– Flynn Rivers szemszöge –

– Apukám – szóltam bele a telefonba, ezzel megszakítva a kora reggel csendjét, ami Elsie néni egykori hálószobáján ült. Eközben szabad kezemmel az öltönykabátom gallérját igazítottam az ablaküveg halvány tükröződésében. – Összeszedtem magam – közöltem olyan határozottan, mintha szemtől szemben tettem volna, pedig csupán a Bűvész úr hangpostája közvetíthette az üzenetem. Arcomra önkéntelenül egy széles, de valamelyest esetlen vigyor ült ki.

A meghitt esténk Nevinnel elhozta számomra a megnyugvást, és minél előbb tudatni akartam Levi Riversszel is, hogy értettem minden célozgatását. Bosszantott, de még mennyire, hogy jobban átlátott rajtam, mint én saját magamon, de végül is nem vártam mást tőle. Hálával tartoztam neki, amiért elindított a helyes úton. Többnyire ködös volt a kép, ha a jövőnkre gondoltam, de egy-két dologban egészen biztos voltam. A gyűrű az ujjamon, a vezetéknevem Nevinnél, a nyuszifiú csókjai pedig az ajkaimon maradnak.

Hitvesem hosszú szövetkabátját viselve, zsebre tett kezekkel dőlt neki a fehérre mázolt ajtófélfának, komoly tekintetét az enyémbe fúrta, ahogy fordultam egyet a tengelyem körül. Rögtön megéreztem a jelenlétét, amint belépett a helyiségbe. Hirtelen nosztalgikus érzés járt át, egy furcsán kellemes borzongással együtt, amiért már nem tudtam rá ugyanúgy nézni, mint akkoriban, ahová a tudatalattim elrepített egy pillanatra. Ki hitte volna, hogy egyszer a lelki társ státuszát is felül fogja múlni?

– Ideje indulnunk, Rivers, el ne késsünk a találkozóról – biccentett felém olyan flegmán, mint ahogy szokott, de ezúttal egy somolygás követte szavait. Komótosan, a bőrkesztyűimbe csúsztatva kezeimet sétáltam felé, végül felnézve rá állapodtam meg előtte.

– Igaz-igaz, százéves kor felett már minden perc számít – nevettem el magam halkan, Nevin viszont látszólag nem értékelte, hogy fekete humorral próbáltam oldani a tagadhatatlan feszültséget, ami a sok évtizedes titok potenciális felfedésének a mellékterméke volt. Egy másodpercig bírálóan hüledezett, majd mutatóujjával mellkason bökött.

– Te egyszer biztos a pokolra fogsz kerülni – szűkítette össze sötét szemeit. Valahogy soha nem is kételkedtem az ellenkezője felől.

– Hmm, te is elkövethetnél valamit, hogy mindenképp együtt mehessünk – kaptam el vékony ujjait egy félmosollyal az arcomon, hogy aztán számhoz emelhessem kézfejét, kissé átfagyott bőrére csókolhassak.

Hüvelykujja végigsimított a bőrkesztyűm felületén, majd egy rövid, mégis hosszúnak érződő sejtelmes szemezés után lehajolt, ajkait az enyémre simítva válaszolt cselekedettel szavak helyett. Végül is, igen. Egyes nézetek szerint már csak azért is hivatalosak voltunk a rosszabbik túlvilágra, mert szerettük egymást. A szemeimet lehunyva viszonoztam csókját, közben szabad kezemmel derekára fogva, de aztán mielőtt belefeledkeztünk volna, egyszerre hajoltunk el egymástól, csupán néhány centire.

– Menjünk – mormolta halkan, én pedig felszusszanva biccentettem a folyosó felé.

Utunk első állomása a földszinti nappali volt, ahol az álmosan összebújó, kávét kortyolgató Abraham és Sammy látványa tárult elénk. Rögtön Nevin reakcióját figyeltem, de meglepettség helyett csupán kínosság ült ki az arcára, a szemeit is lesütötte. Ebből arra következtettem, hogy a reggel folyamán már volt szerencséje ehhez az új jelenséghez. Ahhoz, hogy ezek ketten nem tagadták többé a nyilvánvalót. Egy századmásodpercre erős késztetést éreztem, hogy én is eloszlassak minden kételyt a kamu házasságunk igazivá válásáról, de attól tartottam, erre semmi szükség nem volt. Mert a sors iróniájaként csak saját magamat sikerült átvernem.

Éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor Ab telefonjának jelzőhangja belém rekesztette a szót. Szinte visszhangzott a tágas térben a csilingelés, a biztonsági őr le is emelte karját Samuel válláról, magához vette a dohányzóasztal tetején heverő készüléket, minden tekintet rá szegeződött.

– Mi az? – kérdezett rá először a sógorom, kíváncsian hajolt közelebb a kijelzőhöz, ahogy párja szigorúan összevont szemöldökkel olvasta az üzenetet.

– Oscar Franklint tegnap ki akarták engedni a kórházból, de miután megtudta, hogy kitiltottad a villából, újabb rosszullétet színlelt. Tehát gondolom nincs hová mennie – dörzsölte borostás állát, arcára pedig gondterheltség ült ki, mintha automatikusan úgy kezelte volna a helyzetet, hogy ezt neki kell megoldania. Kétségkívül ő volt a legalkalmasabb Franklin pozíciójának a betöltésére, de egyelőre úgy éreztem, korai lenne erről dönteni.

– Csak remélni tudom, hogy ennek a fickónak az indítékaira is rájövünk a Suzanne asszonnyal való találkozó után – sóhajtottam fel. – Meddig maradhat?

– Még maximum három-négy napig megfigyelik, a Morisok olyan egészségbiztosítást fizettek neki évtizedek óta, hogy nem csinálnak ebből problémát. Mikor indultok? – terelte is a témát Abraham, még a telefonját is félretette.

– Most rögtön. Majd… Írok, ha visszaindultunk. Eltarthat egy darabig – bólintottam félig-meddig már a gondolataimba feledkezve.

Még testvériesen kezet fogtunk, Nevin a testvérével váltott egy meglehetősen furcsa pillantást, majd meg sem álltunk a vidéki villa előtt parkoló bérelt autóig. A kormány mögé ülve csend költözött közénk. A szívem izgatottságtól és talán némi félelemtől remegett, az út közben igyekeztem azt is pontosan kitalálni, hogy hogyan fogom felvezetni a témát Suzanne asszonynak. Bár nem árultam zsákbamacskát, apámmal megüzentem, hogy nagyon fontos ügyben szeretnék találkozni vele.

Ahogy teltek a percek, minden megtett mérfölddel egyre kietlenebbé vált a táj, köd ereszkedett ebben a korai órában. A találkozó megbeszélt helyszíne, a Parker család fogadójának sziluettje lassan kirajzolódott az út szélén.

– Hát megérkeztünk – szusszantam fel, lelassítva az autót, majd lekanyarodtam az igényesen kialakított parkolóba.

Kellett pár másodperc, hogy utoljára összeszedjem magam, addig hitvesem térdemre csúsztatta kezét, lágy cirógatásával, némán támogatott.

Nagy lendülettel szálltam ki a kocsiból végül, miután Nevin is mellém szegődött, fellépcsőztünk a sötétbarnára festett, repedezett falépcsőkön. Ahogy ráfogtam az ódon kilincsre, és benyitottam a bejárati ajtót, éppen az tárult a szemem elé, mint amire számítottam. Hiába égtek a lámpák, a létesítmény kongott az ürességtől, még ha a bútorok, a hangulatos dekoráció arról is árulkodott, hogy egykoron virágzó családi vállalkozás volt a hely az ezen az úton áthaladó utazók számára. Bizonytalan léptekkel, újra és újra körbepillantva haladtunk a recepciós pult irányába, ekkor közeledő cipőkopogás hangja ütötte meg fülünket.

– Rivers? – mondott csak ennyit az egyik oldalfolyosó felől érkező öltönyös idegen. Említette édesapám, hogy pár éve testőrökkel vette körbe magát az idős hölgy, így egyáltalán nem éreztem feszélyezve magam, a finoman belém karoló nyuszifiúval ellentétben.

Csak egy bólintással feleltem, a magas férfi intésével jelezte, hogy kövessük őt. A kopott parkettát egy indigókék padlószőnyeg váltotta fel, utunk pedig egy aggasztóan nyikorgó csigalépcső felé vezetett. Minden egyes lépcsőfokkal közelebb kerültünk az igazsághoz.

Az emeleti folyosók mind egykori hálószobáknak adtak otthont, de itt már a falakról is lekerült a pár évtizede divatjamúlt tapéta, egyértelművé vált, a fogadó pénzügyi gondokkal küzdhetett, talán már nem is üzemelt, csupán Suzanne Badeaux közbenjárásával nyithatták újra a különleges alkalomra való tekintettel.

A komoly tekintetű testőr egy szürke színű ajtó előtt állapodott meg, rövid kopogás után benyitott, majd betessékelt minket. Én mentem előre, és bármennyire is próbáltam illetlen viccelődéssel leplezni korábban, annyira megilletődtem és összeszorult a szívem a fehérhajú, törékeny, kerekesszékes hölgy láttán, hogy muszáj volt megtorpannom. Nevin kissé belém ütközve fogott rá felkaromra, ezzel pedig ki is zökkentett, így újra arra tudtam koncentrálni, amiért ezen a napon eljöttünk idáig.

A szinte üres helyiségben Suzanne asszony mögött két, az előzőleg megismerttől is nagyobb darab testőr várakozott, ez a kissé komikus kontraszt pedig oldotta a feszültségem. A szokásos Flynn Rivers féle magabiztossággal lépdeltem oda elé, hogy kézcsókkal köszönthessem őt. Ráncos, remegő kézfejét igyekeztem a lehető legóvatosabban a tenyereim közé zárni, mosolyogva nyitottam szólásra a szám, de még a ki nem mondott szavamba vágott.

– Levi kedveském? – pislogott fel rám úgy üveges tekintetével, mintha megörült volna nekem, hangja pedig kevésbé árulkodott a koráról, mint amennyire képzeltem volna. Azonnal mosolyt csalt az arcomra.

– Nem-nem, Suzanne asszony, Levi fia vagyok, Flynn. Flynn Rivers. Örvendek – nevettem el magam halkan, erre miután megpaskolta a kezem, kitartotta tenyerét, a jobbján ácsorgó testőr finoman belehelyezett egy ezüstös keretű szemüveget. Komikus lassúsággal helyezte fel a látássegítő eszközt, majd nagyokat pislogva alaposan szemügyre is vett.

– Ó, látom már. De Levi is itt van? – igyekezett mögém pillantani, azonban ott csak a félénken lesütött szemű kedvesemet láthatta.

– Nem, asszonyom, csak én jöttem és Nevin Rivers, a… – bizonytalanodtam el egy pillanatra, hisz fogalmam sem volt, megveti-e a magunkfajtákat. – A férjem – mondtam ki végül határozottan, a szívembe pedig egy kis furcsa, kellemesen bizsergető érzés, teszem azt büszkeség is költözött.

– Ó – mondta ugyanolyan hangsúllyal, mint az imént. Egy pillanatra elidőzött tekintete Nevinen, aki egy biccentéssel köszöntötte. – Értem. Szóval, miről akartok beszélni ezzel a vénlánnyal itt? – húzódott szája egy szórakozott mosolyra, remegő, drágaköves gyűrűkkel díszített kezeivel rózsaszín blézerét igazítgatta. – Pókerparti? – kacsintott rám halk nevetéssel, eközben az alkalmazottjai előhoztak két széket számunkra, Suzanne asszonnyal szemben helyezték le. Hitetlenkedve somolyogtam az orrom alatt, egy pillanatra a mellém sorolt hitvesemre nézve, majd megköszörültem a torkom.

– Sajnos azt másik időpontra kell halasztanunk. Most egészen más ügyben szerettünk volna találkozni önnel. Szeretnénk megtudni, hogy mi az, ami olyan sötét árnyékot vet a Moris család múltjára – mondtam ki lényegre törően.

Az idős néni arca hirtelen komorodott el, valósággal megfagyott a levegő a világos, dohos szobában. Gondoltam, megmagyarázom, miért is érint minket az egykori telepescsalád, de mielőtt bármit mondhattam volna, kerekesszékével hátat fordított nekünk, fejét lehajtva.

– Nem tartozik rátok, kedveskéim. Jobb, ha most elmentek. – Addig kedves hangja fenyegetően rideggé változott, én pedig szinte éreztem, hogyan tompítja el a józan eszemet az adrenalin. Nem hagyhattam odaveszni ezt a lehetőséget. Mennyi mindent megtettünk azért, hogy eljussunk idáig!

– Kérem, Suzanne! Ne tegye ezt velünk – léptem egyetlen lépést az irányába, miután úgy döntött, ő távozik először a helyiségből. – Nincs rossz szándékunk! Az életemre esküszöm, hogy így van. Tudnom kell, hogy mi történt – készültem ráfogni a kerekesszék tolókarjára, hogy visszatarthassam, de Nevin a kezem után kapott, nyugtatásképp. Ekkor már inkább a kétségbeesés szólt belőlem. – Annie-ért.

Ahogy kimondtam a bizalmas becenevet, amelyet George adott szerelmének, megállt a mozgásban. A kerekek nyikorgását fojtogató csend követte, miután mégis visszanézett ránk a sok mindent megélt barátnő Elsie néni naplójából, fátyolossá vált tekintettel.

– Hogy békében nyugodhasson.

***

A fehér szemöldökét ráncolva, szabad kezén támaszkodva bámulta a gyűrött, viseltes papírlapot, amelyet Nevin talált a megboldogult örökösnő egykori hálószobájában. Jó emberismerőnek tartottam magam, így határozottan azt gondoltam, éppen hezitált, hogy elmondja-e, mit jelent a naplórészlet. Hiába meséltem el, mi mindent tudtunk meg eddig, hiába győződött meg róla, hogy nem hazudok, miután édesapám kiléte miatt szükségesnek érezte ezt is ellenőrizni, úgy tűnt, nehezen nyílt meg a múlttal kapcsolatban.

– Azt hiszem, Anne is azt szeretné, ha elmondanám. Drága barátnőm… – emelte könnyes szemeit a plafon felé egy nagy sóhajjal, erre félszemmel a mellettem ülő Nevinre pillantottam, gondterhelt arckifejezéssel hajtotta le a fejét inkább. Valószínűleg nem bírta így látni az apró termetű Suzanne nénit. – Jaj, mennyi fájdalmat kellett elviselned – intézte ezúttal erősebb francia akcentusú szavait az elhunytnak, majd egy megremegő sóhajjal fordult vissza felénk. – Az egész 1945-ben kezdődött, amikor egy kora tavaszi estén visszatértünk a déli birtokra. Én mondom, az eszem már nem a régi, de azokra a napokra tisztán emlékszem. Hogy is lehetne elfelejteni…

– George-dzsal kapcsolatos? Csak nem véget akart vetni a kapcsolatuknak? – szólaltam meg halkan, közben a kabátom mandzsettagombját forgattam ujjaim között pótcselekvésként.

– George-nak csak egyetlen bűne volt, hogy szerette az ő Annie-jét. Ó, de mennyire nagyon szerette… – pillantott félre álmodozó tekintettel, mielőtt folytatta volna. – Az érkezésünk másnapján Moris úr és Moris asszony üzleti megbeszélésre mentek. Anne persze rögtön találkozni szeretett volna a szolgafiúval, hisz egy hónapja nem látták egymást. Karon fogott, így – imitálta saját felkarján az emléket felidézve –, aztán meg sem álltunk a kunyhókig. Fényes nappal! Közben az ültetvényeknél munkálatok folytak, és éppen ez volt a szerencsénk. A nagy rohanásban úgy kifáradt szegény, nem érezte jól magát, teljesen elgyengült. George… George meglátott minket a földúton bámészkodni.

Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy folytassa, még ha valahol sejtettem is, mi történhetett ezután. A lebukás veszélye valószínűleg eltörpült amellett, hogy a szeretett kisasszony egészsége rendben legyen.

– A kunyhókhoz vitte őt a karjaiban… Akkor találkoztam először testközelből a szegénységgel. Mezítlábas, poros gyerekek szaladtak oda hozzánk, rémült naplopók tettették hirtelen, hogy dolgoznak az úri öltözetű fehérek láttán, fiatal fiúk leskelődtek a rongyokkal letakart ajtók mögül. Két nő… Nem is, három. Három anyuka vette kezébe az irányítást, lefektették Anne-t egy rozoga ágyra, hideg vízzel mosták az arcát, talán még ennivalóval is megkínálták, de nem volt étvágya. Eközben egész végig a háttérből figyelt minket, a „sápadt kislányokat”, egy idős, megtermett asszony. Mindenki csak úgy szólította, a Mama, és hihetetlen tekintélye volt az ott élő családok körében. Amikor Anne jobban lett, bár nehézkes volt a Mama járása, botjával odalépdelt hozzánk. Csupán annyit mondott neki… – csuklott el a hangja, maga elé bámulva, mintha csak a szemei előtt elevenedtek volna meg az emlékek. – „Lányom, te gyermeket vársz.”

– Oh, istenem – hajtottam le a fejem az ajkaimat összeszorítva, ahogy beigazolódni látszott az, amire számítottam.

– Először tagadta, azt ismételgette, hogy nem lehetséges, de ekkor már ő is tisztában volt vele, hogy a sokat tapasztalt Mama nem alaptalanul gondolta ezt. Zokogva egyezett bele végül a bábájuk vizsgálatába, és amíg ketten várakoztunk az egyik kunyhóban, elárulta nekem. A Moris asszonyság, Anne nagyanyja számon tartotta a menstruációnkat, mint minden fiatal lányét a villában, ő pedig előző hónapban hazudott róla. Még hasfájást is színlelt. Őszintén nem gondolta, hogy ez vele megtörténhet, de hamar megbizonyosodtunk róla, a Mamával együtt, hogy de igen, lehetséges, és már meg is történt. A drága barátnőm, a Moris család eladósorban lévő kisasszonya közel két hónapos terhes volt akkor.

Suzanne szavai hallatán libabőr futott végig a gerincemen, az orrnyergem masszírozva próbáltam bizakodni. Bizakodni, hogy ez a történet nem fog embertelen kegyetlenséggel végződni.

– Tisztán emlékszem, a Mama a sárból tapasztott fal mellett ült egy sámlin, rá sem nézett a könnyező Anne-re, és annyit kérdezett. „A miénk?” – csuklott el a hangja a mesélőnek. – Okos asszony volt. Tudta, egyszerűen tudta, hogy az ifjú leendő apuka közülük való volt. Vagy talán megérezte, hisz mint később kiderült, George az ő unokája volt. Tehát Anne a dédunokáját hordta a szíve alatt.

– Anne… Meg akarta szülni azt a babát? – kérdeztem rá lesújtottan, bár a nemleges válasz magától értetődőnek bizonyult. Hisz egy gyermekkel egészen biztosan másképp alakult volna az élete.

– Igen – sóhajtott fel gondterhelten, amire összezavarodottan vontam össze szemöldököm. – George pedig térdre rogyva, zokogva ígérte meg neki, akár az élete árán sem hagyja majd, hogy neki és a gyermeküknek baja essen.

– Mindezt a Mama előtt? – nyíltak el ajkaim a meglepettségtől az alig húszéves fiú vakmerőségét hallva.

– És attól a pillanattól kezdve Mama is Anne oldalára állt. Haragudott az unokájára, haragudott a kisasszonyra is, sőt, megvetette őket, de tisztában volt vele… A fiatalok senki másra nem számíthattak rajta és a Lewis családon kívül.

– A Moris apuka… Vele nem stimmelt valami, igaz? – dőltem hátra a székemben, visszagondolva a bizarr jelenetre, amikor a tudomásunkra jutott, a cambridge-i birtokon nyugvó egykori családfő mégsem ott hajtotta örök álomra a fejét. Egy jelentőségteljes pillantást vetett rám Suzanne, majd lassan megrázta a fejét.

– Két héttel később, éppen a hazaút előtti nap reggelén Anne újra rosszul lett. Ezúttal édesapja tartotta a karjaiban, és olyan viszolyogtatóan hamis aggodalommal nézett rá, hogy a mai napig kiráz tőle a hideg, ha visszagondolok rá. Mondanom sem kell, már aznap délután kiderült a féltve őrzött titok.

– Kezet emelt rá? – kérdeztem elszoruló torokkal. Suzanne a szemeit összeszorítva bólintott.

– Miután nem akarta elárulni, kitől esett meg. Attól zengett a vidéki villa, hogy megfenyegette, addig üti, amíg el nem mondja. Jaj, drága barátnőm…

A fejemet lehajtva igyekeztem nem teret engedni annak a kegyetlen képnek, ami megjelent a lelki szemeim előtt. Szinte biztos voltam benne, hogy azon a napon erőszakkal el is vették az áldott állapotot a kisasszonytól, de a történet egészen másképp folytatódott.

Suzanne elmondása alapján a Moris asszonyság, a mi Elsie nénink szigorú nagyanyja vetett véget az elszabadult pokolnak.

– Szóval azt mondod, megnyerted a Moris vagyont a kvízen? – intézte kérdését felém az idős hölgy, amire apró bólintással feleltem. – Akkor bizonyára feltűnt, hogy két év úgy eltűnt Elsie Anne Moris életéből, mintha megszűnt volna létezni. Elmer J. Moris sokkal kegyetlenebb büntetést adott a lányának, amiért szerelembe esett egy örökké szolgasorsú fiúval, mint hogy egyszerűen megszakíttatja a terhességet. Két évig be voltunk zárva a déli birtok kerítésén belülre, távol a külvilágtól. Cambridge-ben mindenki úgy tudta, Anne külföldi tanulmányútra indult. De a valóság az volt, hogy békességben, az én gondozásom alatt kihordhatta a gyermekét. A Morisok felénk se néztek, amit őszintén nem is bántunk, éltük a mindennapjainkat, franciául gyakoroltunk, nagy sétákat tettünk, ha szép volt az idő, George minden egyes nap meglátogatta várandós kedvesét, Anne valósággal kivirult. Talán az volt a terv, hogy hadd töltse kellemesen az utolsó hónapjait, és aztán a fiatal anyuka majd belehal a szülésbe a gazdagok kiváltáságai nélkül. De fogalmuk sem volt, mennyire jó kezekben volt, amikor elérkezett az idő. Ott, a kunyhóban, azon a még meleg, szeptemberi reggelen, a Mama és a bába társaságában.

Suzanne arcára ekkor egy meghatott mosoly fagyott, remegő kezével leemelte szemüvegét orrnyergéről, letörölt egyetlen könnycseppet.

– Sosem láttam Anne-nél gyönyörűbb édesanyát, mint amikor magához ölelte a kis Georgie-t, akit az első pillanattól kezdve a legjobban szeretett az egész világon. Emlékszem, teljesen egészségesen született, fekete, göndör haja a kerek fejéhez tapadt. És az a meseszép bőrszín! A fiatal apuka lágy hangon beszélt az újszülött kisfiához, majd homlokon csókolta szőke kedvesét, mint egy boldog, közös élet ígéreteként. És bármennyire is csodás volt az azt megelőző fél év, egy szempillantás alatt tönkrement minden, amikor pár nappal később a környéket újra fekete autók zúgása verte fel.

El sem akartam hinni a hallottakat, a folytatástól pedig egyenesen rettegtem. Talán inkább az volt a terve Elmer J. Morisnak, hogy megtapasztaltatja a lányával az anyaságot, a szerelmet, hogy aztán szívtelenül elszakítsa tőle mindkettőt.

– Anne reménykedett, talán békés szándékkal érkeztek ezúttal a szülei és a nagymamája, sőt, úgy is döntött, hogy egyszerűen megkéri az apját, hadd maradjon minden így. Éppen George testvéreinek társaságában vacsoráztunk a villa kertjében, a kis Georgie egy fonott kosárban aludt anyja oldalán. A tény, hogy a Lewisok leültek a bútoraikra, hogy a tányérjukból ettek, már önmagában hallatlan dolog volt. Csak a bőrszínük miatt. Persze, megint elszabadult a pokol.

Mondata végén Suzanne asszony nagyot sóhajtott, pár másodpercig csöndben bámult maga elé.

– Az a zsarnok Elmer meg akarta ölni George-ot. A saját fülemmel hallottam, amikor kiejtette a száján. De végül felesége és idős anyja vissza tudták fogni, és talán a tény, hogy maga Anne is a testével védte a fiút. Amilyen gyorsan érkeztek a Morisok, olyan hamar távoztak is, de ultimátumot hagytak. A tél beköszöntével el fognak jönni Anne-ért, és hazaviszik őt Cambridge-be. Az elkövetkező időszak a családi idillt folyamatos aggodalom váltotta fel, hiába volt együtt a kis család. George egyre többször fejezte ki a félelmét Annie épsége felől, és ilyen alkalmakkor azt mondta neki, ha ezen múlik, hogy ő ne legyen többet a képben, hát legyen, de Georgie-nak szüksége van az édesanyjára. Gyakoribbak lettek a veszekedések, de ennek ellenére Anne hajthatatlan volt. Nem tervezett visszatérni a szülővárosába.

– De mind tudjuk, hogyan alakult az örökösnő története, így sejtem…

– Igen, a boldog befejezés elmaradt. December elsején újra eljöttek, az éjszaka közepén. Előzőleg Anne megkért, hogy a babával töltsük az éjjelt a melléképületben. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy milyen őrültségre készült. A síró kisfiút ringattam az ablak mellett, amikor a szemtanúja lehettem... Az a kegyetlen férfi… A hálóruhájánál fogva rángatta ki a kinti hidegbe Anne-t, miközben ordítozott vele. Hogy hagyjon hátra mindent, mert odahaza várja őt valaki. Ahogy az régen szokványos volt. A megesett hajadonokat igyekezték jól kiházasítani, egy öreg, dúsgazdag özvegyhez, akinek nem számított, ha a jövendőbeli feleségének mástól volt már gyereke. A hangzavarra megjelent George is, és… Olyan hirtelen történt minden. A Moris kisasszony határozottan tudatta édesapjával, hogy nem kényszerítheti házasságra, és nem bánthatja sem őt, sem a gyermeke apját. Dulakodni kezdtek, végül.. A kisasszony kikapta George kezéből a fegyvert, illetve… Nem is tudom, honnan került elő, de… – csuklott el a hangja, pár másodperc csend után feljajdult. – Anne a szemünk láttára lőtte le Elmer J. Morist.

– Hogy tessék? – kerekedtek el szemeim, és egy csapásra világossá vált, mire utalgatott annyiszor Oscar Franklin. A mélyen tisztelt Elsie néni kezeihez vér tapadt. – És aztán…

– A kezdeti sokk után a vidéki villa minden dolgozója odagyűlt a bűntett helyszínére. Soha, míg élek nem fogom elfelejteni azt a látványt. De egy percig sem sajnáltam azt a szörnyeteget. A barátnőmet viszont annál inkább. George-dzsal együtt igyekeztük megnyugtatni, amíg a kunyhólakók a Moris asszonyokkal tették ugyanezt. Aznap éjjel nem aludtunk, csendes megfigyelője voltam, ahogy a családfő nélkül maradt úrinők megbeszélték, hogyan tovább. A holttestet elásták valahol a birtok egy távoli pontján, közben elintézték, hogy lovas balesetként hozzák le az újságok. Anne nagymamája pedig megoldást kínált unokájának. Ha egy ideig még meghúzza magát itt, amíg elcsendesedik a dolog, és aztán visszatér velük Cambridge-be, soha nem fog kitudódni a titka. De volt egy feltétel. Azon a napon, amikor érte jönnek, elbocsájtja az összes kunyhólakót, és amennyiben örökre hallganak az esetről, számukra új munkát keres, házakat vásárol egy közeli városban, ahol letelepedhenek, ha úgy akarják. És végül mindenki más is eltávolításra kerül a kisasszony közeléből, aki szemtanúja volt a gyilkosságnak. Ahogy én is. Anne George unszolására beleegyezett. Mert tudták, hogy nincs más esélye, ha normális életet akart élni. Így történt, hogy majd’ egy évvel később 1946 őszén utoljára átöleltem a legkedvesebb barátnőmet, mielőtt elhagytam volna az Egyesült Államokat azzal a súlyos bélyeggel a szívemen, hogy a kis Georgie sosem nőhet fel az édesanyja mellett. Nem voltam jelen, amikor örökre elbúcsúztak egymástól, de talán jobb is így, mert belehaltam volna a szívfájdalomba.

Egyik kezével mellkasához kapva kezdtek patakokban folyni a könnyei, amire az egyik testőr át is nyújtott neki egy zsebkendőt.

– Anne nem kereshette fel őket, mert később a tudomásomra jutott, hogy amennyiben így tett volna, a Moris család George Lewis nevét sározta volna be a gyilkossággal, ezt pedig természetesen nem akarta. Inkább leélt úgy még további hetvenhét évet, hogy csak távolról szerethette élete férfiját, és a gyermekét, aki valószínűleg nem is emlékezett rá, minthogy baja essen a szerelmének. Remélem, azóta már találkoztak odafent.

Megrendülten, elszoruló torokkal igyekeztem minden információt elraktározni, miközben újra és újra megszakadt a szívem Elsie néniért. Egy valami viszont nem volt egyértelmű.

– De asszonyom, ha többé nem állt kapcsolatban a Morisokkal, honnan tudta meg ezt? – méregettem a megtört arcot, felemelte rám a tekintetét.

– Velük nem, de a Lewisokkal igen. Weatherfordban telepedtek le, néhány évig leveleztünk, egyszer pedig meglátogattam őket. A kis Georgie ötéves volt akkor. Az apja munkát vállalt egy helyi vállalkozásnál takarítóként. Azt nem tudom, hogyan alakult az életük végül, de talán a mai napig ott laknak.

Egy pillanatra a gondolataimba mélyedtem, de a jobbom felül érkező halk szipogás azonnal kizökkentett. Oldalra kapva a fejem a könnyeivel küzdő Nevin tárult a szemem elé, lesüllyedő szívvel nyúltam oda ölében tartott kezéért. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire meg fogják hatni a hallottak, és ez a tény arra késztetett, hogy gyorsan bepislogjam az én szemeimet maró sós cseppeket. Én akartam az ő támasza lenni.

– Minden oké? – mormoltam halkan, eközben a fejét hátradöntve igyekezte eltűntetni tekintete árulkodó csillogását. Röviden bólintott párat.

– Igen, csak… Az egyik legkorábbi emlékem az, amikor utoljára az igazi anyám karjaiban voltam, és… – szipogott fel megint, ezzel leplezve elcsukló hangját. – Bár nem emlékszem az arcára, a hangjára, de… Az érzés örökre itt marad bennem. Biztosan a kis Georgie is pontosan így érzett – szorította meg a kezem, lehajtott fejjel, egyszerűen csak hagyta, hogy hullámos tincsei az arcába omoljanak. – Senki sem érdemel ilyen sorsot – hüppögött fel, szabad kezével könnyeit törölve.

– Oh, nyuszikám… – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja, lassan a füle mögé igazítva haját. – Bár tehetnék valamit, bár meg tudnám változtatni a múltat... – motyogtam az orrom alatt, kimondva azt a mélyről jövő, erőm felett álló gondolatot, ami megfogalmazódott bennem ebben az érzelmileg túlcsorduló pillanatban.

És ebben a pillanatban ért a felismerés. Hogy milyen szerencsések voltunk, amiért minket senki sem választhatott el egymástól holmi ideológiák, előítéletek miatt. Ha úgy akartuk, ez lehetett a mi örökkévalóságunk. És ez volt az igazi gazdagság. Nem a vagyon.

Elidőzött a tekintetem a méregdrága öltönynadrágomon, a kabátomon, a gyűrűsujjamon megcsillanó aranykarikán, majd Nevin Rivers könnyáztatta arcán.

A fogadóból kifelé jövet egy hosszú, elnyújtott másodpercre felnéztem az égre, ajkaim egy keserédes mosolyra húzódtak. Köszönöm, Annie, hogy megadtad őt nekem.

Azzal a tudattal ültem be az autó kormánya mögé, hogy le kellett mondanom a két nappal későbbre szóló repülőjegyeinket, és hogy a zsebemben ott lapult az a szakadt papírlap a naplóból, rajta egy frissen odaírt weatherfordi lakcímmel.