- Most komolyan nem fogsz hozzám szólni?

- ...

- Chanyeol.

- ...

- Chanyeoooooool.

Csupán 10 perce indultunk el, de eltökélt szándékom volt, hogy nem járatom le magam többet azzal, hogy magamban beszélek, ezért amint elhagytuk a művészetit, egyszer sem nyitottam ki a számat, még csak Baekhyun felé sem néztem. Az említett személy, amint rájött, hogy az utunk alatt nem szándékozom már többet megszólalni, kitarthatatlan energiával próbálta minden áron magára vonni a figyelmem. Eleinte könnyű volt nem észrevenni, kisgyerekes nyafogásait már amúgy is megszoktam, de aztán elkezdett vicceket mesélni, ami egy fokkal nehezebb kihívás elé állított. Azonban amikor a nevetésemet is sikerrel visszatartottam, Baekhyun drasztikus lépéshez folyamodott.

- Chanyeol - lépett elém hirtelen, ami miatt én is megtorpantam, de még mindig nem néztem rá. A kirakatot kezdtem el bámulni, mintha csak a próbababákra kirakott ruhák csodálása miatt álltam volna meg.

- Ha továbbra is figyelmen kívül fogsz hagyni, akkor itt és most, mindenki előtt le fogok vetkőzni - próbált meggyőzni, és a hangszínéből ítélve, elég komolyan is gondolhatta, amit mondott.

- Pucér leszek - fenyegetett meg utoljára, de még mindig nem voltam hajlandó ránézni abban a hiszemben, hogy úgysem merné megtenni.

Aha, tévedtem.

- Megőrültél? Azonnal vedd vissza! - nyúltam a pólója aljához, hogy a fején már félig keresztülhúzott ruhadarabot lefelé rángatva az újra elfedje fehérlő bőrét meg a közszemlére tett köldökét.

- Ha! Végre megszólaltál, mégsem volt ez olyan nehéz! - vigyorgott rám Baekhyun elégedetten, mire megforgattam a szemeimet.

- Látom neked sem esik nehezedre nudizni nyilvános helyen.

- Egy kicsit azért zavarban voltam, de úgyis csak te látsz, az meg nem számít - vont vállat, nekem pedig leesett, hogy Baekhyun szépen rászedett, ugyanis tényleg csak én látom, az emberiség többi része pedig még akkor sem venné észre, ha egy csirkejelmezben lóbálna egy hatalmas táblát, amire az van írva, hogy ingyen kaja kapható. Arról nem is beszélve, hogy már megint a levegőbe beszéltem.

- Naaa, ne csináld már megint! - vette észre Baekhyun, hogy újfent próbálom levegőnek nézni.

- Miért akkor mégis mit csináljak? - sziszegtem a fogaim között, hogy ne legyen olyan feltűnő, és a járókelők ne nézzenek komplett bolondnak.

- Ahhoz mit szólnál, ha elővennéd a mobilod, és úgy tennél, mintha telefonálnál?

Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe! Előkotortam a nadrágzsebemből a telefont, a fülemhez emeltem és úgy tettem, ahogy Baekhyun javasolta.

- Na, okos vagyok? Okos vagyok, mi?

- Igen, az vagy - ismertem be, mire Baekhyun vidám hurrogásba kezdett. Biztos ez volt élete ötlete.

- Na és meddig kell még menni a második célpontig? Messze van még?

- Nem, tulajdonképpen, már ott is vagyunk - néztem egy nagyobb épület felé. Baekhyun követte a pillantásom, és egy halk, elismerő füttyentés hagyta el a száját, amint megpillantotta a hatalmas ablakokkal rendelkező, régimódi épület falait.

- Bölcsészkar? Nem is rossz - jegyezte meg, amint leolvasta a bejárati ajtó fölé vésett hatalmas betűket.

- Na és milyen szakos vagyok?

- Elsősorban az angolra gondoltam, mert láttam pár angol nyelvű könyvet a szobádban, de járhatnál akár nigériai szakra is. Belőled bármit kinézek.

- Kösz - horkantott egyet válaszként szarkasztikusan.

- Nincs mit - vigyorogtam rá, majd még mindig a fülemhez tartva a telefont beléptünk a második potenciális információforrásunkba.

Ahol megint nem jártunk sikerrel. Baekhyun most sem emlékezett semmire, természetesen azon kívül, hogy tényleg jó angolból.

- Nem hiszem el, hogy ez sem jött be. Pedig meg voltam róla győződve, hogy ha nem a művészetire, akkor ide jársz - csóváltam a fejem csalódottan. Ezzel ellentétben Baekhyunt nagyon nem rázta meg a hír, a helyzethez képest vidáman sasszézott mellettem.

- Egyáltalán jársz te egyetemre?

- Egészen biztos. De ha mégsem, akkor ide járnék, tökre tetszett az angol szak.

- Vagy inkább az aki vezeti, nem? - néztem rá sokatmondóan, mire elvörösödve kikérte magának, hogy ilyet feltételezzek.

- Pedig nekem nagyon úgy tűnt, hogy szívesen lennél Mr. Oh tanítványa - jegyeztem meg félvállról, mire végre előbukkant az a bizonyos hörcsög.

- Jól van, lehet hogy kicsit jobban megnéztem, mint a többieket, de csak mert nagyon jóképű és magas volt - fújta fel durcásan az arcát.

- Én is magas vagyok ám.

- De csúnya is.

- Hé! - néztem rá felháborodottan, mire vigyorogva vállat vont.

- Mr. Oh-hoz képest biztosan - ködösült el a tekintete amint visszaidézte Mr. Oh alakját, majd ábrándosan sóhajtott egyet.

Pff. Sokkal jobban nézek ki, mint az a tanár.

Szinte reményvesztetten álltam meg az utolsó mentsvárunk előtt, ami egy műszaki egyetem képében magasodott elénk. Kizártnak tartottam, hogy a mellettem ácsorgó Baekhyun, aki még mindig nem tette túl magát az adonisz Mr. Oh-n, bármiféle számolással járó munkát tanulna. De egy próbát megér, nem igaz?

Vesztenivaló híján léptem be a forgóajtóba, bár amilyen szerencsém volt, Baekhyun volt képes kintragadni, pedig én már nagyban toltam előre az üveget. A fiú hangos koppanással terült szét az ajtón, és mivel visszafele nem lehet tolni ezt az izét, gyorsan kicsomóztam a csuklóinkat összekötő sálat. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a levegőben vízszintesen feszülő anyag, az ajtó pillanatnyi üzemzavara is csak néhány másodpercig kötötte le pár diák figyelmét. Valószínűleg már megszokták az idejárók, hogy valaki bénázik a használatakor.

Megvártam, hogy Baekhyun is áttolja magát - nem, nem lesz furcsa az a biztonsági felvétel - majd szokásunkhoz híven a legelhagyatottabb folyosót megcélozva elindultunk valamerre.

- Tudod, igazából már kíváncsi voltam, hogy át tudsz-e menni a falon.

- Ha-ha. Azt hiszem elég egyértelmű választ kaptál - dörzsölgette meg bevert orrát, majd megpróbált fintorogni, de csak fájdalmasan felszisszent.

- Áh ez fáj.

- Hadd nézzem - léptem elé, majd kissé lejjebb hajoltam. Kicsit pirosabb volt, mint szokott lenni, de ezen kívül más rendkívülit nem vettem észre rajta.

- Beütötted, de szemmel láthatólag semmi baja - emeltem Baekhyunra a tekintetem, de abban a pillanatban elakadt a lélegzetem. Baekhyun arca nagyon közel volt az enyémhez, meg tudtam volna számolni hány szempilla keretezi a tágra nyílt mogyoróbarna szemeit.

Azonban még mielőtt bármit mondhattam vagy tehettem volna, Baekhyun belecsapta a szemembe a sálat.

- Áu! Ezt most miért kellett? - néztem rá fél szemmel, miután megvakított a másikra.

- T-túl közel voltál, te perverz! - temette a kezébe az arcát, majd tett egy hátraarcot.

- Nem vagyok perverz! És... hé, most meg hová mész? - kiabáltam utána, mert Baekhyun rohamtempóban távolodott tőlem a folyosón, majd befordult a legközelebbi sarkon.

- Ezt nem hiszem el - dörmögtem bosszúsan, fél kézzel még mindig a fájós szememet dörzsölgetve, hátha attól elmúlik a fájdalom. Nagyot sóhajtva hajoltam le a sálért, amit Baekhyun tulajdonképpen elejtett, miután megütött vele. Egyáltalán hogy volt képes ilyen erőset beverni nekem egy sállal?

- Baekhyun ha most miattad megvakultam, egy hétig nem fogunk Scooby-Doo-t nézni - mentem utána.

- Jesszus - hőköltem hátra ijedten, amint befordultam a sarkon, ugyanis Baekhyun elmebetegen vigyorogva állt előttem.

- Egyre furább leszel, azt ugye tudod - néztem rá, de ő csak büszkén kihúzta magát.

- Ezt figyeld - mutatott a falon álló tablóra. Követtem a tekintetemmel az irányt, majd tátva maradt a szám.

- Nem gondoltad volna, mi?

Hát nem. A tablón a pár évvel ezelőtti gólyák csoportképe volt. Mindenki vigyorogva nézett a kamerába, és bár sok idegen szempárral találtam szembe magam, egy, igenis ismerős mégiscsak kitűnt a tömegből.
Baekhyun boldogan mosolyogva pózolt, miután sikeres felvételt nyert a mérnöki karra.

- Még mindig nem hiszem el, hogy műszakira jársz - dobtam le magam a kanapéra amint hazaértünk.

- Ugye? Igazából én is meglepődtem egy kicsit... Vagyis nem, mindig is tudtam, hogy menő vagyok - huppant le mellém egy elégedett vigyorral az arcán, mire csak megforgattam a szemem, de nem álltam meg mosolygás nélkül.

Miután Baekhyun megtalálta azt a képet, még legalább egy óráig keresgéltünk hasonló, több információt tartalmazó képeket, újságcikkeket, bármit. Nem jutottunk túl sokra, ezért rávettem magam, hogy bekopogjak a titkárságra is, de miután nem álltam semmilyen rokonsági kapcsolatban Byun Baekhyunnal, ezért nem is adtak ki róla információt.

- Mit nézünk? - kíváncsiskodott Baekhyun, amikor a távirányító felé nyúltam.

- Híreket.

- Jaj, ne már. A hírek unalmasak - nyögött fel fájdalmasan.

- A hírek nem unalmasak, hanem fontosak - néztem rá fáradtan a nyafogó Baekhyunra, aki mindenáron valami mást akart nézni.

- De Chanyeoool.

- Csak fél óra, utána azt nézünk, amit csak akarsz - sandítottam rá a szemem sarkából.

- Áll az alku?

- Legyen. De csak fél óra! - nézett rám szigorúan, majd kényelembe helyezte magát a kanapén.

...A szélsőséges időjárás több falunak és kisebb intézménynek nehézséget okozott már, az erős széllökések és az esőzés nem csak hogy tönkreteszi az elektromos vezetékeket és ledönti az antennákat, hanem balesetveszélyesek is, kérünk mindenkit fokozottan figyeljenek esténként...

...a fiút pár napja megtalálták, sérülései miatt azonnal kórházba is szállították, de már nem tudtak rajta segíteni. A másik fiút még mindig keresik, ha bármilyen információjuk van a hollétéről, kérjük értesítsék a megfelelő szerveket az alábbi számon...

- Ez olyan depresszív, tényleg ezt akarod nézni?

- Pszt, nem hallom.

- De Chanyeol!

- Fél óra, emlékszel? - néztem Baekhyunra, aki megadóan felsóhajtott majd visszahanyatlott a karfára. Komolyan mondom, még csak 10 perce ültünk le, de már nem bírt magával. Persze amint lementek a komolyabb hírek és jöttek az olyanok, hogy hány kispanda született az állatkertben, máris sokkal érdekfeszítőbb lett az egész, és olyan visításszerű kiáltások hangzottak el, mint "Úristen Chanyeol nézd!" meg "Jézusom de cukik, szerezzünk egyet!".
És ez csak rosszabb lett, amint a híradó végeztével Baekhyun valami állatcsatornára kapcsolt.
Hülye pandák.

Sajnos nem nézhettem végig, hogyan eteti meg a kölykeit az anyafarkas, mert félbeszakított a telefoncsörgés. Szerintem soha gyorsabban nem keltem még fel arról a kanapéból.

- Haló? - szóltam bele a készülékbe, amint kiértem a konyhába. Innen tökéletesen szabad rálátásom nyílt Baekhyunra, aki az egyik párnát szorongatta és valami mókus miatt őrjöngött.

- Chanyeol? Itt Twesa, rég beszéltünk - üdvözölt ingatlanügynököm.

- Valami gond van? Ha jól emlékszem minden papírt elküldtem már... - ráncoltam a homlokom zavarodottságomban, hogy miért hívhat.

- Ó igen, persze, nem a papírok miatt keresem, azokkal minden rendben van. Gond egy szál se, épp ellenkezőleg.

- Ezt hogy érti?

- Nos, úgy néz ki, hogy a lakás még nagyon sokáig az öné lehet, Chanyeol - örömködött a vonal túlsó végén ügynököm.

- T-tessék? - kérdeztem fojtott hangon, aminek hallatán Baekhyun is felém fordult.

- Valami baj van, Chanyeol? - kérdezte, de még mielőtt válaszolhattam volna neki Twesa következő szavaitól falfehérre sápadtam és meg kellett kapaszkodnom a konyhapultban.

- Az eset igazából nagyon szerencsétlen, ugyanis a lakás tulajdonosa pár napja elhunyt. Tragikus, milyen fiatalon ment el... De számunkra mégsem olyan szomorú ez a hír, hiszen a családja továbbra is ki szeretné adatni a helyet, sőt, talán még el is adják, ami...

Semmit nem kellett Baekhyunnak mondanom, minden kiült az arcomra.
De ha mégsem, hogyan is közölhettem volna vele a saját halálhírét?