– Azért ez elég kemény – hümmögött fel Abraham először, miután Samuel elmondta az utolsó lefordított mondatot, közénk pedig hosszas csend ült.

Megmagyarázhatatlanul közel éreztem magam Elsie nénihez. Mintha csak az ő szemein keresztül láthattam volna a világot, amíg hallgattam a történetét. A személyi fordítómnak igaza volt, valóban egy romantikus regényre hajaztak a napló bejegyzései. És miután pár perc múlva kikerültem a hatása alól, ezernyi kérdés jelent meg a fejemben. Bár, hirtelen egyet sem tudtam volna felsorolni.

Még szerencse, hogy Nevin nem tartózkodott a köreinkben, különben biztosan szóvá tette volna, mennyire hallgataggá váltam. Talán csak leplezni akartam, hogy még az én egész életemben csak a pénzért dobogó acélszívem is meglágyult egy kicsit. Gondoltam, oldom a hangulatot, ha már mind ennyire elmerengtünk az olvasottakon.

– Na, ha az lesz a kérdés a kvízen, hogy mikor veszítette el a szüzességét az öreglány, még arra is tudni fogom a választ – vigyorodtam el önelégülten, a tenyereimen megtámaszkodva lazítottam testtartásomon. Észre sem vettem, hogy eddig mennyire görcsösen tartottam a vállaimat.

– Hé! Hogy te milyen érzéketlen tuskó vagy, Rivers – hüledezett összevont szemöldökkel Sammy, majd őszinte megvetéssel sütötte le a szemeit. – Az én reménytelenül romantikus lelkem csak álmodozik egy ilyen szerelemről – morgott halkan az orra alatt, miközben újra fellapozta a naplót.

– Nem, én csak… Biznisz szempontból tekintek rá – válaszoltam valamit akadozva, nem is igazán odafigyelve a szavaimra, mert közben Samuel odamutatta nekem a kitépett lapok hűlt helyét. – Valamit le tudtál még fordítani? – kérdeztem rá, a fejemben rögtön elméleteket kezdtem gyártani.

– Hát, van még pár oldal, azokat nem néztem meg rendesen, de valami konfliktusról lehet szó. Még a kézíráson is látszik, hogy ingerült lehetett – húzta végig ujjbegyeit az erősebben papírba vésett betűkön.

– Bizonyára nem volt könnyű úgy fenntartani egy kapcsolatot, hogy évente párszor találkozhattak csak, és a szülők valószínűleg hallani sem akartak ilyesmiről. Soha nem volt szó semmilyen George Lewisról a Moris család történetében, ami elég beszédes – húzta maga elé Abraham a naplót, majd a szemöldökét összevonva könyökölt fel az ingatag, asztalnak csúfolt tákolmányunkra, agyalni kezdett valamin.

Samuelre tévedt a tekintetem, aki igazán ábrándos, csillogó szemekkel nézte a mellette ülő biztonsági őrt, valószínűleg várta, hogy megszólaljon, gyakorlatilag meg lehet, hogy fejben még mindig a déli birtok virágos mezőin sétálgatott.

– Valami botrányos történhetett 1944-ben, ha még maga Elsie néni is inkább kitépte a lapokat. És a leírtak alapján egy ember van, aki azt is tudja, amit ez a napló nem – szólalt meg végül Abraham, amire egy kellemetlen borzongás futott végig a gerincem vonalán. Hirtelen rossz előérzetem lett.

– Suzanne nővér – szusszantam fel, ahogy visszaemlékeztem, „Annie” a vérszerinti testvéreként tekintett a francia hölgyre, és neki mindent elújságolt, ami vele és a szerelmével volt kapcsolatos.

– Igen. Még él – pillantott fel rám zöld szemeivel barátom, amire valósággal leesett az állam. – Tudom, mert pár embernek külön értesítőt kellett küldeni Elsie Anne Moris haláláról. Suzanne Badeaux volt az egyik – mondta vészjósló komolysággal a hangjában, szörnyű francia kiejtéssel, amit természetesen a tudálékosság kapitánya, Samuel sem hagyhatott szavak nélkül, ki is javította.

– Jesszusom, akkor az a nő már legalább százéves. Milyen kosztot ettek a Moris villában, hogy eddig élnek? – nevettem el magam hitetlenkedve, majd kíváncsian méregettem tovább a borostáját vakargató Abrahamet. A költői kérdésemet egy valódi, sokkal fontosabb követte. – Mennyit tudsz róla?

– Nem sokat. Évtizedek óta nem tartotta a kapcsolatot a családdal, ami az olvasottak után felettébb érdekes. Talán végül visszautazott Franciaországba. Feltételezem, a temetésre az Államokba jön – vette elő a telefonját, a naptárát és a beosztását ellenőrizte. Igen, vészesen közeledett az időpont.

– Találkoznom kéne vele a kvíz előtt – elmélkedtem hangosan, közben én is elővettem a telefonom. Éppen pár perce érkezett egy üzenetem a lakótársamtól. – Srácok, tartsunk egy kis szünetet – dőltem is le félig-meddig a szőnyegre, megnyitva a Nevin által küldött képet.

Egy közeli volt a fekete öltönynadrágjáról és a szövetbe fúródott szürke szőrszálról. Semmi különös nem volt, mindig lefényképezte, ha a munkába vagy az egyetemre Bonnie is „elkísérte” a ruházatán. Azt mondta még a barátságunk elején, ez amolyan nyuszigazdis dolog.

Ahogy megnyitottam az üzenetet, egy halvány mosollyal az arcomon időzött el a szemem a vámpírlányon barátom profilképén, ekkor Nevin rögtön gépelni kezdett, még válaszolni sem hagyott időt.

„Küldesz róla képet? Hiányolom” – írta egy nyuszis matrica kíséretében, amire egy nagy sóhajjal gördültem át a hasamra. Bonnie egy-két méterre tőlem, békésen elnyújtózva lazult, ahogy kinyújtottam a karjaimat, pont elértem a kisördögöt, úgyhogy a lustálkodását nem tiszteletben tartva húztam oda az arcom mellé, a puha bundához bújva igyekeztem egyhelyben tartani, amíg elkészült a közös, szőnyegen fetrengős szelfink. Továbbítottam is, Nevin pedig azonnal három szívecskével reagált rá.

„Már csak két óra és megyek haza, látom, még folyik a munka” – írt ennyit végül. Magamban jót szórakoztam a tényen, hogy kivételesen semmilyen beszólása nem volt felém.

„Majd olyat mesélek Elsie néniről, el sem fogod hinni!” – gépeltem be gyorsan, időközben útjára engedtem a különösen bújós nyuszit is.

Az üzenetváltásból Samuel és Abraham beszélgetése zökkentett ki, ahogy felpillantottam rájuk, két másodpercig feldolgoztam, hogy mit is látok. A nappaliban lévő komód mellett ácsorogtak, a magas biztonsági őr éppen átemelte az Indiana Jones kalapomat a saját fejéről a Samuelére.

– Nem tudom, én is felfigyeltem rá, szerintem tuti nem a Neviné – nevetgélt halkan az alacsony fiú, a haját igazítgatva a fejfedő alatt, amin Abraham nagyon jót szórakozott.

– Lehet csak dekoráció – vont vállat, majd ahogy észrevették, hogy őket figyelem, visszatértek a „bázishoz”, törökülésben foglaltak helyet velem szemben.

– Ez az Indiana Jones jelmezem része. Ikonikus darab – igyekeztem a lehető legkomolyabban elmondani, de alig tudtam visszafojtani a somolygásom. – Ha most itt lenne Nevin, olyan cinikus szemforgatást csinálna, hogy negyed óráig nem látnánk a szembogarát – röhögtem az orrom alatt, ahogy visszagondoltam arra az estére.

– Meg sem merem kérdezni, hogy miért van ilyen jelmezed – rázta meg a fejét Samuel.

– Ostorod is van meg minden? – kérdezte Abraham egy nevetést visszafojtva.

– Volt – vágtam rá rögtön, amire minden tekintet rám szegeződött. – Nevin felgyújtotta – vontam vállat, a meglepettségtől elnyílt szemek miatt pedig muszáj volt elnevetnem magam. Nem is vártam meg, hogy rákérdezzenek. – Túlságosan beleéltem magam, és véletlenül eltaláltam vele az arcát. Vérzett, és majdnem egy hónapig meglátszott neki – húztam végig a mutatóujjam hegyét a bal arccsontomon.

Örökre az agyamba égett, hogy mennyire haragudott akkor. Az volt életem harmadik legmegalázóbb pillanata. Az volt a harmadik eset, hogy valakinek térden állva könyörögtem. Utólag, még aznap éjjel már csak nevettünk az egészen, és bár sosem mondtam el neki, úgy éreztem, hogy az ő bocsánatáért megtenném újra. Még ha nevetségesen is nézhettem ki.

Félfüllel hallottam, hogy a srácok egymás között rólam sugdolóztak, de teljesen elterelte a figyelmem a telefonom felvillanó képernyője. Nem is szóltam Samueléknek semmit, csak feltápászkodtam a padlóról, egyenesen a fürdőszobába mentem. Furcsálltam, hogy Nevin videohívást indított, egyébként sem szeretett telefonálni, a munkahelyéről meg különösen nem, így kezdett görcsbe rándulni a gyomrom. Ahogy fogadtam a hívást, lakótársam fáradt arca jelent meg a képernyőn, éppen a szállodán kívül ücsörgött valahol, őt csak a holdfény és a fényűző épület díszkivilágítása tette láthatóvá a sötét éjszakában.

– Minden oké? – kérdeztem rá fojtott hangon, miközben leültem a hideg csempére, a falnak támasztottam a hátamat. Nem tűnt rosszkedvűnek.

– Igen, csak kijöhettem cigiszünetre – mondta teljesen természetesen, én viszont gyanakvó tekintettel méregettem hófehér arcát. Bár, nem is volt annyira hófehér, a hidegtől elkezdett rózsás árnyalatot felvenni.

– De hát nem is cigizel – pislogtam rá nagyokat, ő pedig egy sunyi mosollyal nézett szét diszkréten, majd egy aprót bólintott.

– Így igaz.

– Látom, tanulsz tőlem, Keller – vigyorodtam el lassan, majd a hajamat igazítgatva vártam, hogy mondjon valamit. Hisz, nyilvánvalóan nem csevegni akart.

– Hát a többiek? – kérdezett rá.

– A kalapommal vannak elfoglalva. Most meséltem el nekik azt az estét – döntöttem hátra a fejem a falnak halk nevetésem közben, majd megkönnyebbülten sóhajtottam egy nagyot. Ő is kuncogni kezdett, mire visszapillantottam a telefonomra, éppen egy biccentéssel köszönt egy elhaladónak. Feltételezem, egy kollégájának.

– Jaj, még most is fáj, ha csak rágondolok – dörzsölte meg azt a pontot nevetve. – Majdnem tényleg félszemű lettem miattad – nézett egy pillanatra morcosan, majd lassan ellágyult a tekintete, egészen elkomolyodott. Az esti égboltot nézte pár pillanatig. – Azon gondolkodtam, hogy mennyire unalmas lenne az életem, ha nem ismernélek téged – mormolta halkan, egy önelégült mosollyal emeltem fel az állam erre. – Mondjuk, nem is kéne félholtra dolgoznom magam – nevetett megint, közben hitetlenkedve rázta a fejét.

– Miért? Talán ha én nem lennék, kevesebb lenne a lakbér? – szálltam be a csipkelődésbe én is, erre csak legyintett egyet.

– Flynn… Jegyezd fel a mai dátumot, mert ezúttal én is bocsánatot kérek tőled. Akármi is történt a kocsmában a pénzemmel, nem így kellett volna kezelnem. És tényleg értékelem, hogy újra kerestél munkát – támasztotta meg állát a szabad kezével, fáradtan mosolygott a mondanivalója végén. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy zárlatos gépezet. Nevin Keller végre tudott úgy kommunikálni, mint egy felnőtt! Kivételesen nem akartam kifigurázni emiatt, de… Összeraktam ám a képet.

– Szóval azért hívtál, hogy bíztass a munkával kapcsolatban? Hogy véletlenül se hagyjam ott az első nap után? – szűkítettem össze a szemeimet, de közben nagyon hevesen dobogott a szívem.

– Részben – vigyorodott el egy kicsit, majd egy nagy sóhajjal feltápászkodott onnan, ahol ült. – Meg azt akartam még mondani, hogy ha esetleg megvársz, amíg hazaérek, meghallgatnám, hogy mit találtatok. – Miközben ezt mondta, a füle mögé simított egy rendezetlenül álló tincset, megigazította az egyenruhájához tartozó csokornyakkendőjét. Röviden elköszöntünk egymástól, majd visszatértem a nappaliba.

Ahol aztán ébren vártam az én egyetlen igazi lakótársamat, a békésen, hihetetlenül mélyen alvó Abraham mellett.

Reggel mind a négyen együtt sétáltunk az újdonsült munkahelyem felé. Mintha egy közveszélyes napközis lettem volna, aki hajlamos elszökni a délutáni szakkörről, úgy kísértek engem. Abraham és Sammy csak sodródtak az árral, de Nevin szerette volna a saját szemével látni, ahogy bemegyek annak a régiségkereskedésnek az ajtaján. Az odavezető séta közben a város zajától nehéz lett volna beszélgetni, így csak a gondolataimba mélyedve néztem ki a fejemből. Elsie néni, a Moris család… Elég régiek, nem igaz? Már csak az ötlet, hogy talán az új munkahelyemen találhatok valami hasznosat róluk, és nem megy kárba az értékes időm, felvillanyozott.

Körülbelül húsz perc után értünk oda, Nevin jól hátba is veregetett, mint ahogy én szoktam neki.

– Mit beszéltünk meg? – bökte meg a mellkasom mutatóujjával Sammy, amire összerezdülve húzódtam el, aztán felemelt állal húztam ki magam. Az elegáns öltözetem tökéletesen illett a bolt hangulatához, ezt a kirakat alapján is meg tudtam állapítani. Csak a régi hátizsákom rontotta el az összképet, de nem volt mit tenni. Valamiben hoznom kellett magamnak ennivalót.

– Mivel te mész a hivatalba intézni a papírjaidat, Nevin pedig egész nap az egyetemen lesz, nekem kell megvennem Bonnie kajáját a hazaúton. Két csomag széna, egy csomag granulátum – soroltam monoton, unott hangon. Kezdett idegesíteni, hogy úgy bántak velem, mint egy kisgyerekkel.

– Ugye nem felejtetted el a pénzt? – kérdezett rá azért az említett nyuszi gazdája is, amire hevesen bólogattam.

– Nem felejtettem el, ne aggódj. Na, menjetek ti is a dolgotokra – biccentettem a járda felé.

– Jó munkát, Flynn – fogtunk kezet röviden Abrahammel, semmi szarkazmus nem volt a hangjában, ami ebben a kontextusban meglehetősen szokatlan volt számomra, még pár pillanatig néztem a távolodó alakjuk után, aztán egy nagy sóhajjal néztem fel az épületre.

Utáltam már csak a gondolatát is, hogy odabent majd azt kell csinálnom, amit mások mondanak, utasítgatnak, kioktatnak, hogy itt mi hogyan működik. Az önéletrajzomban azt füllentettem, hogy történész diplomám van, azt gondoltam, hogy egyáltalán nem fog nehézséget okozni a régmúltról csevegni a főnökömmel és az esetleges munkatársakkal. Mármint, gondoltam, ezt csinálják az emberek egy ilyen helyen.

– Jó napot! – köszöntem hangosan, ahogy nagy lendülettel beléptem az ajtón. Pont az fogadott, mint amire számítottam. A nem túl tágas helyiséget minden irányból polcos szekrények szegélyezték, azokon mindenféle kacatok hevertek, némely még üvegfal mögé is volt zárva. A kiszolgálópulton egy ősrégi számítógép volt, szinte láttam, hogy mennyi porszem szálldogál a levegőben. Halk jazz zene szólt egy régi gramofonból. Sehol senki.

– Flynn Rivers? – érkezett egy kedves, kissé rekedtes férfi hang a helyiség legtávolabbi pontja felől, ahogy odakaptam a fejem, egy apró termetű, szemüveges úriember fogadott. Egy másik helyiségből kukucskált ki, az ajtó előtt lévő különböző méretű kartondobozok miatt egészen kaotikus érzetet keltett. – Éppen időben érkeztél, fiam – porolta le a kezeit, majd az akadályokon átlépve odasétált hozzám.

– Üdvözlöm, Burton úr – fogtam vele kezet, miután gyorsan felidéztem az emailben látott nevet. Már éppen készültem, hogy megcsillogtassam a nem teljes egészében létező történelmi tudásomat, amikor elkezdte lesegíteni rólam a hátizsákomat, majd a drága szövetkabátomat.

– Munkára! Erős fiatalembernek tűnsz – motyogta gyenge hangon az ősz bajusza alatt, miközben sietve benyitott a bejárati ajtó melletti helyiségbe, ami egy személyzetis szobának tűnt. Csak egy szekrény és két rozoga pad volt odabent, oda lerakta a holmimat, majd intett, hogy kövessem.

A hátsóajtó felé vettük az irányt, amelyről hamar kiderült, hogy az bizony egy raktár volt. Sok-sok nehéz dobozzal, könyvhalmokkal, és minden mással, ami jelenleg a legrosszabb rémálmom volt. Körülbelül három óra alvás, egy csésze kávé és egy nagy adag munkaundor volt csak bennem ebben a pillanatban. Valahogy azt átugrotta a szemem, hogy ilyen fizikailag megterhelő pozícióra jelentkeztem.

– Az X-szel jelölt dobozokat a középső polcra, a jelöletleneket a felsőre, a nagyalakú krónikákat sorba kéne rendezni – kezdte is sorolni a teendőket, én felgyűrtem addig az ingem ujját. Semmiség, könnyen meg tudom csinálni, gondoltam. – Mire elkészülsz vele, várlak a pultnál egy finom teával – mosolygott rám őszinte kedvességgel, megnyomkodta a felkaromat, majd egy köteg dossziéval a karjaiban elhagyta a raktárhelyiséget.

Ezúttal hihetetlenül gyorsan eltűnt a munkával kapcsolatos negatív érzésem. Ez a törékeny bácsi valóban nem tudta volna megcsinálni a rám bízott feladatokat.

Erre főleg akkor jöttem rá, amikor három doboz után már kezdtem is megizzadni. Attól is nehezebbek voltak, mint arra számítottam. Az öltözetem egyre kényelmetlenebbé vált, a torkom kiszáradt, éhes is voltam már, körülbelül négyszer indultam meg a raktár csukott ajtaja felé azzal a céllal, hogy inkább hazamegyek, de minden alkalommal meggyőztem magam. Kibírod, Rivers.

Éppen megálltam egy pillanatra homlokot törölni, miközben egy hatalmas, törékeny dolgokkal teli dobozt húztam a földön eredeti helyéről az új helyére, amikor Burton úr hirtelen tépte fel a raktár ajtaját, arcán rémültség látszott.

– Minden rendben, uram? – egyenesedtem fel a kezeimet leporolva, kicsit hangosabban szuszogva.

– Elugrottam a szomszéd utcába reggelit venni, de... – bűntudatosan sütötte le szemeit szemüvege mögött, hangja is elcsuklott.

Aggódva vártam, hogy folytassa, félszemmel a fali órára pillantottam. Mégis mi történhetett negyven perc alatt?

– Ez az én hibám, be kellett volna zárnom az ajtót! Valaki bejött ide, amíg te a raktárban voltál – ingatta a fejét szomorúan, majd intett, szavak nélkül követtem őt. Az üzlethelyiség áruval töltött részlegén egyértelműen látszott, hogy sietve lett átmozgatva a polcok tartalma, néhány kisméretű tárgy fel is borult. Tehát valószínűleg tényleg kirabolták az üzletet.

– És én ezt hogy nem vettem észre? – szidtam saját magam, miközben körbejártam a polcok körül. Nem tűnt nagynak a kár, de ezt csak Burton úr tudta igazán felmérni.

– Az én hibám, mert nem szóltam, hogy elmegyek. Csak tíz perc volt az egész – sóhajtott fel gondterhelten, ekkor már a kassza mögé lépdelt.

– Elvittek valami értékeset? – kérdeztem halkan, szánakozva néztem az idős úrra.

– Még nem tudom. De az öltöző ajtaja is tárva nyitva volt, jó lenne, ha ellenőriznéd, tőled nem vittek-e el semmit. Ha igen, megtérítem az árát – mormogta, amire egy pillanatra lefagytam.

A kabátom!

Sietős léptekkel indultam meg a személyzetis szobába. Meg mertem volna kockáztatni, hogy a kasmírkabátom volt a legtöbb pénzt érő holmi az egész üzletben. Ahogy megláttam a szekrényben beakasztva, hatalmas kő esett le a szívemről. A nagy megkönnyebbülés után komótosan sétáltam oda a padhoz. A rongyos hátizsákom, benne egy mogyoróvajas szendviccsel nem volt túl kelendő a betörő számára. Már elindultam vissza Burton úrhoz, amikor eszembe jutott valami, ahogy a nadrágzsebembe csúsztattam a kezem. Az az utolsó pár dollár, amit elraktam a félretett pénzemből, hogy szénára és granulátumra költsek, amikor nekünk is alig van mit ennünk...

– Úgy tűnik, a tolvaj nem válogatott, eltűnt a táskámból egy zacskó – húztam a számat, ahogy visszaértem a pulthoz. – Biztos azt gondolta, hogy valami értékes lehet benne, de csak nyúleleség volt a lakótársam kiskedvencének – vakartam a tarkómat lesütött szemekkel.

– Semmi baj, fiam, tessék, vedd meg újra, ami szükséges, vidd is haza rögtön annak a kis jószágnak, majd gyere vissza leltárazni. Természetesen nem vonom le a napi béredből – fogta egyik kezem tenyerei közé, így adott át egy húszdollárost. Hálásan mosolyogtam rá.

Na, ezt is elintéztem. Megköszöntem Burton úr jóságát, magamra kaptam a kabátomat, és már indultam is a legközelebbi kisállatkereskedésbe. Két jó nagy szatyor szénával, egy elégedett mosollyal az arcomon sétáltam hazafelé, a Nap kellemesen melegített ezen az egyébként hűvös napon, minden csodásan alakult, már éppen csak fütyörészni nem kezdtem el, ahogy befordultam az utcánkba, amikor  megtorpantam.

Kopasz alvilági barátom fekete bőrdzsekiben ácsorgott a lakás előtt, a járda szélén telefonált. Babilon sosem érkezett ok nélkül.