Az ismeretlen fiú felkapta a fejét, ekkor vált láthatóvá, hogy a fülében fülhallgató volt. Duplán pislogva álltam a tekintetét addig az egy másodpercig, amíg át nem csúszott a tekintete a fölém magasodó Nevinre.

– Sammy? Hát te? – törte meg a csendet végül a lakótársam, ahogy felpillantottam rá, meglepettség és összezavarodottság látszott az arcán.

Az apró termetű „Sammy” hirtelen felegyenesedett, félretette a telefonját és a fülhallgatóit, majd egy széles mosoly kísértében nyújtani kezdte a karjait Nevin felé. Egy lépést oldalra lépve figyeltem az eseményeket, közben a szemöldökömet ráncolva böngésztem az emlékeimben. Sam… Samuel? Ő lenne Nevin mostohabátyja? Ahogy közelebb ért, megláthattam az orrát és arccsontjait borító szeplőket is, így pedig be is ugrott egy régi kép a barátomról. Akkor még csak egy-két éve fogadta örökbe a Shelby család, és egy szülinapi partin készült fotón egy feltűnően szeplős kisgyerek ült mellette az étkezőasztalnál. Nem voltak vérszerinti fivérek, de mégis hasonlítottak egymásra valamilyen szinten. De talán azt tippeltem volna, hogy az én kedves lakótársam az idősebb közülük.

– Milyen rég találkoztunk már, Nevin! – ölelte át jó szorosan a testvérét, ő viszont csak megszeppenten, esetlenül viszonozta azt. Egy halvány félmosollyal az arcomon csúsztattam kezeimet a nadrágzsebeimbe. Sosem láttam képet a felnőtt Samuelről, így nem számítottam rá, hogy még tőlem is alacsonyabb. Mint egy kis kiszerelésű Nevin Keller.

– Mi járatban? Látom, azóta is nálad van a pótkulcs.

– Igen, hívtalak, de nem vetted fel, remélem nem baj, hogy beengedtem magam – vigyorodott el az őzbarna szemű srác.

– Nem baj – sóhajtott egy nagyot Nevin, és már csak a levegővételéből is tudtam, máris lemerült a szociális akkumulátora.

– Főzök egy kis teát, rendben? – szakítottam meg a viszonylag idilli pillanatot, megpaskoltam barátom felkarját, vetettünk egymásra egy jelentőségteljes pillantást, majd kettesben hagytam őket.

Már előre csóváltam a fejem, ahogy elindultam a konyha felé, és megláttam a két hatalmas félretolt bőröndöt. Ez a srác már vagy hat-hét éve járta a világot egyedül, nem igazán tartották a kapcsolatot, egyszer-kétszer beszéltek évente, így felettébb gyanús volt a váratlan látogatása. Úgy tudtam, hogy a viszonyuk sosem volt igazán testvéri, így értetlenül álltam a történtek előtt.

A konyhapult előtt megállapodva levettem a dzsekimet, és mivel nem akarózott visszasétálni a bejárati ajtó melletti fogashoz, onnan, a konyha közepéről dobtam az előszobafal irányába. A nyakamat is behúztam, ahogy egy az egyben a padlóra zuhant a ruhadarab, a parkettához ütődő gombok hangja még engem is kellemetlenül érintett, nem meglepő módon a nappaliban zajló beszélgetés abbamaradt pár pillanatra.

– Bocsi! – emeltem fel a hangom egy kicsit, majd neki is láttam a teafőzésnek, a lehető legkevesebb zajjal. Egészen biztos voltam benne, hogy Nevin már el is újságolta Samuelnek, hogy milyen „flúgos” lakótársa van.

A kezeim robotpilóta üzemmódba kapcsoltak, ahogy beindítottam a vízforralót, közben teljesen rákoncentráltam a hallgatózásra. Miért beszélgettek ilyen halkan? Pár perc múlva két gőzölgő bögrével közelítettem meg a nappalit, ahogy közelebb értem, rögtön két sötét szempár szegeződött rám. Nevin arca kipirult, ez volt az első, amit észrevettem.

– Gyere egy pillanatra – fúrta tekintetét az enyémbe lakótársam, komoly fejjel biccentett, majd a karomat is meg akarta ragadni, de megvárta, hogy Samuel átvegye tőlem a teákat.

– Nevin sosem említette, hogy van lakótársa – vigyorgott rám az alacsony fiú, miközben kivette a kezemből a bögréket. Egy pillanatra duplán pislogtam, és elgondolkodtam, erre mit kéne válaszolnom, a felkaromra fonódó ujjak sürgetése miatt csak egy mosollyal tudtam reagálni.

– Örülök a találkozásnak – hadartam el, közben már botladoztam pár lépésnyit hátrafelé.

Nevin egyenesen a legközelebbi helyiségbe, a fürdőszobába húzott magával, a mosdókagylónak támaszkodva fogott rá a vállamra. Akkor csinálta ezt, ha fontos dolgot akart mondani, amire muszáj volt százszázalékosan odafigyelnem. Elképzelésem sem volt, hogy mi folyik itt. Pár pillanatig álltam a testtartása miatt szemmagasságba került tekintetét, nagy, gondterhelt sóhajára, lesütött szemeire pedig kérdőn döntöttem oldalra a fejem.

– Most már tudom, hogy miért fogadtak örökbe pont téged – vigyorogtam rá szemtelenül. Sokat mesélt róla, mekkora nyomást helyezett rá a tény, hogy a mostohabátyja kitűnő tanuló volt, és hatalmas potenciál volt benne, hogy sikeres legyen. Olyan akart lenni, mint ő. Attól félt, ha nem tanul olyan ügyesen, a nevelőszülei visszaviszik őt. Persze, a félelme alaptalan volt, de kisgyerekként ezt még nem tudta felfogni.

– Ja, miatta lett ilyen a hajam is – dörzsölte homlokát igazán világvége hangulatot sugárzó arckifejezéssel. A kijelentése egyszerre hangzott szarkasztikusnak és teljesen komolynak is.

– Mit keres itt, hm? – kérdeztem rá halkan, ezúttal bármiféle gúny nélkül.

– Tudod, kedves Flynn, ott tartok, hogy kiragasztom az ajtóra, hogy „Hajléktalanszálló” – pislogott rám nagyokat, amolyan számonkérően.

– Neki sincs hová mennie? – szólaltam meg fojtott hangon, a szemeimet pedig lesütöttem. Nagyon jó. Attól tartottam, hogy hárman már nem férnénk meg itt. És nyilván nem küldhetné el a saját testvérét… Kezdtem feszültté válni.

– Csak ideiglenesen szeretne megszállni nálam, amíg elintézi a vízumát. Nem is emlékszem már, melyik országot mondta – gondolkodott el egy pillanatra, majd felsóhajtva megrázta a fejét – Mindegy. El fog menni. De pár hétig itt akar megszállni, mivel nincs állandó lakhelye.

– Miért nem megy a szüleitekhez? – szaladt ki a számon, és ezzel stratégiát is váltottam. Egy halk, gondterhelt sóhajjal, megértően bólogatva kutattam át a farzsebeimet a telefonomért, majd összeszorított ajkakkal elkezdtem megnyitni rajta egy albérletkereső weboldalt. Az egyik szuperképességem az önsajnáltatás.

– Úristen – forgatta a szemét lakótársam, majd közelebb hajolt, hogy fel tudja venni velem a szemkontaktust. – Eszem ágában sincs az utcára tenni téged, Flynn – beszélt azon a lágy, kedves hangján, amin csak nagyon ritkán szokott. Éppen ezért kétségek nélkül elhittem, hogy komolyan mondja. És egyszerre hirtelen egy szörnyetegnek éreztem magam. Babilon vigyorgó arca kúszott be a lelki szemeim elé, de gyorsan visszaráztam magam a valóságba.

– Azt hittem, hogy el akarsz küldeni – pillantottam fel rá, lassan visszasüllyesztve a telefonomat a zsebembe.

– Nem, dehogy. Csak szólni akartam, hogy… Sammy egy kicsit nehéz eset – húzta a száját.

– Cseppet se aggódj, Nevin Keller, biztosan jól ki fogok jönni vele – legyintettem, ezúttal már egy vigyorral a képemen.

– De okoskodó. És szemérmetlenül őszinte. Attól tartok, hogy összeférhetetlenek vagytok – nézett a szemeimbe félve, ezúttal sokkal kevésbé volt feszült a testtartása. – Te kényszeres hazudozó – vigyorodott el most már ő is.

– Ugye mondtad neki, hogy nem vagyok buta, sőt, engem is felvettek az MIT-ra? És hogy utálom, ha valaki hülyének néz? És kioktat, lenéz? – húztam ki magam, még talán az államat is felemeltem egy kicsit. Ha jól emlékeztem, azt mesélte Nevin, hogy Samuel is nagynevű egyetemre készült, fel is vették, de nem iratkozott be végül, inkább világkörüli útra indult.

– Hát, azt említettem nyilván, hogy az egyetemen ismerkedtünk meg. A többit majd te elújságolod neki – szusszant egy nagyot a haját a szokásos kézmozdulattal a füle mögé igazítva. – És még valami. Sammy meleg.

– Hm. Nem kellett hozzá túl sok fantázia, hogy ezt kitaláljam – vontam vállat röviden, aztán összeszűkített szemekkel méregettem Nevin arcát. – Csak nem azt feltételezed rólam, hogy homofób lennék?

– Mi van? Egyáltalán nem – pislogott rám nagyokat. – Csupán annyi, hogy ez neki, nekem, a családunknak teljesen természetes. Így nem kell megemlíteni, meg másképp viselkedni vele, ilyesmi – beszélt halkabban, mintha attól tartott volna, hogy a testvére hallgatózik.

– Nekem is természetes. Ne aggódj, Nev, minden rendben lesz. Én egyébként is el leszek foglalva a kutatással. Ha már témánál vagyunk, menjünk is készülődni a múzeumlátogatásra – bólintottam határozottan, megveregetve barátom felkarját, erre egy pillanatra lehajtotta a fejét, ellazította a testtartását. Mint aki még utoljára pihen egy kicsit, mielőtt visszamegy a nappaliba a beszédes világutazóhoz.

Annak érdekében, hogy felvehessem vele a szemkontaktust, a kezeimet zsebre téve hajoltam hozzá közelebb, majd az ajtó felé biccentettem neki. Látszott rajta, hogy venni akar egy nagy levegőt, de mintha egy másodpercre lefagyott volna, a szemöldökét ráncolva szimatolt párat. Én megmondtam… Nyuszifiú. Mielőtt megkérdőjelezhettem volna bármit, hirtelen fogott rá fehér ingem gallérjára, a nyakamhoz hajolva lélegzett. Mozdulatlanul, összezavarodottan vártam, hogy mondjon valamit.

– Szóval neked van ilyen jó illatod? Azt hittem, hogy Abraham kölnijét éreztem – hajolt el, visszatámaszkodott a mosdókagylóra.

Akaratom ellenére is kezdtem zavarba jönni, ahogy rajtakapott, mégsem dobtam ki azt a drága, díszes üveget, amely az apámra emlékeztett. Sőt, még magamra is fújtam a tartalmát. Szótlanul igazgattam az inggalléromat, miközben diszkréten félrepillantottam a csontig hatoló bámulásából. Nem akartam erről beszélni. Egyáltalán nem volt nagy ügy.

– Nem bűn hiányolni az apádat, Flynn – törte meg ő a feszült csendet, amire hirtelen el is múlt a mellkasomban egyre-egyre erősödő szorító érzés. Ezt jól esett hallani, de ezt sosem vallottam volna be.

– Na, menjünk, ne hagyjuk egyedül a vendéget – ráztam meg a fejem, majd oda is léptem az ajtóhoz, nagy lendülettel léptem ki rajta.

A lehető leggyorsabban kivertem a fejemből az apám gondolatát, egy magabiztos vigyorral közelítettem meg a kanapén összekuporodott, teát szürcsölő fiút.

– Kedves Sammy, én Flynn Rivers vagyok, és csak szeretném, hogy tudd, a kanapé az enyém – nyújtottam neki a kezem, ezúttal hivatalosan is bemutatkoztam neki.

– Tudom, Nevin mondta. Én majd vele alszok a szobájában – vigyorgott ő is a gőzölgő bögre mögül, a kézfogásomat fogadva.

– Ú, sajnállak. A nyuszi a szobában minden reggel zajong, amíg nem kap enni – huppantam le mellé egy kárörvendő, játékos mosollyal az arcomon, Samuel viszont nem úgy reagált, ahogy arra számítottam. Elképedve, eltátott ajkakkal nézett hol rám, hol az előszobában rendet rakó testvérére.

– Nevinnek van egy nyuszija? – kérdezte fojtott hangon, csillogó szemekkel, még válaszolni sem volt időm, sietve helyezte a bögrét az asztalra, majd futólépésben indult el a lakás egyetlen hálószobája felé.

Így történt, hogy majdnem két órán keresztül ücsörögtünk az ágy melletti szőnyegen egy kört alkotva, hallgattuk Sammy sztorijait a legutóbbi kanadai utazásáról, miközben az ördögi kisnyúl körbe-körbe rohangált, olykor megállva csak azért, hogy megcsócsálja a lábujjam. Az új, ideiglenes lakótárs nagyon jót szórakozott ezen, a szemembe is mondta, hogy minden bizonnyal Bonnie is érzi, mennyire idegesítő a személyiségem, és azért akar bántani. Ezen pedig Nevin nevetgélt az orra alatt. Nem is tudtam ezt hová tenni, kétségkívül alulmaradtam. A két testvér mintha összefogott volna ellenem. Ahogy ez a gondolat megjelent a fejemben, egy halvány mosoly fagyott az arcomra. Ezelőtt sosem álltak igazán közel egymáshoz, de tudtam jól, a legjobb kapcsolatépítés az, ha közösen utálhatunk valakit. A testvéri szeretet igazán jó dolog, ezt még egy magamfajta is tudta, így ha pont ez hozta össze a két mostohatesót, az sem érdekelt, ha én vagyok a közös gúnyolódás tárgya.

Egy szempillantás alatt elrepült a délután, vacsorára mirelit pizzát készítettünk, amit meglehetősen untunk már, és miután befejeztük az étkezést, szavak nélkül, csupán egy jelentőségteljes pillantás után el is kezdtünk öltözködni. Komikusan egyszerre vettük fel a szövetkabátjainkat, erre Sammy egy furcsa, érthetetlen hangot adott ki.

– Ti most hová mentek? – nézett ránk hatalmas szemekkel, egy kemény pizzavéget rágcsálva, paradicsomszószos arccal a konyha bárpultjánál ülve. – Vagy mi történik most? Szektába jártok? – méregetett minket gyanakvóan. Nehezen tudtam visszafogni a nevetésem, de végül csak félszemmel Nevinre pillantottam. Bezzeg ő nagyon komoly tudott maradni. Nem tartottam jó ötletnek őt is beavatni, úgyhogy gondoltam, úgy tálalom neki a valóságot, mintha az a legabszurdabb hazugság lett volna.

– Éppen megyünk betörni egy múzeumba – válaszoltam egy félmosollyal, összegombolva elegáns, eredeti kasmírkabátomat, amely egy jó ideje már csak az utazótáskám alján pihent. Amikor ezt viseltem, akkor éreztem úgy igazán, hogy élek.

– Izgi. Mehetek én is? – söpörte le kezeit, miközben leugrott a bárszékről. Hitetlenkedve nevettem el magam.

– Biztos, hogy nem – csúsztattam bele a kezeimet a kabátomhoz illő bőrkesztyűkbe, miközben továbbra is jót szórakoztam ezen a képtelen beszélgetésen. Ahogy újra felpillantottam Sammy-re, ijesztően megváltozott a tekintete.

Fél órával később egy feszült szusszanással néztem a taxi ablakán keresztül az esti kertváros látképét, miközben a hátsóülésen ülő Samuel úgy beszélgetett a negyven körüli sofőrrel, mintha minimum együtt éltek volna le három évtizedet. Már egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy hogyan boldogult el annyi éven keresztül különböző országokban, kultúrákban. Nem tartottam magam bénának az idegenekkel folytatott üres csevegésben, de ez a srác egy teljesen új szinten volt. Éppen a sofőr nagymamájának a két évvel ezelőtti térdműtétje volt a téma, amikor végre megérkeztünk a megbeszélt találkozópontra. Nevin és én egymás mellett ácsorogva, teljes csendben várakoztunk a járdaszéli utcalámpa mellett, a potyautas a környéket vizsgálva, mindenről kéretlen véleményt mondva bolyongott körülöttünk. Tudtam, hogy a kistesó nem mert volna rászólni a bátyjára, így én vettem kézbe a dolgot.

– Befognád, kérlek? Csak két percre – pillantottam rá, dzsekijét összehúzva magán látványosan összecsukta a száját. Éppen ekkor begurult elénk egy fekete autó.

Abraham a biztonsági őr egyenruháját viselve, mérnöki pontossággal befésült hajjal szállt ki, egy papírzacskó volt a kezében. Barátságosan mosolyogva biccentett először Nevinnek, aztán nekem, végül zavarodott tekintete megállapodott a számára ismeretlen Sammy-n.

– Öhm, jó estét, srácok – fogott kezet velünk, láthatóan zavarba jött. Csak remélni tudtam, hogy nem az akció sikerességében kezdett kételkedni így, hogy már rögtön az elején nem a terv szerint haladtunk. – Nos… – billegett a sarkain feltételezhetően a csípős hideg miatt is. Ebben a holdfényes, félhomályos megvilágításban igazán gyanúsan nézhettünk ki egy járókelő számára. Szerencsére egy lélek sem járt a környéken rajtunk kívül.

– Samuel Shelby, örvendek – lépett oda a magas úriember elé egy bájos, kedves mosollyal, a kezét nyújtotta neki. A biztonsági őr kicsit bizonytalanul ugyan, de kezet rázott vele, folyton felénk pillantgatott. Sammy szavai hallatán egy másodpercre elmerengtem, de barátom hangja ki is zökkentett a gondolataimból.

– Bocsi, hogy nem szóltunk, elég váratlanul alakult így, ő a bátyám – szólalt meg az este folyamán először Nevin, amire a borostás férfi most már sokkal készségesebben üdvözölte új ismerősét.

– Abraham Jenkins. Egy… Barát – mosolyodott el halványan, majd visszafordult felénk, a kezembe nyomta a papírzacskót. – Hoztam egy kis édességet, ha esetleg megéheznétek. Mindhármótoknak jut belőle – dörzsölte össze fagyos tenyereit, majd biccentett is, hogy üljünk be a kocsiba.

Útközben átbeszéltük újra, hogyan is fog folytatódni az éjjel. Első állomásunk a Moris birtok egyik oldalsó, eldugott bejárata volt, amelytől csupán pár méterre lehetett a főépület árnyékában megbújó biztosíték doboz. Abraham úgy ismerte az egész birtokot, mint a tenyerét, így az akció ezen részét teljesen ráhagytuk. Egy elhagyatott mellékutcában húzódott félre a bérelt autóval.

– Nevin, kérlek, a táskát – nyújtózott a hátsóülés közepén lévő fekete utazótáskáért, a két testvér egyszerre nyúlt érte, hogy odaadhassák Abrahamnek. – Körülbelül öt perc múlva visszaérek. Még zajlik az esti őrségváltás, ha elég gyorsan meg tudom rongálni a vezetékeket, az összes kollégám el fog indulni a birtok másik végébe, hogy utánajárjanak. Aztán én elfoglalom a helyem a múzeum bejáratánál a főbejárat felöl, ti pedig beosontok. Sietek.

A karizmatikus férfival bólintottunk egymás felé, majd ki is szállt a kocsiból. Nyomasztó csend ült közénk, a sötét, fás utcába alig világított be a holdfény. A gondolataimban elmerengve figyeltem a villa távoli sziluettjét, ezt egy cuppanás hangja szakította meg. Sammy el is tulajdonított egy Abraham által hozott nyalókát, úgy eszegette, mint egy kisgyerek. De legalább így nem beszélt annyit.

– Ki ez a pasi? És mi ez az egész? – szólalt meg végül, miután komikusan sokáig zörgött az édesség csomagolásával.

– Majd elmagyarázom, de most nincs itt az ideje. Amíg mi bemegyünk, te itt megvársz minket, és úgy csinálsz, mintha itt sem lennél – mormoltam úgy, hogy nem is néztem rá hátra az anyósülésről. A visszapillantótükörben láttam meg morcos tekintetét.

– Biztos nem, halálra fogok fagyni – vonta össze szemöldökét, majd szótlan fivérét figyelte. Ezen az éjszakán valóban nagyon alacsonyra esett a hőmérséklet.

– Nev, azt nem említetted, hogy mindig ellenkezni fog, akármit mondok – nevettem el magam hitetlenkedve, miközben a hajamat igazítottam a tükörben.

– Mindegy, ha nem okoz galibát, jöjjön – intézte nekem halk szavait a barátom, amire rögtön elégedetten vigyorgott a testvére.

Pár pillanaton belül fel is tűnt a horizonton Abraham sietős alakja, lendületesen tépte fel az autó ajtaját, be is indította, hogy minél gyorsabban elhagyhassuk a helyszínt.

– Oké, teljes áramszünet van a villában, a múzeumban, a melléképületekben és a birtokon. A biztonsági kameráknak is annyi. Körülbelül negyven percetek van szétnézni – taposott a gázba a teljesen üres főútra kiérve. Hamar megkerültük a területet, a főépülethez érve egyszerűen leparkolt, mint aki éppen munkába érkezett.

Kézmozdulatokkal jelezte, hogy tiszta-e a terep, majd gyorsan, félig-meddig lebukva sorakoztunk fel mögötte. Ahogy kilestem a széles válla fölött, még én is láttam a sok-sok biztonsági őrt, ahogy vonulnak a hatalmas birtok másik vége felé. A villa látványától tetőtől talpig libabőrös lettem, egy pillanatra el is bambultam, de Nevin a vállaimra fogva kezdett előre tolni, ahogy Abraham elindult a múzeum felé. Ebben a percben eleredt az eső. A hideg cseppek még inkább rontották a látási viszonyokat. Ha ez nem egy égi jel volt, hogy jó úton járok…

Abraham bejuttatott minket a sötétbe burkolózott múzeumba, a telefonom vakujával világítva néztem körbe, a fejemben sorrendet alakítottam ki, mit nézek át először. Harmincöt perc közel sem volt elég. Sokkal másabb hangulata volt a kiállításnak, mint nappali fényben, de mégsem éreztem azt, hogy feszélyezne, sőt, komfortosan éreztem magam. Olyanok voltunk, mint egy nyomozócsapat, ami készült megmenteni az egész világot. Fölém magasodó barátom szorosan mellettem sétálva figyelte a bordószínű falon lógó családi olajfestményt. Mögöttünk sétált Samuel és Abraham.

– Van egy fontos kérdésem, Ab – szólaltam meg halkan, miközben egyszerűen átléptem a kordon felett, közelről kezdtem képet készíteni a kiállított tárgyakról. A levelekről, az oklevelekről, a fényképekről. – Csak vérszerinti rokon vehet részt a versenyen, vagy szóba jöhetnek beházasodottak is?

Kérdésem kritikus pont volt a Moris identitásom kiválasztásában és az egész csalás sikerességében. Sokkal egyszerűbb lett volna egy másodunokatestvér beházasodott szülőjének az unokaöcsét eljátszani, mint egy olyan családtagot, akinek a DNS-e is ízig-vérig Moris. A génjeimet még Babilon sem tudta volna meghamisítani.

– Bárki, aki hivatalosan a családhoz tartozik, származás vagy házasság révén. Javaslom, hogy egy Wenston vagy Parker rokon képét vedd fel. Anne asszony második bátyjának az unokája Ty Moris, az ő felesége Julia Wenston, környékbeli újgazdag családból származik. A pár sok-sok éve örökbe fogadta a nő tragikus hirtelenséggel elhunyt testvérének a fiát. Aki ma körülbelül veled egyidős lehet. És megkapta a Moris vezetéknevet, elég távoli rokon, és már régóta nem tartották a kapcsolatot, az apa már nem él. A neve Jake Will Moris.

A leghasznosabb szövetségesem szavai hallatán azonnal elvigyorodtam. Már nem is kellett azon törnöm a fejem, hogy mégis ki lenne a legjobb választás. Elégedetten bólogatva pillantottam rá a biztonsági őrre, majd mielőtt megszólalhattam volna, a kezével sürgető mozdulatokat végzett.

Habár Sammy igazán hasznossá tehette volna magát, ha már ennyire velünk akart jönni, amíg mi Nevinnel elosztottuk egymás között a műtárgyakat, és dokumentáltuk őket, a munkának a zuhogó eső és a fiú csacsogása adott háttérzajt. Próbáltam kiszűrni Samuel és az ajtó közelében ácsorgó Abraham beszélgetését, egy idő után már csak egybefüggő motyogásnak hallottam, de amikor az ikonikus Elsie néni könyvesszekrény előtt ücsörögve lapozgattam át a rajta lévő könyveket, félszemmel megláttam, hogy mi történik a terem másik végében. Abraham egyenes háttal, igazi biztonsági őr kiállással hallgatta a válláig érő Samuel történeteit.

– Igen, egy hónapot éltem Új-Zélandon is, ezt a tetkót egy maori srác készítette. – Sammy gátlások nélkül húzta le kabátjának a cipzárját, és a pulóverét kicsit feljebb csúsztatva megmutatta a hófehér bőrére festett fekete vonalakat Abrahamnek. A derekát és feltehetőleg a csípőcsontját borította a törzsi minta, barátunk pedig meglehetősen zavarba is jött.

Kezdtem én kínosan érezni magam, ahogy Abraham nem is igazán tudott reagálni hirtelen, így a fejemet csóválva fordultam vissza a díszes könyvesszekrény felé. Különösebb átgondolás nélkül hirtelen fogtam rá az egyik Harry Potter kötetre, ahogy pedig kinyitottam, lefagyva meredtem a könyv lapjaiba vájt négyzetbe, és az abba rejtett jegyzetfüzetre. Tudtam. Nem véletlenül akadt meg a szemem ezeken a könyveken már a videón is.

– Hé, Ab, ez mi a fene? – mutattam oda neki, ő csak megvonta a vállát. – Szerintem egy napló lehet – vigyorodtam el izgatottan, majd sietve visszatettem a vaskos kötetet a helyére, a kis noteszről pedig letekertem az egészen megviselt bőrszíjat.

Elnyíló ajkakkal meredtem a dőltbetűkkel írt sorokra. Már megismertem a hölgy kézírását, így egészen biztosan valami személyes tárgyról volt szó, csak egy baj volt. Az egészet franciául írta. Pedig ez egy valóságos kincses bánya lehetett. Felhevülten pörgettem át a lapokat, egyértelmű volt, hogy néhány oldal ki lett tépve belőle. Megőrültem a ténytől, hogy fogalmam sem volt, mi lehetett odaírva, a teliírt lapoktól kezdve a kis egysoros bejegyzésekig. Sok dátum is szerepelt benne. Annyira rákoncentráltam, hogy fel sem tűnt, időközben körém gyűltek a srácok, Nevin a vállamra helyezte kezét.

– Én tudok franciául – zökkentett ki a túlpörgött állapotomból Sammy, még mindig az elfogyasztott nyalóka műanyagpálcikáját rágcsálta.

– Tényleg? – kérdeztem fojtott hangon, hevesen dobogó szívvel.

– Ja. Párizsban éltem három évig. Anyanyelvi szinten beszélek – vont vállat, de ajkai szélén már egy mosoly játszott, ahogy minden tekintet rászegeződött.

– Abraham, drága barátom. Keresni fogják, ha ezt magammal viszem? – csuktam össze a kis könyvecskét.

– Nem hinném. Szerintem senki sem tudja, hogy ott volt – rázta a fejét, a tarkóját vakarva, amire elégedett félmosollyal csúsztattam be a kabátzsebembe.

– Akkor tűnjünk innen.

Ahogy visszaosontunk az autóhoz, az órára pillantva megállapítottuk, hogy még volt körülbelül negyed óra az áramszünetből, így még szusszanni is volt időnk. A szívem iszonyatosan hevesen dobogott, a mellkasomban szorító érzést éreztem, még a kezem is remegett. Gyakorlatilag garantálva lett a győzelmem. És hirtelen kezdett túl sok lenni ez az érzés. Sosem vallottam volna be, de féltem egy kicsit. Hogy mi lesz a hatalmas vagyon után. Kezemet a nyakamra vezetve lélegeztem nagyokat, miközben szüntelenül az eső által elmosott villa látképét figyeltem.

– Jól vagy, Rivers? – veregette meg a vállam Nevin a hátsóülésről előre nyúlva. Egyszerűen nem tűnt opciónak csak hazamenni, nyugovóra térni, mintha nem is történt volna semmi. Egy kicsit lazítani akartam. Túl sokat agyaltam mostanában.

– Menjünk el inni, Keller – válaszoltam neki kissé még fojtott hangon, majd nyeltem is egy nagyot, szavaimra a volánnál ülő Abraham rögtön felém kapta a fejét. Olyan arcot vágott, mint egy aggódó báty, amilyen nekem sosem volt.

– Flynn… – bámult engem tovább, de Nevin hamarabb megszólalt, mint hogy ő folytatni tudta volna.

– Ha nem túl nagy kérés, hazaviszed Samuelt? Minket pedig tegyél ki a Summer Street sarkán – nézett bele Abraham zöldes szemeibe a visszapillantón keresztül.

Elképesztően hálás voltam a barátomnak. Mert nem kérdezett semmit, nem próbált meg lebeszélni. Nem hiába éreztem azt, hogy mi lelki társak voltunk. Körülbelül negyed óra múlva szálltunk ki az autóból, az út pedig kivételesen csendesen telt. Samuel sem kérdezősködött, nem erősködött, hogy velünk akar jönni, csak a telefonját nyomkodva utazott szótlanul. Miután elköszöntünk a biztonsági őrtől, és megköszöntük a segítségét, betértünk az első kocsmába, ami az utunkba akadt. Zajos hely volt, sok vendéggel, akik között valósággal úgy festettünk, mint két úri ficsúr. Elfoglaltunk egy szabad asztalt, a kabátomat kigombolva vetettem egy pillantást az itallapra és az árakra. A csapos úgy nézett ki, mint egy sokat tapasztalt kalózkapitány, a bárpultnál ücsörgő, részeg társaság pedig mintha a legénysége lett volna. Elképesztően jó volt a hangulat.

Ezen a hideg, esős éjjelen különösen jól esett az alkohol adta forróság. Beszélgettünk a velem szemben ülő Nevinnel, de a negyedik pohár után már azt sem tudtam felidézni, hogy miről. Üres tekintettel bámultam rózsás arcú barátomat, ahogy egyhúzásra megitta a pohara tartalmát, sötét tincsei pedig arcába omlottak. Nagyon hamar lerészegedhetett. És tudtam jól, hogy neki is pont annyira szüksége volt erre, mint nekem. Ilyenkor indokolatlanul sokat somolygott, és tudattam is vele, hogy milyen jól állt neki, amikor nem volt annyira morcos.

Elhomályosodott a tudatom, de kettőnk közül én voltam a józanabb, így a zsebéből kivettem pénztárcáját. Mások talán nem tudták volna pontosan fizetni ilyen állapotban. De én annyira szerettem a pénzt, hogy még így is könnyűszerrel megkülönböztettem minden bankjegyet és aprót. Talán éppen elittuk Nevin előlegét, amit a lakbérre akart félretenni. Nem számított, hiszen már csak másfél hét volt hátra a kvízig.

És attól kezdve soha többet nem kell emiatt aggódnia.

Gyalog, egymásba kapaszkodva botladoztunk el hazáig, ami szerencsére nem volt túl messze. A friss levegő megtette a hatását, így valamivel tisztább volt a fejem, amikor beestünk a sötét lakás ajtaján. Nevin éppen nevetgélt valamin, az előszoba falának támaszkodva csúsztatta hideg kezét az arcára.

– Szörnyen hányingerem van – motyogta úgy, hogy alig értettem. Forgott velem az egész világ, de azért megragadtam a csuklóját, és behúztam a fürdőszobába. Kérdés nélkül odaálltam mellé, amíg ő a vécékagyló fölé hajolt a térdeire esve, haját lazán simítottam hátra, és összefogtam a hullámos tincseket a tarkóján. Másik kezemmel a csempével borított falon támaszkodva hunytam be a szemem, ahogy köhögni kezdett. Nagyokat szusszantam, ahogy nekem is kezdett felfordulni a gyomrom.

– A francba iszol annyit, amikor nem is bírod, Keller – morogtam az orrom alatt, majd ahogy végzett, odanyújtottam neki egy papírzsebkendőt.

Már alig álltam a lábamon, így amikor égő tekintettel nyújtotta a kezét, hogy felhúzzam a földről, inkább én is lehuppantam mellé. A félhomályos, hűvös fürdőszoba falának dőlve fújtuk ki magunkat. Ha józan lettem volna, biztosan nem kérdeztem volna rá, de most nem gondoltam a következményekre.

– Nev… Samuel felvette a szüleitek nevét. Te miért nem? Nem szereted őket? – mormoltam halkan, a szemeimet lecsukva, ellazult testtartásom miatt a fejem a vállára hajtottam.

– Mert… Ez az egyetlen örökségem. Szeretem a nevelőszüleimet, fantasztikus emberek, hisz ők neveltek fel. De én Keller vagyok. Kellerként születtem. És soha nem adnám oda a vezetéknevem semmiért – csuklott el a hangja párszor, majd erőtlenül elnevette magát. – Meg így jobban hangzik.

Komolytalan válasza engem is megmosolyogtatott, de azonnal elkomorodtam. Szerette a szüleit. Akik az egész életüket neki szentelték. Nagyot sóhajtva fogtam meg jéghideg kezét. Ebben a pillanatban már egyáltalán nem gondolkodtam.

– Nevin… Bocsáss meg nekem. Szörnyű dolgot tettem veletek.