A mai szokásos találkozónk egy kicsit máshogy alakult, mivel Devon előre szólt, hogy késni fog egy kicsit. De kérte, hogy attól függetlenül menjek nyugodtan ki a faházba, majd ott találkozunk.

Így egyedül vágtam át az erdőn a gondolataimba merülve, és örültem hogy egy kicsit egyedül lehetek az újabb szimuláció előtt. Viszont amikor beléptem a faház ajtaján csalódnom kellett, ugyanis kicsit sem voltam egyedül.

Raphael egy könyvet tartva a kezében olvasott a faházban. Az érkezésemre felkapta a fejét, és mint mindig most is jó alaposan végig nézett rajtam, megvizsgálva rajtam minden apró hajszálat, vagy kilógó cérnát. Bár az átható tekintete már nem tudott úgy meghatni mint eleinte, most mégis elkellett fordítanom a tekintetemet. Túlságosan zavarban éreztem magam.

-Szia!-hebegtem odalépve egy random polchoz, amin tüzetesen nézelődni kezdtem, mintha csak keresnék valamit. De igazából csak leakartam foglalni magam, hogy ne kelljen az angyal szemébe néznem. A tegnap történt szimuláció után zavartam éreztem magam Raphael közelében.

-Szia.-köszöntót mélyen csengő hangján, mire kaparni kezdett a torkom, és mély hallgatásba temetkezve idegesen próbáltam lefoglalni a kezeimet a polc pakolászásával, ami elég bénán sikerült. Percek múltán Raphael nem bírta tovább és megszólalt.-Jól vagy?-kérdezte nyugodt érdeklődéssel, mire a meglepettségtől egy könyv kiesett a kezemből.

-Igen, persze.-vágtam rá egy pillanatra ránézve, de mivel rájöttem, hogy ettől csak még idegesebb leszek, ezért a leesett könyvért nyúltam, de nem tudtam felvenni. Raphael gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt mellettem termet és felkapta előlem a könyvet. Ekkor már nem volt menekvés átható tekintetétől. Egyenesen rám bámult mellettem ácsorogva.

-Fejezd ezt be.-rakta vissza a könyvet ismét megvillantva jól ismert bosszús tekintetét.-Most pedig ne hazudj.

-Én nem...-kezdtem volna bele, de Raphael olyan villámló tekintettel nézett vissza rám, hogy inkább egy sóhaj kíséretében máshogy folytattam.-Megvagyok.-néztem fel rá őszintén, mire Raphael szúrós szemmel vizslatott.

-Tegnap szó nélkül elmentél.-jegyezte meg nem tetszően-Mi történt a szimulációban?

-Az nem fontos. A lényeg, hogy túl tettem rajta magam.-léptem el tőle, ugyanis nagyon különös volt Raphaelel ilyenekről beszélgetni. Az érzésekről. Ez nem vallott rá.

Ekkor néma csönd borult ránk. Úgy tűnt Raphaelnek nem volt több hozzáfűzni valója, én pedig cseppet sem akartam tovább beszélgetni a témáról, így kényelmetlenül helyet foglaltam az egyik széken, Raphael pedig a falnak támaszkodva visszatért az olvasáshoz.

A könyv lapjainak susogását hallgattam, miközben az agyam csak nem tudott leállni és kirobbant belőlem a kérdés.

-Te voltál már magányos?-bukott ki belőlem, és abban a pillanatban szerettem volna az egészet visszaszívni. Ilyen hülye kérdést! Hogy tehettem fel neki ilyet?!

Raphael fel sem pillantva a könyvből válaszolt.

-Ki nem?-kérdezett vissza.

-És hogyan lábaltál ki belőle?-haraptam feszengve az also ajkamba, mire Raphael furcsa tekintettel felpillantott rám és összecsukta a könyvet. Maximálisan felém fordította a figyelmét.

-Minden agyban dől el. Nem hagytam, hogy tovább eluralkodjon rajtam.-mondta komolyan meredve rám, mire nyelnem kellett egyet. Olyan tekintettel vizslatott, hogy ugy éreztem a lelkembe lát.

Lehet így is volt.

-Ez nehéznek tűnik.

-Minden csak akarat kérdése. Ha magányos akarsz lenni az is maradsz, viszont ha teszel ellene minden megoldódik.-felelte bölcsen, ami elgondolkoztatott.

-Honnan tudsz ennyi mindent?-tettem fel merészen a kérdést, ugyanis úgy éreztem, ha most nem teszem meg nem lesz rá máskor alkalom.

-Az angyalok...magányos lények.-vallotta be kelletlenül- Utunk során nem igazán találkozunk más fajtársakkal.-ezt nem volt nehéz elképzelni. A kevés információk alapján, amit tudtam az angyalokról az állt, hogy járják a világot és segítik a földi embereket. Mindezt nagyrészt egyedül.

-Akkor biztos sokat lehettél magányos.-feleltem halkan.

-Nem.-vágta rá egyből- A magányt nem csak emberekben mérik. A magány magadban is megfogalmazodhat. Én megtaláltam magamban azt, ami nem tesz magányossá.

-És mégis mi az?-pillantottam fel rá reménykedve.

-A feladatom.-nézett egyenesen a szemembe, mire szerettem volna rákérdezni, hogy mégis mi is az, de ekkor nyílt az ajtó és Devon lépett be rajta.

Egyből elő kezdte pakolni a szimulációhoz szükséges dolgokat, nekem pedig közben szüntelenül a Raphaelel és a Rubyval lefolytatott beszélgetésen járt az agyam.

Tegnap Ruby szavaival sikerült kilábalnom a lesúlytottságból és a mély szomorúságból, de mégis maradt bennem egyfajta bizonytalanság, ami nem hagyta, hogy teljes egészében elengedjem a dolgot.
De Raphaelel folytatott beszélgetés elgondolkoztatott. Nem kell, hogy álljon mellettem valaki az utam során. Nem attól leszek magányos, hanem attól, hogy hagyom-e, hogy úgy érezzem magam. Én pedig nem akartam magányos lenni. Teljes életet akartam, szóval nem hagyhattam, hogy a magány legyőzőn. Főleg, hogy nekem is volt egy feladatom. Hogy legyőzzem ezt, hogy rájöjjek ki is vagyok valójában és hogy megtaláljam ki is Kristen Keller.

Így amikor Devon rám ragasztotta a gép kis tappancsait már egyáltalán nem féltem. Határozottan léptem be a szimulációba.

Ismét ugyanott voltam. Ugyanaz az a dohos, szürke árvaházi szoba vett körül, amikor csuklyával a fejemen beléptem én.

Az alteregóm ismét rám villantotta hátborzongató mosolyát és papolni kezdett.

-A szüleid miattad haltak meg, Kristen. Megölted őket!-vágta hozzám kíméletlenül és bár a szavai fájdalmasak voltak most leperegtek rólam. Tudtam a magam igazát és nem hagytam, hogy eltérítsen. Most nem!

-Ez nem igaz.

-Te is tudod, hogy de...-kezdte el ismét hozzám vágni, amit a legutóbb, de most szinte nem is figyeltem rá. Ez a másik Kristennek is feltűnt, így gorombábá vált.-Az a sorsod Kristen Keller, hogy egyedül légy. Ez a sorsod. A magány. Az örök magány. Felfogtad?

-Igen. És lehet, hogy nem fog senki sem mellettem állni a jövőben. De majd én el döntöm, hogy magányos leszek-e. Márpedig én nem akarok!-vágtam hozzá magabiztosan, mire a másik Kristen arca elvörösödött a dühtől.

-Ezt nem te döntöd el, ez a...-tajtékzott.

-Csak fogd be!-szóltam rá erélyesen, mire a másik én arca eltorzult és egyszer csak felszívódott. Eltűnt a szobából.

Boldogan állapítottam meg hogy a gonosz énemet sikerült legyőznöm, amikor is a szürke árvaházi szoba is elpárolgott körülöttem és helyét egy meleg otthonos nappali vette át. Kellett egy kis idő, míg rájöjjek, hogy honnan is olyan ismerős ez a szoba. Ugyanis otthon voltam. A régi gyermekkori házamban voltam és ekkor legnagyobb meglepetésemre felbukkant egy nő és egy férfi. Bár az arcuk homályos volt, mivel nem emlékeztem rájuk már jól, tudtam, hogy ők a szüleim. Leültek mellém egy szó nélkül a kanapéra, amikor is újabb látogatók érkeztek. A nagyszülöim. Az ő arcukat sem láttam tisztán, ugyanis az elmém a fiatal kori arcukat próbálta összerakni egy idősebb változattá. De ők voltak. Szintén helyet foglaltak a kanapén, mire megjelent Ruby, Devon és Raphael. Elmosolyodtam, ahogy társalgásba egyeledtek a családommal és jól éreztük magukat. Bár én csak a kívülállója voltam ennek az egész eseménynek a szívem megtelt melegséggel, ahogy a számomra fontos embereket néztem. Mind itt voltak. Nem voltam magányos.

Amikor felébredtem a szimulációból arcomra egyfajta furcsa megnyugtató kifejezés ült ki.

-Jól vagy?-tette fel most ezúttal Devon a kérdést aggódva meredve rá, mire elmosolyodtam.

-Persze.-nem is lehettem volna ennél jobban. De a fiúk nem igazán hittek nekem. Még mindig különös tekintettel bámultak rám, amikor is valami nedves hullott a kézfejemre. Ekkor vettem észre, hogy sírok. A könnyeim maguktól ereszkedtek alá, de én ezt most cseppet sem bántam. A családomért sírtam és ezért a szép pillanatért. Egyáltalán nem voltam szomorú. Ezek örömkönnyek voltak.

-Majd holnap újra próbáljuk, ha szeretnéd.-simított végig a hátamon kedvesen Devon, mire csak a fejemet ráztam.

-Nem kell.

-Ezt meg hogy érted?-szaladt egyből ráncba Raphael szemöldöke.

-Megcsináltam. Legyőztem.-feleltem vigyorogva, mire a két fiú először csak pislogás nélkül meredt rám, mígnem Devon örömében felkiáltott és egy hatalmas nagy ölelésbe vont. Nevetve viszonoztam a cselekedetét, amikor is találkozott Raphaelel a pillantásom. Nem voltam benne biztos, de mintha egy halvány büszke mosoly ült volna ki az arcára, ami megmelengette a lelkemet.

-Úristen!-vált el tőlem Devon rémülten-Bármelyik percben átváltozhatsz.

-----------------
🤭Sziasztok!🤭

Ezzel a résszel szeretnék nektek boldog karácsonyt kívánni! 🎄🎄🎄❤️

Tudom, hogy az elmúlt hónapokban teljesen eltűntem, de most a suli és a vizsgák minden erőmet elvették az írás rovására. De most karácsony alkalmából visszatértem.😊

Köszönöm a 18.4k megtekintést!😍