A Marvell házban a családfő a konyhaasztal mellett ücsörgött, miközben hosszadalmasan áttanulmányozta az újságot. Míg a férfi olvasott, addig a felesége és lánya szintén a konyhában tartózkodott, miközben szemmel láthatólag a fiatal leányzó szomorúan görgette a csokis kockákat a kókuszreszelékben. A lány többször is felsóhajtott, miközben a mellette lévő édesanyja értetlenkedve figyelte a gyermekét, aki a mai nap folyamán nem először, ismételten felsóhajtott. Édesapja még mindig elmélyülve olvasta a cikket, amikor is az édesanyja beszélni kezdett.

– Wendy, történt valami? – kérdezte kíváncsian Grandine Marvell, aki így végül megtörte a számára roppant kínos csendet. – Ennyire bánt téged a tegnapi harc?

– Eeeehh? Erről honnan tudsz? – kérdezett vissza meglepődve Wendy, míg Grandine csak halkan elkuncogta magát. – Kitalálom: Aizawa-sensei?

– Bingó! Kíváncsi voltam, hogy milyen volt a találkozó az új osztálytársaiddal. Tegnap eléggé szomorúnak tűntél, de legalább az osztályfőnököd készségesen beavatott a részletekbe – felelte jókedvűen Grandine, Wendy pedig válasz helyett ismételten csak sóhajtott egy nagyot. – De egyezzünk meg abban, hogyha elmondod a problémádat, akkor nem fogom állandóan az osztályfőnöködet nyaggatni. Szóval áruld el nekem végre-valahára, hogy miért is vagy ennyire szomorú?

– Ezt bonyolult megmagyarázni – válaszolta kedvetlenül Wendy, majd abbahagyta a kókuszkocka készítését. – Vagyis annyira még se bonyolult, de mégis...

– Összezavarsz, te lány – szólott ismételten Grandine, akit aggasztott a lánya ingadozó lelkiállapota. – Hé, tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz. Bár, ha egy fiúról van szó, akkor elsőnek engem avass be, és csak utána szólj apádnak...

– Micsoda!? Kiről van szó!? – Igneel kezében az újság pillanatok alatt hamuvá égett. – Az én hercegnőmnek szerelmi bánata van? Az nem lehet! Hogy hívják a kölyköt!?

– Miért is ne lehetne szerelmi bánata? A lányod már tizenhét éves. Nem kisgyerek – tette hozzá megjegyzésként Grandine, Igneel pedig a döbbenet miatt hanyatt vágódott a székén. – Wendy, ne is foglalkozz az apáddal. Ahogy napról napra öregszik, úgy válik egyre hülyébbé.

– Anyja, ez pont te mondod? Azért te sem vagy már mai lány... – reagált vissza a sérelmeire Igneel, ám Grandine szúrós, vészjósló tekintete megrémítette a férfit. – Ízé... Nem szóltam!

– Helyes!

– Ooohhh, ne csináljátok már ezt! – szólt közbe erőltetett mosoly kíséretben Wendy. – Egyébiránt még be se fejeztem a mondandómat. És nem, nincs szerelmi bánatom!

– Fúú, ezt jó hallani – felelte megkönnyebbülve Igneel, majd feltápászkodott a földről és vissza ült a helyére. – De térjünk vissza a tárgyra: miért vagy szomorú?

Wendy hosszasan töprengeni kezdett, hiszen egy csöppet még mindig kételkedett abban, hogy erről a problémájáról beszéljen. Azonban hiába agyalt, a kérdéseire sehogyan se tudott választ találni, így elhatározta, hogy megosztja a szüleivel a titkait, amiről ez idáig még senkinek sem beszélt. Wendy miután összeszedte a gondolatait, belekezdett a története elmesélésébe.

– Ahogy anya is mondta, a minap megküzdöttem három osztálytársammal, akiket amúgy Nagy Hármasnak hívnak. Ők a U.A. legerősebb diákjai. Úgy vettem észre, eléggé közkedveltek. Az osztályból mindenki lelkesen drukkolt nekik. Sőt, visszafogottan még Aizawa-sensei és All Might is szorított értük. Én amúgy egyáltalán nem akartam velük megküzdeni. De az egyikük öntelt megnyilvánulása miatt annyira felhergeltem magam, hogy már csak azért is, dacból is elfogadtam a kihívásukat – kezdett bele a magyarázatba Wendy, szülei pedig érdeklődve hallgatták a lányukat. – Bár igaz, eleinte azt hittem, könnyű dolgom lesz. Ám az a három annyira elszántan, makacsul folytatták a harcot, hogy egyszerűen nem tudtam magam visszafogni. Idővel én is átvettem a lelkesedésüket. Sőt, az egyikük ráadásul kész volt feláldozni a karját, csakhogy legyőzhessen engem. Nem akartam hinni a szememnek. Csakugyan léteznek ilyen hülye emberek? Mindent egy lapra feltenni, egy amúgy barátságos, tét nélküli harcban? Nem is értettem, hogy gondolhatta ezt komolyan? De később már a másik kettő se fogta vissza magát, így kénytelen voltam használni a Fire Dragon Forcet. Végül nagy nehezen legyőztem őket – folytatta továbbra is a téma kifejtését Wendy, majd felsóhajtott. – Hála a tegnapi incidensnek, az osztálytársaim valószínűleg emiatt most nagyon utálnak engem. Pedig reménykedtem, hogy végre-valahára itt barátokra lelhetek. Azonban a harc utáni tekintetük arról árulkodott, hogy nemigazán loptam be magamat a szívükbe. Csak abban bízom, hogy idővel a személyiségem már nem lesz annyira zavaró, és talán lesz néhány ember, aki ennek ellenére is barátkozni akar velem. Hogy egy hülye harc miatt nem fognak kirekeszteni. Azt nem tudnám még egyszer elviselni...

– Értem, szóval ez a helyzet. Megértettük a problémádat. Ám a helyedben én egyáltalán nem aggódnék. Bár azt halkan megjegyezném, a bemutatkozásod szerintem kissé erősre sikeredett – ecsetelte el véleményét Igneel, amire Wendy csak némán bólintott. – Gondolj bele, ők már jó ideje egy közösséget alkotnak. Feltehetőleg már alaposan kiismerték a másikat és az is valószínű, hogy a kollégium révén, sok időt töltenek egymás társaságában. Azonban te új diákként sikeresen felkavartad az állóvizet. Igaz, eleinte talán nem sokan fognak hozzád szólni. Ám ugye az ember módfelett kíváncsi faj, és pont emiatt is kell időt hagynod arra, hogy jobban megismerjenek. Mert az biztos, hogy az idő haladtával egyre inkább meg akarnak téged ismerni. És tudod, hogy miért?

– Nemigazán...

– Mert jó ember vagy, Wendy. Miképp kedves, figyelmes lány vagy, aki mindig segít az embertársainak.

– Segítek, ha úgy adódik, de mindent én sem tudok megoldani. Néha jobb kimaradni ezekből, mert csak magunknak okozunk problémát – fűzte hozzá kissé komoron Wendy.

– Igaz, amit mondasz. De hidd el Wendy, pár embernek szüksége van egy kis löketre, mert egyedül nem tudnak egyről a kettőre jutni. Egyébként is, pont te mondod ezt, aki nem egy embert húzott már ki a bajból? – kérdezte tőle meglepődve Igneel.

– Ne érts félre, apa. Mivel hős szeretnék lenni, így természetes, hogy az erőmet arra használom fel, hogy segítsek a bajbajutottakon. És ha már nem is tudok mindenkit megmenteni, de legalább a hozzám közelállókat szeretném megóvni a rossztól – magyarázta terjedelmesen Wendy, amit a szülei érdeklődve meghallgattak. – Mindazonáltal ez nem változtat a véleményemen, miszerint rengeteg elesett ember él a Földön, akiken hiába segítenénk, ha ezt ők erőltetettnek érzik, akkor lehet bennünk bármennyi jó szándék, csak az ellenkezőjét érjük el. És hoppá, megszületett még egy gonosztevő...

– Érdekesen látod a világot. Kislányom, biztosan mondtam már neked, de a hősöket mind különböző okok miatt tiszteljük. Van, akit a merészségéért, egyeseket a bátorságáért, míg másokat a jóságáért. De az emberek leginkább azért rajonganak értük, mert a szívük mélyén mind arról álmodnak, hogy egyszer őt is megmenti valaki. – szólt a témához komoly hangnemben Igneel, majd folytatta. – Persze, ha a sors nem hoz össze a megfelelő hőssel, akkor előfordulhat, hogy valami oknál fogva csalódni fogsz bennük. Sőt, emiatt talán örökre elveszted a beléjük vetett bizalmat. Többé már nem tekintesz rájuk példaképként. Gyűlölni fogod őket, mert úgy érzed, becsaptak téged és mindenki mást is. Valamit pedig tenni akarsz a hősök ellen. És ahogyan az imént mondtad: és hoppá, megszületett még egy gonosztevő. Ritka esetben a delikvens antihőssé válik, de ilyen emberből nem sok van a világon.

– Szóval ezzel azt állítod, hogy a gonosztevőket akarva-akaratlanul, maguk a hősök hozzák lére?

– Sajnos legtöbbször ez történik. A szuperember társadalomban ez egy örökké fennálló probléma lesz, ami ellen nem lehet mit tenni. Persze, ha mindenki elégedett lenne önmagával és az életével, nem lennének hősök a világon, így gonosztevők se léteznének. De ez hiú ábránd, amiről naphosszat beszélhetnénk – zárta le a témát Igneel, majd ismételten a lényegre tért. – Wendy, visszatérve rád, szerintem téged egyáltalán nem utálnak az osztálytársaid. Még a híres Nagy Hármas se.

– Ezt mégis miből következtetted ki? Nem is voltál ott. Látnod kellett volna az arcukat...

– Mint említettem, ők már jó ideje egy közösséget alkotnak, így természetes, hogy egyikük sem egy idegen, eddig sosem látott ember vállát fogják jókedvűen megveregetni, amiért sikeresen legyőzte a legjobb triójukat. Ez nonszensz – reflektált határozottan Igneel. – Téged ismerve pedig száz százalékig biztos vagyok abban, hogy azért te is mondhattál nekik olyasmit, amit ők sérelemként éltek meg. Nem így van, drága hercegnőm?

– Hát... Ízééé...

– Sejtettem. – Igneel nagyon is jól tudta, hogy a lánya olykor sikeresen feltudja cukkolni a környezetében élőket.

– Oké, eleinte egy kicsit gúnyolódtam rajtuk. De valójában nem gondoltam komolyan! – mentegetőzött kétségbeesetten Wendy.

– Lehet, de ők mégis komolyan vették.

– Azért ők már az érkezésem pillanatában is durvák voltak. Még ki se szálltam a kocsiból, már azt hallom, hogy nagy hanggal azon vitatkoznak, hogy ki verje le az amcsi csajt! – folytatta most már mérges, összeráncolt homlok kíséretében Wendy. – Pedig ez nem igaz, hisz amúgy félig japán vagyok...

– Szóval ezért verted le őket?

– Igen! – jelentette ki durcásan Wendy, majd sértődötten hátat fordított a két felnőttnek. – Az egyikük ráadásul egyfolytában sértegetett. Na, mondjuk őt jó érzés volt megverni!

– Egek, a kis szadista hercegnőnk milyen őszinte. Azonban annyira nem haragudhattál rájuk, hisz a végén mindhármukat meggyógyítottad –  fűzte hozzá a témához Grandine, amivel sikeresen összezavarta a lányát. – Sőt, úgy hallottam, hogy két másik fiút is meggyógyítottál, akiket nemrégiben szintúgy megvertél.

– Anya! De-de-de az más! Ha nem gyógyítom meg őket, akkor egy életre megutáltak volna!

– Vagy pusztán csak egyszerűen meggyógyítottad őket, mert valójában jószívű vagy? – puhatolózott jókedvűen Grandine, ezzel is tovább cukkolva a lányát.

– Talán... De akkor is! Az egyikük tényleg felbosszantott! – hozta szóba ismét az említett személyt Wendy, akinek már attól ökölbe szorult a keze, ha visszagondolt a fiúra. – Legalább ne beszélne velem ocsmányul...

– Úgy érzem, ez a bizonyos fiú eléggé mély nyomott hagyott benned. Csak aztán a végén nehogy beleszeress... – tette hozzá megjegyzésként Grandine, aki pontosan tisztában volt azzal, hogy a lánya nemsokára durván őszinte lesz.

– MI!? HOGY ÉN BELESZERESSEK BAKUGO KATSUKIBA? SOHA! INKÁBB LENNÉK GONOSZTEVŐ, MINTHOGY ÉN AZZAL A TÖKFILKÓVAL VALAHA IS EGY PÁRT ALKOSSAK!

– Bakugo Katsuki? Hmmm... Ismerős név... – Igneel úgy érezte, már hallotta valahol ezt a nevet, ám arra már nem tudott visszaemlékezni, hogy pontosan mikor és hol találkozott ezzel a névvel.

– Na, azért annyira csak nem lehet rossz ez a bizonyos Bakugo Katsuki-kun. – Grandine továbbra is jókedvűen állt hozzá a témához, miközben gyengéden megsimogatta a lánya fejét. – De legalább így azt is megtudtam, hogy az én kis drágaságom kit szidott egész éjjel az álmában. Tudd meg, rengeteg vicces dolgot mondtál róla.

– Micsoda!? Ne már, megint beszéltem álmomban!? – Wendy a kínos pillanat miatt legszívesebben a föld alá menekült volna, miközben az édesanyja továbbra is csak mosolyogva fogadta lánya reakcióját.

xxx

A tábortűz melege kellemes érzéssel töltötte el a fiatalokat, akik közül többen is már az igazak álmát aludták. Bakugo lefekvés előtt dobott még néhány darab fát a tűzre, és miután elvégezte a munkáját, lefeküdt a pokrócra. Mellette nemsokkal a Bakugo osztag már javában horpasztott. A tábortűz túloldalán Todoroki, Momo és Ida a többieket nem zavarva beszélgettek egymás közt. A dinamit király baloldalán legjobb barátja és annak barátnője foglalt helyet. Izuku hanyatt dőlve feküdt, míg Uraraka a fiú mellkasára hajtotta a fejét. Midoriya ezt látván pedig a derekánál fogva magához ölelte a lányt, aki szemmel láthatólag élvezte ezt az alvópózt. Az időjárás is kedvezően alakult számukra, hiszen az égbolt tiszta, felhőmentes volt. Láthatták a csillagokat, amik beragyogták az mennyboltot. Az ábrándozást végül Izuku törte meg, aki egy fontos témáról akart beszélni.

– Kacchan, kérdezhetek valamit? – faggatta kíváncsian Izuku, amire miután a srác igennel felelt, tovább folytatta a mondandóját. – Tudom, hogy ez így hirtelen tőlem furcsának hangzik, de muszáj ezt megkérdeznem: tényleg hezitáltál Wendy ellen?

– Igen – válaszolta röviden Katsuki. – Egy pillanatig valóban nem tudtam, hogy mitévő legyek. Haboztam...

– Értem – reagált a barátja kijelentésére Izuku. – Ácsi! Te most tényleg őszinte voltál? Semmi Deku így, Deku úgy? Semmi dögölj meg, vagy mi ez a hülye kérdés?

– Izuku, fogd már be... – reagálta közömbös hangnemben Katsuki, míg Midoriya meghallva, hogy a másik kivételesen a rendes nevén szólította, további meglepettségre adott okot. – Különben is, miért hiszitek állandóan azt, hogy egy idegbeteg állat vagyok, aki egyfolytában csak rosszat akar tenni a környezetében élőkkel?

– Bakugo-kun... Ezt komolyan kérdezed, vagy csak hülyéskedni próbálsz? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Uraraka, aki csodálkozva vette tudomásul a másik igencsak meglepő kérdését.

– Mindkettő...

– Eeehh? Bakugo-kun? Mi van veled? – Uraraka továbbra sem akart hinni a fülének, és úgy vélte, hogy csak képzelődik. – Hol van az általunk is jól ismert „szitkozódó és közben mindenkit felrobbantok" srác?

– Értem. Szóval az emberek még mindig így látnak engem. Bassza meg... – ecsetelte bizonytalan hangnemben Katsuki, majd felsóhajtott.

– Mi a baj, Kacchan? Egész nap rosszkedvűnek tűnsz – mondta el a meglátását Izuku.

– Mindegy...

– Nem mindegy! – szólott ismételten Uraraka, akit egy csöppet aggasztott Bakugo iménti korán sem szokványos megnyilvánulása. – Bakugo-kun, ha valami nyomja a lelkedet, nekünk őszintén elmondhatod. Végtére is barátok vagyunk.

– Barátok, mi? – mondta ki lassan, alig hallhatóan Katsuki, majd ismételten felsóhajtott. – Tudjátok, ha az összes barátom leugrana egy hídról, én biztosan nem ugranék velük. Hülye azért nem vagyok.

– Hééé! Azért ez kissé még tőled is... – szólt közbe durcásan Izuku és Uraraka.

– Helyette lent várnék az idiótákra, hogy elkaphassam őket – folytatta a téma kifejtését Bakugo, majd egy pillanat erejéig elkuncogta magát.

– Awww. Ez nagyon aranyos – ecsetelte mosolygósan Uraraka. – Hé, Bakugo-kun...

– Katsuki.

– Mi?

– Hívj Katsukinak – ismételte el újból Bakugo, majd gyorsan hozzátette. – Izuku barátnőjének megengedem.

– Már megint Izukunak hívsz? – Deku nagyon furcsállta ezt a dolgot. – Esküszöm, nem értem, hogy ma mi van veled?

– Ohh... Köszi. Szóval, Baku... Ízé, Katsuki-kun! Mi lenne, ha ezt az oldaladat mutatnád meg mindenkinek? – puhatolózott kíváncsian Uraraka, ám válasz híján folytatta a beszédet. – Ez a mostani Katsuki-kun ugyan komoly, de ugyanakkor aranyos is. És mivel mi még mindig barátok vagyunk, így csak annyit kell tennünk, hogy az érzéseinkről nyíltan beszéljünk, és ne burkolózzunk hazugságok mögé. Ennél fogva Katsuki-kun, áruld el, miért vagy most ennyire rosszkedvű?

– Semmi bajom, Ochako...

– Ochako!? Te most a keresztnevén hívtad? – Izuku köpni-nyelni nem tudott, hisz neki anno rengeteg idő kellett ahhoz, míg a lányt keresztnevén merje megszólítani. – Kacchan, te egyre jobban meglepsz engem.

– Persze, én meg hülye vagyok – mondta viccelődve Uraraka, aki figyelmen kívül hagyta Izuku megjegyzését. – Szóval akkor semmi bajod?

– Aha, semmi bajom.

– Értem. Ha már semmi bajod sincs, valamelyik nap a többiekkel együtt elmehetnénk valahova szórakozni. Például moziba!

– Nem is tudom. Ugye nem azt az új, klisés, bugyuta, zs-kategóriás horrorfilmet akarod látni? – faggatta unottan a másikat Katsuki. – Nem is értem, hogy az emberek mit szeretnek az ilyen szar filmekben?

– Hé, te tényleg Kacchan vagy? Vagy most egy imposztorral van dolgunk? Mert az a Kacchan, akit én ismerek, az imádja a horrorfilmeket, meg úgy szinte az összes műfaját – faggatózott teljes döbbenet kíséretében Midoriya. – Ember, ma egyáltalán nem tudok rajtad kiigazodni! – érdeklődött magabiztosan Izuku, miközben Bakugo idegesen feléje pillantott. – Tesó, hé...

– Izuku, mondták már neked, hogy olykor kurva idegesítő tudsz lenni?

– Többnyire csak te...

– Ahham. Akkor mindegy.

– Még mindig nem mindegy! – ismételte el önmagát Uraraka.

– Tsh, nem fogsz békén hagyni, igaz?

– Hihihi. Eltaláltad – folytatta vigyorogva a lány, Bakugo pedig kénytelenül úgy döntött, hogy ennek tükrében megoszt a barátaival néhány érdekes információt.

– Anyám ma felhívott engem – kezdett bele a mesélésbe Katsuki, a másik kettő pedig figyelmesen hallgatták őt. – Kérdezte, hogy mizu van velem, hogy telik az edzőtábor, meg ilyenek. Később természetesen kitértünk a tegnapi napra is, és emiatt végül megtudta, hogy a minap elpicsázott minket egy csaj.

– És utána mi történt?

– Fetrengett a röhögéstől – mondta fogcsikorgatva Katsuki, aki még él, soha nem felejti el az édesanyja idétlen nevetését. – Nagyon viccesnek találta, hogy pont egy lány alázott le...

– Úgy látom, a nénikém még mindig szeret viccelődni – tette hozzá jókedvűen Izuku.

– Egy fenét vicces! Ő egy vén boszorkány!

– Ne mondj ilyet, Katsuki-kun! Mitsuki-san valójában nagyon kedves személy, miképp nagyon szereti a forrófejű kisfiát.

– Ez igaz. A nénikém bár ugyancsak temperamentumos, mint te, Kacchan. Ugyanakkor mindketten nagyon jószívű emberek vagytok – egészítette ki a barátnője kijelentését Izuku, amivel a lány szintén egyetértett.

– Mindegy.

– Már megint mindegy? – Uraraka kezdte unni ezt a rövid, semmilyen választ.

– Várjál, folytatom: részletesen beszámoltam neki, hogy mi történt tegnap. Sok mindenre rákérdezett, hogy kivel küzdöttem, aztán hogy nézett ki, meg ilyenek. A végén erre tudjátok mit mondott? – tette fel a fontos kérdést Katsuki.

– Mit?

– „Áh, Wendy-chan hazaköltözött Amerikából? Egek, de régen láttam már. Ez remek hír. Valamikor át kell hívnunk." – ismételte el szóról szóra az akkor elhangzottakat Bakugo, míg a barátai meglepő tekintettel fogadták a nem várt hírt. 

– Eeeeehhhhh!? Ez komoly!?

– Nagyon is komoly. Izuku, te amúgy emlékszel az óvodai évekre? – puhatolózott kíváncsian Katsuki.

– Hát, eszembe jut egy-két dolog, de ugye azóta sok idő telt el, így nem emlékszem mindenre.

– Akkor kapaszkodj meg: állítólag te, én és Wendy egy és ugyanabba a csoportba jártunk – ecsetelte ugyancsak bizonytalanul Katsuki, hisz ez valóban egy nem várt fejlemény volt.

– Mi van!? Ez komoly? Ez hülyeség! Ilyen nincs! – Izuku úgy érezte, hogy ez csak valami rossz vicc lehet.

– Én is ugyanezt mondtam.

– Na ugye? Akkor meg...

– Aztán anyám elküldött egy gyerekkori képet, amin mi hárman együtt szerepelünk – folytatta a téma kifejtését Bakugo, majd elővette a telefonját és a galériát megnyitva mutatta meg azt a bizonyos képet. – Na, mit szólsz hozzá?

– De-de-de-de hogyhogy nem emlékszem rá? – Izuku alaposan megvizsgálta a fényképet, és kénytelen volt belátni, miszerint ők hárman gyerekkori barátok voltak. – Hihetetlen...

– Ezek szerint ti hárman nem most találkoztatok először? – kapcsolódott be újból a beszélgetésbe Uraraka.

– Eddig nagyon úgy néz ki... – Izuku bár látta a képet, de még mindig nehezen akarta elfogadni a tényt, miszerint Wendyvel egy óvodába járt. – Kacchan, sok képen vagyunk együtt?

– Jah. A vénlány küldött vagy negyvenet – reflektált közömbösen Katsuki, mialatt hanyatt dőlve bámulta az égboltot. – Ott van az összes kép a galériában. A legtöbb képen csak mi hárman vagyunk rajta.

– Ha ez igaz, hogy lehet, nem tudok rá visszaemlékezni? – Izuku nem értette, hogy mégis miképp tudott egy olyan lányt elfelejteni, mint Wendy, aki ugye csöppet sem nevezhető átlagos lánynak. – Egyszerűen nem értem...

– Nyugi, én se értem. Próbálok visszaemlékezni, de valamiért az akkori emlékeim túl homályosak. Rád, és még néhány gyerekre emlékszem, de Wendyre egyáltalán nem.

– Mindketten kicsik voltatok még, így természetes, hogy az akkor történtekre már nem tudtok teljes egészében visszaemlékezni – mondta el a véleményét a témával kapcsolatosan Uraraka. – Ám az komolyan hihetetlenül hangzik, hogy anno ti hárman elméletileg jó barátok voltatok.

– Vajon Wendy emlékszik ránk? – tette fel két elmélkedés közepette a kérdést Izuku, miközben gyorsan átnézte a képeket. – Mondjuk tegnap nem úgy tűnt, mint aki felismert minket...

– Franc se tudja...

– Katsuki-kun, ezek szerint emiatt vagy ennyire lehangolt? 

– Félig-meddig igen.

– Hogy érted, hogy félig-meddig? – A lelkes Urarakát szemmel láthatólag hajtotta a kíváncsiság. – Ki vele, mit titkolsz még!?

– Anyám mondott valamit, amit végképp nem akartam elhinni.

– Pontosan?

– Figyeljetek, ha ezt bárki más megtudja, esküszöm, én kinyírlak titeket! – jegyezte meg halk, de szúrós tekintet kíséretében Katsuki.

– Váó, Kacchan lassan kezd visszatérni – tette hozzá sunyi vigyorgás kíséretében Izuku, aminek hatására Bakugo kissé mérgesen összeráncolta a homlokát. – Persze, hogy nem mondjuk el senkinek sem. Hisz ahogy Ochako is említette, mi bará...

– Barátok vagyunk. Nagyon jól tudom és köszönöm – felelte valamelyest jobb kedvűen Bakugo, amikor is egyik pillanatról a másikra halványan ugyan, de elpirult az arca, mialatt nagy nehezen újból folytatta a diskurzust. – Röviden a lényeg: mindhárman sírtunk, amikor kiderült, hogy Wendy Amerikába költözik. Anyám állítása szerint ott, abban a pillanatban, a szülők előtt én és Wendy megígértük egymásnak, hogyha felnövünk, újra találkozni fogunk és... és... és...

– És mi?

– És...

– És mi?

– És akkor...

– És akkor?

– Baszd meg, Deku! Kussolj már el egy pillanatra! – Bakugo legszívesebben Föld körüli pályára küldte volna Izukut, aki látva, hogy a másik újfent mérges, jobbnak vélte, ha nem ismétli meg a kérdést. – Ez így is kurva kínos! Pláne, ha folyton belepofázol!

– Oké-oké, nyugodj meg, Katsuki-kun! – Uraraka minden tőle telhetőt megtett, hogy a helyzet ne durvuljon el. – Vegyél egy mély levegőt, majd áruld el nekünk, hogy pontosan mi hangzott el, ami miatt szemlátomást feszült vagy.

– Oké! – Bakugo úgy tett, ahogy a lány tanácsolta és vett egy mély levegőt, és innentől kezdve nem habozott szavakká formálni a gondolatait. – Azt mondtam akkoriban, hogy feleségül fogom venni. Ő pedig állítólag boldogan megígérte, hogy így lesz. Röviden, ennyi. Tessék, rajta. Most már nyugodtan kinevethettek.

– Ugyan miért nevetnénk ki? Ez miért is akkora nagy probléma? – kérdezte csodálkozva Uraraka, akinek egyáltalán nem állt szándékában kinevetni a fiút. – Végtére is nem vagyunk már kisgyerekek, így nem látom okát annak, hogy miért baj az, ha egy tizenhét éves srác szerelmes egy vele egykorú lányba. Szerintem ez teljesen normális dolog.

– Héhéhé! Álljunk meg egy pillanatra! – szólt közbe hevesen Katsuki. – Tény, akkoriban egy hülye porbafingó voltam, ezért mondhattam ekkora nagy faszságot! De most már más a helyzet! Egyáltalán nem vagyok szerelmes!

– Igazán? Ezek szerint akkor se éreztél semmit sem, amikor is megláttad Wendyt? – puhatolózott kíváncsian Uraraka.

– Dehogynem éreztem! Mégpedig haragot! – felelte magabiztos hangnemben Katsuki. – Minden vágyam volt, hogy felrobbantsam azt, aki leverte félarcot és a másik két hülyét!

– Végül is, ez is egy érzés... – reagált kínos nevetés kíséretében Uraraka, miközben tanácstalanul a fejét vakargatta. – De mást nem éreztél? Nem vert hevesebben a szíved, amikor megláttad őt? Nem mozgatta meg a fantáziádat?

– Nemigazán. Csak a szokásost, semmi extrát nem éreztem.

– Ez nem igaz! Ha pediglen mégis, akkor áruld el nekünk, miért haboztál? – szólt közbe egy kérdés kíséretében Izuku. 

– Mi van?

– Nem értek veled egyet, mert ugye valamiért te haboztál, ami tőled egyáltalán nem megszokott. Sőt, tetted ezt egymás után kétszer is – magyarázta el a meglátását Izuku.

– Te dumálsz nekem, nyomi? – kérdezett vissza idegesen Katsuki. – Azért te se voltál toppon!

– Lehet, de hé! – Izukunak eszébe jutott egy fontos információ, ami talán köze lehet a barátja furcsa viselkedésének. – Emlékszel, hogy mit mondtál, amikor is horgásztunk?

– Mármint?

– Tudod! – Izuku próbált utalgatni arra a bizonyos beszélgetésre, miközben nem akarta, hogy a barátnője erről tudomást szerezzen. – Hisz tudod, arról a dologról...

– Miről is?

– Ne már, hisz te is tudod! – A zöld hajú fejben homlokon csapta magát, amiért is a barátjának nem esett le egyből ez a kérdés. – Amit kérdeztem, és te őszintén válaszoltál rá!

– Te mégis miről beszélsz? – Bakugónak halványlila gőze sincs arról, hogy a barátja pontosan mire gondolhatott. – A csalizásról dumálsz? Visszagondolva, te mekkora egy csaló vagy!

– Kacchan! Ne akard, hogy hangosan kimondjam! – Midoriya minden tőle telhetőt megtett, hogy másiknak eszébe jusson az akkor elhangzottak. – Hisz tudod! Khm-khm... Ne legyen neki nagy... Khm-khm... Formás... Khm-Khm... Erős... Khm-Khm...

– Hee? Miről van szó? – kérdezett közbe kíváncsian Uraraka, aki nem értette, hogy barátja mit dünnyög a szőke dinamitnak.

– Se-se-semmiről, szívem – felelte kétségbeesetten Izuku, hisz nagyon jól tudta, hogyha erről más is tudomást szerez, Katsuki rögvest felrobbantsa őt.

– Deku-kun, te eltitkolsz előlem valamit?

– Ne legyen neki nagy? Mégis miről beszélsz, Deku... – Ahogy kimondta ezeket a szavakat, abban a pillanatban végre-valahára eszébe jutott az a bizonyos témázgatás, amikor is részletesen elmesélte Izukunak, hogy számára milyen is az ideális lány. – Na, ne!

– De-de!

– Nem-nem!

– Oh, dehogynem! Gondolj bele, ennek lenne értelme! – ecsetelte emelkedett hangulatban Izuku, aki megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Katsuki végre megértette az iménti kijelentését. – Tudat alatt te valójában már...

– Deku! – Bakugo kétségbeesetten befogta a zöld hajú száját. – Tesó, lassan mondom, hogy felfogd azzal a hülye agyaddal: nem, nem és nem! Világos?

– Eeehhh? Nem értem, miről diskuráltok?

– Nem fontos, kerek pofi. Egyáltalán nem fontos. – zárta le röviden a témát Katsuki, és szép lassan elengedte Izuku száját. – Oké, most már feküdjünk le mi is. Holnap megkezdjük az intenzív edzést, hogy visszavághassunk annak a bosszantó nőszemélynek.

xxx

Sziasztok! Ezzel a fejezettel kívánok nektek békés, boldog, kellemes karácsonyi ünnepeket! uwu