Egy hitetlenkedő félmosoly fagyott az arcomra. Ez az Abraham fickó okosnak tűnt. Sajnos, az ehhez hasonló akadályok csak még inkább motiváltak, hogy még több energiát fektessek a kutatómunkába. A konyhapultra letámaszkodva bámultam az üzenetet, próbáltam kitalálni a megfelelő választ. Ahogy az meg volt írva, valószínűleg nyerészkedni akart abban az esetben, ha sikerült nyernem. És ha belegondoltam, a Moris vagyon birtoklása után nem haltam volna bele, ha elutalok neki pár ezer dollárt a segítségéért cserébe.

– Ki az? – hallottam meg Nevin hangját, időközben még a televíziót is lehalkította. Ahogy hátranéztem rá, a szendvicse mellé felszeletelt uborkát rágcsálta. A kanapén lustálkodó nyuszijával osztozkodva a zöldségen.

– Megütöttem a főnyereményt, nyuszifiú – vigyorodtam el egy kicsit, majd el is kezdtem begépelni a választ a biztonsági őrnek.

„Sejtettem, hogy ön megbízható, szándékosan fedtem fel a kilétem az Elsie névvel. Nem bánja, ha innentől tegeződünk?”

Gondolkodás nélkül nyomtam rá a küldésikonra, közben jót mosolyogtam a füllentésemen. Legalább már ezt is tudtam. Bár, most hogy mondta, az éppen átrágott könyvben is gyakrabban szerepelt az Anne név, mint az Elsie.

– Tudod, bárcsak szó szerint értenéd ezt – sóhajtott egy nagyot, láttam félszemmel, hogy le sem vette a szemeit rólam. – Legalább nem kéne kétes ügyletekbe keveredned.

Már nem is mondtam inkább, hogy nekem ez a lételemem, mert egészen biztosan hozzám vágta volna a tányérját.

– Mindenesetre köszönöm a bizalmad. Látom, félsz, hogy nyerni fogok – fordultam vele teljesen szembe, az államat felemelve méregettem őt, egy somolygással az arcomon.

– Sajnos, tudom, hogy mire vagy képes – sóhajtott egy nagyot, majd egy gyengéd mozdulattal arrébb tolta Bonnie-t a kanapén, hogy nekem is legyen hely. Meg is paskolta a leterített plédet. Gondolkodás nélkül le is huppantam közéjük.

– A Moris múzeum egyik biztonsági őre hajlandó segíteni nekem, szóval mondhatni nyert ügyünk van – újságoltam el végre Nevinnek is, hogy mi történt, majd a telefonomat elővéve letöltöttem a videókat a kiállításról. Azok tanulmányozása másnapra maradt. – Amúgy, hogy ment a beadandó? Sikerült befejezni?

Barátom egy bólintással válaszolt csak, majd feltápászkodott a kanapéról, mosogatni kezdett. Lehangoltnak tűnt. A tanuláshoz való hozzáállásunk alapjaiban különbözött, de abban egyetértettünk, hogy nem nekünk való volt az MIT gazdasági szakja. Nevint inkább az állatvilág, a növényvilág, a természet védelme vonzotta. De nem sikerült ösztöndíjat szereznie a tengerbiológia szakra, és a nevelőszülei is próbálták a lehető legkedvesebben lebeszélni róla. Hogy a gazdasági szektorban egy MIT diplomával akkora karriert futhatott volna be, amilyenről ők álmodozni sem tudtak. Megvolt hozzá az esze, de látszott rajta, hogy nem volt boldog.

– Holnap nem megyek be – mondott végül csak ennyit, a kanapéról is láttam, mennyire feszült volt a testtartása alapján is. Az elmúlt félév folyamán ilyenkor kegyetlenül kicikiztem, mert ő is mindig cinikusan reagált, ha kihagytam pár előadást.

– Ennek nagyon örülök, Nevin – mosolyodtam el őszintén. Kezdtem sajnálni őt. – Pihenésre van szükséged – jelentettem ki úgy, mintha egy hatalmas okosságot mondtam volna, erre hangosan felsóhajtott. Ha járnék dolgozni, neki sem kéne az éjszakába nyúlóan dupla műszakot vállalni… Egész biztosan ezt akarta mondani.

– Akkor lehet folytatni a mosogatást – törölte meg a kezeit, hanyagul ledobta a konyharuhát a pultra, majd komótosan visszasétált a kanapéhoz, a szemébe logó tincsei nem zavarták, ahogy ledőlt, fejét pedig óvatosan a nyuszijának a hátára hajtotta.

– Jaj, ne! Bonnie-t lelki komfort-kispárnának használod, akkor itt valami komoly baj van – néztem Nevin érzelemmentes arcát, ahogy lesütötte a szemeit.

– Tíz pontot kaptam a beadandóra. A százból – szusszant fel végül, miután elég sokáig bámultam őt. Felszisszenve húztam be a nyakam.

Semmi baj, ha elveszíti az ösztöndíját, majd én fizetem a tandíjat Elsie néni, akarom mondani, Anne néni pénzéből.

Csend követte a vallomását, hangtalanul nyúzta az arcát, mint aki legszívesebben sírt volna a rossz eredmény miatt, de nekem azt mondta, ő nem tud sírni. Az árvaházban a „nagyobbak” erre tanították. Hogy ne mutassa ki az érzéseit, különben gyengének fogják bélyegezni. És onnantól „pokoli lesz minden napja”. Néha álmomban megjelent a szemeim előtt a barnahajú kisfiú, aki magányosan ácsorog az árvaház udvarán, egy fa mellett meghúzódva, pedig sosem láttam róla egy gyerekkori képet sem. Nem maradt fenn róla sok információ az életének a korai szakaszából, csupán annyi, hogy a román származású édesapja, Keller úr elhagyta az Államokat nem sokkal a fia születése után. Habár élt az a sztereotípia, miszerint mi, amerikaiak, nem jeleskedtünk a földrajzban, a sok európai nyaralásomnak és az egyik kedvenc mesénknek, a Hotel Transylvániának köszönhetően Romániáról volt némi ismeretem. A belsős poénunkhoz pedig épp kapóra jött Nevin egyik oldalról kissé hegyesebb szemfoga. Bár azt még nem újságoltam el neki, hogy újabban Drakula helyett Mavisszel asszociálom őt. De hát ha egyszer ugyanúgy igazítja a haját a füle mögé…

– Ne aggódj, nem lesz baj, ki tudod majd javítani. Mi lenne, ha gyorsan lezuhanyoznál, aztán kényelembe helyeznéd magad. És én elmesélem, hogy mit olvastam eddig Moris asszonyról – tápászkodtam is fel a kanapéról.

Csak egy hümmögéssel válaszolt, majd az enyhén kapálózó Bonnie-val a karjaiban visszaindult a szobájába. Gondoltam, amíg befoglalja a fürdőszobát, addig én elsumákolom a mosogatást, beáztattam azt a pár koszos tányért, majd visszaültem a bárszékre, újra átlapoztam a jegyzeteimet. Ekkor jelzett a telefonom.

„Megnézted a videókat?” – érkezett az üzenet Abrahamtől.

„Még nem. De attól tartok, nem sok információt tudok majd kiszedni belőlük” – gépeltem be gyorsan, azonnal el is küldtem a válaszom. Hátha újabb segítséget tudok kicsikarni a biztonsági őrből.

„Sajnálom, ettől többet nem tehetek.”

A válasz láttán összevontam a szemöldökömet. Talán mégsem a pénzért csinálta? Vagy lebukott talán? Fél? Ebben a pillanatban az is megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ujjat húzni a Moris családdal, de amint a tekintetem akaratlanul is odatévedt a pulton hagyott, éppen egy fényűző birtokot ábrázoló illusztrációnál nyitva hagyott könyvre, elillantak a kétségeim. Végtére is, Rivers volt a vezetéknevem, ami már-már garancia volt a győzelemre. Néhány másodpercre elképzeltem, ahogy csillogó úri öltözetben sétálgatok azon a birtokon, miközben pénzeső esik a fejemre, ebből az ábrándozásból a fürdőszoba ajtajának csukódása zökkentett ki.

– Na, gyere és mondd el az esti mesédet, Rivers – motyogta kedvtelen hangon, kissé még nedves tincseit törölgette a törölközőjével.

Azonnal lepattantam a bárszékről, az Aranyhaj díszítésű jegyzetfüzetemet magamhoz véve követtem őt a szobájába. Az ágyán elnyújtózva figyeltem, ahogy még megetette a kiskedvencét, majd miután idegből a sarokba vágta a táskáját, szavak nélkül bekuckózott a takarója alá. Normál esetben haragudtam volna, ha elalszik, miközben én fontos dolgokról beszélek, de ebben a helyzetben szemet hunytam felette.

– Szóval. Elise Anne Moris 1924. június másodikán született. Az alapadatoknak még nem néztem utána teljesen. Ebből a pár oldalból elég sok triviális dolgot ki tudtam szűrni. Mint hogy franciául tanult fiatalkorában, volt egy lova, a családnak van egy birtoka délen. Ahol a felmenők a 19. század végéig rabszolgákat is tartottak. És ebben a könyvben egy oda tett látogatásról ír az asszony rokona – gördültem át a hátamra, a füzetet a fejem fölé emelve, erre Nevin felöl egy halk kuncogás hallatszott. Biztosan nevetségesen néztem ki a lila, csillámos borítóval a kezemben.

– És minden sort leírtál a kis füzetedbe? Vagy mi az a sok szöveg?

– Bármi fontos lehet. Olyanokat is leírtam, hogy a visszaemlékezés szerint, 1944. május 25-én dacból egyáltalán nem reggelizett, rossz volt a hangulata. Délután kilovagolt a nagybátyjával, és csak este tért haza. Húszéves fiatal úrihölgy volt akkoriban, de olyan makacs volt, akár egy tizenéves, heves vitába keveredett az apjával, azért menekült el a házból. A kedvenc időtöltése volt a pusztában nézni a naplementét.

– Jó nagy feladatra vállalkoztál, Rivers – sóhajtott fel szinte már lemondóan. Igen, nem volt egyszerű kilencvenkilenc évet feldolgozni a lehető legrészletesebben. De ha már csak egy kicsivel is többet tudtam minden résztvevőnél, akkor könnyen nyerhettem. Inkább nem is válaszoltam a pesszimizmusára.

– Készítenem kell egy családfát. És ki kell találnom, hogy melyik távoli rokon szerepét akarom felvenni a temetésre, utána még beszélnem kell Babilonnal – nyúztam az arcom lomhán pislogva. Rögtön előjött az a szorító érzés, ahogy eszembe jutott, mit is tettem Nevinnel és a nevelőszüleivel.

– Hajrá – vonta meg a vállát, majd átfordult a másik oldalára, mint aki nem kíván további beszélgetést folytatni velem, és inkább alszik.

Azért én még tovább soroltam, milyen érdekességeket jegyeztem fel a drága örökösnőről. Mint kiderült, sosem volt férjnél, sosem született gyereke, a testvérei már évekkel ezelőtt meghaltak, az ők gyerekeik a világ különböző pontjain éltek hasonló gazdagságban, és egyáltalán nem tartottak igényt a cambridge-i villára, a déli ültetvényesre, a birtokokra, a vagyonra. Egyre kíváncsibbá váltam, hogy mi állhatott szó szerint Elsie Anne végrendeletében. Vajon leírta a pontos okot, amiért így döntött?

Filmként játszódott le a fejemben a csinos, apró termetű úrikisasszony, ahogy a kedvenc világoskék ruhájában sétált az ültetvények között. Felemás fodros zokniban, mert babonás volt, és hitte, hogy ez szerencsét hoz. Az akkor tízéves unokatestvérének virágkoszorút font. Az ajkai mindig vörösre voltak festve.

Habár az életének egy egészen apró szeletét mutatta be a könyv, úgy éreztem, hogy mindent tudni akarok róla. Volt benne egyfajta különös titokzatosság. És égető vágyat éreztem arra, hogy felfedjem az életének a legapróbb részleteit is. Már egy ideje csak magamban olvastam a jegyzeteimet, ennek Bonnie itatójának csörgése és Nevin halk szuszogása adott háttérzajt. Nem akartam tovább zavarni a kimerült lakótársamat, a lehető leghalkabban, lábujjhegyen indultam kifelé. Mielőtt behúztam volna magam után az általában kísértetiesen nyikorgó ajtót, szánakozva pillantottam a dossziére, amiből kicsempésztem a tulajdoni lapot.

Ne haragudj rám, Nevin.

Másnap reggel kellemetlen zajongásra kezdtem ébredezni. A szemeim újra és újra visszacsukódtak a nappaliba beszűrődő világosság miatt, a sajgó végtagjaim pedig arról árulkodtak, igencsak furcsa pozícióban hajtottam álomra a fejem. Amint kitisztult a látásom, egyértelművé vált, hogy félig lefelé csüngtem a kanapéról, a takarómba csavarodva, kedves lakótársam pedig bíráló szemekkel nézett rám, porszívóval a kezében. A fényviszonyok alapján már akár dél körül is járhatott az idő. Be is kúszott az orrjáratomba valami finomság illata.

– Csak hogy felkeltél – ütögette meg a lábam a porszívócsővel, ezzel arra utalva, hogy szedjem fel magam a szőnyegről. – Hoztam pizzát. Bár elég nehezen akartak beengedni, hála a ténynek, hogy veled asszociálnak engem – pislogott rám érzelemmentes arckifejezéssel, majd láttam, hogy a tekintete átvándorolt a hajamra.

– Onnan hoztál pizzát, ahonnan ki vagyok tiltva? – nevettem el magam halkan, miközben ujjaimmal fésülgettem az összekócolódott tincseimet. – Inkább bele sem merek gondolni, hogy mi történt ezekkel a színfalak mögött – sétáltam oda a pulton hagyott dobozokhoz.

A faliórára pillantottam. Még csak tizenegyet mutatott, Nevin pedig már az egész konyhát csillogóra takarította, ahelyett, hogy statisztika órán ülne. Hosszan elmerengve figyeltem a morcosnak tűnő arcát, ahogy porszívózott, majd egy nyújtózkodással indultam meg a hűtő felé. Összedobtam egy tál müzlit, majd visszahuppantam a kanapéra, mit sem törődve azzal, hogy szorgalmas barátom körbeporszívózta a lábam. Elővettem a telefonom, és meg is nyitottam az első videót, amit Abraham küldött. Muszáj volt lelassítanom, és feljebb vennem a fényerőt, hogy bármit ki tudjak venni a kiállításból, a szemöldökömet ráncolva próbáltam kiolvasni a táblákon szereplő feliratokat.

„A Moris család első címerével ellátott pecsét”

„Elsie Anne Moris emléklapja a vietnámi háborúban elhunyt amerikai katonák családjainak nyújtott támogatásáról”

– Tudod, Elsie néni jó ember lehetett. Kicsit sajnálom is, hogy nem ismertem még életében – elmélkedtem hangosan, egy adag müzlit ropogtatva, eközben Nevin folytatta a rendrakást.

– Jobb is így, kisebb bűntudattal tudod majd felélni az illetéktelenül megszerzett vagyonát – válaszolt komoly arckifejezéssel. Egy nemtörődöm legyintéssel kényelmesebben belesüllyedtem az ülőalkalmatosságba, majd elkezdtem vizsgálni a következő képkockát.

Mint mondani szokták, az embert a könyvespolca alapján lehet a legjobban megismerni, így pont kapóra jött, hogy Abraham végigvezette a kamerát a kiállított „Elsie Anne könyvesszekrényen”. Igazából, fogalmam sem volt, hogy szoktak-e ilyet mondani, de vigasztaló volt ezt gondolni.

Hunyorogva próbáltam kiolvasni a könyvgerinceken lévő feliratokat. Pár klasszikus, Agatha Christie krimik, francia-angol szótár, egy egész polcnyi Harry Potter könyvsorozat. Ahogy elértem ide, eszembe jutott egy másik híres mondás is.

– Te is fiam, Potter – mondtam ki az elmélyült kutatásom közben, le sem véve a szemem a képernyőről, fejben számoltam, összesen hány kötetet birtokolt a néni.

– Az Brutus. – Nevin hangja zavarta meg a koncentrációmat, de nem igazán értettem, hogy mit mondott.

– Mi? – kaptam fel a fejem, éppen a konyha felé tartott. Egy pillanatig hallgatott, majd látványosan leeresztette a vállait.

– Semmi – rázta meg a fejét, aztán folytatta a takarítást.

Egy vállvonással hagytam rá a dolgot, elcsendesedve vizsgáltam tovább a könyvgerinceket.

– És gondolom az azkabani fogoly meg el van vetve – szakította meg az idilli csendet megint.

– Mi? – pillantottam fel rá megint, értetlen tekintettel. Ismételten látványosan összeomlott.

– Hagyjuk – sóhajtott fel, majd elkezdett belebújni a kabátjába. Feltételeztem, a szemetet készült levinni.

Ahogy nekem háttal állt, csak azt láttam, hogy rázkódnak a vállai, én pedig jól ismertem ezt a mozdulatot. Éppen nagyon küzdött, hogy visszafojthassa a nevetését. Pár pillanatig gyanakvóan követtem őt a tekintetemmel, majd visszatértem a reggelizéshez és az adatgyűjtéshez. Nevin valóban levitte a szemetet, meg mintha valami olyasmit mondott volna, hogy elmegy a boltba is, így egyedül maradtam. Még addig sem raktam le a telefonom, amíg a mosogatóba tettem az üres müzlistálat, rá akartam nyomni a második Abraham által küldött videóra, amikor éppen tőle érkezett egy üzenetem.

„Holnap éjszakai műszakban leszek. Megpróbálhatnálak bejuttatni a kiállításra, egy fél órára le tudnám kapcsolni a riasztókat” – írta a férfi.

Azonnal rá is nyomtam az értesítőre, így úgy alakult, hogy pont a szemem láttára vonta vissza az üzenetet. Kezdett megszólalni a belső vészcsengőm. Felettébb gyanús volt, hogy ennyire segíteni akart. Talán ez egy csapda lenne?

„Mi a hátsószándékod?” – küldtem is el rögtön.

„A Moris családdal nem stimmel valami. Ezt érzem, amióta csak nekik dolgozok. Tudni szeretném, mi az.”