(A Twenty One Pilots 'Fally away' c. száma ihlette ezt a kis dolgot itt, olvassátok szeretettel és csak engedjétek el a fantáziátokat a feneketlenségben. Mert nekem nem lehet ez az a hely, mint nektek.)

Itt mindig is sötét volt, mintha sosem láttam volna a Napot, de ez csak egy illúzió volt. Tudom. Sosem segítettél nekem, sosem segítettél égve hagyni azokat a fényeket. Nem értettem miért engeded a holdtalan éjnek, hogy felfaljon, mint egy éhes szörnyeteg. Sápadt arcodon nem is játszhatott az a gyermeteg, nyárízű fény, sosem engedted magad elég közel. Ajkaidon nehéz valótlanság pecsétje ült, mely emlékeket vérzett. Azt hiszem így beszéltél hozzám és mindenkihez, a világhoz. De nem volt itt senki más csak te meg én és valami végtelen dolog, ami felfoghatatlanul volt körülöttünk. Olyan volt akár az éj sötét ege, csak még fénytelenebbül végtelen. Itt voltunk mi ketten ezen a reménytelen helyen, de csak én küzdöttem a fényekért. Mert nem akartam eltűnni, nem akartam, hogy a testem csak széttörjön és elhulljon a szertelenségben. Én égve akartam hagyni a fényességet ezen a helyen, de te eltűntél a másik oldalon. Te valaki más voltál, majd más lettél egy másik helyen, ahol minden máshogyan volt ugyanolyan. Most névtelen vagy, elvesztetted, de én ezúttal is maradok, nézem, ahogy lelked elesik a fekete csillagok lángja alatt. Talán semmi sincs, lehet ez az igazság, ha én is kilépek és az utadra lépek csak szüntelen hullani fogok és elvesztem a sajátom. Érzem ez fog történni, de bűntudatom éjszín szedreket arat majd a feneketlen világról. Akkor csak hullani fogok és te végleg nem leszel ott, hogy fogd a kezem. Mikor haldoklom, mikor a bőrömet felhasítja a tömény feketeség.

Én akkor is sírtam én könyörögtem, hogy gyere közelebb, esküdtem, hogy jól vagyok, hogy nem tűnök már oly gyorsan. De te tudtad, hogy én hazudok. Rejtőztem a szentjánosbogarak szemei közt és vártam, hogy elteljenek a napok, hogy a kimeríthetetlenbe olvadjanak. Végig tudtad, hogy messze vagyok a jótól, nem összeegyeztethető. Csak sorban álltam a saját bűnömért. Nem akarok emlékezni arra, amit az életemmel tettél. Lehunyom a szemem, de akkor fuldoklom. Elmentél, elhullottál, mint már itt mindenki más. Egyedül csak én és a fények, életben kell őket tartanom. Érzem, hogy magammal haldoklom.

Rá kell jönnöm, mi az új neved, milyen új helyet szereztél, nem tudok tovább ebbe kapaszkodni. Túl fojtón ölel a végtelen. Megsüketít a zúgó csend, megfojt a levegő és megvakítanak a láthatatlan dolgok. El kell engednem, mert süllyedek, rosszabb, mint a hullás. Érzem, hogy a tudatom már csak vékony köd. El kell engednem és végre megérzem, amit te, ahogy ez elkezd lehúzni, rémülettel csalogat. El kell engednem.

A fények elhallgatnak, sárga szavaik megapadnak. A bőröm megreped és hasadni kezd, a testem könnyed. Darabokra hullok, már tudom mi voltál te. A sötét megmarkolja a szívem és nem ereszti. Tudom, hogy hívtak ott, ahonnan most én jövök. Neked volt neved, de az enyém színtelen és egybeolvad a kiáltásokkal körülöttem. Egyre könnyedebb vagyok elhullok innen.

De nem, nem akarok elhullani.

Őriznem kellett volna a fényeket azon a helyen.