnyű volt szortírozni.

Épp mikor egy újabb sorba fordultam be, egyszer csak támadt egy érzésem. Magam sem tudom, hogy pontosan hogyan történt, de olyan volt, mintha tudtam volna merre kell keresnem a fiút. A lábam automatikusan vitt előre, cikázva a polcok között, mikor az ablakokhoz érve megláttam egy fiút a párkányon ülve. Amint megpillantottam az alakját, egyből tudtam, hogy ő az. Raphael ott ült a hátát a falnak vetve, egyik lábát a párkányon behajlítva tartva, míg a másikat a padlóra lelóghatva egy könyvvel a kezében, amit elmélyülten olvasott.

Bár még sosem láttam a fiút, mégis egyszerűen éreztem, hogy ő az. Csodálkozva bámultam, miközben egyből az első gondolat, ami eszembe jutott róla az volt, hogy a fiú gyönyörű volt. Vékony, sportos testalkata úgy helyezkedett el az ablakban a széles vállaival, mint egy festmény a vásznon. Az egész megjelenése sugárzott magából valamiféle természetfeletti szépségét. Egyszerűen az angyal hatása alá kerültem, főleg mikor a tökéletes arcára meredtem, ami tiszta bőrével, éles állkapcsával, kék szemeivel és hosszabb barna tincseivel elnyerte volna a Mister szépe versenyt.

Az egész megjelenése gyönyörűséget és egyfajta erőt sugárzott. Magam sem hittem el, hogy egy angyal, sőt egy bukott angyal is ennyire szemkápráztató lehet.

Gombóccal a torkomban léptem közelebb hozzá, miközben a zsigereim csak úgy kiáltottak, hogy lépjek közelebb ehhez a gyönyörűséges, természetfeletti lényhez. De mikor megálltam mellette Raphael fel sem nézett rám. Tovább olvasta a könyvet, mintha ott se lennék.

-Öhm...hello!-köszörültem meg a torkom idegesen-Te vagy Raphael, igaz?-kérdeztem rá a biztonság kedvéért-Én Kristen Keller vagyok, az új lány. Biztos hallottál rólam...-mondtam, de végül a szavaim elhaltak, ugyanis olyan volt, mintha a fiú nem is érzékelte volna, hogy ott vagyok. Konkrétan magamban beszéltem.

Nem tudtam eldönteni, hogy most csak szórakozik velem vagy ennyire belemélyült abba a nyamvadt könyvbe, amit olvasott?

-Hahó!-lengetem meg a kezemet előtte, egy kicsit fentebb emelve a hangomat, de az angyal csak lapozott még egyet a könyvében, teljesen kizárva a valóságot. Talán süket lenne?

Hirtelen ötlettől vezérelve a vállához értem, hátha kitudom zökkenteni az olvasásból, mire nem várt dolog történt.

Szinte alig érintettem meg a fiút, a bőrömet elektromos áram rázta meg. Megijedve a hirtelen ért csípős érzéstől elkaptam a kezem, Raphael pedig végre rám kapta a tekintetét. Dühösen izzó, kék szemei lyukat égettek belém.

-Ne merészelj még egyszer hozzám érni!-a hangja szinte csak halk suttogás volt, mégis olyan erős határozottság hallatszott belőle, hogy az össze végtagom megmerevedett ijedtemben.

-Én nem akartam...-próbáltam mentegetőzni, de Raphael félbe szakított.

-Mégis megtetted!-mennydörögte, hangjával ostorként csapva le, de mégis mikor belenéztem gyönyörű, természetfeletti szemeibe, elvesztem bennük. Annyira szép kék szemei voltak. Tengerek és óceánok jutottak róla eszembe.

-Azt hittem süket vagy.-vágtam rá meggondolatlanul, mire az angyal bírálóan felvonta fél szemöldökét. Egyszerre éreztem ezt a világ legszexibb tekintetének, miközben tudtam, hogy ostobának néz. Nem is méltatott további válaszra, ismét a könyv lapjainak szentelte figyelmét.-Segítened kell nekem.-közöltem, de Raphael ismét nem méltatott a figyelmével-Most megint azt akarod, hogy hozzád érjek?!-csattantam fel mérgesen. Untam már, hogy nem volt hajlandó meghallgatni.

Ki gondolta volna, hogy az angyalok ennyire idegesítőek?!

-Ha megpróbálod, levágom az egyik ujjad!-morrant rám, de meglepő módon nem hatott meg a fenyegetése-Nem tudok segíteni, most pedig tűnj el!-próbáld lerázni, mire felment bennem a pumpa.

-Már pedig segíteni fogsz nekem! Tudom, hogy képes vagy rá, különben nem te hozzád küldött volna az igazgatóság. Meg kell tanítanod a Látásra, akár tetszik akár nem! Felőlem befejezheted a kis könyvedet amit olvasol, megvárom, de nem fogsz megszabadulni tőlem.-vágtam a fejéhez indulatosan, mire én magam is kissé megszeppentem, hogy így mertem beszélni egy bár bukott, de akkor is volt arkangyallal. A szám elé kaptam a kezemet ijedtemben, hogy ilyesfajta szavak buktak ki a számon. Megint hamarabb cselekedett a szám, mint az agyam. Ez jellemző volt rám. Raphael is, bár nem mutatta meglepődhetett rajtam, ugyanis ismét felkapta rám a fejét és hosszú perceken keresztül csak nézett rám. Fogalmam sem volt, hogy most mit is kéne csinálnom. Hogy inkább rohanjak el és vissza se nézzek, vagy várjam ki az angyal rám zúduló dühét.

De Raphael csak nézett. Engem vizsgálgatott, és más helyzetben biztos zavarba jöttem volna, most csak egyszerűen féltem. Megdermedtem a félelemtől.

-Este 6-kor legyél a szobám előtt. Ha egy másodpercet is késel elfelejtheted, hogy egy percet is foglalkozok veled!-mondta mogorván, mire megkönnyebülten kifújtam az eddig visszatartott levegőt. Ezek szerint hajlandó volt tanítani.-Most pedig menj!-tanácsolt el magától ellentmondás nem tűrően, miközben újra a könyvet kezdte el olvasgatni.

Egy másodpercig sem tétováztam. Engedelmeskedve az angyal szavainak sarkon fordultam és kisiettem a könyvtárból. Minél messzebb a gyönyörűen ördögi teremtménytől.