Nevin összeszűkített szemekkel, egy kárörvendő mosollyal méregetett engem, ahogy előbújt az arca elé tartott jegyzetfüzetem mögül. Hangzavarnak érződő némaság. Törökülésben ültem, tenyereimet letámasztottam a térdeimen, feszült testtartással, kimérten vártam, hogy feltegye a kérdését. Direkt húzta az időt.

– Erre úgysem fogod tudni a választ – röhögött halkan, kezét a szája elé emelve.

– Bökd már ki, Keller – szűkítettem össze én is a szemeimet. Tartott még két másodpercnyi hatásszünetet, majd végre megszólalt.

– Mi volt a rendszáma az ikonikus Moris autónak, amivel Elsie kisasszony megérkezett a déli birtokra 1944. május 19-én?

Egy apró sóhajjal hajtottam le a fejem. Már biztosan zavarta, hogy eddig minden próbát kiálltam, azért gonoszkodott velem.

– Ha a fotografikus memóriám nem csal, K betűvel kezdődött. A számokkal meg elmehetsz a fenébe, Nevin – néztem fel rá komoly arckifejezéssel, beletörődve, hogy ezúttal kifogott rajtam.

– Há! Végre! – csapta le a füzetet a szőnyegre fülig érő vigyorgással, a hanghatásra pedig odaszökkent hozzánk Bonnie is. – Akkor mára végeztünk, igaz? – nyújtotta ki hosszú karjait egy nyöszörgéssel, majd felvette a nyusziját, és az arcomba tolta.

Szavak nélkül vettem át a szőrgombócot, hosszú füleit simogattam, miközben egy pillanatra elbambultam.

– Azért, azt még elmondhatnád, hogy mi volt a rendszám – ráztam meg a fejem egy kicsit, ahogy visszatértem a valóságba.

– K66-918 – válaszolt úgy, hogy közben bele is ásított.

Abraham üzenete után még a kedves lakótársam is bezsongott, így szívesen visszakérdezte tőlem az eddigi jegyzeteimet. Éppen úgy, mint annak idején, amikor az egyetemen loptam mellette a napot. Nevint valószínűleg nem a hatalmas vagyon, az anyagi biztonság motiválta, sokkal inkább egy játéknak fogta fel a dolgot. Ahol az nyerhetett, aki kiderítette a Moris család titkát.

Megbeszéltünk a biztonsági őrrel egy találkozót másnapra, hogy az esti bevetés előtt tudjunk egy kicsit ismerkedni, megbeszélni, hogy ki hányadán áll az üggyel kapcsolatban. Csak remélni tudtam, hogy egyenes lesz, ha nagy összegű részesedést vár a segítségért cserébe. Talán egy párhuzamos univerzumban még haverok is lehettünk volna, úgy tűnt, neki is volt érzéke az… Üzleteléshez.

– Holnap eljössz velem a Moris múzeumba? Két szem többet lát – pislogtam lakótársamra álmosan, miközben éppen azon ügyeskedtem, hogy Bonnie nehogy megrágja a jegyzetfüzetem sarkát.

– Ha csak nem vagyunk mindketten félszeműek, akkor szerintem négyet akartál mondani – próbálta visszafogni jóízű nevetését, miközben feltápászkodott a hangulatosan félhomályos nappali padlójáról. Lenge, fehér pólója felhúzódott egy kicsit, ahogy ezúttal úgy nyújtózkodott, hogy hátát is meg tudja mozgatni. – Mi van veled mostanában? Egyfolytában félrebeszélsz – méregetett továbbra is jót szórakozva rajtam, a kezét nyújtotta. Nem tudtam eldönteni, hogy engem akart felhúzni a földről, vagy a nyuszit kérte, de én gondolkodás nélkül elfogadtam a segítségét.

Egy szemforgatással reagált. Ahogy talpra álltam, egy másodperc erejéig a sötét szemeibe bámultam, majd röviden átöleltem.

– Már előre belebolondultam a sok pénzbe, kedves Nevin – vigyorodtam el a szemeimet lehunyva, majd miután jó erősen hátba veregettem, átadtam neki a kiskedvencét, lesöpörtem a pólómról a nyúlszőrt, aztán komótosan elindultam a nappaliban lévő szekrény felé.

– Szuper. Nagyon örülök neked – csóválta a fejét, majd ahogy meglátta, hogy elővettem a takarómat és a párnámat, arrébb állt az útból.

– Örülök, hogy örülsz – mosolyogtak még a szemeim is, miközben szorgosan megágyaztam magamnak a kanapén.

– Hadd ne folytassam. Akkor holnap délben találkozunk a kávézó előtt. Délelőtt órám lesz, úgyhogy megyek aludni. Jó éjszakát – mondta olyan monoton hangon, hogy már én is eluntam tőle az egész életem. Nevin nagyon belefásulhatott az egyetem és munka körforgásának végeláthatatlan egymásutánjába. Ez az, amire egy Riverst nem lehet rákényszeríteni.

– Jó éjt, Nev és Bonnie – intettem, bár ők ezt már nem láthatták, kis ideig még lesajnálóan néztem a távolodó alakja után, majd leoltottam a lámpát.

Ideje volt pihentetnem a legbecsesebb szervemet. A hatalmas nagy agyamat. Ami szivacsként szívott magába minden információt az örökösnőről, és nélküle nem mentem volna semmire. Most már ezt is tudtam. K66-918.

Köszi, Agy!

Ezen az éjjelen különösen könnyedén kerültem át az álmok földjére. Pedig elképesztően izgatott voltam mind a találkozó, mind az esti akció miatt. Annyira mélyen aludhattam, hogy egyáltalán nem ébredtem fel Nevin reggeli készülődésére, délelőtt tízkor, teljesen kipihenten nyitottam ki a szemeimet. Nem is késlekedtem tovább, eltelt már annyi idő, amióta Nevinnél laktam, hogy berögződött a reggeli rutinom részeként Bonnie szénatartójának megtöltése, végül fel is vettem elegáns, élére vasalt ruhadarabjaimat. Ezúttal nem volt indokolt gyászolót játszanom, így egy fehér ing és egy szürke öltönynadrág mellett döntöttem. Ahogy közeledett a nagy nap, annál inkább átszellemültem az egykori életvitelemhez, az utazótáskám mélyéről előkutattam az egyetlen kölnit, ami fennmaradt az apám után. Körülbelül ötszáz dollárért vette annak idején, amikor még gond nélkül megtehette, hogy luxuscikkeket vásároljon. Sosem használtam ezelőtt, dacból, de ezen a napon fújtam egy keveset a nyakamra. Mélyet szippantottam a levegőből, amelynek különleges, nosztalgikus illata lett.

Már éppen reggelizni készültem, amikor megláttam, hogy Nevin a pulton hagyott némi készpénzt és egy cetlit, miszerint nagyon megköszönné, ha elintézném a napi bevásárlást. Mivel a drága lakótársam volt olyan figyelmes, hogy a listán szerepelt egy nekem szánt péksütemény is reggelinek, nem is tébláboltam tovább az egészen hűvös lakásban, belebújtam a dzsekimbe, felhúztam a lakkcipőimet, végül útnak is indultam.

Olyan gyorsan eltelt így a délelőtt, hogy szinte észre sem vettem, már siethettem is a megbeszélt helyre. Mivel nem volt egy vasam sem, csupán az a pár cent, ami visszajárt a vásárlásból, a buszt pedig sikeresen lekéstem, gyalog folytattam az utat a Cambridge szívében található kávézó felé. Meglehetősen kifáradtam, mire odaértem, még le is ellenőriztem, nem koptak-e el a lábaim, de végre megláttam az utca közepén elhelyezkedő Ice Bear kávézót. Lelassítottam lépteimet, miközben elővettem a telefonom, már néhány perccel elmúlt tizenkét óra, volt is pár olvasatlan üzenetem a nélkülem gyakran elveszettnek tűnő Nevintől. A gondolatomra egy széles vigyor fagyott az arcomra, ahogy felpillantottam a képernyőről, éppen annak voltam szemtanúja, hogy lakótársam a kezeit zsebre téve, piros arccal ácsorog az üzlet üvegajtaja mellett, az ellenkező irányban nézelődött, eközben a civil ruházatot viselő, jóvágású Abraham elsétált egyenesen az orra előtt. Ó, valóban, ők még nem is ismerték egymást.

Megnyugodtam, hogy végül is, nem is késtem el, az utolsó pár lépést, bármennyire is nehezemre esett, kocogva tettem meg, majd vállba bokszoltam barátomat, aki annyira nem számított erre, hogy csupán ennyitől majdnem kibillentettem az egyensúlyából.

– Megérkezett a másik feled, szóval most már nem kell ilyen elveszetten nézned – vigyorogtam rá bosszús és ijedt tekintete láttán.

– Hol voltál ennyi ideig? Várj… – nézett végig rajtam, majd igyekezte visszafogni kárörvendő nevetését. – Gyalogoltál? Idáig? – somolygott magában, amire már nem is válaszoltam, csak egy nagyot szusszanva toltam őt meg az ajtó felé.

– Haladjunk, mert dolgunk van – mormoltam halkan, szemeimmel pedig rögtön keresni kezdtem a feketehajú, borostás fiatalembert.

A sok-sok vendég közül is sikerült hamar kiszúrnom a biztonsági őrt, elfoglalt egy asztalt, amelyhez négy szék tartozott. Magam mögé húztam Nevint, egy másodpercre megálltam, megigazítottam a szőkés tincseimet, a dzsekim és az ingem gallérját, majd magabiztos tekintettel indultam meg.

– Abraham – nyújtottam neki a kezem, az itallapról ránk emelte a tekintetét. Komoly arckifejezéssel fogadta a kézfogásom. – Ő itt a lakótársam, akit említettem – biccentettem Nevin felé.

Már csak a levegővételén hallottam, hogy éppen be akar mutatkozni, így gyorsan, a lehető legdiszkrétebben oldalba böktem a könyökömmel. Elsőszámú szabály, nem fedjük fel a valódi kilétünket addig, amíg nem győzödünk meg arról, hogy az biztonságos. Bár, legjobb, ha még akkor sem. Láttam a biztonsági őr zöldes szemeiben, hogy várta a bemutatkozásunkat, de én inkább terelni kezdtem a témát. Helyet foglaltam a férfival szemben, felkönyököltem az üvegasztalra.

– Legyünk egyenesek egymással.

A hangnemem sokkal szigorúbbra sikerült, mint terveztem, és szemmel láthatóan nem csak én illetődtem meg. Abraham egy kicsit hátrahőkölt, majd egy nagy sóhajjal eresztette le vállait, tarkóját vakarta.

– Srácok, lehetne, hogy egy kicsit közvetlenebbül beszéljünk mostantól? Kezdem feszélyezve érezni magam – húzta a száját, majd egyenesen a szemembe nézett, de csak egy pillanatra, aztán felpillantott Nevinre, aki éppen lassan elkezdett leülni a mellettem lévő székre. – Nincs rossz szándékom.

– Hogy nincsen? – kérdeztem vissza az egyik szemöldökömet felemelve. Erősen figyeltem a testbeszédét, minden apró mozdulatát. Apámnak hála láttam, hogyan viselkedik például egy olyan ügyfél, aki poloskát rejteget. – Miért bízzunk meg benned?

Monoton, érzelemmentes hanglejtésű kérdésemet némaság követte. Csupán azt hallottam a kávézó alapzaján kívül, hogy a jobbomon ülő, megszeppent lakótársam hangosan nyelt egyet. A karizmatikus, ugyanakkor kissé esetlen biztonsági őr lassan bólintott.

– Ha nem kertelek tovább, és kimondom az összeget, amennyibe a segítségem fog kerülni, elhiszed, hogy csak a pénz és a kíváncsiság hajt? Hogy nincs más hátsószándékom? – hajolt kicsit közelebb, hogy a beszélgetésünk privátabb maradhasson. Gyanakvóan mértem végig a ruházatát, a csuklóján csillogó karórát, az asztalon hagyott, középkategóriás telefonját.

– Így is a Moris család pénzét költöd, nem?

– De nem akarom az egész életemet ott leélni, a villa melléképületében. Egy olyan család szolgájaként, akiknek a múltja sokkal sötétebb, mint azt a külvilág gondolná. Ott van a levegőben, de mi, egyszerű emberek, nem tudjuk, hogy miért olyan furcsák a színfalak mögött. Vagyis… Nem tudom, helyes-e, ha többes számban mondom.

Habár szavai borzongatóan hatottak, sok kérdést felvetettek bennem, de nem tudtam kiverni a fejemből azt az érzést, mi van, ha ez az egész egy csapda? Szerencsére, egy Rivers mindig egy lépéssel előrébb jár.

– Őszinte leszek veled, Abraham. – Egy nagy sóhajjal dőltem hátra a székemben, összefontam a karjaimat. – Nem bízok benned. A szavadat adod, hogy némi részesedésért hozzájuttatsz engem olyan információkhoz a Moris családról, amik a későbbiekben akár az egész vérvonal jóhírét elronthatják, és nem fogod ezt ellenem felhasználni, hanem segítesz nekem illetéktelenül megszerezni az örökséget? – néztem egyenesen a szemeibe.

– Igen, a szavamat adom. Egész nap figyeltem a múzeum látogatóit, és te tűntél a legmeggyőzőbbnek, azért döntöttem úgy, hogy segítek. Tudom, hogy sikerrel fogsz járni.

Szavai után egy elégedett félmosollyal az arcomon csúsztattam be a kezem a dzsekim zsebébe, előhúztam a telefonom, odamutattam neki a képernyőt, melyen egy folyamatban lévő hangfelvétel látszódott. A drámaiság kedvéért egy túlzásba vitt, határozott mozdulattal nyomtam rá a piros négyzetre, ezzel automatikusan mentésre került a fájl. Abraham arcán hirtelen sokféle érzelem futott végig, végül csak hitetlenkedve elnevette magát.

– Eldobom az agyam – döntötte hátra a fejét egy nagy sóhajjal, majd egy pillanatra rám nézett, de rögtön lesütötte a szemeit. – Én csak egy hétköznapi biztonsági őr vagyok, akit arra képeztek ki, hogy engedelmeskedjen a parancsoknak, mint egy kutya. Ki sem tudnék találni ilyen cselszövést. Kérlek, bízz bennem, rendben?

Hosszan néztem a gyámoltalan szemekbe, majd összepillantottunk Nevinnel. Ez a fickó valóban nem tűnt egy szélhámosnak. Ha esetleg még mindig kételkedtem volna valamennyire, a következő pillanatban elérte, hogy kevésbé legyek szkeptikus vele szemben. Egy összehajtogatott papírlapot csúsztatott elém, lassan széthajtva pedig egy elég bénán megrajzolt, összecsapott, de meglehetősen szerteágazó családfa tárult a szemeim elé.

– Összeszedtem mindent, amit a rokoni kapcsolatokról tudok. Nem árt, ha egy valóban létező távoli rokon bőrébe bújsz majd. Az ábra nem teljes, de kiindulási pontnak megfelelő, nem igaz?

A szemem kényszeresen összerándult egy pillanatra, ahogy végigfutottam az ágrajz nevein. Rengetegen voltak. És ez a tény csak még izgatottabbá tett az esti akcióval kapcsolatosan. Már el is képzeltem. Vajon egy külföldre emigrált, hazatérő úrfi leszek, aki giccses ruhákban jár, mindenhová lóval közlekedik és szivarozik? Vagy egy rég elfeledett Moris rokoni ág legzseniálisabb, legrátermettebb fiatalembere, akinek saját cége van? Egy igazi szívtipró, netán özvegy, árva? Annyi lehetőség volt!

Én akartam lenni a legikonikusabb Moris.

– Flynn vagyok, ő pedig Nevin – nyújtottam át a kezem az asztal üveglapja fölött, ahogy hirtelen visszazökkentem a valóságba. Abraham zöldes szemei barátságosan, megkönnyebbülten csillogtak, ahogy elmosolyodott.

– Köszönöm a bizalmat, megtisztelő. És egyébként minimum húszezer dollár – fogadta a kézfogásom.

Egy századmásodpercre lefagytam a hatalmas szám hallatán, aztán leesett, hogy a segítségének az árát közölte be ilyen hirtelen. Hallottam félfüllel, hogy Nevin jót szórakozott a reakciómon, így az asztal alatt figyelmeztetően bokán rúgtam.

– És ha nem nyeri meg ez a félkegyelmű? – szólalt meg most először a találkozó alatt a drága barátom, halkan bele is nevetett. Aprót szusszantam szavaira, de gyorsan elismételtem magamban azt, amit ilyenkor szoktam. Az egyik fülemen át, a másikon keresztül. Vagy hogy is szól a mondás.

– Akkor remélem, hogy legalább nyertem két jó barátot – mosolyodott el megint, kézfogásunk pedig egy ökölpacsiban végződött.

Nem sokáig csevegtünk már, meghívott minket egy kávéra, aztán a beépített ügynökünk elindult vissza a Moris birtokra, így nekünk is itt volt az ideje, hogy elkezdjünk előkészülni. Jó előérzetem volt az újdonsült bajtársunkkal és az esti látogatással kapcsolatosan is. Felszabadultan beszélgettünk lakótársammal, miközben a hűvös szélben sietősebbre fogtuk a lépteinket a buszmegállóig. A tömegközlekedési eszközön olyan érzésem volt, mintha az útitársam egész végig bámult volna, de nem tettem szóvá. Biztosan csak bosszantani akart. Vagy én voltam neki a biztonságos pont a sok utálatos ember között, a tömegnyomor közepén. Egy újabb sikeres bliccelés után rövidesen hazaértünk.

– Amúgy, abbahagytad a borotválkozást? – szólalt meg Nev, kicsit akadozva, ahogy egészen kifulladtunk a felfelé lépcsőzésben. Kérdése hallatán reflexszerűen kaptam oda az ajkaimhoz, végigvezettem mutatóujjamat a szám fölötti területen. Egy kicsit kezdett borostás lenni.

– Ki akarom próbálni, hogy hogyan áll nekem a bajusz – vontam vállat, majd ahogy megláttam a lépcsőfordulóban azt a szenvedő képet, ahogy próbált nem kinevetni engem, felemelt állal lassítottam le a lépteimet. – Probléma?

– Nem-nem – rázta meg a fejét, időközben összekötött laza kontya ebben a pillanatban ki is bomlott. – Azt csinálsz, amit akarsz, csak… Arra gondoltam, lehet, úgy fogsz kinézni, mint egy zs-kategóriás bűvész – állt meg addig ő is, amíg megigazította a haját, majd kettesével, sőt, hármasával szedte az utolsó lépcsőfokokat.

– Na persze, jó hogy nem már egyből azt mondod, Nevin Keller, hogy úgy nézek ki, mint egy bohóc – értem utol gyorsan, ekkor már a kulcsával babrált az ajtónk előtt.

– Bajuszos bohóc… – igyekezett visszafojtani egy előtörő, hangos nevetést, a fejemben megjelenő kép pedig belőlem is hasonló reakciót váltott ki.

De a jókedv azonnal összezavarodottsággá változott, ahogy a kulcs nem fordult el a zárban. Talán elfelejtettem volna bezárni, mielőtt elindultam a találkozóra? Az kizárt. Nevin rögtön morcosan nézett rám, én csak védekezően magam elé emeltem a kezeimet. Lakótársam arcára azonnal kiült a horror és pánik keveredése, valahogy nekem is azonnal Bonnie épsége jutott eszembe, így finoman toltam el az útból Nevint, én fogtam rá a kilincsre, lassan nyitottam be az ajtót. A szívem a torkomban dobogott, a fejemben oktatófilmként játszottam le néhány Jackie Chan filmjelenetet egy esetleges betörő esetén. Óvatosan dugtam be a fejem az ajtón, ami pedig a szemem elé tárult, nem igazán tudtam hová tenni. Egy látszatra törékeny alkatú, hófehér bőrű, sötéthajú srác heverészett az én kanapémon, az én fekhelyemen, a telefonját nyomkodva. A szemöldökömet ráncolva löktem be lassan az ajtót, beléptem a küszöbön belülre.

– Nevin… Ha jól látom, társaságunk akadt.