A kezemben szorongatott levél már most úgy nézett ki, mint akit végig húztak egész New Yorkon, ahol pedig kétszer lehánytak. Borzalmasan ramatyul festett, pedig csak pár napja kaptam. Itt-ott gyűrődések húzódtak rajta egy-két helyen pedig szamár fülek lógtak. De még így a levélke állapotát nézve sem tudtam megállni, hogy ne olvassam el újra és újra.

Kedves Kristen Keller!

Örömmel tudatjuk Önnel, hogy felvételt nyert szeretett iskolánkba, a Szent Benjamin Akadémiára.
Fogadja őszinte gratulációnkat a sikeres felvételiéért.

A levél további része unalmas sorokat, nagyrészt csak információkat tartalmazott, hogy mégis milyen teendőim vannak, ha elfogadom az ajánlatukat.

Na de nem is ezért volt olyan érdekes ez a kis üzenet, amiért többször újra olvastam. Hanem mert én nem is jelentkeztem semmilyen Szent nevű iskolába, főleg olyanba nem, ami bentlakásos volt. Soha eddigi életemben nem hallottam még erről a helyről. Szóval elég vicces volt, hogy nem is jelentkeztem erre a bizonyos akadémiára, mégis felvételt nyertem oda. Azért nem voltam ennyire szerencsés. Az élet különösen szeretett pofára ejteni.

Szóval egyből rá kerestem a neten az iskolára, mégis miféle apáca toborzó hely lehetett ez, de az ég világon semmit sem találtam. Próbáltam felkeresni bármilyen online felületen az akadémiát, de ez sem jött össze. Az egész kóceráj olyan volt, mintha egyébként nem is létezett volna. Konkrétan semmi információ nem volt dokumentálva az akadémia létezéséről, kivéve persze a kezemben tartott levelet.

Egy darabig teljesen megvoltam róla győződve, hogy valaki megakar tréfálni engem. Hogy ez csak egy szívatás. Viszont volt a levélben egy aprócska kis mondat, ami nem hagyott nyugodni.

Alig várjuk, hogy találkozhassunk Önnel. Az édesapja, Peter Keller kiváló tanítványa volt iskolánknak.

Az apám.

Túl ritkán hallottam ezt az elnevezést ahhoz, hogy csak úgy elmenjek mellette.

Ugyanis árva voltam. A szüleim 3 éves koromban életüket vesztették egy tragikus autó balesetben, azóta pedig árvaházról árvaházra kerültem, majd pedig nevelőszülök gondozása alá. Susanne és a férje Joe magukhoz képest jól viselték gondomat. Náluk éreztem először úgy, hogy talán van valahol helyem. De mégis...mégse voltak a saját szüleim. Konkrétan nem is ismertem a családomat, mégis mélyen belül hiányoztak nekem. Nem volt egy szem rokonom se, és az emlékeim se nyújtottak vigaszt. Nem volt semmim. Még egy darab kézzel fogható emlékem sem volt a szüleimről, a haláluk után semmit sem adtak. Én pedig szinte alig emlékeztem rájuk, túl kicsi voltam ahhoz, hogy tiszta képeim legyenek akár édesanyámról vagy édesapámról.

Erre most itt volt ez a levél, rajta apám színtiszta nevével. Ami akkora reménnyel töltött el, hogy szavakba se tudtam volna önteni őket. Végre valaki szolgálhatott számomra valamiféle információval, hisz ez az iskola ismerte az apámat. Talán pont ezért küldték ezt a levelet, hogy kiszakítsanak ebből az űrből, amiben az elmúlt 17 évben lebegtem.

Legalábbis ezt reméltem.

Hülyeségnek tűnt egy olyan helyre költözni, amiről semmit sem tudtam, de egyszerűen nem tudtam nem belevágni ebbe a kalandba. Tudnom kellett, hogy valóban oda járt-e az apukám, és bármilyen hosszú utat képes voltam megtenni egy apró kis információ morzsáért is, ha cserébe megtudok valamit a multámról. Ráadásul nagyon izgatta a fantáziám ez a különös levél és ez a különös iskola. Mégis hogy találtak meg engem a semmiből?

Már órák óta utaztam, és úgy éreztem soha nem érek oda. Egyedül a kezemben tartott levél tartotta bennem a lelket, és az előttem ülő sofőr, aki vagy egy órával ezelőtt vett fel a vonatállomáson az iskola nevében.

Ugyanis az akadémia nem adott meg semmilyen adatott magáról, még egy címet sem kaptam. Helyette egy taxi sofőrt küldtek elém, akinek elkellett szállítania engem az akadémiára.

Nem mondom, hogy nem kételkedtem még mindig, hogy én jó helyen járok-e. Főleg, hogy már egy jó ideje egy erdős területen zötykölődtünk, ami nem volt valami biztató környék egy idegennel az oldalamon.
Ez az ember talán egy szervkereskedő?

Az agyamban vagy hússzor lepörgettem azokat a Kung fu mozdulatokat, amiket még az egyik iskola társam tanított nekem, ha ne talán tán használnom kéne.

Úgy fél óra múlva kezdett a szemem elé tárulni az erdő mélyéről egy hatalmas klasszikus építésű épület. Ijesztő hatást keltett, hogy csak úgy a semmiből bukkant elő egy bazi nagy építmény. Miközben az egész hely olyan zordan hatott, ahogy a gótikus épületet hatalmas indák hálózták be.

Az autó egy pillanatra megállt egy hatalmas vaskapu előtt, majd rövid várakozás után kinyílt, utat engedve az akadémia bejárata felé.

Az érkezésemet egy fehér-kék blúzban és fekete szoknyában ácsorgó nő várta a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt, ami az iskolába vezetett. Mikor megállt a kocsi félve nyitottam ki az ajtót, és néztem szembe a 30-as éveiben járó nővel, akinek a haja fájdalmasan szoros kontyban volt összekötve arcán pedig idegesítő mosoly húzódott.

-Miss Keller, ha nem tévedek.-szólított meg angyali mosollyal, miközben lassan becsaptam magam mögött az ajtót, és kellemesen szippantottam be a tiszta vidéki levegőt. A természet mindig megnyugtatott.

-Jó napot kívánok! Öhm...igen én volnék.-kezdtem bénán, mire a nő már a kezét is nyújtotta felém.

-Üdvözlöm a Szent Benjamin Akadémián, én Lily Weather vagyok, az igazgató helyettes titkárnője. Már nagyon vártuk az érkezését, Miss Keller. Mondja jól utazott idefelé?-érdeklődött udvariasan, miközben kezdtem megnyugodni, hogy tényleg nem lehetek rossz helyen. Vagy talán ez a kész árverés?

-Igen, köszönöm.-feleltem illedelmesen és szűkszavúan, miközben egyébként alig vártam, hogy végre bemehessek és lepakolhassak. Túl fárasztó volt a több órás utazás.

-Örülők! Akkor szerintem be is mehetünk. Az igazgató helyettes asszony már nagyon várja.-mosolygott rám, miközben Lily Weather elindult felfelé körömcipőjében csattogva a lépcsőkön. Kitárta a hatalmas ajtó egyik szárnyát, majd utána lépve bementünk az épületbe. Odabent tátva maradt a szám a több méter magas belmagasságon és a plafonon húzódó különböző festmények láttán.

-Azt hittem az igazgató fogad majd.-kotyogtam oda, ugyanis első sorban a dirivel szerettem volna találkozni, aki a levelet küldte. Ismerte az apámat, és nagyon úgy tűnt élesen emlékszik is rá.

-Sajnos most Mr. Kress nem tartózkodik az akadémián. De bizonyára kárpótolja majd amiért elmulassza ezt a találkozott a legújabb tanítványunkkal.-mondta, de már alig figyeltem rá. Teljesen lekötött az épület gyönyörűsége. Minden olyan letisztult és régies volt. Teljesen magával ragadott a hely pompája és észre se vettem, hogy a nagy nézelődésben neki mentem valakinek. A vállam erősen neki ütődött egy izmos karnak, mire kis híján felszisszentem.

-Elné...-kezdtem volna a bocsánatkérést, mikor a fiú, akinek a karja megzúzta a vállam a szavamba vágott.

-Hát te meg ki vagy, édes?-villantotta meg felém szívdöglesztő mosolyát a nyúlánk, de feledtébb izmos, erőteljesen holló fekete hajú fiú, akinek a szeme olyan sötét barna volt, hogy kissé elvesztem bennük. De persze a szavai egyből észhez terítettek.

-Te ki vagy, édes?-húztam össze a szememet erősen gúnyosan kiejtve az utolsó szót, mire a fekete hajú srác csak még inkább elmosolyodott.

-Látszik hogy új vagy itt. De ne aggódj, hamarosan úgyis megtudod a kérdésedre a választ.-kacsintott rám délcegen, mire csak felvont szemöldökkel meredtem rá.
Mire a srác mélyen a szemembe bámult, majd lehunyta a szemét, másodperceken keresztül csukva tartotta, míg nem újra kinyitotta és olyan ravasz tekintettel meredt rám, hogy teljesen összezavarodtam. Ez a srác most mit művel? Teljesen idióta. Állapítottam meg. Mikor már ő is kiszúrta, hogy valami nem stimmelt a szituációban, amitől ő is összezavarodott. Úgy tűnt mindketten külön előadáson ültünk, mert egyikünk se értette meg a másikat.- Te nem látsz?-kérdezte, mire majdnem kiszaladt belőlem a nevetés és a fejéhez akartam vágni, hogy miket beszél, nem vagyok vak. Mikor Lily tűnt fel ismét mellettem.

-Ne ragadjon le! Az igazgató helyettes asszony már várja.-sürgetett maga előtt tolva. Így már csak a srác értetlen tekintetét tudtam elkapni.