Amikor még egészen fiatalok voltunk volt egy nyulunk. Robertnek hívták, szürke bundáján egy hófehér gallér díszelgett, mely éjszakánként úgy virított az ólban, hogy kitűnt testvérei közül. Robert nem olyan volt, mint a többi nyúl. Ő megrémisztett minket. Nehéz ezt elmagyarázni, de okos volt, sokkal okosabb, mint a legtöbb állat a ház körül. Ezüst szőre gyakran fényesen sírt a Holdfényben hideg éjszakákon, guvadt szemei sokszor vérként villantak a rácsok szeges keretei közt, ugró lábai csontosan és ravaszul hajlottak vékony teste alatt. Én és a testvérem féltünk tőle, volt mikor álmainkat is kísértette sötét alakja. A fehér szoba sarkában gyakran lapult ott, mint fekete lidérc, csak nézett minket mindentudó szemeivel. Azonban mikor a körte szisszent a csillárban és a falak sárgát sugdostak egymásnak, ő tovaszökkent. Ki, egyenesen a függönyök közti csillagos résen. Mi azonban tudtuk, hogy ő akar valamit, hogy Robert okos és ért minket. Viszont nem tudott beszélni, mert amikor még kölyök volt apánk véletlenül odacsapta a koponyáját a nyúlól nyikorgó ajtajához, de édesapánk valamit nem tudott. Robert kommunikált, de nem szavakkal. Szellemekkel festett a szobánk mennyezetére, meséket írt oda fel, olyan dolgokról szólókat, melyektől rettegtünk. Azonban nem ellenkeztünk, csak szipogva feküdtünk az ágyban, féltünk hogyha észrevesz a kezünkbe mar. Úgy gondoltuk szereti a bordó, forrongó ízét őrült állati szervezetében. Volt egy kép melyet gyakran beszélt el nekünk. Egy veres rokonáról szólt, aki nem élt elég körültekintően és egy tücsökszó ölelte éjjen fáradt mancsai betonútra értek, így a nagy fekete nyúl kíméletlenül elragadta. A vakító, világtalan fények kifojtottak belőle minden tudatot, majd csak elterült. Az utolsó hajnalán is ezt suttogta a néma falaknak. Robert torkát másnap anyánk nyeste el, azt mondta nem szólt még akkor sem, csak testében megszűnt a láng. Frissvér szemei kialudtak, fémmel tömött bundája tompa lett és fénytelen, porcelánkés fogai eltompultak. Robert meghalt, kimúlt. A rémálmok szobánk boltozatán attól a naptól kezdve, nem táncoltak kínzón csendesen és megfeketedetten. Vége volt.

Apám úgy gondolta Borival baj lehetett...

A húgomnak, a kis Borinak vörös volt a haja. Bori sok mindentől félt, rettegett a sötéttől, a kutyáktól, a szellemektől, de amitől a legjobban félt, az mégis a nyulunk volt, Robert. Ahogy idősödtünk és a nyarak körülöttünk egyre fullasztóbbá fonódtak, Bori megkomolyodott. Nem sokat beszélt, cseresznyeszín gyermeteg ajkai, melyek egykoron oly gondtalan kacagtak elapadtak a nehéz telek és a szilvabefőttek cukros, sötét szederjes ízétől. Mintha szívében egy hóvirág sem csilingelt volna, nem hogy sugaras nárciszok. Néma volt és aranyló, fodros haját hiába táncoltatta a becéző szél, diópácfolt kacagó szemeit megfertőzték a nagy fekete nyúl mancsai. Arca, akár a plafonra futtatott rémmesék vonalai úsztak halvány a világ visszhangtalan fényeiben. Szüleink azt mondták Bori beteg, hogy a koponyájában az a tekervényes, okos kis agya valamilyen indokból meghibásodott, akárcsak egy gépezet. Féltem, mert úgy éreztem ez nem teljesen igaz. Néha megrémisztett, a szótlansága hirtelen rémületeivel keveredett. Segíteni akartam neki, letépni róla azt a bőre alá fúródó, tüskés málnaindát, mely lefogja és szorongatja, száját pedig keserű fekete gyümölcsökkel tömi, de nem tehettem semmit. Gyakran csak ültünk a tiszta szobában idős tölgyfa székeken és ő figyelt engem én pedig őt. 

Anyám azt hajtogatta Bori beteg...

Ahogy a melegedő napok egymásba buktak, Bori gyakran tőlem is borzongva fordította el sápadt, csillagszeplős arcát. Őszgally bogarai megannyiszor csak a csipkefüggöny résein bámultak a mérgezett fenyveseken, valahol túlra. Bori egész lénye kiüvegesedett és szürkére festette a vakolatot. Mikor vadalmás hajnalokon fölriadtam megesküdnék, hogy láttam őt a sarokban gubbasztani, olyan volt akár Robert. Csak bámult rám. Lassan szemeim előtt, mintha puha barackszín kezei durva, narancsbundás, karmos, hosszú mancsokba reszkették volna magukat. Mintha egyszer piros, emberien lüktető szerve lilán zúgó nyúlszívvé zsugorodott volna. 

Én arra gondoltam, Bori megrémiszt engem...

Azonban egy nap, mikor halovány alakja ott ült az étkezőben és maga elé mered, s apró orrán sebesen áramlott be és ki a levegő, én kissé bizonytalanul álltam meg előtte, de végül helyet foglaltan a mellette tátongó ülőkén. 

- Az erdőn túl, ott van. - Bori megszólalt. Rőt fejét kezembe hajtotta akár egy állat. Szólni sem mertem, egész lényemben hideg kígyózott. Én tudtam ki van ott és ez rettentett meg a legjobban. Láttam magam előtt, ahogy hosszú alakja a beton felett áll, könnyeden akár egy kísértet, egy fák felé érő szörnyárny. Tűleveles bundája közt pedig éles fények sikítanak kegyetlenül. Ígérnek, suttognak. A csontjaidba ég az a fájdalom, a véred befesti az aszfaltot. Akkor lesz az övé.

Borinak nem voltak már gondolatai...

Bori aznap hajnalban megszökött. Az ablakon szökkent ki, ahogy a csillagok lélegezve szisszentek fel. Kibújt a kertek nesztelensége alatt, hogy a savanyú tűlevelűek közt rohanjon teljesen tompa érzelmekkel a fény felé. Mely fényár vörös szemein keresztül töltötte meg repedt koponyáját csordultig. A veres puffant, húsa szivárogva (akár Robert meséinek vonalai) kínálta magát. Ígérte magát a nagy fekete nyúlnak. 

Apám azt állította egy furgon ütötte el...

Anyám azt mondta Bori bolond volt...

Én biztos voltam benne, hogy Bori egy nyúl volt...

és én voltam beteg, de hisz ezt mindenki tudta.