A bögre hangos csörrenéssel tört darabokra a padlón. Baekhyun egy ijedt kiáltással elkapta a kezét, majd szorosan a mellkasához szorította és azzal a kezével, amivel korábban a bögrét tartotta, megtapogatta a tenyerét, hogy megbizonyosodjon az épségéről. Miközben a halálra ijedt fiút néztem, egy nehéz érzés telepedett a mellkasomra, ami megnehezítette azt is, hogy levegőt vegyek. Szörnyen éreztem magam.

- Chanyeol mi volt ez? - hallottam Baekhyun remegő hangját, ami kizökkentett dermedt állapotomból. Lassan leengedtem a karomat, amit önkéntelenül még mindig a levegőben tartottam, és vettem egy hatalmas levegőt. Baekhyun mindeközben még mindig tágra nyílt szemekkel nézett rám.

- Baekhyun, te... hogy mondjam ezt - futtattam frusztráltságomban végig ujjaimat a hajamban.

- Baek mondd, mit szoktál csinálni, amikor épp nem velem vagy? - tettem fel végül a legelső kérdést, ami az eszembe jutott. Baekhyun nem válaszolt egyből, hanem megszakította a szemkontaktust és fészkelődni kezdett.

- Ennek mi köze van ahhoz, hogy át tudtál nyúlni rajtam? - kérdezte összezavarodva és kissé idegesen.

- Csak válaszolj, Baekhyun.

- Mégis, ez most miért fontos? - a hangja most határozottan idegesebben csengett.

- Sokkal fontosabb, mint hinnéd.

- Akkor sem értem, miért akarod tudni - makacskodott tovább, mire elfogyott a türelmem.

- Baekhyun! Csak mondd el! - kiáltottam idegesen, mire abbahagyta a fészkelődést. Rám nézett, de nem válaszolt.

- Hogy telik egy napod? Bemész az egyetemre? Egész nap TV-t nézel? Áthívod a barátaidat? - soroltam megállás nélkül a lehetséges opciókat, Baekhyun pedig láthatóan egyre feszültebb lett.

- Mit szoktál csinálni? Örülsz, hogy egyedül maradtál, és max hangerőre kapcsolod a zenét? Vagy-

- Nem tudom, jól van? - vágott a szavamba kétségbeesetten.

- Ezt hogy érted?

- Nem... nem emlékszem. Mintha egyszerre két helyen lennék, de amikor itt vagyok, nem emlékszem a másikra. Amikor ott felébredek, olyan, mintha ezt az egészet csak álmodtam volna. De ezekre emlékszem, ezekre a lakásban töltött időkre, rád, mindenre, ami itt történik - fakadt ki meggyötörten, nekem pedig majd meghasadt érte a szívem.

- Nem emlékszem, hova járok egyetemre, nem emlékszem a barátaim nevére, a szüleim lakcímére, a saját telefonszámomra sem, Chanyeol!

Baekhyun magatehetetlenségében csak a tenyerébe temette az arcát, majd mély lélegzetvételekkel próbálta lenyugtatni magát. Normál esetben ilyenkor nyugtató köröket simítana az ember a hátára, de én még ezt sem tehettem meg. Az előbbi tapasztalat tisztán tükrözte ugyanis a helyzetet: nem tudtam hozzáérni. Csak bénán álltam és néztem, hiszen nem tudtam, hogyan máshogy segíthetnék neki.

- Nem tudom... nem tudom ki vagyok - suttogta lemondóan.

- Akkor derítsük ki.

Nem tudom, honnan jött akkor ez a hirtelen magabiztosságom, mindenesetre Baekhyunnak szüksége volt valakire, aki segít neki rájönni arra, miért olyan, amilyen.

Miért egy szellem?

- Szóval, most az lesz, hogy szépen bejárjuk a környék egyetemeit, és meglátjuk, eszedbe jut-e valami - csaptam össze a tenyereimet, majd kicsit megsürgettem Baekhyunt, aki még mindig a kanapé karfáján ücsörgött, és nem túl meggyőzötten meresztette rám bociszemeit.

- Most komolyan? És mégis honnan veszed, hogy a környéken járok egyetemre?

- Ismerlek. Egészen biztos, hogy nem emelnéd fel a lusta seggedet, ha 1 óránál tovább kellene utaznod - Baekhyun egy pár pillanatig töprengett azon, amit mondtam, majd egy elismerő biccentés kíséretében végre mozgolódni kezdett.

- Gyerünk már, nem érünk rá egész nap - sürgettem a totyorgó fiút, aki csigalassúsággal indult meg a bejárati ajtó felé.

- Chanyeol, egész nap ráérünk, pont ez a lényeg - nézett rám értetlenül, mire végleg megelégeltem a dolgot.

- Az egy dolog, de minél több helyet kell bejárjunk, szóval most szedd azokat a formás kis lábaidat, és induljunk - nyúltam a keze felé, hogy megfogjam és úgy vezessem ki a lakásból. Teljesen elfelejtettem azt a tényt, hogy nem tudok hozzáérni, így miután másodszor is csak a levegőt markolásztam, egy percig mindketten mozdulatlanul álltunk. A közénk beállt kínos csendet végül a torokköszörülésem szakította meg.

- Várj itt - mondtam, majd visszasiettem a szobámba.

- Nem úgy volt, hogy sietünk? - hallottam Baekhyun hangját, miközben nagyban a szekrényem tartalmát túrtam. Hogy miért kell neki állandóan kötekednie! Még jó, hogy hamar megtaláltam, amit kerestem.

- De, és már megyünk is, csak ezt még előbb... rád adom - álltam meg előtte ismét, majd a csuklójára kötöttem a vékony sálat, a másik végét pedig a sajátomra.

- Ez mi akar lenni? - emelte fel a jobb kezét, ami miatt enyhén vele mozdult az én bal kezem is.

- Csak hogy együtt legyünk - válaszoltam arra utalva, hogy így legalább valamilyen fizikai összeköttetésben lehetünk. Baekhyun vörösödő arcából kiindulva azonban rájöttem, hogy a szavaim kétértelműek, és a fiú bizonyosan másképp értelmezte, mint ahogyan én azt eredetileg gondoltam és ez engem is zavarba hozott.

- Mármint, izé... tudod, csak hogy ne veszítsük el egymást - nyögtem nagy nehezen, bár ez meg túl nyálasan hangzott. Hangosan felnyögtem, és ahelyett, hogy még jobban zavarba jöttem volna a helyzet miatt, elindultam a bejárati ajtó felé, magam mögött húzva a sál másik végére kötözött, még mindig szótlan Baekhyunt.

Az első hely, ahol megálltunk, egy impozáns épület volt, hatalmas vaskapuval. Mit ne mondjak, nagyon is illett egy művészeti egyetemhez ez a sok díszes minta, ami már az épületen kívül fogadott minket. Nos, hamar megtapasztalhattuk, hogy amilyen rendezett volt kívülről minden, legalább olyan nagy káosz uralkodott az épület falain belül. A diákok fejvesztve rohangáltak jobbra-balra, festővászonok itt, köntösbe burkolózott, alapból pucér modellek ott, mindenhol a művészélet jellegzetes vonásai. Nem mintha tudnám, hogy mik azok, de ha le kéne írnom, akkor ez lenne az.

- Szóval - kezdett bele Baekhyun a mondandójába, de kellett neki egy kis idő, mire megfogalmazta.

- Úgy gondolod, hogy én ilyen a fellegekben járó, tehetséges, de elvont művészlélek vagyok? - kérdezte, miközben elindultunk a legkevésbé zsúfoltnak tűnő folyosón.

- Általánosítani nem szép dolog, de egyébként igen, valahogy így tudnálak elképzelni a legjobban - válaszoltam, miközben kikerültem egy hirtelen kivágódó ajtót.

- És miért is? - nézett rám kíváncsian lakótársam.

- Hát, a szeleburdi személyiségedhez ez illik a legjobban, és a szobád is elég kreatívan és esztétikusan van kidíszítve ahhoz, hogy művészetire járj - adtam magyarázatot arra, hogy tulajdonképpen miért ez volt az első hely, ahová jöttünk.

- Te voltál a szobámban? - állt meg hirtelen, ami miatt engem is visszarántott a még mindig a csuklónkra kötött sál miatt. Még jó, hogy finom anyagból van, különben már rég leszakadt volna a kezem.

- Persze. Bár nem sokszor, összesen kétszer - emlékeztem vissza arra a két alkalomra, amikor Baekhyun szobájában jártam. Először, amikor beköltöztem, másodszor pedig amikor a fiú után mentem.

- Most eltekintek attól a ténytől, hogy engedély nélkül mentél be, de... tetszett? Mármint a szobám díszítése, tényleg tetszett? - nézett rám várakozásteljesen azokkal a hatalmas bociszemeivel, én pedig zavaromban a tarkómat dörzsölgettem.

- Hát, igen. A képkollázs a falon nagyon eredeti - mondtam ki azt az elemet, ami a legjobban felkeltette az érdeklődésemet.

- Ugye? Nekem is az a kedvencem - mosolyodott el boldogan, ami ragadósnak bizonyult.

- Na, és, érzel valamit ezzel a hellyel kapcsolatban? - kérdeztem megszakítva a szemkontaktust, majd körbenéztem a folyosón.

- Miért kéne éreznem bármit is? Szellem vagyok, nem médium.

- Jó, akkor eszedbe jut valami emlékfoszlány? Valamelyik itt töltött tanóra, vagy egy csoporttársad arca?

- Hmm... nem, semmi.

- Akkor erről ennyit. Pedig meg voltam győződve arról, hogy te is ilyeneket alkotsz - mutattam egy kiállított... izére. Sárga színű volt, egy nagy sárga paca, amiből innen-onnan nyúlványok lógtak ki.

- Ha nem lenne itt a címe, miszerint ez a „Romló lelkek diszharmóniája" - hajolt közelebb Baek a felirathoz, hogy monoton hangon felolvashassa - akkor, azt mondanám, hogy ez egy fika.

- Teljesen egyetértek - feleltem ugyanúgy hitetlenkedve, hogy ezt miért nem nevezik annak, aminek. Takonynak.

- Na és ehhez mit szólsz? - léptem a következő kiállított tárgyhoz a folyosón, ami egy festmény volt. Baekhyun a kép elé állva az állához érintett kézzel nagyban hümmögni kezdett, mintha valami profi elemző lenne.

- Ez felettébb... misztikus. A négyzetek, ahogyan a körökbe olvadnak, rendkívüli módon kiadják a... "A modern élet problémái"-t? Mi van? Hogy lenne pár színes kör és négyzet a modern élet problémája? - akadt ki teljesen, amint elolvasta a festmény címét, belőlem pedig kitört a nevetés.

- És az? Könyörgöm, ilyet bárki tudna festeni - mutatott felháborodva a soron következő képre, amin konkrétan zöld és kék pacák voltak.

- Várj, hadd tippeljek, ennek az a címe, hogy az Univerzum baktériumai - adott nevet a festménynek, mire újra nevetni kezdtem.

- Vagy Trisztán és Izolda - folytatta tovább a lehetséges címek sorolását, amiknek aztán tényleg semmi közük nem volt a képek tartalmához.

- Hagyd abba! - szóltam rá, mert már a könnyeimet törölgettem, annyira nevettem.

- Siegfried a sárkányölő.

- Baekhyun ne már! Gyere, inkább menjünk, még két egyetem hátravan - rángattam meg finoman a sálnál fogva, de rögtön abbahagytam a nevetést, amint megfordulva szembetalálkoztam egy tágra nyílt szemű, meghökkent diákkal.

- De most nincs igazam? Legalább valami olyan címet adnának az alkotásaiknak, ami egyértelműen meghatározza, hogy mit ábrázol, nem pedig ilyen fantázianeveket...

- Baekhyun - próbáltam figyelmeztetni, hogy társaságot kaptunk egy bagolyszemű diák képében, de észre sem vette.

- Van egy művészetis barátom, na ő, ő nem szokott ilyen zagyvaságokat írni, neki a névadásában van logika, teljesen érthető, hogy miért az a festményének a címe, ami, mégha szimbolikus jelentéssel bír is, és nem valami szótárt felcsapva választ három szóból, hogy...

- Baekhyun! - sziszegtem kicsit hangosabban, hogy végre felfigyeljen rám, és észrevegye, nem vagyunk egyedül.

- Mi van már? - nézett fel ingerülten, mire a fejemmel az idegen srác felé biccentettem. Baekhyun egy megrökönyödött „Oh" után ugyanúgy leszobrozott, mint én. A velünk szemben álló fiú Baekhyunt egy pillantásra sem méltatta, és még mindig úgy nézett rám, mintha most ereszkedtem volna le a szellőzőnyílásból.

- Figyelj, mi nem akartunk ám megbántani titeket - kezdtem bele a magyarázkodásba, amikor már kezdett kínossá válni a nagy csend.

- Tudod, mi, laikusok, csak tudatlanságunkban nevetünk a műveiteken, nem azért, mert nem tartunk titeket tehetségesnek - hadartam gyorsan, Baekhyun mellettem pedig egyetértően bólogatni kezdett.

- És hát, szóval-

- Ne aggódj, nem kell magyarázkodnod - szakított félbe az idegen, és mintha az előbbi megilletődöttségét felváltotta volna a szánalom és az együttérzés, ahogyan finoman megpaskolta a karomat.

- Tényleg sajnáljuk - vakartam meg zavartan a tarkómat. Szegény srác, biztos rosszul esett neki ezt hallani.

- Hallod Chanyeol - szólalt meg mellőlem Baekhyun, mire felé fordítottam a fejem.

- Igen? - kérdeztem, miközben Baek résnyire húzott szemekkel figyelte az idegen srácot.

- Szerintem nem lát engem - állapította meg, majd még mielőtt közbeléphettem volna, a srác előtt termett és belelengette a kezét az arcába.

- Látod? Egyáltalán nem reagál - nézett vissza a válla mögül Baekhyun.

Remek. A srác valószínűleg elmebajosnak hisz, amiért többes számban beszélek, ráadásul néha a levegőbe.

- Bár elég ismerősnek tűnik... Chanyeol?

- Ahhhahahaha, azt hiszem, nekem most mennem kell, szia - rohantam el a kissé meghökkent srác mellett, magam után rángatva Baekhyunt is, aki amint kiértünk az épületből, hangos nevetésbe kezdett.

- Miért nem mondtad, hogy csak én látlak? - ripakodtam rá, de a sok felénk, illetve inkább csak felém forduló fejek után rájöttem, hogy még mindig emberek között vagyunk.

- Én sem tudtam, hogy csak te látsz - válaszolt Baekhyun sokkal nyugodtabban, mint amilyen én voltam. Persze, végülis nem ő az, akiről azt hiszik, hogy az elmegyógyintézetből szökött. Mindegy is. Ha szerencsém van, soha többet nem fogom viszontlátni az idegen srácot.