-Jó napot!-találtam szembe magam az asztalnál ülő Mr. Kressel, aki az érkezésemre levette a szeméről az olvasó szemüvegét és felpillantott az előtte heverő papírtömegből, amit a betoppanásom előtt olvasott.

-Üdvözöllek Kristen! Kérlek foglalj helyet.-mutatott a vele szemben lévő székre, mire egy rövid habozás után belecsusszantam a bőrfotelbe.-Remélem nem szakítottam meg semmilyen fontos programod.

-Nem, dehogy.-tiltakoztam jókislány módjára, mire az igazgató letett a kezéből mindent, és hátra dőlve maximálisan felém fordította minden figyelmét.

-Nem akarlak sokáig feltartani. Remélem most már teljesen jól vagy a történtek után.-nézett mélyen a szemembe, mire éreztem, hogy az eddigi merev tartásom enyhül és kiszakad belőlem az eddig benttartott feszült levegő. Ahogy gondoltam! Persze, hogy Mr. Kress csak ennyit akart, tudni hogy hogy vagyok. Nem voltam bajban.

-Igen, teljesen meggyógyultam.-ez majdnem igaz volt. Már csak néha, néha gyengült el a lábam. Viszont szédülésnek nyoma se volt.

-Ezt örömmel hallom.-mondta mindezt egy majdnem mosollyal az arcán, mire bólintottam és vártam hog elbocsátson, elengedjen az utamra, de az igazgató csak ült és nézett maga elé csendben. Zavartan bámultam hol rá, hol a köztünk lévő asztalra, hogy mégis most mire vár. Mit akar még?

-Emlékszel a gyerekkorodra?-a kérdés olyannyira meglepett, hogy nagy levegőt véve hátra hőköltem, mint akit arcon csaptak.

-Tessék?-sikerült kiböknem teljesen összezavarodva nézve az igazgatóra. Most mégis miért kérdez tőlem ilyet?

-Elnézésedet kérem!-torzult el az arca, mintha valami szörnyű dolgot tett volna-Nem akartalak felkavarni.-szabadkozott, miközben idegesen tördeltem az ujjaimat, amik ragacsosak voltak az izzadságtól.-Azért kérdeztem, mert van itt neked valami Kristen, amit odaszeretnék adni.

-Mégis mit?-zavarodtam össze teljesen.

-Tudod, évekkel ezelőtt volt egy szokás. Az átváltozni készülő farkasok számára a családjuk mindig készített valami emléktárgyat. Valamit, amit a farkassá változó gyerekeknek adtak, mint egy jelképes jutalomként, amiért végre igazi falkataggá váltak és átestek életük legmegpróbáltatóbb eseményén. Ma már ez nem valami gyakori, de régen ez egy nagyon szép hagyomány volt. És van itt valami, ami téged illet. Nem az én feladatom lenne átadni ezt neked. De ismerve a körülményeket...-mondta, miközben kihúzta a mellette lévő fiókos szekrényt és kiemelt belőle valamit. Egy...egy nyakláncot. Egy viszonylag réginek látszó barnás madzagon egy rombusz alakú medál lógott. Amint megláttam, magam sem tudom miért, de a szívem hevesebben kezdett el verni és nem tudtam levenni róla a szemem.

-Ez...ez az enyém?-nyúltam volna érte, de Mr. Kress nem nyújtotta felém. Ő is megbabonázva nézve a medált, folytatta.

-Igen. Nos a baleset után, amiben a szüleid meghaltak,-nézett ismét rám, mire hirtelen kaptam felé a fejem. Ez mégis hogy jött ide?-az egyik felderítőm kimentette ezt. Ezt a medált. Édesanyukád medálját.-közölte, mire éreztem, hogy elsápadok és nehezebben veszek levegőt.-Ezt sikerült kimenteni. Én nem ismertem olyan jól édesanyádat, de azt tudom, hogy ez volt az ő átváltozás utáni ajándéka, amit a családjától kapott. Bizonyára sosem vette le. Most pedig biztos örülne, ha a tiéd lenne.-nyújtotta felém a zöld medált, mire a kezem remegni kezdett, ahogy felé nyúltan és elvettem. Nyirkos ujjaim kellemesen záródtak a hideg medál köré, miközben a szívem ezerrel vért, mintha lefutottam volna egy maratont.

-Ez...-szerettem volna mondani valamit, megköszönni vagy bármi, de nem ment. A kezem remegve záródott össze a nyaklánc körül, miközben lehunytam a szemem és próbáltam uralkodni az érzéseimen.

A szüleim halála után nem maradt utánuk semmi. Egy nyamvadt fotó, ruha vagy akár egy tárgy sem. Semmim sem maradt, ami emlékeztetett volna rájuk, ami igazolást adott volna a létezésükről, arról, hogy hogy néztek ki, és hogy vajon szerettek-e engem. Rajtam kívül senki sem maradt belőlük.

Erre itt volt ez a medál. Édesanyukám medálja, amit 14 éves korában kapott az átváltozása napján és egészen a haláláig vele volt.

Most pedig itt lapult a kezemben.

-A szüleid büszkék lennének rád, Kristen.-törte meg a beállt csendet Mr. Kress szomorú hangja, mire hirtelen kaptam fel rá a fejem és megéreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon. Észre se vettem, hogy némán sírtam.

-Nem.-feleltem, mire Mr. Kress meglepetten nézett vissza rám.

-Ezt meg hogy érted?

-Azt kérdezte, emlékszek-e a gyerekkoromra. Nem. Vagy ha igen, akkor is csak pár halvány foltra. De igazából fogalmam sincs, hogy hogy néztek ki a szüleim, hogy kedvesek voltak-e és hogy miket csináltunk együtt. Nem emlékszek semmire sem. Ha maga, vagy én nem lennék itt bizonyítékként, talán még a létezésükben is kételkednék.-álltan fel a helyemről. Nem bírtam tovább itt ücsörögni. Meg sem vártam, hogy az igazgató válaszoljon. Tisztelet ide vagy oda, egy szó nélkül kisétáltam az ajtón.

A gondolataim ezerrel cikáztak, amikor a folyosón haladva sétáltam előre. Valamerre. Igazából fogalmam sem volt hova és merre megyek csak azt tudtam, hogy nem állhatok meg.

Fájt. Rendesen fizikai fájdalmat éreztem a szüleim után. Miért kellett meghalniuk? Miért hagytak magamra? Miért csak ez a medál maradt belőlük?

Legszívesebben ordítottam és sikítva szétvertem volna valamit, annyi feszültség volt bennem, miközben teljesen elveszve kóboroltam előre.

-Kristen.-hallottam meg halványan a nevemet-Kristen!-szólt határozottabban a hang, amikor is valaki beállva elém a vállamnál megfogva megállított.-Mi történt?-kérdezte, mire kábán pillantottam fel egy vakítóan kék szempárba.

Raphael

-Egy csődtömeg vagyok.-m3redtem rá elkeseredetten, miközben a hangom megbicsaklott, és szerettem volna megtenni előre egy lépést, de nem hogy Raphael nem engedte. A lábam most gondolta azt, hogy megfárad, igy a jobb térdem összehajlott és kis híján elestem, de Raphael a derekamnál elkapva megtartott.

Rá kellett döbbenem, hogy túl közel vagyunk egymáshoz és a testünk túl sokhelyen érintkezik.

-Le kéne ülnöd.-jelentette ki, miközben az egyik fal mellett kihelyezett padhoz húzott és támogatva engem leültem. Rögtön utánam helyet foglalt ő is, miközben az arcomat tanulmányozta.-Mi történt?-tette fel újra a kérdést.

-Ez.-mutattam a görcsösen medált szorongató ujjaimra.-Az anyámé volt.-nevettem fel szárazon, pedig semmi vicces nem volt az egészben. Talán az, hogy kb most először ejtettem ki ezt a mondatot hangosan a számon.

-Szép.-állapította meg, mire kissé meglepődtem és egyben lazult a vállamban a feszültség. Raphael nem kezdett el faggatni, hogy került hozzám ez a medál és hogy mi ez. Csak ült mellettem és nézte velem együtt anyám nyakláncát.

-Az.-értettem egyet elcsukló hangon, amikor is Raphael az arcomra nézett és felém nyúlt a keze. Szinte még levegőt venni is elfelejtettem, ahogy az arcomhoz nyúlva a fülem mögé simította az egyik elkóborolt tincsemet, majd egy rövid habozás után az egyik ujja fájdalmas gyengédséggel az orcámra simult.

-A fájdalom és a könnyek normálisak. Nem vagy csődtömeg.-suttogta, mire akkor döbbentem rá, hogy sírok, Raphael pedig az ujjával az arcomon végig folyó könnyeket törölte le.

-Utálok így érezni.-vallottam be egy sóhaj kíséretében, miközben csukott szemmel élveztem Raphael meleg ujjait a bőrömön, ahogy apró mozdulatokkal végigszántják az arcom.

-Éld meg a fájdalmat, add ki magadból utána pedig vedd át az irányitást. Gondolj az örömteli részére.-mondta, mire kinyitottam a szemem, Raphael pedig elhúzódott tőlem, elengedve az arcomat, mire egyből kirázott a hideg.

-Mégpedig?

-Végre van valamid, ami a szüleidhez köthető. Ráadásul édesanyád a medálon keresztül mindig veled lehet.

--------------------
🐄Sziasztok!🐄

Folynak folynak az események.😁

Ha választhatnátok, ti milyen természetfeletti lény szeretnétek lenni? (vámpír, vérfarkas, sárkány vagy angyal)

Köszönöm a 36.1k megtekintést! ❤️

Ui. Milyen más könyvet olvasnátok még tőlem? Most terveimben szerepel egy sci-fi és egy újabb romantikus. 🥰
(De persze csak ha befejeztem ezt a könyvem.)