„1943. április 30.

Korán reggel Suzanne ébresztett, finom tea illata töltötte be a hálószobám, amint kinyitottam a szememet. A csodás napsütés és egy madárka távoli éneke arra késztetett, hogy egy mosollyal köszöntsem a napot. Suzanne nővér előkészítette a legújabb ruhám, amelyet egyenesen Olaszországból küldött egy távoli rokon. Gyönyörű, fényes, fehér selyem, igazán nőies szabással, amilyenhez hasonlót sohasem hordhattam ezelőtt. Ezen a napon a déli birtokra utaztunk, vendégváróba. Édesapám befektetőkkel tárgyalt az ültetvényekről, engem viszont a legkevésbé sem foglalkoztatott az üzlet, a pénz, az pedig különösen bosszantott, hogy ilyenkor kisebb túlzással hozzá sem lehetett szólni Apához és Anyához.

El is határoztam, jobb, ha ma senkinek sem kerülök a szeme elé.

A családommal ellentétben az én lelkemet boldogság járta át a ránk váró hosszú út gondolatától. A zöld mező, a színpompás virágok, távol a poros város zajától… A táj és a szabadság érzése minden hosszúra nyúlt percet kárpótolt, amit a folyamatosan meg-megrázkódó automobilban kellett töltenünk. Az útitársaim a hölgy családtagok voltak: drága Anyukám, Daisy nagymamám és a hugicáim. Ha nem a tájban gyönyörködtem, különböző játékokkal ütöttük el az időt.

Ábrándos tekintettel kísértem végig a Napot, ahogy az a horizont mögé süllyedt, a távolban már felsejlett a déli ház sziluettje. Egy kisebb domb tetejére épült a csinos épület, amelyet minden egyes látogatásunkkor ugyanúgy a szívembe zártam. Kisebb volt, mint az otthoni kúria, de ugyanúgy saját hálószobát kaptam, akárcsak a testvéreim. Fáradtan sóhajtottam, ahogy a sofőr hátrasietett, kinyitotta előttem az autó ajtaját. A húgaim jókedvű csevegése, édesanyám kedvesen dorgáló hangja, Daisy nagymamám panaszos jajgatása adott háttérzajt, ahogy a lilás fénnyel megfestett fehér homlokzatra pillantottam. Mélyet szippantottam a friss, vidéki levegőből, majd Suzanne nővér unszolására tettem pár lépést Apám irányába. Mint minden látogatásunkkor, köszöntöttük a felsorakozott személyzetet, akik ekkorra már ínycsiklandó vacsorával vártak minket. A vidéki ház igazgatásával megbízott Pierre úr hosszan hajtott fejet a nagy tekintélyű édesapám előtt. Őszinte, hálás mosollyal néztem végig a dolgozókon, erre a nagymamám meglepően erőteljesen a hátamra csapta tenyerét, ezzel emlékeztetve, hogy húzzam ki magam, mint ahogy azt egy Moris-kisasszonynak illik. Hófehér kesztyűmet igazítgatva, szégyenemben a szemeimet lesütve változtattam testtartásomon, csendesen hallgattam végig, ahogy mindenki elszavalta a monológját.

Tudtam, hogy mi vár rám, amint elfogyasztottuk a sok finomságot, és elvonultunk a női lakrészbe. Hogyan is tudtam volna elmondani Anyának, hogy már untam hallgatni? Mert olyan sokszor elmondták, hogy eladósorba kerültem, és hogy oda kell figyelnem minden mozdulatomra. Hogy szégyent fogok hozni a Moris családra, ha már a szolgáink előtt sem tudok megfelelően viselkedni. De nekem nem volt jogom felszólalni, és őszintén, nem is akartam igazán. A családi béke érdekében.

A szobám a második emeleten volt, az ágyamhoz közeli ablakból ráláttam az udvarra és az első tábla ültetvényesre. Ebben az időszakban már folytak a munkálatok, vetési idő volt. Este, amikor már a Hold nyújtott csak némi világosságot, elcsendesedett a termőföld és a ház is. Lassacskán nyugovóra tértünk.

1943. május 1.

Elérkezett a nagy nap. Már korán reggel autók motorjától volt zajos a környék. A gazdag üzletemberek csillogó, fekete járművekkel érkeztek, és nem csak a birtokra vezető út porát verték fel érkezésükkel, de a ház népét is.

– Elsie kisasszony, meghoztam a ruhádat – nyitotta be nagy hévvel a hálószobám ajtaját Suzanne nővér, ma nem is angolul szólt hozzám, rögtön a franciával kezdte. Az almazöld ruhácska fodrai úgy lengedeztek a vállfáról lelógva, mint a tavaszi szellőben hullámzó dús mező.

– Mondtam már, hogy szólíts Anne-nek – néztem rá egy szórakozott mosollyal, majd bármiféle szégyenlősség nélkül gomboltam ki hálóingemet.

Az egyetlen korombeli barátom, és egyben francia nyelvi lektorom, mint azt gyakran tette, ezúttal is készségesen segített a szebbnél szebb ruhadarabok magamra öltésében. Még az éjszaka alatt összekócolódott tincseimet is kifésülte, a nagymamám kérésére elegáns kontyba kötötte azokat. Azt gondolhatták édesapámék, hogy ugyanaz a naiv, álmodozó kislány vagyok, mint pár évvel ezelőtt, és talán nem is sejtették, hogy átláttam a tervükön. Szerettek volna kirakatba helyezni a befektetők előtt. Hogy ne csak egy jövedelmező megegyezéssel, de egy fiatal, nemesi származású, jólnevelt feleség-jelölttel is gazdagodhassanak.

De ez engem kicsit sem hatott meg. Amint lehetőségem volt, a tárgyalás pedig áttevődött a szalonba az ültetvényekről, ebéd után kiosontam a konyha hátsóbejáratánál, meg sem álltam az istállóig. Marguerite azonnal egy fújtatással üdvözölt, ezzel felhívta rám a többi ló figyelmét is. Őszinte, boldog vigyorral az arcomon simítottam tenyeremet a kedvenc hátasom orrára.

– Most nem tudlak elvinni, de este visszajövök – suttogtam oda neki, majd mielőtt meglátott volna valaki, a magassarkú cipőimet a kezembe véve, mezítláb szaladtam az ültetvények mellett húzódó, végeláthatatlan mezőre.

Minden pillanatot imádtam. Ahogy egy mozdulattal kibontottam kontyomat, és a szél belekapott a fürtjeimbe, a puha fű simogatta a talpamat, az orromba pedig virágillat kúszott. Legszívesebben csak leheveredtem volna a rét közepére, és bámultam volna a hófehér bárányfelhőket. Gondoltam, miért is ne tehetném meg, úgysem fog keresni senki a vendégek távozásáig. Ebben a pillanatban felzúgtak a földjeinken dolgozó traktorok. Csak a legtehetősebb birtoktulajdonosok engedhették meg, hogy a legfejlettebb gépekkel tegyék hatékonyabbá a termelést, mi pedig szerencsésnek mondhattuk magunkat. Két masinát is sikerült beszereznie az édesapámnak. Még mindig lenyűgözött a látványuk, így egy rövid botladozás után közelebb merészkedtem a termőföldet körülölelő gáthoz. Nem volt magas, könnyedén átmásztam rajta, a túloldalán keskeny vizesárok húzódott, így odafigyeltem minden mozdulatomra. Itt a talaj enyhén nedves volt, éreztem, ahogy talpam belesüllyed a Nap által felmelegített agyagos földbe. Egy mosollyal az arcomon néztem a mezőgazdasági munkálatokat. Milyen idilli, békés látkép volt. Csak az bosszantott, akárhányszor odapillantottam a távolban felsejlő, szalmatetejű kunyhókra, hogy a családom hagyta, hogy ilyen körülmények között éljenek a dolgozóink. A nagymúltú Moris család évtizedekkel ezelőtt több tucat rabszolgát vásárolt Afrikából. Az 1865-ben hozott törvény után, a születésem előtt jó sok esztendővel, két család maradt csak a birtokon.

Hivatalosan már nem hívták őket rabszolgáknak, egyszerű munkásokká, cselédekké váltak a leszármazottjaik is, kaptak új ruhákat, felépítették nekik a házaikat a villától távol. De a megítélésük ilyen sok idő alatt sem változott a családom körében. Csupán a bőrszínük miatt. Talán én voltam az egyetlen, aki igazán emberszámba vette őket, még ha nem is mutathattam ki.

– Bátyám! Bátyám, gyere! – zökkentett ki gondolataimból egy kisfiú kiáltása, ahogy a hang irányába kaptam tekintetem, egy porban játszó gyermeket láttam, aki először engem bámult, majd hirtelen felpattant, és elkezdett szaladni a kunyhók irányába.

Egy pillanatra ledermedve néztem utána, majd el is akartam osonni a helyszínről, mielőtt furcsán néznek rám a munkások, de a friss sár megnehezítette a közlekedést. Attól tartottam, nem fogok tudni visszamászni a gátra. Tanácstalanul néztem a lejtőre, egy saját magamat sürgető sóhajjal.

– Kisasszony! – hallottam meg ezúttal egy mély, férfias hangot. Nyugtáztam, hogy nem menekülhettem meg a kínos szituáció elől, egy pillanatra összeszorítottam a szememet, majd sarkon fordultam. Ahogy szembe kerültem az érkezővel, egy számomra ismeretlen mezőgazdasági eszközön támaszkodó, elnyűtt inget és vászonnadrágot viselő fiatalembert pillantottam meg. Csokoládébarna bőrén verejték csillogott, meg is törölte homlokát. – Minden rendben? – indult meg az irányomba, én pedig zavaromban botladozni kezdtem az ingoványos talajon. Máskor, ha kiszöktem ide, el tudtam bújni a magasra nőtt ültetvények között, így minden bizonnyal szokatlan látvány volt, hogy itt bámészkodtam, mezítláb, bokáig sárosan.

– I-igen, csupán nem akartam bekoszolni ezeket – emeltem fel a kezemben tartott, törtfehér magassarkú cipőimet. A fiú szélesen elmosolyodott, majd miután mély hangján elnevette magát, a keskeny csatorna túloldalán megállapodva leporolta tenyereit, kezét nyújtotta nekem.

– Elfogadja a segítségem? – kérdezte halkan, mintha azonnal feszélyezve érezte volna magát, ahogy a közelembe ért. Bizonyára arra számított, hogy hallani sem akarok róla. De hát erről szó sem volt. Egy esetlen mosollyal a vörös ajkaimon bólintottam, majd felé nyújtottam szabad kezem. Nagy, a fizikai munka miatt érdes tenyerébe csúsztattam ujjaimat, majd ahogy szorosan fogott, átlibbentem az apró patakocska felett. Úgy éreztem, hogy magyarázkodnom kell, ahogy ezúttal már szemtől szemben álltunk egymással. Alig volt magasabb nálam, fejét egészen rövidre nyírt fekete haj borította, vékony, de erős testalkata arról árulkodott, hogy keményen dolgozott a földjeinken. Arcán még felfedezni véltem néhány gyermeki vonást. Talán egyidősek lehettünk.

– Csak… Szeretek a természetben sétálni, nézni a munkálatokat. Gyakran kijövök ide – mosolyodtam el megint, lesütött szemekkel figyelve, ahogy elengedte a kezem. Egy rövid biccentés után elindult a csatorna mentén valamerre. Gondoltam, követem őt.

– Tudom. Sokszor láttam a kisasszonyt errefelé. De így még sosem – állt meg egy pillanatra, hogy koszba borított lábfejeimre mutathasson. Mindezt egy ragyogó mosollyal az arcán tette. Milyen kedvesen csillogtak a nyugalmat árasztó sötétbarna szemei is.

– Nem mindennapi látvány, az egészen bizonyos – nevettem halkan, szorosan felzárkózva hozzá. Mintha rejtegetett volna engem a többi munkás elől. Diszkréten szétnézett, majd sietve kibújtatta lábfejét a rongyos vászoncipőiből.

– Vegye fel, én már megszoktam, de a kisasszony finom bőrét fel fogja sérteni a talaj. Kérem, Annie – szorította össze ajkait, ezzel igyekezett visszafojtani egy szemtelen, szórakozott vigyorgást, szépen kihúzta magát, még a kezeit is a háta mögé tette. Nem is akartam hinni a fülemnek. Még a családom sem szólított ezen a becenéven, egy alkalmazottól különösen hallatlan dolognak számított. Számított volna, de én egyáltalán nem haragudtam miatta.

–  Annie? – hüledeztem megjátszott sértettséggel, csípőre tett kezekkel. Egy hatalmas mosolyt csalt az arcomra a jóízű, halk nevetése. Nem válaszolt semmit, csak kitartotta karját, hogy legyen mibe kapaszkodnom, amíg belecsúsztattam lábaimat a jó pár számmal nagyobb lábbelikbe. – Köszönöm – mosolyogtam fel rá, egyenesen a szemeibe nézve, amire mintha megállt volna az idő. Olyan felszabadító érzés volt előítéletek és rám kényszerített normák nélkül egyszerűen csak… Embernek lenni.

A hosszúra nyúlt pillanatot a fiú szakította meg, hirtelen guggolt le elém, egyik térdét letámasztva kötötte szorosra a cipők fűzőit. Erős kezeivel könnyedén a bokáimra erősítette az anyagot. Aztán kiegyenesedve egy torokköszörülés után a kunyhók felé biccentett. Ötletem sem volt, mi dolgunk lett volna nekünk ott, de nem is gondolkodtam, csak követtem őt. Mindig is meg akartam tapasztalni, milyen lehet egy napra a bőrükbe bújni. Kíváncsi tekintettel pillantottam körbe, a házikók közötti téren egy tűzrakáson étel főtt, asszonyok és éhes gyerekek lézengték körbe a hatalmas üstöt. Egy nagy mosoly fagyott az arcomra, legszívesebben én is odaültem volna a köreikbe. Nem éltek fényűzően, még csak rendes cipő sem volt a lábukon, de mégis felhőtlenül boldognak tűntek. Ez egy más világ volt, amit fel akartam fedezni. Éppen tettem volna egy határozott lépést feléjük, amikor a "megmentőm" egy hirtelen mozdulattal fogott rá a karjaimra, és egyenesen az egyik házba irányított engem. Az ajtaját egy színes lepedő fedte, odabent szegényes bútorok töltötték ki a nem túl tágas teret. Bizonyára ez volt az ő kunyhója.

– Nem lenne szerencsés, ha itt látnák magácskát, tudja, az ön fajtája nem idevaló. Az édesapja dühös lenne – húzott ki egy sámlit, biccentésére helyet is foglaltam. Milyen hangulatos volt a díszítés. Igazán otthonos érzetet keltett még bennem is. – És a drága Mama sem láthatja itt…

– Kár, pedig… Egészen jól érzem magam itt – igazítottam vissza egy laza kontyba szőke tincseimet halkan kuncogva, miközben ő elővett egy teknőt. Semmivel sem éreztem magam felsőbbrendűnek nála.

– Most gúnyolódik, kisasszony? Látom az orcáján, hogy nem, de képtelen vagyok elhinni – állt meg egy pillanatra az ajtó előtt egy vödörrel a kezében. – Azonnal jövök, ne menjen sehová – mosolyodott el, ahogy találkozott a tekintetünk.

Pár perc múlva egy ronggyal, szappannal és langyos vízzel dörzsölte le a sarat lábfejeimről. Hiába mondtam el tízszer, hogy nem kell fáradnia vele, erősködött. Ő sem akarta, hogy bekoszoljam a drága cipőimet. Hihetetlen volt, hogy mennyire gyengéden is tudott bánni az erős kezeivel.

A szépmosolyú George Lewis aznap a karjaiban vitt el a földekhez legközelebb eső kövezett útig, ahol már kényelmesen tudtam közlekedni a magassarkú lábbelikben.

1943. május 2.

Másnap újra találkoztunk. Délután kilovagoltunk a nagybátyámmal, én pedig kérleltem, hadd maradjak naplementéig. Sosem tudott nekem ellent mondani, így végül egyedül folytattam az utat. Tudtam egy helyet, ahonnan minden évszakban, minden hónapban gyönyörű látvány volt. És miközben Marguerite mellett sétálva komótos léptekkel haladtunk a közeli dombon található fűzfa felé, váratlan hang érkezett az ültetvények felől. Számítani nem számítottam rá, de reménykedtem benne.

– Annie! – intett nekem George a rongyos svájcisapkáját leemelve fejéről. Olyan… Kétségbeesettnek tűnt. Talán attól félt, hogy már másképp fogok viselkedni? Egy szívből jövő nevetéssel fordultam felé. Ezen a napon a kedvenc, indigókék ruhámat viseltem.

– George, üdvözöllek! – emeltem fel a hangom egy kicsit, hogy biztosan hallja, intettem is neki, hátha van ideje velem tartani. Egy pillanatra mellkasára helyezte kezét, amelyben a sapkát szorongatta, az ég felé pillantott. Nagyot sóhajtva hunyta le a szemeit, végül futva tette meg a köztünk lévő távolságot. Szinte még meg sem állt teljesen, már elragadta szabad kezem, amelyikkel nem a vezetőszárat tartottam.

– Ma is álomszép, kisasszonyom – hadarta el zavarában, majd lassan csókolt kézfejemre. Bókjára hevesen dobogó szívvel mosolyodtam el, tetőtől talpig megborzongva simítottam meg hüvelykujját a sajátommal.

Ő volt a legtisztelettudóbb, legszórakoztatóbb, legkedvesebb fiú, akit ismertem. A fűzfa tövébe heveredtünk le, megnéztük a naplementét. Az uzsonnára magammal hozott almát a saját készítésű bicskájával vágta fel nekem, miközben sokat beszélgettünk. Nem kételkedtem, hogy a családom azt hitte, a munkásaink mind buták, együgyűek. De ez egyáltalán nem így volt. Ha megadatott volna a lehetőség, hogy tanuljon, George egészen más életet élhetett volna…

Ezen a napon jóval sötétedés után értem vissza a házba, ami miatt feszültté vált a hangulat, édesapám a vacsoraasztalnál, az összes látogató rokon előtt szidott meg. Elalvás előtt mindent elmeséltem Suzanne nővérnek. Olyan furcsán, mindent tudóan mosolygott rám…

1943. május 3.

Ezúttal már szándékosan lógtam ki, sötétedés után. Másnap hazaindultunk, és az utolsó estén szerettem volna újra beszélni Vele. Nem tudhattam, mikor látogatunk el ide újra. A holdfényes, kellemesen meleg éjszakán az ültetvények sorai között bóklásztam, a ruhámhoz surlódó levelek susogó hangot hallattak, ahogy folyamatosan körbepillantva kerestem a szemeimmel a kunyhókat. A sötétben különösen nehéz dolgom volt, síri csend is volt, de mégsem féltem. Éreztem a jelenlétét. A következő pillanatban, ahogy fordultam egyet a tengelyem körül, egyenesen az erős, mégis gyengéd karok közé sétáltam. George finoman, ragaszkodóan vont egy ölelésbe, nyugtatóan simogatta hátam. Azt hihette, hogy megijesztett, de semmi negatív érzés nem társult az összetalálkozásunkhoz. Biztonságban éreztem magam. A fűzfa alatt említettem neki, hogy ezúttal rövid volt a látogatásunk.

– Mikor látlak újra, Annie? – mormolta halkan, tisztes távolságba húzódva, fejet hajtott előttem. A szívem is beleremegett, amikor így hívott.

– Ha hamarabb nem is, a születésnapomat itt szeretném ünnepelni. Egy hónap múlva… – szusszantam egy nagyot, ahogy eközben egyik kezemet mellkasára vezette. Az ő szíve is épp annyira zakatolt, mint az enyém.

– Számolni fogom a napokat, hófehér angyalom – cirógatta ujjaim, majd meleg tenyerét arcomra simította. Most először ért hozzám így. Hogy éreztem, a vonzalom nagyon is kölcsönös.

A búcsúnk rövidre zárult, miután motoszkálást hallottunk az egyik kunyhó felöl. A világért sem akartunk lebukni, így miután még egyszer utoljára elvesztünk egymás holdfénytől csillogó szemében, visszasiettem a villa udvarába, sikeresen visszaosontam a hálószobámba. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy fekete fiú fogja elrabolni a szívem. Mert a környezetem még mindig úgy gondolta, ez nem helyes, lehetetlen, így meg sem fordult a fejemben ezelőtt. De ezekben a pillanatokban a fellegekben jártam, már csak akkor is, ha George-ra gondoltam.

1943. június 3.

Tegnap tizenkilenc esztendős lettem. Miután a naplót tévedésből a déli birtokon felejtettem, az elmúlt egy hónapról nem volt lehetőségem írni. Bár, fele annyira sem volt tartalmas, mint a születésnapom estéje.

Ahogy azt ígértem, elintéztem, hogy délen ünnepeljünk. Külön kérésem volt, hogy a mezőgazdasági dolgozók is részesüljenek az ünnepből, hatalmas lakomára készültek a földeknél. Eközben a kertben mi is sütögetést szerveztünk. Édesanyám a kezébe vette az irányítást, virágos díszítés, élőzenekar, és a barátaimat is elhozatta a magániskolából. Pedig nem is ápoltunk közeli kapcsolatot, csak a szüleim hitték azt. Talpig érő selyemruhában fogadtam a születésnapi köszöntéseket. Ahogy azt megtanították, kedves mosollyal, bájcsevegéssel. De fejben teljesen máshol jártam. Akárcsak az elmúlt egy hónapban, amikor minden gondolatom George volt. Vajon ő is gondolt énrám?

Aggódtam, hogy ünnepeltként nehéz lesz elszabadulnom, végül nem is sikerült hamarabb kiszöknöm, mint éjfél. Már mindenki nyugovóra tért, én sem a legjobb formát mutattam, kiengedett hajjal, a hálóingemet, köntösömet viselve szaladtam ki a hátsóajtón, futólépésben gazoltam át a kerten, a mezőn. Idáig hallottam, hogy az ültetvények melletti tisztáson még tartott az ünnepély. Az éj leple alatt, a sötétség biztonságában közelítettem meg a kunyhókat, ahol ezúttal némaság honolt. Pontosan emlékeztem, a sok egyforma házikó közül melyikbe is vitt be az első találkozásunkkor, amint megtaláltam, csoszogva lassítottam le a földúton, kifújtam magam. Azonnal megismertem George árnyékát, a ház falának dőlve bámulta a Holdat.

– Kedvesem? – pillantott hátra a válla fölött, ahogy meghallhatta szuszogásomat. Amint felfogta, hogy egy hosszú hónap után végre újra láthatjuk egymást, a legszebb mosolyával lépett oda hozzám. Sietve húzta össze rajtam a köntöst, ahogy meglátta, milyen lenge az öltözetem, majd gondolkodás nélkül a homlokomra csókolt. Szinte már könnyek szöktek a szemembe az érzésre. Eddig nem történt köztünk semmi, mégis kezdett nyomasztó érzés lenni a mellkasomban. Nem csak magamat, de őt is bajba kevertem azzal, hogy átadtam neki a szívemet.

– Minden nap minden percében rád gondoltam. Ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok – öleltem át hirtelen, arcomat vállához nyomva. Cseppet sem zavart a durva tapintású ing, ami meglehetősen porosnak is tűnt. Karjai a derekam köré fonódtak, pár pillanatig úgy ölelt, mintha sosem akarna elengedni, majd a talajtól elemelve cipelt be a kunyhóba, hogy ne legyünk annyira szem előtt. Idebent egyetlen gyertyaláng égett.

– Bár már elmúlt éjfél… – tett le a padlóra finoman. – Talán képtelenségnek hangzik, de… Nem tudok mást adni, csak az őszinte szerelmem. Annie, légy az enyém – suttogta az utolsó szavakat az ajkaimra olyan mély érzelmekkel, hogy az elmém elhomályosult, jóképű arcát a tenyereim közé zárva kínáltam fel neki az első csókom.

A külön töltött idő, a pillanat heve… Nem is tudom, hogyan történhetett meg. Mindketten eszeveszettül vágytunk rá. Azon a hajnalon forró csókok, heves sóhajok közben lesimította vállaimról a selymes anyagú köntöst, testemet csupán egy rövid hálóing takarta. Olyan biztonságot nyújtott nekem minden érintésével, csókjával, hogy egy pillanatig sem kételkedtem. A kunyhó félhomályában, távol az ünneplő tömegtől egymáséi lettünk.

Mint egy gombóc vaníliafagylalt a frissen sült brownie szelet mellett, úgy olvadtam a karjaiba a szeretkezés után. És sosem voltam annyira boldog, mint akkor.

Még ott hivatalossá is tettük a szerelmünket, bármennyire is ellenezné az egész világ, bármennyire is a tűzzel játszottunk, készen álltunk minden alkalmat kihasználni, hogy találkozhassunk, mert nem akartuk, hogy másképp legyen. Már nem volt jó egymás nélkül létezni. Könnyező szemekkel bújtam mellkasához.

Ezen a napon megfogadtam, hogy örökre az ő egyetlen Annie-je leszek, történjen akármi.”