Nevin már két napja nem szólt hozzám.

Habár igyekeztem nem annyira kimutatni, feszültté váltam a viselkedésétől, ebben a pillanatban is inkább őt figyeltem a cipős- és pizzásdobozokból eszkábált kisasztalon keresztül. Érzelemmentes arccal pillantott le a karórájára. Nemsoká indulnia kellett készülődni, esti műszakos volt a hotelben.

– Te nem is figyelsz – szólalt fel sértett hangon a velem szemben ülő Sammy, amire visszafordítottam minden figyelmem a naplóra és a személyi fordítómra.

Ezen az esős késődélutánon úgy döntöttem, hogy a másnaposság kiheverése után végre a kezembe veszem az irányítást, hiszen vészesen fogyott az időm. Összeültünk mind a kellemes hangulatú nappali közepén, Samuel, Abraham, én és a drága lakótársam, aki persze jól megharagudott rám. Amiért „hagytam”, hogy eligyuk a lakbérre szánt összeget. Nem mintha nem ő kérte volna magának azt a sok rövidet egymás után. Halványan derengett, ahogy egymásra támaszkodva, a hideg csempén ülve mondtam neki valamit, ami miatt még inkább meggyűlölhetett volna, de ahogy én sem, ő sem emlékezett szinte semmire. Nagyon kivolt, persze, hogy balladai homály fedte azt az éjszakát. Samuel is jól megszidott minket, aztán mint a rangidős, önkéntesen magára vállalta a háztartás körüli feladatokat. Habár néha iszonyúan idegesítő volt a beszólásaival, jól esett, hogy gondoskodott rólunk. Még levest is főzött. Nagyon ügyesen tudott spórolni.

– Flynn, te tudod a legjobban, hogy minden egyes infó számít – beszélt hozzám a szokásos lágy, atyáskodó hangján Abraham, éppen kinyújtóztatta a szőnyegen az elgémberedett lábait. Még mindig szokatlan volt kényelmes öltözetben látni. A mellette ülő Samuel a haját a füle mögé igazítva helyeslően bólogatott, majd készült volna újra felolvasni az első oldalt, amit nagy nehezen lefordított, de a szavába vágtam.

– Nem tudok koncentrálni – sóhajtottam egy nagyot, az orrnyergemet masszírozva. Minden bizonnyal kiült az arcomra, hogy mennyire gondterheltnek éreztem magam. Leginkább Nevin szótlansága bosszantott.

– Én szóltam, hogy nem jó ötlet leinni magad pont most – nézett rám összeszűkített szemekkel a biztonsági őr barátunk, amire muszáj volt halkan elnevetnem magam. Emlékeztem ám, hogy egy „Flynn”-nen kívül semmi mást nem mondott.

– Kérlelhettél volna kitartóbban is – nyúltam az ingatag asztalkánk tetején lévő dobozos kólámért, lehúztam az utolsó kortyokat. – Na mindegy, haladjunk – biccentett a napló felé, majd újra a kezembe vettem a tollamat, és rákészültem, hogy minden betűt leírok a jegyzetfüzetbe, amit csak kiejt a száján Samuel.

Amikor két nappal ezelőtt, részegen eltámolyogtunk Nevinnel a fürdőszobáig, kihullott a zsebemből a napló, egyenesen a folyosón lévő komód alá csúszott, az emlékeimből pedig pont kitörlődött, hogy mekkora kincset találtam a múzeumban. És egy teljes napig nem is jutott eszébe egyikünknek sem, csak amikor Abraham megkeresett, hogy mi újság a fordítással. Hát, elég szerencsétlenül alakult az a nap, és egyszerűen szörnyű volt belegondolni, hogy mennyi időt vesztegettem el. Pedig az idő pénz. És én már nagyon költekezni akartam.

– Egy dátummal kezdődik. 1941. június… Kettő – hajolt közelebb Sammy a megfakult könyvecskéhez.

– A tizenhetedik születésnapja – vágtam rá rögtön, csupán egy másodpercnyi gondolkodás után.

– Igen – forgatta a szemét, majd először halkan elmotyogta a francia szöveget, aztán elkezdte tolmácsolni nekem a csodás Elsie néni által írt aranyat érő szavakat. – Ma van a születésnapom, és ezt a naplócskát kaptam ajándékba Charlie bácsikámtól. Azt mondta, hogy minden nap írjak bele egy szép gondolatot. Úgy döntöttem, hogy franciául írok, hogy gyakoroljam a nyelvet. Kellemesen telt ez a szép, derűs nap, a szakácsunk isteni vacsorát főzött az ünnep alkalmából.

– Charlie Moris, Elsie Anne Moris idősebbik nagynénikéjének az első férje. Állítólag már a 40-es években is csak a szent lélek tartotta életben, mivel közel harminc évvel volt idősebb a feleségénél – gondolkodott el Abraham, irigykedve pillantottam fel rá. Én is ennyire profi akartam lenni a Moris-családfa összetételében.

– Hogy-hogy Moris, ha beházadosott? – kérdeztem rá, bár volt egy teóriám.

– Akkoriban a környéken szerintem mindenkinek az volt a célja, hogy valahogy felvehesse ezt a nevet – nevetett halkan. – Így a házasságok esetén is evidens volt, ki kinek veszi át a családnevét.

– Ahogy sejtettem – szusszantam fel, majd folytattam is a jegyzetelést.

– De amúgy ez valami brutál uncsi – sóhajtott egy nagyot Sammy, amire minden tekintet rászegeződött. – Egyébként is, beavatnátok végre? – biggyesztette ki a száját morcosan, leginkább a jóképű biztonsági őr felé fordulva.

– Persze, hogy még többfelé osztódjon a vagyonom – vontam össze a szemöldököm. Szándékosan akartam provokálni ezzel a kijelentéssel. Na, nem a fordítómat, hanem az ő testvérét. Félszemmel rá is pillantottam. Szólni nem szólt semmit, de olyan cinikusan forgatta a szemét, hogy még a nemlétező, jövőbeli Moris trónörökös fiamat – vagy lányomat – is szíven ütötte.

– Rivers. Hónapokig éltem úgy a világ különböző pontjain, hogy szállásért és ételért dolgoztam éjjel-nappal, mellette pedig még jól is éreztem magam. Szerinted engem érdekel a kibaszott pénzed? – beszélt őszinte lenézéssel a hangjában.

Talán Nevinnek igaza volt. Samuel Shelby majd alázatot tanít nekem.

Nem volt más választásom, elmagyaráztam neki, hogy mire készülök. Habár sértve éreztem magam a Shelby-Keller testvérpár felé, magamban jót mosolyogtam a tényen, hogy szinte megszólalásig ugyanúgy reagált, mint amikor Nevint avattam be a részletekbe. Ő is ugyanúgy bezsongott a Moris családot övező rejtély körül. Folytattuk is a munkát, amíg Sammy igyekezte kiolvasni Elsie néni kézírását, addig Abraham segítségével információkat gyűjtöttem az örökösnő későbbi életéről. A napló valószínűleg csak a húszasévei elejét foglalta magába, akkor pedig még az életének a harmadát sem élte le, így muszáj volt mással is foglalkozunk mellette. Családfát bővítettünk, triviális dolgokat is kijegyzeteltem minden egyes családtagról, amit csak találtunk az interneten. Mint például azt, hogy Charlie bácsikája ünnepi alkalmakkor barokkos parókát hordott. Körülbelül fél óra telt csak el így, amikor az eddig tétlen – és egyben bosszantóan haszontalan – lakótársam feltápászkodott a padlóról. Még volt egy kis ideje a munkába indulásig, így feltételeztem, hogy csak a konyhában akadt dolga. Nem is agyaltam rajta túl sokat, az öltönynadrágom okozta rugalmatlanság miatt kicsit lassabban keltem fel a szőnyegről, majd a karja után kapva siettem be vele a konyhába.

– Nev! Kérlek, Nevin – álltam el az útját, miközben kérlelően néztem fel rá. Kissé behullámosodott tincsei a szemébe lógtak, komoly tekintettel lépett egyet oldalra, hogy kikerüljön. – Na, hallgass meg! – követtem én is a mozdulatsort, óvatosan fogtam rá karjaira, hogy maradásra bírjam.

Körülbelül öt másodpercig próbálkozott még, sarkon is fordult végül, de kihasználtam ezt a pillanatot, hogy sarokba szorítsam a hűtő és a konyhapult között. Egy halk sóhajjal adta meg magát, hosszú ujjait a hajába vezetve biccentett felém.

– Hogy lásd, szeretném jóvátenni, tegnap jelentkeztem pár helyre. Meg is mutatom, hogy elhidd, nem kamuzok, tényleg…

Szavaim közben elővettem a telefonomat a zsebemből, megnyitottam az emailezésre használt alkalmazást, és éppen ekkor láttam meg, két órával ezelőtt vissza is jeleztek az egyik munkahelyről. Egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen mesteri önéletrajzot állítottam össze.

– Nézd csak! Már fel is vettek – mutattam felé a képernyőt, amelyen egy régiségkereskedés logója, és az általuk küldött üzenet volt látható. – Heti fizetés van, szóval, ha nem is bírom sokáig, legalább egy kicsivel hozzá tudok járulni a lakbérhez – vigyorodtam el kissé esetlenül, ami nem volt jellemző rám. De ezúttal őszintén tartottam Nevintől. Hogy kidob az utcára, és szabotálja a sok-sok befektetett munkámat a Moris vagyon megszerzésébe.

Hosszan bámult az emailre, majd felhümmögött. Nem mondott semmit, de legalább meggyőződhettem róla, hogy nem némult meg az éj leple alatt. Ez is valami. Egy kárörvendő félmosollyal emeltem fel az állam. Biztosan nem gondolta, hogy valóban képes leszek visszamenni dolgozni, miután úgy rám kiabált két napja. Éppen mondtam volna neki valamit még, amikor egyszerűen átpréselte magát mellettem, töltött magának egy pohár vizet, és komótosan visszaindult a nappaliba, de hirtelen lefékezett, hátra sem nézett rám.

– Köszönöm, Flynn. Sokat jelent, hogy próbálkozol – mormolta halkan, én pedig teljesen lefagytam. Sosem mondott ezelőtt ilyet, hiába vállaltam munkát már egy párszor az ő unszolására.

Nem is tudtam, hogy mit válaszolhatnék, egy vigyor fagyott az arcomra, ahogy végül felzárkóztam mellé. Végre hozzám szólt, és milyen kedvesen. Persze, a hanglejtése alapján nem tűnt annak, sőt, lehet, hogy gúnyolódott is rajtam, de ez most nem számított. Jól estek a szavai.

Samuel és Abraham nagy hévvel beszélgettek, amikor visszaértünk, egészen bizonyos volt, hogy nem a naplóról és annak tartalmáról folyt a diskurzus, kíváncsi tekintettel huppantam vissza az előző helyemre. Még nem akartam belegondolni, hogy a következő naptól kezdődően hivatalosan is visszatérhettem a hétköznapi munkásemberek szomorú mókuskerekébe, így teljesen ignoráltam a tényt az agyamban. Automatikusan Nevin felé pillantottam, aki halványan somolyogva kortyolgatta a hűs vizet a poharából, ezúttal közvetlenül mellém ült le. Szinte éreztem, hogy eltűnik a nyomás a vállaimról.

– Hányszor mondjam még el, hogy egyáltalán nem csúnya? Csak még különlegesebbé tesz – mondta Abraham a mellette ülőnek, aki már majdhogynem az egész arcát eltakarta a tenyereivel, miközben kínjában nevetett.

– Miről van szó? – kérdeztem rá érdeklődő hangon. Pedig igazából kicsit sem érdekelt, amíg nem a napló tartalma volt az.

– Samuel szeplőiről. Azt akarja bemesélni magának, hogy elcsúnyítják őt – mormolta halkan a biztonsági őr, lesütött szemekkel, mert közben már a telefonját nyomkodta. Nem is akartam hinni a füleimnek, hogy ilyen butaságokról csevegtek, amikor ezerszer fontosabb dolgunk volt.

– Ja, hát mindenkinek vannak komplexusai – vontam vállat, majd odatoltam a fülig pirult Sammy orra elé a könyvecskét, mutatóujjammal bökdöstem az éppen következő oldalt.

– Jól van már – csapott rá a kézfejemre, majd egy nagy sóhajjal mozgatta át a nyakát. – Ez el fog tartani egy darabig – szuggerálta a kacskaringós betűket.

– Abraham, kezd későre járni, ha nem kell visszamenned a villába, nyugodtan töltsd itt az éjjelt – szólalt meg Nevin, amin jól meg is lepődtek a srácok. A szokásostól is csendesebb volt ezidáig.

– Ha nem zavarok – vakarta a tarkóját egy mosollyal. Attól tartottam, hogy rám kényszerítik a fivérek, hogy adjam át a kanapét a vendégünknek, ha már csak egy tartaléktakarónk volt, és csak a földön tudtunk volna megágyazni neki.

Gyorsan kiűztem ezeket a negatív gondolatokat, hiszen sokkal többel tartoztam Abrahamnek, mint a kanapém. Ahogy visszaterelődött a gondolatmenetem a Kahoot kvíz felé, eszembe jutott valami. Nem figyeltem, hogy időközben miről tárgyaltak a többiek, talán már a Tom & Jerry-s pizsamámat is elígérték a biztonsági őrnek, de hezitálás nélkül az éppen beszélő Samuel szavába vágtam.

– Szerintetek könnyebben meggazdagodnék, ha jópénzért árulnám ezeket az információkat a többi versenyzőnek? – fagyott arcomra egy elégedett félmosoly, ahogy belegondoltam, mekkora zseni vagyok. Ha kigyűjtenék száz adatot a naplóból, és mindet árulnám darabonként százdollárért, huszonöt embernek kéne csak eladnom őket, már lenne is 250 ezer dollárom.

– Azta, neked aztán tényleg van üzleti érzéked – jutott szóhoz először Abraham, meglepetten pislogott rám. Gyakorlatilag fele annyira sem volt kockázatos, mint hamis identitással elkövetni egy összetett bűntényt. – Csak sajnos azonnal belső vizsgálat indulna, amiért kiszivárogtak ilyen bizalmas információk, és biztosan lebuknék előbb-utóbb – sóhajtott fel gondterhelten.

– Meg a helyedben én inkább a villát is megszerezném, ha már ilyen előnyhöz jutottál – vont vállat Sammy, miközben jegyzetelt a telefonjába, már neki is látott a fordítás folytatásának. Ahogy erre egy kis csönd alakult ki, és minden tekintet rászegeződött, felpillantott. – Mi az? Elég menő az a villa.

Az biztos, hogy pénz szempontból össze sem lehetett hasonlítani a két lehetőséget, és az agyam még mindig inkább a kvíz felé húzott. Ha jobban belegondoltam, rajtam kívül talán csak egy-két fanatikus lehetett versenyben, akikből közel sem tudtam volna annyi pénzt kicsalni. Elcsendesedve, a nappali egyik random pontját bámulva mérlegeltem.

– A fene azt a Rivers fajtádat, hogy nem tudsz ellenállni egy csillogó villának, meg pár birtoknak – fogott rá az államra Nevin, hangja szórakozottnak hatott, ahogy végül összenyomta az arcomat.

– De még nem is mondtam semmit – húzódtam el egyre fájdalmasabb érintéséből, ahogy felé fordítottam a fejem, értetlen tekintettel, ő csak mosolygott.

– Ismerlek. Látom a szemeiden – mormolta halkan, Samuel elnevette magát, miközben a háta mögött támaszkodott tenyerein.

– Oh, már szólsz hozzá? – kérdezte is testvérétől egy vigyorral a képén.

– Sajnos, nem tudok sokáig haragudni erre a félkegyelműre – sóhajtott fel eltúlzottan, mintha annyira gondterhelt lenne emiatt, majd el is kezdett feltápászkodni a szőnyegről. – Ideje készülődnöm. Hajnalban jövök valamikor, három óra körül. Nektek további jó munkát – biccentett, majd el is vonult a szobájába, hogy magára öltse az elegáns egyenruháját.

Amint hárman maradtunk, folytattuk a kutatást. Samuel annyira koncentrált, teljes csendben volt, amit meglehetősen furcsálltunk zöldszemű barátunkkal, rá is kérdeztünk egyszer, hogy hogy halad, de csak a magasba emelte a mutatóujját, ránk sem nézett. Már majdnem éjfél körül járt az idő, ekkorra már egy kész idővonalat állítottunk össze Elsie néni életéről. Abraham körülbelül a felénél elveszítette a fonalat, a füzetem több oldalon keresztül teli volt írva, mindenfelől nyilak, karikázások, áthúzások bonyolították tovább, de én tökéletesen átláttam a káoszt. Az volt a célom, hogy mind a kilencvenkilenc életévéről kijegyzeteljek legalább egy darab történést vagy információt. És ennyi óra kemény munka után már majdnem sikerült is elérnem ezt, azt leszámítva, hogy valami szörnyen nem stimmelt. A homlokomat ráncolva lapozgattam oda-vissza, de nem találtam választ a bennem megfogalmazódott kérdésekre. Eközben az időközben Nevin helyére ültetett Bonnie hirtelen felpattant, és szaladt pár kört a nappali körül.

– Miért nincs az égvilágon semmi Elsie néniről 1945-ből és ’46-ból? – gondolkodtam hangosan, elmerengve. Már csak ez a kettő év volt teljesen üres a listában.

Felpillantottam Abraham összezavarodottságot tükröző arcára, majd minden tekintet Samuelre szegeződött, ahogy egy tinilányokat megszégyenítő halk sikítással hátradőlt a szőnyegen, a kezét a szájára tapasztva olvasta pislogás nélkül a feje fölé emelt naplót. Annyira csendben volt eddig, hogy szinte el is felejtkeztem róla.

– Minden rendben? – kérdezett rá Ab, az egyik szemöldökét felemelve.

– Öhm, visszaszívom, amikor azt mondtam, hogy ez uncsi – pislogott nagyokat, majd a szemét lecsukva, egy mosollyal az arcán ölelte a mellkasához a könyvet. – Mintha egy romantikus regényt olvasnék. És franciául még jobb – sóhajtott fel ábrándosan, amire még inkább kiült az arcunkra az összezavarodottság, vállat vonva pillantottunk össze. – Nos, nem hiszem, hogy választ kapunk arra, mi történt abban a két évben, mert az utolsó lapok ki lettek tépve. De az odavezető út adhat némi ötletet.

A szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy tovább húzta az idegeimet. Már éppen rá akartam szólni, hogy avasson be minket is, amikor végre nyújtotta a kezét, Abraham segítségével felült, majd miután visszalapozott a napló első oldalaihoz, odacsúsztatta nekem a telefonját, amibe valamennyi fordítását lejegyzetelte. Egy torokköszörülés után sejtelmesen elmosolyodott.

– Nos, uraim, készen állnak egy utazásra a múltszázadba? Ahol az úrikisasszony és az egykori Moris birtok rabszolgacsaládjának leszármazottja, az örökké szolgasorsú fiú titkon szeretőkké váltak?