Imádom a levélregényeket, eddig még egy sem volt, ami ne tetszett volna, legyen az akár az Ifjú Werther szenvedései, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság vagy éppen az Expressz Ajánlott! (Igen, ez itt egy könyvajánlóba rejtett könyvajánló!)

Így hát amikor megláttam, hogy ez egy levél- és naplóregény, tudtam, hogy olvasnom kell. Az, hogy a hetvenes években játszódik, pontosabban '77-78 között, újabb löketet adott a témához. Nem beszélve arról, hogy szeretem San Franciscót is.A történet két főszereplője Tammy és Sharon.

Tammy nagy családban él, rengeteg rokonnal, a nagybátyja lelkész, a nagynénje meg a könyv antagonistája (de rá még visszatérek). Mindenki nagyon vallásos a családjában, szigorúan is nevelik, Tammy pedig utálja az egészet. Tisztában van vele, hogy leszbikus, mégis ő hajtogatja borítékba a propaganda üzeneteket a melegek ellen, és muszáj megtennie, mert ha rájönnek, hogy ki is ő valójában, az elektrosokk terápia vár rá.

Sharon szintén vallásos családból származik, habár a szülei elváltak és ez teljesen kicsinálta az anyukáját, de ott a bátyja, aki Sharonnak a legfontosabb. Ráadásul a srác meleg, és ezt Sharonnak is nehéz feldolgoznia, mert egész életében azt hallotta eddig, mindez mekkora bűn, de azért támogatni próbálja. Kirándulást tesz San Francisco azon kerületeibe, ahová a bátyja is jár, így megismerkedik a punk zenével és egy csapat feminista nővel.

As far as I could tell, the way adults talked about God wasn't all that different from the way they talked about Santa. Every week in Sunday school, it was always the same: you had to be good, because God was watching.

Tammyt és Sharont sorsolják egybe, egy projekt keretében, hogy levelezőtársak legyenek. Időközben persze legjobb barátokká, majd még többé válnak egymás számára.

A regény az ő levelezésükből, Sharon naplójából és Tammy Harveynak írt leveleiből áll össze. Harvey nem más, mint Harvey Milk, akihez Tammy kötődni tud, az egyetlen barátjának tartja, és képzeletben neki ír. Ez az infó már a regény első pár oldalán üt, legalábbis engem torkon vágott, mert Harvey Milk nevét ismertem még úgy is, hogy keveset tudok az LMBTQ+ történelemről. Harvey volt az első nyíltan meleg politikus, akit aztán 78 novemberének végén meggyilkoltak, ráadásul az egyik politikai ellenfele, White, akit a nagy keresztény közösség dicsér a könyvben.

You happened to be born in Orange County, and I happened to be born here. I happen to be Catholic, and you happen to be Baptist. I happen to be white, and you happen to be, too.
And I happen to be straight, and you happen to be gay.

Szerettem, hogy ilyen fontos volt ebben a könyvben a politika és a történelmi vonulat. Álmom, hogy a tizenéves korosztályt rá tudja venni a világ, hogy foglalkozzon a politikával. Biztos vagyok benne, hogy más világ lenne, ha a most harminc alatti korosztály belevetné magát a politikába, az „engem nem érdekel" mondatok helyett.

No, de vissza a könyvhöz: szerettem a zenét benne, a punkot. A korszak zseniális, a gyerekkoromra emlékeztet, amikor nem volt kéznél mobil, és minden sokkal bonyolultabb volt, mint most, de néha elfog azért a nosztalgia. (Egyre inkább érzem, hogy írnom kell valamit, ami a nyolcvanas, kilencvenes években játszódik.)

Megdöbbentő volt látni, mennyit változott a világ a hetvenes évek vége óta, főleg hogy akik kirobbantották ezt az egész melegellenes balhét a könyvben, még most is élnek, pedig most már alap az LMBTQ+ karakter az amerikai sorozatokban és filmekben (még akkor is, ha néha „csak" a meleg legjobb barát), a melegek örökbe is fogadhatnak, házasodhatnak már sok országban, és bár mindig vannak aggasztó hírek, mint pl. Trump vagy a lengyel kormány intézkedései, de hiszek benne, hogy minden egyre csak jobb lesz.

I was kissing him, but I was thinking about kissing her. I was wondering—and not for the first time—whether kissing a girl would feel different from kissing a boy.

Elképesztően közel éreztem magam a lánykohoz, ez volt az első könyvem, amiben leszbikus főszál van (ez eléggé elkeserítő). Sharon nagyjából azon az úton megy végig, amin én is mostanában, és sokat segített rendszerezni a gondolataimat, hogy láttam az ő érzéseit.

Nagyon jó volt az érzelmi ív, majdnem sikerült könnycseppet is kicsalnia a szememből, de azt mindenképp elérte, hogy a szobám sötétjében egyedül is hangosan kezdjek fuckolni egy nagyon izgalmas résznél, benne ragadva az angol nyelvben.

That woman at Gay Freedom Day, with the I LOVE MY GAY SON sign—could she possibly be real? Are there mothers like that? Or is that only a fairy tale kids like us want to believe?

Hogy pár negatívumot is mondjak, megemlítem, hogy sajnos nem különül el eléggé a két narrátor hangja, pedig a napló és levélrészek végtelen lehetőséget biztosítanak ezekhez. Nagyon hasonlítanak, pedig egészen más a két főszereplő, ezt látjuk is, amikor találkoznak, mégis ezt a leveleikből nem érezni eléggé. Elkülönülő nyelvi eszköztár kellett volna, az hogy az egyikük sokszor mondja, hogy „oh my gosh" az nem elég különbözőség.

A levél- és naplórészek reálisan követik egymást és Talley logikusan építi fel őket, ráadásul néha hónapok is kimaradnak, amikor nem kell az üres beszélgetést hallgatni, hanem később elmondatja az egyik szereplővel, milyen sokat leveleztek. Jó, hogy merte elengedni a kezüket. Mégis volt egy-két jelenet, amikor azt éreztem, ez túlzás, az hogy a legnagyobb veszély közepén is komplett párbeszédes levelet írnak egymásnak, nem pedig azt, hogy „Tammy, gond van, pakolj és találkozzunk itt és itt!". Ez néha megzavart, mert nem tudtam elképzelni, hogy megtörténjen, mintha valaki egy lövöldözés közben írna naplót.

Ami még zavart, az a nagynéni karaktere. Ő lett az antagonista, voltak motivációi, amik működtek is, de alapból az egész karaktere annyira mélységesen gonosznak lett beállítva, amit én nem hiszek el, vagy ha elhiszek, szerettem volna látni, miért lett ilyen. Egyébként működtek a részei, engem is vert tőle a víz, de érdekelt volna az emberi oldala, mert nem hiszek abban, hogy létezik olyan ember, aki tisztán gonosz lenne.

He (Harvey Milk) said all gay people should come out, to everyone. He said there could never be equality until the whole world knew how many gay people there really were.

Összességében nagyon jó élmény volt, és tényleg ajánlom mindenkinek, még azoknak is, akik a leszbikus/biszexuális témát eddig nem érintették olvasmányaik során, mert rengeteg témát boncolgat és valójában egészen más megvilágításba helyezi azt, amit eddig az LMBTQ+ emberek elértek.

SZERK. 2023.: Azóta itthon is rosszabb lett a helyzet. Illetve azóta se írtam kilencvenes években játszódó sztorit, se nem olvastam semmi leszbikust. Viszont itt kezdődött a rajongásom a '70-80-90-es években játszódó LMBTQ+ YA-k iránt!