-Úgy tudtam!-rontott be a gyengélkedőre Devon, és perceken belül a nyakamba vetette magát hasonlóan, mint Ruby.

Már délután volt és a kapott fájdalomcsillapítótól kicsit jobban éreztem magam, így boldogan nevettem fel a barátom láttán.

-Mit is?

-Hogy farkas vagy!-kiáltott fel vidáman-Úgy tudtam!-ismételgette-Ruby elmesélt mindent. Szegénykém.-ült le mellém-Hogy élted meg?

-Hát nehezen. Raphael nélkül nem is ment volna.

-Áh Raphael.-vigyorodott el, mire egyből a fejemet ráztam felé.

-Devon, ne kezd!

-Nem, én nem!-tiltakozott huncutul-Üdvözöllek a falkában! Majd ha jobban leszel beavatlak mindenbe, amit csak tudnod kell. Oh, ez olyan fantasztikus! Legközelebb már együtt tölthetjük a teliholdat.

-Igen.-mosolyodtam el a lelkesedésén.

Miután Devon elment meglátogatott még Rachel és Veronica is, Ruby pedig szinte egész nap mellettem volt. Egyedül Raphael nem jött el hozzám. Nem értettem miért. Annyira gyengéd és kedves volt velem az éjszaka, most pedig nem volt sehol, ezt pedig nem tudtam hova tenni.

És ez így ment egész héten.

Az első 3 nap bent tartottak a gyengélkedőn, amíg végre összenem tudtam szedni magam annyira, hogy fel tudjak magamtól is ülni és megtudtam tenni pár lépést. De szinte minden mozgás kimerített. Az egész testem izomlázszerű érzéstől sajgott és levoltam teljesen gyengülve. A 4.nap engedtek csak vissza a szobámba, de mindezt csak is úgy, ha továbbra is ágyban maradva pihenek.

Végül egy héttel később mehettem végre suliba.

Izgalommal telve érkeztem meg az első órám termébe. Még bőven volt idő csengetésig, így senki se tartózkodott a teremben, de én ezt nem bántam. Inkább elővettem az előző óra anyagát, hogy átolvasom az óra előtt.

Amikor percekkel később valaki betoppant a terembe. Meglepődve vettem észre, hogy Tristan közelít felém és nem sokkal később ledobta magát a tőlem nem messze lévő padra.

-Szia Kristen!-villantotta meg felém szexi mosolyát.

-Szia Tristan.-köszöntem vissza illedelmesen csak egy pillanatra felnézve rá, utána ismét az előttem levő könyvnek szenteltem minden figyelmemet.

-Hallottam mi történt.-kezdett bele, mire csak egy sóhaj kíséretében felnéztem rá.

-Ki nem?-nevettem fel erőltetetten, ugyanis bármennyire is csak a barátaim és pár itt dolgozó tudott arról mi történt velem a múlt héten gyorsan megtudta az egész akadémia. Mint kiderült a tanárok imádtak egymás között pletykálni és azt véletlenül elfecsegni a diákoknak. Már mindenki tudott a különös átváltozásomról és annak okáról, hogy pár hónappal ezelőtt még csak nem is tudtam, hogy léteznek természetfelettiek.

-Nem semmi.-nézett komolyan a szemembe Tristan. Úgy tűnt, minta büszkeség csillant volna sötét szemeiben.-Most már rendben vagy?-érdeklődött, ami egy pillanatra meghökkentett. Tristan Newman aggódott miattam?

-Fogjuk rá.-vontam vállát nem törődően.

-Szóval mégis csak igazam volt.-vigyorodott el lassan, mire a szemöldököm egyből összeszaladt.

-Miben?

-Hogy farkas vagy. Én meg mondtam már a legeslegelején, amikor még te sem tudtad.-kacsintott rám túlontúl nagy önbizalommal, mire csak mosolyogva a fejemet ráztam rajta.

-Gratulálok.-néztem rá szórakozottan, amikor egy társaság lépett be a terembe hangosan beszélgetve. Amikor észrevettek minket, egy pillanatra elhallgattak, majd tovább folytatták.

-Üdvözöllek közöttünk!-villantotta rám végül Tristan borostyán színű szemét, majd felállva kisétált a teremből. Mosolyogva néztem utána. Vajon az én farkas szemem is ilyen színű volt?

***

A napok csak teltek tovább, én pedig kezdtem egyre jobban érezni magam fizikailag. Egyre kevesebbet gyengült már el a lábam, vagy szédültem meg.

Épp Devonnal és Rubyval ebéltem az egyik nap, amikor is fel tűnt, hogy a velem szemben ülő barátnőm furcsa pillantásokat vett oldalra.

-Mit nézel így?-fordultam én is hátra, de nem láttam semmi érdekeset, így ismét az asztalhoz fordultam.

-Tristan Newman folyton az asztalunk felé bámul.-jegyezte meg értetlenül, mire csak unottan vállát vontam.

-Biztos a csirkecombra fáj a foga. Én vettem el az utolsó darabot, már csak szárny maradt.-haraptam bele az említett ételbe.

-Nem hinném.-mosolyodott el ravaszul Devon.

-Téged néz.-állapította meg Ruby, mire csak a szememet forgattam.-A kérdés már csak az, miért.

-Ha akar valamit úgyis idejön.-legyintettem, de Devon egyáltalán nem így vélekedett a dologról.

-Ez egyértelmű. Kíváncsi.

-Mire?-fordult érdeklődve a vámpír a fiú felé.

-Tristan nagy játékos, szinte minden lány oda meg vissza van érte, kivéve téged. Amikor leakart nyűgözni, lepattintottad magadról, mint egy idegesítő kis molylepkét.-nevetett fel-Így megmaradtál csak egy árnyéknak, akire néha ránéz, de nem különösebben izgatja. Most viszont, hogy ki derült, hogy farkas vagy. Felkeltetted az érdeklődését.-kacsintott rám, mire csak egy grimaszt vágtam.

-De költői vagy ma.-gúnyolódtam vele, mire Ruby szeme elkerekedett.

-Igazad van, Devon!

-Köszönöm.-vigyorodott el magabiztosan, mire közbe kellett vágom.

-Dehogy van igaza!-tiltakoztam.

-Dede, kislány. A nagy farkas rádfogja vetni karmait.-mondta Devon, mire nemes egyszerűséggel áthajoltam az asztalon és jó erősen a mellkasába ütöttem. Devon nevetve állt fel.-Na jól van. mennem kell. Sok sikert!-dobott felém egy csókot, mire kettesben maradtunk Rubyval, és a tekintetem egy magányos asztalhoz révedt, ahol csakis egy személy ült nekem háttal. Egy angyal.

-Téged egészen más valaki foglalkoztat.-jegyezte meg Ruby, mire visszatérített a valóságba és kíváncsian néztem vissza rá, hogy miről beszél.-Még azóta se beszéltetek?-kérdezte szomorúan, mire pontosan tudtam kire gondol.

-Nem.

-Lehet, hogy csak elfoglalt, vagy teret akár hagyni neked a gyógyuláshoz.-próbált jobb belátásra téríteni, de én nem hittem ezekben.

-Lehet, de szerintem csak undorodik tőlem. Raphael nem szereti a kényes dolgokat, én pedig már túl megterhelővé váltam számára a sok nyűggel, ami velem jár. Szerintem beleunt ebbe.-mondtam ki az igazságot, ami egy ideje keserűen motoszkált bennem.

-Nem hiszem!-tiltakozott Ruby, mire csak hevesen bólogatni kezdtem.

-Erről van szó, Ruby. Hidd el.-mondtam csalódottan.

Ezek után még egy darabig egymással szemben ülve beszélgettünk, mígnem elköszöntünk egymástól. Ruby a szobánk felé vette az irányt, én pedig beakartam ugrani a könyvtárba.

A kezemben az ételes tálcával ballagtam kifelé, miközben nem tudtam elkerülni, hogy ne Tristan csapatának asztalánál menjek el.

Rájuk se nézve ballagtam egyenesen az ajtó felé, amikor is egy kar megragadta a kezem és visszahúzott.

-Kristen.-mosolygott rám Tristan hízelgően, miközben izmos karjával továbbra is a felkaromat fogta.

-Tristan.-biccentettem felé értetlenül állva előtte, hogy mégis miért állított meg, miközben az asztalnál ülő társaság is érdeklődve bámult rám, különösen a lányok, akik úgy meredtek rám, mint egy véres húsra, amit szeretnének minél hamarabb szétszaggatni.

-Ülj le hozzánk.-foglalt helyet az iménti helyén, majd a szavait hallva a mellette lévő srác egyből odébb csúszott a padon, mire a szélén ülő lányt majdnem lesodorta. Szegényke.

-Már ettem.-mutattam fel a kezemben lévő üres tálcát.

-Nem is azért.

-Akkor?-vontam fel a szemöldököm.

-A társaságért.-dőlt hátra kényelmesen, miközben kihívóan meredt rám, arcán egy gyönyörű mosollyal.

-Áh!-ért a felismerés-Sajnos sietek.-mutattam az ajtó felé színlelt csalódottsággal, mire az asztalnál páran halkan felkuncogtak egyesek pedig tátott szájjal meredtek rám, amiért kikosaraztam Tristan Newmant. Ismét. De meglepetésemre a fiú nem bosszankodott, továbbra is pajkos mosollyal az arcán meredt rám.

-Te sosem hagyod magad igaz?-rázta a fejét mosolyogva, mire nem bírtam ki és vigyorogva vállat vontam.

-Nincs mese, dolgom van.-feleltem továbbra is jól szórakozva, mire Tristan elnevette magát.

-Jól van. Viszont pénteken szervezek az erdőben egy bulit. Azon ott kell lenned. Most már te is falkatag vagy.

-------------
Sziasztok!

Bocsi, megint megcsúsztam egy napot az új résszel.

A szavazás a ship névre eldőlt. 25 szavazatból 11 szavazattal győzött a:
KRISTEL😇

Köszönöm, hogy ennyien szavaztatok a nevekre.

Köszi a 26.3k megtekintés! 😁