Mivel nekem nincs kocsim, ezért másnap reggel a volt lakótársam ajtajában találtam magam.

- Chanyeol! Rég láttalak, mi szél hozott? - nyitott nekem ajtót barátom.

- Igazából egy szívességet kérnék - feleltem beljebb lépve a lakásba. Az elmúlt idő alatt nem sokat változott, talán kicsit csajosabb lett.

- Hallgatlak - mosolygott rám.

- Kölcsönkérném a kocsidat - nyögtem ki egy szuszra. Tudtam, hogy nagyon érzékeny a járműjére, de nem tudtam ki mást kérhettem volna meg.

- Nem is tudom - vakargatta a tarkóját, mire bevetettem a legszebb pillantásomat.

- Kérlek, haver, nagyon fontos lenne - rebegtettem a szempilláimat is, mire felnevetett.

- Jól van, meggyőztél. De aztán nagyon vigyázz rá! - mondta még mielőtt átadta volna a kulcsokat.

- Köszönöm Yixing, te vagy a legjobb! - kiáltottam, majd sarkon fordultam.

- Hé, nem is maradsz? - kiáltott utánam, de már a lépcsőket szeltem.

- Máskor, most sietek. Kösz mégegyszer! - intettem neki a kocsikulccsal, majd már ott sem voltam.

Az utcára kiérve gyorsan körbejárattam a tekintetem a parkolóban. Amint kiszúrtam a kék kis autót, hosszú léptekkel gyorsan megszüntettem a köztünk lévő távolságot. Az anyósülésre dobtam a hátizsákomat, kényelmesen elhelyezkedtem a volán mögött, és miután minden szükséges beállítást elvégeztem, végre elindulhattam.

Este Baekhyunnal aludtam el, de reggel már nélküle keltem. Tudtam, hogy nem elég részletes az információ, amivel a fiú szolgált, de nem akartam újabb napokat, heteket várni, mire újra felbukkan. Már ha felbukkan még.

A tegnapi mondandója után biztos voltam abban, hogy bajban van, és az egyetlen, amire támaszkodhattam, azok a hiányos emlékei. De mégis, reménykedtem benne, hogy ezek is bőven elegendőek lesznek ahhoz, hogy megtaláljam.

Utána néztem a dolgoknak. Az egyetlen olyan erdős hely, ahova turisták járhatnak, és egy folyó is átfut a területen, az e keleti-hegység. Baekhyun és a lakótársa biztosan oda mentek.

Az egy órás autóút hamar eltelt, és habár már reggel óta egyfajta izgatottság kerített hatalmába, csak akkor hatalmasodott el rajtam, amikor leparkoltam Yixing autójával. A szívem a torkomban dobogott, kivert a veríték. Eddig nem gondoltam bele abba, hogy a helyi hatóságok miért nem találták még meg Baekhyunt. Most már értettem. A hegy óriási volt.

Az órámra nézve egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Már vagy 3 órája annak, hogy a hátizsákomat a vállamra vetve nekiindultam az erdőnek, kezemben a térképpel, de úgy éreztem, nem hogy Baekhyun, de még a célom közelében sem járok.

Folyt rólam a víz, a hegyi levegő magas oxigéntartalmától fájt a fejem, és már kezdtem fáradni is.

Az volt a tervem, hogy megkeresem a folyót, és követem a folyását, de ha így folytatom, napestig sem találom meg. El voltam keseredve. Fel akartam adni. Kimerülten ültem le egy kiálló szikladarabra és hunytam be a szemem.

Félek.

Kipattantak a szemeim Baekhyun hangja hallatán, amit az emlékezetem szinte gúnyosan életszerűen elevenített meg.

A bűntudat és a szégyen egyszerre szállt meg, amit a düh követett. Hogy gondolhattam egy percig is arra, hogy feladom? Megígértem. Megígértem Baekhyunnak, hogy megtalálom, és be is fogom tartani a szavam.

A kezembe vettem a térképet, felálltam, és újra elindultam.

Azt hittem, képzelődök. De mikor elindultam a hang forrásának irányába, egyre biztosabb lettem abban, hogy vízcsobogást hallok. A lejtőn lefele csikorogtak a kavicsok a lábam alatt, majdnem el is estem, és csak akkor vettem észre, hogy futottam, amikor lihegve álltam meg a sötétkék, örvénylő folyó partján.

Az örömöm azonban nem tartott sokáig, mert rájöttem, hogy valamit nem vettem számításba.

Még ha meg is találom a folyót, merre induljak el? Felfelé? Vagy lefelé?

Legszívesebben a hajamat téptem volna, amiért erre nem gondoltam. Kétfelé indulhattam el, és nem tudtam, melyik a helyes irány.

Csak a szerencsében bízhattam.

Elindultam lefelé.

Próbáltam a folyó közelében maradni, de ahogyan a táj változott, kénytelen voltam eltávolodni tőle valamennyire. Figyeltem, hátha valami sziklásabb helyre érkezek, de ameddig elláttam, mindenhol csak zöld volt. Kezdtem megbánni a döntésemet, hogy a víz folyásával megegyező irányba indultam, amikor megbotlottam valamiben.

Szitkozódva tápászkodtam fel, és töröltem meg a tenyerem a nadrágomban, majd hátrafordultam, hogy megnézzem mégis mi akadt a lábamba. A szívem kihagyott egy ütemet, amint megláttam egy nagyobb szikla alól kikandikáló hátizsák pántját. Lehajoltam és kiszabadítottam a beakadt táskát. Elég megviseltnek tűnt, az egyik pántja el is szakadt.

Lehet hogy ez más esetben nem lett volna szép dolog, de kicipzáraztam és beletúrtam. Egy félig üres vizes palack, egy zacskó chips és egy tárca volt benne. Gyorsan kikaptam az utóbbit, és belenéztem. Egyszerre lettem megkönnyebbült és ideges, ahogyan az ismerős mogyoróbarna szempár és a kissé pufi arc nézett vissza rám a személyi igazolványról.

A hátizsák Baekhyuné volt, tehát a fiúnak is valahol a közelben kell lennie.

- Baekhyun! - kiáltottam el magam, de csak a halk visszhangom válaszolt.

Várjunk. Milyen visszhang? Mégis honnan? A fák nem éppen a hangvisszaverésről híresek. De bármerre fordítottam a fejem, nem láttam semmilyen magasabb pontot, ahonnan Baekhyun leeshetett volna.

Ekkor villant be. Nem felfele, hanem lefele kell néznem. A fiú nem ide, hanem innen esett le.

Kezemben a táskájával indultam el jobbkéz felé, amerre azt találtam. Egy szerencsém volt, mégpedig az, hogy még nappal volt. A szikla mögött nemcsak az utat takarta ki a magas fű, hanem azt a meredek lejtőt is, ami közvetlenül mögötte kezdődött. A lábam alól kiszaladt a talaj és még épp időben kapaszkodtam meg egy fa gyökerében ahhoz, hogy ne húzzon magával a gravitáció. Visszakapaszkodtam a szilárd talajra, majd óvatosan lenéztem. Elég mélynek tűnt, de az alját nem láttam, a lombok kitakarták. Belegondolni sem mertem, hogy Baekhyun valószínűleg itt esett le.

A fák gyökereiben és törzseiben megkapaszkodva indultam el lefele, a kis kavicsok a lábam alatt pedig néha kéretlenül is hozzásegítettek a minél hamarabbi lejutáshoz. Már csak pár méter választott el a biztos talajtól, amikor észrevettem valamit. Pontosabban valakit.

A mozdulatlan alak nekem háttal feküdt, de még így is fájdalmasan könnyű volt felismernem. Fekete nadrág, fehér póló, barna, rendezetlen haj.

Hiába szólongattam, nem reagált. Egyre növekvő félelemmel igyekeztem Baekhyun felé, aki magzatpózban feküdt. Csak akkor vettem észre a vérfoltokat a ruháján, amikor már csak egy karnyújtásnyi távolságra volt tőlem.

- Baekyhun - érintettem meg finoman a vállát, de a fiú eszméletlen volt, teste erősen reszketett. Remegő kezekkel ugyan, de a berögzült mozdulatokkal végigtapogattam lehetséges sérülések után kutatva. Több csúnyább horzsolása volt, az egyik bokája be volt dagadva, lilás véraláfutások tarkították, nagy valószínűséggel kificamodott, de lehet hogy el is tört. Viszont ami a legjobban aggasztott, az a fejsérülése volt. A halántékán az alvadt vértől összetapadt haja alatt egy elég széles vágás húzódott.

Lekaptam a hátamról a táskámat és az elsősegély-dobozt illetve egy palack vizet elővéve kitisztítottam a sebeit és bekötöztem a fejét. A bokáját két egyenesebb fadarab segítségével próbáltam meg rögzíteni. Baekhyun még mindig eléggé vacogott a magas láza miatt, amit a tűzforró homloka igazolt, ezért óvatosan belebújtattam a pulóverembe. A dobozban volt lázcsillapító is, így két darabot porrá törtem és beleszórtam a maradék palack vízbe. Nem a leggusztusosabb, de így legalább biztos nem fullad meg, amikor megitatom vele.

Minél hamarabb kórházba akartam vinni, de ránk sötétedett, este pedig nem mertem elindulni. Nem tehettem mást, ezért egy pár száraz gallyból tüzet gyújtottam. Reméltem, elég meleget fog nyújtani reggelig.

- Chanyeol - felkaptam a fejem a nevem hallatán és Baekhyunhoz siettem.

- Baekhyun? - simítottam hátra tincseit a homlokából. Reméltem, hogy magához tért, de csukott szemei és az arcára kiülő fájdalom elárulta, hogy csak lázálma van.

- Chanyeol - kezdett el nyöszörögni, és az arca a tűz fényében könnyektől csillogott.

- Shhhh, ne sírj, semmi baj - feküdtem le a másik oldalára, a fejére húztam a kapucnit és magamhoz öleltem.

- Ne félj, itt vagyok. Hazaviszlek.

- Baszki! - szitkozódtam hangosan, amikor már másodszor estem térdre. Ha nehéz volt épségben lejönni, felmenni egyszerűen lehetetlen volt. Baekhyunnal a hátamon pedig még a vártnál is lassabban ment, mivel csak az egyik kezemet használhattam, de azt sem szívesen, biztos ami biztos. Nem szerettem volna, hogy leessen.

Amint reggel felkeltem elkezdtem összepakolni. Baekhyun még mindig nem ébredt fel, és bár már nem rázta a hideg, a láza megmaradt. A fiú táskáját belegyömöszöltem az enyémbe, felvettem elölről, aztán Baekhyunt óvatosan a hátamra vettem.

Sehol nem voltam még, amikor végre felértem a szakadék tetejére, de ömlött rólam a víz és remegett a lábam az erőfeszítéstől. Az az egy dolog tartotta bennem a lelket, hogy több ilyen nem lesz a visszafelé vezető úton.

Könnyen visszataláltam oda, ahova először megérkeztem a folyóhoz, onnan viszont már csak az emlékezetemre és a kissé megviselt térképre hagyatkozhattam.

Időnként megálltam hogy igyak, vagy hogy Baekhyunnak adjak vizet, de hosszabb időre nem mertem leülni, mert tudtam, minél tovább pihenek, annál nehezebb lesz újra elindulnom.

Nem sokáig bírtam a csendet, amit csak a madarak csiripelése és a lihegésem tört meg, ezért mesélni kezdtem. Tök mindegy, hogy mit, csak beszélni akartam. Még az sem számított, hogy Baekhyun valószínűleg nem is hallja, amit mondok.

Meséltem neki a nélküle töltött napjaimról a lakásban, arról, hogy milyen Scooby-Doo részeket adtak, hogy hogyan taknyoltam el egyszer a fürdőben, és hogy mennyire utálom a sima fehér bögréket, amik a pultban maradtak, miután eltört az a pöttyös. Mindenről, ami az eszembe jutott.

Szinte könnyezve álltam meg az erdő szélén, ahol a kocsit hagytam. Lassan odabotorkáltam a kék autóhoz, Baekhyunt elfektettem a hátsó ülésen, a lábát felpolcoztam és még jobban kitámasztottam a csomagtartóban talált pokróccal. Egy kisebb takarót is találtam, azt összehajtogattam és óvatosan a feje alá tettem. Bár tudtam hogy nem sokat ér, és nem is túl szabályos, de mindkét biztonsági övet bekapcsoltam, nehogy leforduljon az ülésről.

Beültem a kormány mögé és egy utolsó pillantást vetettem a hegyre.

Azt hiszem, nem megyek egyhamar kirándulni a közeljövőben.

A legközelebbi kórházba vezettem.

- Park Chanyeol? - állt meg előttem egy doktor.

- Igen? - álltam fel a székből.

- Mr. Byun állapota nem életveszélyes, a bokáját begipszeltük, bár nem tört el. Két hét múlva le is veheti. Elvégeztünk egy CT vizsgálatot is, a koponyája nem sérült meg, de ameddig nem ébred fel, nem mondhatok semmit biztosra - nézett rám elnézően, de csak bólintottam, hogy megértem.

- A körülményekhez képest nagyon szakszerű ellátást kapott, esetleg orvos?

- Nem, mentős vagyok - mosolyodtam el halványan a dicséretre. A doki csak biccentett.

- Nos, örülök, hogy megtalálta. Megyek értesítem a hatóságokat - indult el, de még hátrafordult.

- Mindketten tudjuk a protokollt, de azt hiszem, ez esetben szemet hunyhatok a látogatási szabály felett. 116-os szoba - mondta, és már ott sem volt.

Egy hálás mosolyt küldtem a távolodó doki után, majd megkerestem Baekyhun termét.

Sokkal jobban nézett ki, mint amikor rátaláltam. Valószínűleg ezt a mosdatásnak és a tiszta ruhának köszönhette, de akkor is. Mosolyogva ültem le az ágya melletti székbe, a tekintetem pedig megakadt a kezén.

Most, hogy az egésznek vége volt, tudatosult bennem igazán, hogy mit is jelent az, hogy itt van. Mindössze egy karnyújtásnyira. És hozzáérhetek. Nem fog többé kisiklani a kezeim közül.

Összekulcsoltam az ujjainkat és lehajtottam a fejem az ágyra.

A kimerültségtől hamar elnyomott az álom.

- Hallasz? Hé!

- Hmm...

- Hahó! - a hang egyre közelebbinek és hangosabbnak tűnt, majd éreztem, hogy valaki megbök.

- Mi van már? - mordultam fel, a fejemet felemelve pedig egy tágra nyílt mogyoróbarna szempár nézett vissza rám.

- Baekyhun! - ültem fel hirtelen egy széles vigyorral az arcomon.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem.

- Jól, azt hiszem - válaszolt, de nem nézett a szemembe. Helyette kényelmetlenül fészkelődni kezdett ültében. Nem tudtam hova tenni zavartságának okát, amíg meg nem kérdezte.

- Miért fogod a kezem?

- Hogy? Oh... - néztem a még mindig összefűzött ujjainkra. Lassan elengedtem a kezét, mire elkapta a sajátját. Kicsit bántott ez a mozdulata, de elhessegettem a rossz érzést.

- Hol vagyok? - kérdezte miközben körbepásztázta a szobát.

- Kórházban. Kificamodott a bokád és a fejedet is beütötted.

Baekhyun a fejéhez emelte a kezét és kitapogatta kötést, majd végre rám nézett, de nem tetszett, amit a szemében láttam.

- Te ki vagy? Az orvos?

Összeszorult a torkom.

- Nem - nyögtem ki nagy nehezen. Baekhyun értetlen pillantást vetett rám.

- Idehívom az orvost - álltam fel a székből.

Kimentem a szobából.

Nem mentem vissza.

Szerettem volna még Baekhyun hazaérkezése előtt összepakolni, de nehezen ment. Mintha ólomból lettek volna a végtagjaim. Mindenem tiltakozott a dobozolás ellen. Végül eldöntöttem, hogy megvárom, amíg hazajön. Csak aztán megyek el.

Éppen a konyhában voltam és az edényeket mosogattam, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.

- Biztos rendben leszel? Nem akarod, hogy maradjak pár napig?

- Nem, tényleg. Megleszek, Kyungsoo - a szívem önkéntelenül is nagyot dobbant az ismerős hang hallatán.

- Ha bármi baj van, csak hívj... De biztos ne maradjak? - kérdezte az ismeretlen mégegyszer, mire Baekhyun felnevetett. Ideje volt kimennem a konyhából a nappaliba, ahol a két alak megjelenésem után meglepetten pislogott rám. És én is az egyikre.

- Oh - nyögte a bagolyszemű srác, akit még a művészetis suliban láttam.

- Öhm... sziasztok - préseltem ki valami értelmes dolgot magamból, miután vagy fél percig bámultuk egymást.

A bagolyszemű srác rólam Baekhyunra, majd Baekhyunról megint rám nézett, majd egy jó hosszan elnyújtott, halk "Oooooh" után elindult a bejárati ajtó felé.

- Azt hiszem, nekem most mennem kell. Baek, ne mászkálj sokat! - figyelmeztette barátját a begipszelt lába miatt, majd már csak az ajtó csapódását lehetett hallani. Hát, ez gyors volt.

- Nem maradok sokáig, csak meg akartalak várni - törtem meg végül a csendet. Baekhyun fel-felpillantgatott rám, de a padló jobban lekötötte a figyelmét.

- Ez biztos fura lehet neked - nevettem kínomban.

- Elvégre nem tudod, ki vagyok... Mindegy is, itt vannak a kulcsok - tartottam felé a lakás kulcsait. Baekhyun elvette a háta mögül a kezeit és maga elé emelte.

- Ne, nem kell - utasította vissza a felé tartott kulcsokat, de én csak az egyik csuklóján lógó szatyorra tudtam koncentrálni.

- Baekhyun.

- I-igen?

- Te most szórakozol velem? - néztem rá egyszerre dühösen és hitetlenkedve.

- Mi? Nem dehogy! - kapta fel a fejét.

- Akkor az ott micsoda? - kérdeztem a kezében tartott szatyorra mutatva, amiben két bögre volt: egy piros alapon fehér pöttyös és egy fehér alapon piros pöttyös.

Baekhyun gyorsan megint a háta mögé dugta a szatyrot.

- Hé! Most már minek dugdosod?

- Csak!

- Most komolyan, Baekhyun? Hagyod hogy itt búcsúzkodjak, és még csak meg sem említed, hogy emlékszel rám? Miért vagy ekkora... áááá! - temettem az arcom a kezeimbe.

- Most mi van? Tudod milyen ciki ez?! - puffogott előttem, én pedig hitetlenkedve néztem rá, amiért az a legnagyobb baja, hogy "ciki" lett volna elmondania a dolgot.

- Különben meg ne szenteskedj, mert TE voltál az, aki otthagyott a kórházban! Tök egyedül!

- Már megbocsáss, de TE nem emlékeztél rám, amikor felkeltél! Mit kellett volna csinálnom? "Szia, Baekhyun, igazából még nem találkoztunk, mert csak a lelkeddel beszélgettem, de tök jó, hogy végre személyesen is megismerhetlek."

Baekhyun összehúzott szemöldökkel és gyilkos pillantással méregetett, majd lökött rajtam egyet a szabad kezével.

- Hé! - háborodtam fel most már végképp, de Baekhyun meg sem hallotta a tiltakozásom.

- Mondjuk megvárhattad volna, amíg teljesen kitisztul a fejem! És még te vagy mentős! - ütött belém még egyszer.

Nem tudom, hogy a gyűlölködő pillantásunk kereszttüzét melyikünk törte meg először, de a következő percben már Baekhyun arcát fogtam közre kezeimmel míg ő az egyik kezével a vállamba kapaszkodott, másikkal pedig a hajamba markolt, miközben ajkaink vadul tapadtak egymáséira.

Csak akkor váltunk el, amikor már mindkettőnk tüdejét égette az oxigénhiány. Lihegve döntöttem neki homlokomat az övéének, míg a karommal közelebb húztam magamhoz.

- Úgy hallottam, költözöl. Éppenséggel van egy szabad szobám - suttogta az ajkaimra, mire elmosolyodtam.

- Mit szólnál egy közöshöz?

- Benne vagyok.

❤ VÉGE ❤