A vadászkastély ablakai mereven figyelték a távolt. Hideg alakja némán emelkedett ki a fehér, kristályos tengerből. Fekete, lándzsahegy fenyvesei pedig őrként vigyázták az épület álmát. A hó azonban megroppant bakancsaim alatt és felébredt a szürke óriás, ereszei alatt fészkelő, a zord tél beálltával is itt tanyázó madarak reppentek fel, mintha már tárt karokkal várt volna. Tudta, hogy jövök, eljött az ideje, hogy belépjek. Üveg tekintetük húsomba mar jegesen, akár a vérzőn tiszta éji égbolt. Rám merednek, nem engednek, nem szólnak, de hallom az ijedt szavaik, tudom, hogy figyelnek, de mikor felnézek a szemek mind a hideg falakra merednek, netán egymás tekintetét keresik. Hiába ordítanám feléjük, hogy nem én tettem, nem én voltam, ők süketen fordulnak el. S, tisztában vagyok vele, nem ez az egyetlen büntetésem, mégis ez mindközül messze a legnagyobb. A hímes fadeszkák körbefutnak a falakon, így összekötik a talajt a kristály csillárokkal, azokkal, a pompás, éles metszőfogakkal, melyek, mintha most csak az én nyakamat akarnák elmetszeni, véremet ontani. Így egyszerű, tudom, mit kell tennem, el kell rejtőznöm. Mintha suttognának, szavaikat pedig a hatalmas ablakokon betörő hideg fény vinné füleimhez. Remegek, ahogy a parketta nyikorog havas bakancsaim alatt, hajszálaim is vérem sodrására táncolnak. Félek, menekülök, ez maradt nekem. Rémisztő a vörös szín, mely kezemen és ruháimon bontott virágot, ez nem az én vérem, de mégis tudom, hogy hozzám is tartozik. Fázom, testemen újra és újra végig folyik az az istentelen tél, belefészkel csontjaimba és fiókákat költ. Talán sosem volt még ilyen kegyetlen ez a tiszta évszak, mint most. Valaki felzokog, rémületemben a falnak simulok, ujjaim kétségbeesetten keresnek kapaszkodót a sík felületen. A keserves sírás nem marad abba, szemeimmel indulok keresésére, de nem lelem. 

 - Miért? – szólalt fel egy hang az egyre növekvő sötétségből. Ekkor láttam csak meg, végre rám nézett. Halott, szürke szemeivel engem bámult, kopott, barna szőre koszosan simult keskeny koponyájára. A kitömött őz beszélt, megszólalt és nekem szentelte első szavait. Közelebb léptem és felnéztem a vadásztrófeára. Ő sírt, pofája könnyes volt. Úgy tűnt nem tud mozdulni. 

- De nem én tettem drága gida.

- Hát ki volt?

- A szörnyeteg, neki tapad vér a mancsaihoz. 

- Hunyd le a szemed vendég! – szólt rám az állat és én engedelmeskedtem. Erősen szorítottam össze hideg pilláim. Újra láttam magam előtt. Kunkorodó, arany haja testével remegett, s ahogy a fegyver eldördült, az ő gyönyörű alakját körbeölelő, sértetlen táj el is nyelte a zajt. Reszkető tenyerét hasához szorította, majd mikor észrevette bíbor vérét fehér bőrén rémülten mámorodott meg a halál édes illatától. Elnyílt ajkakkal és könnyes szemekkel rogyott össze. A vörös, forró rózsák élesen vágtak utat maguknak a hó jégkristályai közt. 

 - Mit látsz? – kérdezett ismét. Ahogy pedig kinyitottam szemeim, mintha egy üres szellemecske kezdte volna feszegetni bordáim. Halovány tekintetemre opálos, párás könnyek borultak.

 - Aki a szívemben van, ami történt vele. 

- Miért tette a szörnyeteg?

 - Talán túl szép nárcisz volt a kertjében, nem hagyta ragyogni a többit – ráztam meg a fejem bizonytalanul. 

 - Te is jól tudod vendégem, hogy ez nem így van – beszélt szelíden az őz, anyai hangja betöltötte az egész, rideg kastélyt.

 - Valaki megölte! Valaki megölte! Széttépte és elropogtatta hófehér csontjait. A szörnyeteg megölte a szerelmem – kiáltottam forró dühvel kevert könnyekkel. A vérszomjas fenevad, eltüntette őt, eltaposta, tű karmaival felszabdalta puha húsát, csak egy széllel sikító szellem maradt belőle a havas fakereszt mellett. Egy lidérc az felmenők portréival telezsúfolt falak közt, mely csak fakón sír a poros ecsetvonásoknak. A kedvesem, ki oly káprázatosan tiszta volt, porcelán bőre, kék szentjánosbogár szemei, arany napsugár fürtjei, bordóbársony szíve, most vérbe fagyva, lélegzet nélkül fekszik a harmatos föld alatt, hat láb mélyen. Alszik és ebből az álomból senki sem ébresztheti, mert patyolat szelleme már felébredt, s így örökké elvált a testtől, mi sarasan hagyta itt ezt a koszos világot. Talán nem is volt ide való, de akkor sincs joga kioltani ezeknek a sötét lényeknek egy egész életet. 

 - Keresd meg őt kedves idegen! Lehet, itt bóklászik e falak közt, biztos örülne régi szerelme látogatásának – tanácsolta a preparált gida, majd el is csendesedett. Én útnak is indultam a rideg épületben, a mozdulatlan állat fejek pedig utánam bámultak, ahogy fekete alakom sötét bíbor tócsákat hagyott maga után. Ő ott állt a homályban mikor rátaláltam, a kastély hajdani lakóinak festményei társaságában. Nem szólt, mintha hallgatta volna a többi szellem dalát, talán ő lett az őre a portréknak, melyekre csak egy aprócska ablakon szökött be egy kósza, sárgás fénysugár. Vörös, aprószirmú virágok gyökereztek tejszínűnél is tejszínűbb bőre alatt, átfonták a húsát, a részei voltak, a szívéből indultak, s egész lényén végigfutottak. Hóka testén árnyak rohangáltak, talán életének zordabb emlékei lehettek, akárcsak halála. Fehér szemeivel élettelenül meredt a semmibe, hajdan édes, cseresznye szín ajkai, színtelenül, hidegen, elnyílva remegtek meg néha. Csodás évek idején ragyogó mézszőke fürtjei, éjszínűen hullámoztak holdsápadt alakjának fején. Nem volt mentség, szíve már rég nem zakatolt, meghalt és szelleme is tűnni látszott. Megálltam, bakancsaim sarkai élesen koppantak előtte, holt szemeivel felém pillantott. Felismert, de nem mozdult a fénytelen sarokból. 

 - Itt vagyok – szóltam csendesen. 

- De miért? Elkéstél kedvesem. - Sajnálom, én próbáltam. – Egyre nehezebben lélegeztem, könnyeim állták szavaim útját. Ő pedig csak ült és érzelmei nélkül figyelt engem. Csillagszínű alakja ott ragyogott a hatalmas, fekete festmények alatt.

 - Hallom a szíved, de tudom, hogy mást zenél, mint te magad. Elárult téged drága szerelmem. – Dobogó szervem felé helyeztem kezeim, hogy lecsitítsam.- Miről beszélsz? – remegtem meg riadtan.

 - Semmi baj. Tudod, hogy nem haragszom – suttogta, s mintha hangja beleivódott volna a kastély minden, apró résébe. Biztatóan tekintett a mellettem, a falra szögelt hatalmas, ovális tükör felé mely élénken ragyogva hívogatott maga felé. 

- Emlékezz szerelmem! – puha hangja lágyan vágta fel a félelmeimet, s én a tükör felé fordulok. Könnyeim hidegen szántják vörös bőröm, amint megláttam magam. Hatalmas mancsaim tűkarmokkal voltak díszítve. Szurokfekete bundámon ott nyíltak azok a jeges vérrózsák, szemeim akár a Hold fénye, úgy fehérlettek a vérszomjtól. Gyilkos metszőfogaim vészjóslóan villantak ki, gyilkolásra készek. Hegyes, vékony füleimben visszhangzott minden hízelgő szava aranyszívű lelkemnek, kinek szelleme már rég eltűnt mellőlem. A fénytelen csont bordáim közt nem zakatolt semmi, üres és csendes. Hát ez vagyok én, hiába is tagadom, én vagyok a szörnyeteg, ki kegyetlenül meggyilkolta oly irdatlanul szeretett aranyhajú hercegét. Dühösen törtem be az üveget, melynek szilánkjai csilingelve hulltak szerteszét. Térdeimre rogytam, s csak zokogva éreztem ismét hideg markomban az ő kezeit. Kinyitottam szemeim, ismét ott, ahol a valóság ölelt körbe. A fehér, végtelen, szúróan hideg táj. Ő ott feküdt előttem bíbor százszorszép sírján. Lábaim a kristály hóba süllyedtek, akár csak fegyverem, mely elvette pillangó éltét szívemnek. S ott, akkor a szikrázó fehér hó maga alá temette emberi énemet, és a régi vadászkastélyt is. 

Meg kellett ölnöm, meg kellett ölnöm, mert ehhez a világhoz túlzottan is szeretett.