Már lassan egy hete annak, hogy beköltöztem, és azt kell mondjam, életem legrosszabb és egyben legszórakoztatóbb napjai voltak az eddigiek. Új lakótársam, aki úgy nézett ki, mint egy 16 éves, pontosan úgy is viselkedett. Amikor legközelebb találkoztam a barna hajú fiúval, miután rendesen meglepődött jelenlétemen, határozottan kijelentette, hogy ő engem innen bizony ki fog űzni.

Azonban akármilyen komolyan is hangzott a kis ördögűző fenyegetése, a tettei annál ártalmatlanabbak voltak. Minden nap várt rám valami meglepetés, amikor felkeltem vagy hazaértem. Üveggolyók a padlón, eldugdosott lakáskulcsok, hiányzó WC-papír guriga szükség esetén, vagy éppen összekötözött cipőfűzők.

Mindez még nem is volt vészes, sőt, az esetek többségében még nevettem is rajta, hiszen majd kiszúrták a szemem a titkosnak szánt ügyködései. A fiú gyerekes csínytevései gyerekes személyiséggel is párosultak, és be kell valljam, aranyosnak találtam, amikor durcizás közben enyhén csücsörített és felfújta az arcát. Úgy nézett ki, mint egy mérges hörcsög.

Elég sok mindent megtudtam róla ez idő alatt. Minden tevékenységemhez volt valami megjegyzése, például amikor a reggeli kávémat ittam, elmondta, hogy édesszájú, és ezért legalább 5 cukorral issza a kávét (már amikor iszik, mert inkább teázni szokott), vagy amikor este ledőltem a kanapéra TV-t nézni és átpörgettem a mesecsatornán, arról kezdett el áradozni, hogy mennyire a kedvenc sorozata a Scooby-Doo (ezért természetesen addig makacskodott, ameddig vissza nem pörgettem, hogy azt nézzük).

Eleinte zavart, hogy be nem áll a szája, és egy perc nyugtom sincs a folytonos mászkálása miatt, de meglepően hamar megszoktam a kis izgága fiú jelenlétét, talán még meg is kedveltem.

Viszont volt valami, ami nem hagyott nyugodni, de talán nem is ez a legjobb szó rá. Igaz, hogy nem voltam otthon a nap legnagyobb részében, de bizton állíthattam, hogy ő sem. A kis csínytevései kivételével olyan volt, mintha rajtam kívül senki nem élt volna lakásban. Sehol egy mosatlan tányér vagy elhagyott fél pár zokni.

A ruhája még furcsább volt, és nem, ezt nem úgy értem, hogy emós vagy punk szerelésben nyomta volna. Teljesen normálisan nézett ki a térdig érő fekete nadrágjában és a fehér, mintás pólójában. A gond az volt, hogy akárhányszor láttam, mindig ez volt rajta.

És még csak nem is ez volt a legnagyobb bökkenő. Az ingatlanügynök szavai folyton ott motoszkáltak a fejemben, valahányszor megláttam.

Ugyanis Baekhyun - mint később megtudtam a nevét - nem volt a lakótársam.

Most kérdezhetnétek, hogy akkor ugyan miért hagytam, hogy egy vadidegen mászkáljon a lakásomban. Nos, először is, arra a következtetésre jutottam, hogy elég nehéz lett volna kitessékelni az albérletből - amit a sajátjának tekintett - az erőszaknak pedig nem voltam nagy híve. Persze a másik, sokkal nyomósabb érv az volt, hogy soha semmit nem nyúlt le, és nem lett volna szívem csak úgy kidobni szerencsétlen kissrácot, aki furcsa mód egészen hozzám nőtt.

Na meg érdekelt, hogy mégis kicsoda-micsoda is ez a Baekhyun.

Emlékszem, aznap, amikor fogkrémet kent a kilincsemre, mindenre megkaptam a válaszom.

Péntek reggel éppen az ebédlőasztalnál vitatkoztunk arról, hogy a reggelizőpehelyt tejjel vagy a nélkül kell-e enni.

- Nem értem, miért jó az, ha nyakon öntitek tejjel - adtam hangot véleményemnek, miközben a mézes ízesítésű karikákat ettem. Baekhyun a velem szemközti széken ült és felháborodva fogadta, hogy a natúr-pártiak oldalán állok.

- Azért, mert úgy finomabb! - válaszolt teljes meggyőződéssel. Nagyon beleélte magát a vitánkba, még gesztikulált is közben.

- De úgy semmi íze nem lesz, ráadásul szét is ázik és undorító pép lesz belőle! - fintorogtam a gondolatra.

- Ez nem is igaz, csak puhább lesz tőle!

- És minek kéne puhábbnak lennie? Nincs fogad? Ilyet csak a gyerekek csinálnak.

- Nem vagyok gyerek! - tiltakozott burkolt célzásom hallatán, miszerint a kisiskolások szintjén áll.

- Ne is próbálkozz, ezek után már nehezen hinném el, hogy 16-nál több vagy - feleltem vigyorogva.

- TIZENHAT?

- Hát, igen, de mondjuk ha engem kérdezel, inkább mondanék tizenkettőt - vágtam töprengő fejet, majd megrökönyödött arckifejezését látva kitört belőlem a nevetés.

- Csak hogy tudd, már rég elmúltam 16 - fonta durcásan keresztbe a karjait, majd a már megszokott csücsörítés is megjelent az arcán.

- Mikor, tegnap? - kérdeztem, mire egy fenyegetőnek szánt csúnya pillantást kaptam válaszul.

- Akár hiszed, akár nem, már 22 vagyok.

- Mennyi?! - kérdeztem megrökönyödve az előttem ülő babaarcú fiút, miután félrenyeltem egy adagot a reggelimből. Csak három évvel fiatalabb nálam?

- Miért, te mennyi vagy? - kérdezte egy szemforgatás kíséretében.

- 25.

- Olyan öreg? - meresztette rám bociszemeit, megnyomva az öreg szót, mire rajtam volt a sor, hogy forgassam a szemeimet.

- Csak három évvel vagyok több, Baekhyun. Hamarosan te is ennyi leszel.

- De három év múlva te már 28 leszel! Nem élhetek együtt egy aggastyánnal! Mit fognak ehhez szólni a barátaim? - drámázott, amit én csak egy unott sóhajjal nyugtáztam.

- Vannak neked egyáltalán barátaid?

- Még szép hogy vannak! Nagyon is sok barátom van - tette csípőre a kezeit.

- Baekhyun, a kettő lehet hogy több mint az egy, de még nem számít soknak.

- Nem hiszel nekem? Hát jól van, mindjárt jövök, a szobámban van egy fotóalbum - pördült meg és indult el trappolva a nappali túlsó végébe.

- Még hogy nincsenek barátaim! Neki nincsenek barátai! Én vagyok az egyetlen, aki szóba áll vele, szóval maximum egy van, de az is én vagyok - puffogott félhangosan, amint végigvonult a szobán, majd szélesre tárta a szobája ajtaját és hangosan becsapta maga mögött.

Kuncogva raktam be az edényemet a mosogatóba, majd indultam a füstölgő lakótársam után. Annak ellenére, hogy Baekhyun egy locsi-fecsi, túlságosan élénk, néha rettentően idegesítő és gyerekes fiú volt, kellemes érzés költözött a mellkasomba miután hallottam, hogy nem csak én tartottam a barátomnak.

- Hé, Baek, csak vicceltem! - nyitottam be vigyorogva a szobájába.

- Baekhyun? 

 Ahogy beljebb léptem a szobába, a korábbi kellemes bizsergés helyére a mellkasomba most egy nagyon rossz előérzet költözött. Megkerültem a poros dobozokat, amik még mindig a szobában voltak. A függöny be volt húzva, így a reggel alapból is sötétebb szobában szinte félhomály uralkodott.

A fojtogató érzés, hogy valami nagyon nincs rendben, nemcsak hogy fokozódott, de egész nap velem maradt.

A barna hajú fiúnak ugyanis nyoma sem volt a szobában.

Hiába volt a rengeteg rohanás, a sok beteg és az idegesítő felettesek, nem tudtam másra gondolni, csak Baekhyunra. A reggeli eltűnése után csak abban tudtam reménykedni, hogy délután, amikor hazaérek, otthon lesz.

- Baekhyun? Itt vagy? - léptem be a lakásba, miközben a szívem a torkomban dobogott nyugtalanságomban. Sietősen ledobtam a cipőimet és körbejártam az egész albérletet, de mindhiába.

Idegesen vártam, hogy újra felbukkanjon. Ettem, fürödtem, TV-t néztem, majd megint ettem, de még mindig sehol senki. Próbáltam, de nem tudtam elaludni, ezért inkább folytattam a tévézést a kanapén fekve. Órák telhettek el, mire végre meghallottam a hangját.

- Chanyeol! Már megint az én bögrémből ittál?

Villámgyorsan a konyhában termettem, ahol Baekhyun dühösen meredt rám, miközben a piros alapon fehér pöttyös bögréjét lóbálta a kezében.

- Tudom, hogy tetszik, de-

- Baekhyun! - vágtam durván a szavába, mire kissé megszeppent, és a bögrét is leengedte maga mellé.

- M-mivan?

- Hova tűntél reggel?

- Tessék? Nem tudom, miről beszélsz, itt voltam - vonta össze zavartan a szemöldökét.

- Pontosan. De csak voltál.

- Hogy? Nem értelek - tükrözött őszinte értetlenséget a tekintete.

- Hadd próbáljak ki valamit - szólaltam meg pár perc hallgatás és egy mély levegő után, ezúttal sokkal nyugodtabban.

- Micsodát? - pislogott rám érdeklődve.

- Csak maradj nyugton - kértem, miközben a szabad keze felé mozdítottam a kezemet. Baekhyun először hátrált egy lépést, majd mikor rájött, hogy mit akarok, bizonytalanul ő is felemelte a tenyerét.

Remegett a kezem. Féltem. Féltem, hogy az ingatlanügynöktől kapott információ és a fiúval kapcsolatos észrevételeim alapján beigazolódik a gyanúm. Visszatartott lélegzettel nyúltam Baekhyun keze felé abból a szándékból, hogy megfogjam, és utána csak nevessek az egész bugyuta kis teóriámon. De valahol legbelül éreztem, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan.

Baekhyun kinyújtott tenyeréhez tartottam az enyémet, de nem éreztem semmit.

A kezem átsiklott az övén.