Nevin nem szólt egy szót sem, az ajkait vékony csíkká préselve tette zsebre a kezeit, egy lépést közelebb lépve a kijárat felé. Gondoltam, zavarjuk le minél gyorsabban ezt a megbeszélést, és tűnjünk el innen.

– Köszönöm, tesó, akkor amint tudok valami konkrétumot, jövök – fogtam vele kezet ismét, ekkor már olyan nyájasan mosolygott, mint amikor sikeresen megköt egy jövedelmező üzletet.

– Viszlát, Flynn. Gyere hamar – köszönt el tőlem, én pedig egy biccentés után a fejemet leszegve lépdeltem a kísérőm mellé.

Teljes csendben nyitottam ki az üvegajtót, kezemet a továbbra is erősen feszengő Nevin hátára téve tessékeltem ki őt először, majd komoly arccal követtem őt. A reggeli csúcs hangos zaja valósággal idegesített ebben a pillanatban, egy csendes helyre volt szükségem, ahol tudtam gondolkodni, hogy hogyan tovább. Abban egészen biztos voltam, hogy soha nem mondom el az engem önzetlenül befogadó fiúnak, hogy konkrétan eladtam a szülei feje felől a tetőt. Az általában magabiztos énem ezúttal közel sem volt annyira meggyőződve arról, hogy nem tettem semmi rosszat, és a végén mi jövünk ki jól a kétséges üzletből.

Nulla hibázási lehetőségem volt. És ezt utáltam.

Kezdett gyanúsan hosszúra nyúlni a perc, amíg szótlanul tébláboltunk a virágüzlet előtt, Nevin a hideg miatt szipogott párat, valószínűleg azt várta, hogy végre mondjak valamit. Ideje volt indulnunk, mielőtt rákérdezett volna, hogy mi bajom lett hirtelen.

– Vegyünk valami reggelit – jelentettem ki komoly ábrázattal, hirtelen sarkon fordulva el is indultam az ellenkező irányba, mint azt az eredeti tervünk szerint tettük volna. Barátom csak egy kis fáziskéséssel iramodott utánam, de gyorsan behozta a lemaradást hosszú lábainak köszönhetően.

– Várj már! Nem is mondod el, hogy mi volt odabent? – zárkózott fel mellém, a karomra fogva próbált lassabb tempóra ösztönözni.

– Nem volt semmi extra. A pénzügyeket az örökség megszerzése után rendezzük – árultam el ennyit halk hangon, majd a fölénk magasodó épületeket, a kék eget és a bárányfelhőket figyeltem. Nagyon meg kellett válogatnom a szavaimat, hogy véletlenül se bukjak le.

– És ha nem sikerül? – szusszant egy nagyot.

– Akkor tartozni fogok – vontam vállat nemtörődöm módon.

Csak nem Babilonnak, ahogy hiszed. Hanem neked. De akkor te már nem is fogsz szóba állni velem.

Ezeket a mondatokat csak magamban tettem hozzá, aztán az út hátralévő részére igyekeztem nem túlgondolni. Csendre és nyugalomra volt szükségem, pontosan tudtam, hogy hová kellett mennünk ehhez. A virágbolttól pár utcányira nyílt nemrég egy könyves kávézó. Azzal a koncepcióval, hogy egy helyen lehetett olvasni, könyvet vásárolni, kávézni, sütizni. Ezelőtt csak kétszer ültünk be ide Nevinnel, de az is már egy-két hónapja volt, így jó ötletlenk tűnt együtt reggelizni.

Amint megérkeztünk, át is járt a helyiség kellemes hangulata. Rajtunk kívül egyetlen vendég tartózkodott odabent, ami pont ideális volt számunkra. Ha sok mindenben nem is értettünk egyet, egyformán gyűlöltük a zsúfolt, zajos helyeket. Röviden megvitattuk, hogy ezúttal csak egy-egy croissant fog beleférni a keretbe, majd helyet foglaltunk az egyik félreeső babzsákfoteles asztalnál, közvetlenül a könyvesszekrények mellett.

–  Csend és nyugalom – motyogtam az orrom alatt, miközben kibújtam a dzsekimből már a babzsákfotelben ülve. A fejemet hátradöntve, a szemeimet is becsukva lazultam el teljesen. Eközben éreztem magamon Nevin tekintetét.

Nem is mondott semmit, de a távolodó léptek alapján a pulthoz sétált leadni a rendelésünket. Amint elkezdtem átmelegedni az idebenti kellemes hőmérsékletnek hála, megfelelő körülmények között tudtam agyalni.

A terv változatlanul az volt, hogy megnyerjem a Kahoot kvízt, ehhez pedig két dolognak kellett teljesülnie. A hitelesnek tűnő iratoknak, hogy egyáltalán be tudjak jutni a temetésre, aztán a mindenre kiterjedő, alapos kutatómunkámnak. Annyi változott, hogy amennyiben lebukok, nem csak veszélybe kerülhetett a szabadságom, hanem Nevin szüleinek a lakhatása. Ha pedig ez bekövetkezik, elveszítem a legjobb barátom. De legalább az utcára nem kéne mennem, ha úgyis bezárnának…

Ezúttal nem csak a saját érdekeim miatt kellett nyernem, ez pedig csak még jobban motivált. Készen álltam az elkövetkezendő két hét minden egyes napját, minden egyes percét azzal tölteni, hogy megismerjem a Moris család utolsó egyenesági örökösnőjének az életét. Viszont ezúttal jobbnak láttam, ha egyedül megyek a birtokra.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így, de amikor kinyitottam a szemem, Nevin már az alacsony kávézóasztalnál ült a földön, szótlanul, komoly, de mégis ábrándos arccal eszegetett egy puncsos mignont, apró falatokat vett fel a süteményes villájára. Jól tudtam, hogy azért teszi, hogy tovább tartson. Az én tányéromon croissant volt, ahogy az megbeszéltük előre.

– Megkívántad? – mosolyodtam el, hangom szemmel láthatóan kizökkentette a gondolataiból.

– Ühüm – bólintott párat, majd felpillantott rám. – Remélem azon meditáltál ennyire, hogy kitaláld, hol fogsz dolgozni legközelebb. Attól, hogy jött ez a lehetőség, nem garantálja, hogy maholnap milliomos leszel, és ezt te is tudod – mondta bármiféle él nélkül, mintha csak egy hétköznapi beszélgetés lett volna. Végül is, nekünk ez a téma az volt.

– Nos, nem erről elmélkedtem, de ne aggódj, múlt hónapban megfogadtam a tanácsod, és vész esetére félreraktam pár száz dollárt – haraptam bele a francia péksüteménybe a mondanivalóm végén.

Nem is mondott semmit, csak felhümmögve bólogatott. Nem akartam, hogy gyanús legyen, úgyhogy megvártam a reggelink végét, fizettünk is, majd már odakint, a buszmegálló felé sétálva vetettem fel a megváltozott napirendünket.

– Figyelj, Nev. Elmegyünk a papírboltba, de utána inkább siess az egyetemre. Nekem van még egy kis elintéznivalóm, utána pedig egyedül megyek a Moris birtokra – pillantottam fel rá félszemmel, a szembeszél miatt éppen összeszűkítette a szemeit, ahogy a szemébe lógó tincseket össze-vissza lengette a légmozgás.

– De csak később lesznek az előadásaim – vont vállat.

– De nem erre az órára kérték azt a beadandót? Amiről a múltkor beszéltél? – húztam a számat, majd pár pillanatra besoroltam magas barátom mögé a szemben érkező járókelők miatt. Szavaim hallatára hirtelen lefékezett előttem, így játékosan, hangosan nevetgélve löktem meg a hátát. Ő is elnevette magát rövid bukdácsolása közben.

– Hogy csinálod, hogy az én teendőimet jobban észben tudod tartani, mint a sajátjaidat? – sóhajtott egy nagyot. – Köszi az emlékeztetőt.

– Lehet, előző életemben személyi asszisztens voltam – vigyorodtam el. Már csak belegondolni is nevetséges volt. Utáltam kiszolgálni másokat. De a hozzám közel állókra mindig is ösztönszerűen odafigyeltem.

Végigbolondoztuk a papírboltig vezető utat, végül tízpercnyi tanakodás és vitatkozás után engedtem Nevin akaratának, és a kisméretű jegyzetfüzetem borítóján Aranyhaj díszelgett. Természetesen a névrokonom, Flynn Rider társaságában. Egyik kedvenc elfoglaltsága volt a film körözött bűnözője nyomán szélhámos Riversnek hívni engem. Még a telefonjában is ez a bizonyos meseszereplő képe díszelgett az én nevem mellett. És amikor ő ezt kitalálta, még nem is sejtette, hogy a családomban már évtizedek óta élt a Szélhámos Rivers név. És még öröklődött is.

Vagy a múltam hirtelen előtörő gondolata, vagy a tény, hogy közeledett az ingatlan tulajdoni lapjának átadásának időpontja okozta, de olyan elkeseredett arcot vághattam a visszaúton, hogy Nevin őszinte aggodalommal kérdezte, történt-e valami Babilonnál, amiről nem számoltam be. Persze, nem esett nehezemre hazudni, ő pedig nem kérdezősködött tovább. Elköszöntünk egymástól, az én utam a lakáshoz vezetett, míg lakótársam igyekezett az MIT kampuszra, hogy az óra előtt el tudja készíteni a házidolgozatát. Éppen a legjobbkor volt feledékeny, mert így zavartalanul át tudtam kutatni a cuccait. Ahogy eltelt némi idő az ígéretem óta, már nem lebegett a lelki szemem előtt más, csak és kizárólag a siker és a pénz. Az a rengeteg pénz. A hálószoba padlóján ücsörögtem, hátamat a gardróbszekrénynek támasztva lapozgattam az íróasztalon talált dossziék tartalmát, közben tőlem csupán pár méterre Bonnie éppen szénát rágcsált. Pár másodpercig szemeztem az imádnivaló szemekkel, de minél tovább bámultuk egymást, annál inkább kezdett nyomasztó lenni. Mintha csak bírált volna engem azért, amire készültem. Ahogy kezdett újra eluralkodni rajtam a rám nem jellemző, mardosó bűntudat, megrezzent a nadrágzsebemben lévő telefonom. Azonnal érte nyúltam, idegességemben az alsó ajkamba haraptam, amint viszont felvillant a képernyőn Nevin neve, mellette a névjegyéhez társított, a Hotel Transylvániából ismert Mavis képével, felhőtlenül elvigyorodtam. Az egyik kedvenc Drakula meme-ünket küldte be bármiféle kommentár nélkül, ami így különösen komikus hatást keltett. Mintha csak tudta volna, hogy ebben a másodpercben szörnyen éreztem magam. Legalább egy percre el tudtam felejteni, hogy éppen most készültem elárulni őt, a legjobb barátomat.

De ezt érte is teszem.

Ezzel a gondolattal nyugtattam magam, miközben már úton voltam Babilon virágüzletébe, ma már másodjára, csak ezúttal talpig feketébe öltözve. Úgy alakult, hogy nem találkoztam össze a kopasz gazfickóval, egy emberének adtam oda a lefóliázott tulajdoni lapot, majd olyan gyorsan eltűntem a helyszínről, amilyen gyorsan csak tudtam, mielőtt meggondoltam volna magam.

Még otthon magamhoz vettem egy kis készpénzt a vésztartalékomból, és tömegközlekedés helyett taxival indultam el a Moris villa felé. Amint kimondtam a címet, a taxisofőr végigmért a visszapillantóban. Talán másnak fel sem tűnt volna, de én Riversnek születtem, ki voltak hegyezve az érzékeim az ilyesmikre.

– Azt gondoltam, hogy egy újabb kamu Moris rokon, aki megy a múzeumba információt gyűjteni – szólalt meg a szakállas sofőr, miután összeszűkített szemeimmel igyekeztem jelezni felé, hogy lebukott a bíráló bámulásával.

– Talán, sokan próbálkoznak ilyesmi szörnyű csalással? – kérdeztem rá a lehető legnemesebb hanglejtéssel, és ami a legfontosabb, lenézéssel. Mint egy igazi felsőosztálybeli. Bár… Egykoron…

– Ne is mondja, uram. De látom már csak az öltözetén is, hogy ön igazi Moris leszármazott. Őszinte részvétem – beszélt hozzám egy átlagos taxisofőrre nem igazán jellemző tisztelettel, részvétnyilvánításakor pedig tényleg őszinte sajnálat jelent meg a hangjában. Kívülről tökéletesen fenntartottam a megszomorodott arckifejezést, de belül vigyorogtam.

– Köszönöm szépen. Nehéz időkön megy keresztül a család, hiába költöztem el jómagam és a szüleim messzire innen, mélységesen átérzem a fájdalmukat. Nem is tudtam személyesen elköszönni Elsie nénikémtől, és ez borzasztóan fáj – helyeztem a kezem a szívemre, a szemeimet is lehunytam.

Túltoltam volna? Csak ez járt a fejemben, miközben a sofőr lehalkította a rádiót. Az egyik szememet résnyire kinyitva néztem rá a férfira, mintha éppen imádkozott volna.

– Egy perc néma csenddel én is megemlékezem a nagyságos Moris asszonyról, uram. Szerencsés, hogy közelről ismerhette őt – pislogott nagyokat, mintha éppen a szemébe gyűlt könnycseppeket akarta volna elrejteni.

Nem is akartam hinni a szememnek. Egy pillanatra nem tudtam visszafogni az önelégült félmosolyomat, de aztán a hajamat igazítgatva figyeltem kifelé az ablakon, a lehető legjobban legörbítve a számat. Miközben bármiféle erőltetés nélkül folytattam a mélyen gyászoló rokon szerepét, elraktároztam magamban a sofőr szavait. Ezek szerint a nő nagy köztiszteletnek örvend, de nehéz volt egy átlagembernek kapcsolatot létesíteni vele. Gondoltam, előveszem a jegyzetfüzetem és leírom, hogy ne szökjön ki a fejemből a megállapításom, de amint ráfogtam a szélére a dzsekim belső zsebében, meggondoltam magam. Jól kitolt velem Nevin a borító miatt. Akkor azonnal oda lett volna az imidzsem.

A körülbelül negyed órás út végéhez közeledve a számomra teljesen ismeretlen környéket figyeltem. Ezen a részen csak gazdag családok éltek, minden irányból hatalmasabbnál hatalmasabb villák szegélyezték az utat. A szívemben érzett keserűség pedig csak még inkább motivált, hogy én is egy ilyen otthonban töltsem az életem hátralévő részét.

Amint leparkoltunk a monumentális kőkapuval és magas kerítéssel jelzett birtokhatárhoz, intéztem volna a pénzügyeket, de a fickó meghatottan közölte velem, hogy Moris asszony emlékére nem kér fizetséget az útért, hisz én csak egy gyászoló családtag vagyok, aki le szeretné róni a tiszteletét az elhunyt előtt. Itt már kicsit nehezebben ment visszafogni az elégedett vigyoromat, de végül sikerült. Az elegáns öltönykabátomat igazítva, egyenes háttal, teljes magabiztossággal álltam meg a Moris család névtáblája előtt. Ez az egész csak az enyém lesz.

Nem agyaltam rajta túl sokat, elindultam befelé, a kapu mellett közvetlenül kordonok és öltönyös férfiak vártak. Onnan, abból a szögből már látszott valamennyire a gyönyörű, fehér burkolatú villa, az igényesen gondozott kert, de az oda vezető út lezárásra került, a kisebb, teljesen különálló melléképület viszont szabadon volt látogatható. Nagy jövés-menés és egy biztonsági őr az üvegajtó mellett, aki minden elhaladót szemmel tartott. A sofőrnek minden bizonnyal igaza volt, és a tény, hogy ilyen sokan megjelentek itt kamu-Morisként, egyre növekvő feszélyezettséget eredményezett nálam. Hiába, ahogy lassan elsétáltam a sok kapuőr mellett, és egy biccentéssel köszöntöttem őket, úgy néztek rám, mint akik nem sejtettek semmit. Mesterien játszottam a szerepem. A szépen kikövezett út elágazódásához érve lelassítottam, hosszan szívtam be a hűs levegőt, még a szemeimet is lehunytam, miután szétnéztem a végeláthatatlannak tűnő birtokon. Már éreztem az orromban a gazdagság szagát.

Amikor felpillantottam, és a messzi hófehér lépcsőket figyeltem a főépületnél, megláttam egy elegánsan öltözött, talpig feketében lévő bajuszos férfit. Mintha ő is engem figyelt volna a távolból. Egy átlagos ember talán beijedt volna azoktól a bíráló szemektől, de így, hogy fogalmam sem volt, ki lehetett a mérnöki pontossággal befésült hajú úriember, nekem csak az jutott eszembe, vajon nekem jól állna egy bajusz?

Az enyhén borostás államat dörzsölgetve indultam meg végül a múzeum bejárata felé. Nem akartam az egyszerű utat választani, és elvegyülni a többi látogató között, mielőtt besétáltam volna az épületbe, odasoroltam a biztonsági őr mellé. Ő is a gyász színébe burkolózva látta el a munkáját, egyik fülében fülhallgató volt.

– Őszinte részvétem – mormoltam halkan egy torokköszörülés után, a lehető legszomorúbb ábrázattal, amit elő tudtam varázsolni. A körülbelül harmincnak kinéző férfi felém kapta a fejét, kezeit a háta mögé rakva hajtott fejet.

– Segíthetek? – kérdezett rá diplomatikusan, láthatóan végigmért. Sajnos, fogalmam sem volt még arról sem, hogyan nézhetett ki Elsie Anne Moris, így csak remélni tudtam, hogy az arcvonásaim, a hajszínem, a szemszínem nem árult el rögtön.

– A halálhír hallatán a városba utaztam, és olyan régen jártam már itt, félek, a temetés után egy darabig nem is tudok visszatérni. De a szeretett Elsie néni emlékét szeretném magammal vinni. Látom, tilos a képkészítés, de… Nem lehetne most az egyszer kivételt tenni? A családban marad – mosolyodtam el megjátszott kedvességgel. A magas úriember az ajkait összeszorítva pillantott félre, mintha éppen kényes helyzetbe hoztam volna. Épp ez volt a terv. Láttam rajta, hogy sosem kért ilyet tőle ezelőtt senki, így nem tudta hirtelen kezelni a helyzetet.

– Uram, a szabály az szabály. Nekem is meg van kötve a kezem – kezdett szabadkozni, de olyan halkan beszélt, hogy más ne hallja. Nagyon elgondolkodott valamin. – Később vissza tud jönni?

– Miért? – kérdeztem felnézve rá a szemeimet összeszűkítve. A világért sem akartam jelenetet rendezni, de csak a hasznomra válhatott, ha helyeztem rá némi nyomást.

– Öt perc múlva őrváltás. És meglátnák önt. Ha megadja a telefonszámát, zárás után készítek pár felvételt, és elküldöm – bólintott egy aprót, majd láthatóan nyelt egy nagyot. Mint aki fél tőlem. Első reakcióként duplán pislogtam, aztán villámgyorsan mérlegeltem magamban, megéri-e belekevernem még egy valakit. Jó emberismerőnek tartottam magam, ez a pasi pedig egyáltalán nem tűnt veszélyesnek az akciómra nézve.

– Na, rendben, legyen – vettem is elő a mobilom, amire az őr is így tett. Lediktáltam a számom, majd nem is kérdezett semmit, csak bólintott egyet.

Gondoltam, azért gyorsan végigmegyek a kiállításon, nagyjából körbesétáltam a sötét hangulatú termen. Végig kordonok vezették a nézelődőket, középen egy méretes asztalra volt kiterítve a Moris család felmenőinek egyik ruhadarabja, ami fennmaradt. A falak mentén autentikus bútorok, kézzel írt levelek bekeretezve, portréfestmények, régi útinaplók idézték fel a nagymúltú telepesek életmódját. Csak az járt a fejemben, mennyi hasznos információ kötődhetett minden egyes kiállítási tárgyhoz. Borzasztóan idegesített, hogy nem rögzíthettem a telefonommal semmit, így nem is húztam tovább az időt, az oldalsó kijárathoz érve egy középkorú nő fogadott, az előszobaként funkcionáló kisebb helyiségben felállított standnál ült. Könyveket árult. Egy életrajzi mű volt, egy bizonyos Ronald D. Moris írása, aki egy teljes fejezetet szentelt az elhunyt Elsie-vel töltött vakációjáról a vidéki házban. Ha egy rajzfilmfigura lettem volna, ebben a pillanatban megjelent volna a fejem fölött egy brutálisan erősen világító villanykörte. Mert ez volt a tökéletes kiindulópont. Eszem ágában sem volt elkölteni az utolsó dollárjaimat a könyvre, így egyszerűen kisétáltam, majd elindultam vissza a városközpontba.

Az irónia kedvéért a Jáde Sárkányban ebédeltem, és mielőtt Ping úr meglátott volna, az asztalon hagytam a szezámmagos csirke árát, és már ott sem voltam. Jó előérzetem volt az adatgyűjtéssel kapcsolatosan, így amint hazaértem a frissítő sétám után, le is ültem a kanapéra, hogy belevessem magam a pénzspórolásba. Kétes kilétű, orosz weboldalakig kellett elmennem ugyan, de végül sikeresen letöltöttem a „D. Moris: Visszatekintés” című könyv PDF változatát. Nem kellett magamra erőltetnem, teljesen elmerülve az olvasott sorokban, kikerestem a megfelelő fejezetet, majd minden egyes sort kielemeztem, van-e valami új információ a hölgyről. Körülbelül húsz oldal szólt a sikeres üzletember és egyben író másodunokatestvéréről. Alig vártam, hogy a jegyzetelés végén rendszerezhessem az olvasottakat.

Észre sem vettem, mennyire elrepült vele az idő, akkor zökkentem ki, amikor egy rövid kulcscsörgés után Nevin benyitotta az ajtót. Ekkor éppen a konyha bárpultjánál ültem az egyik bárszéken, limonádét szürcsölve lapoztam vissza az előző oldalra, hogy ellenőrizzem, helyesen másoltam-e le Elsie néni tinédzserkori lovának a nevét. Marguerite. Akkoriban az édesapja franciául taníttatta.

– Mizu? – dobta le a kabátját a kanapéra barátom, érdeklődő tekintettel jött közelebb. – Hát te mit csinálsz? – ráncolta a szemöldökét, ahogy még közelebb jött, és meglátta a teleírt oldalakat.

– A múzeumban láttam egy könyvet, amiben egy kicsit írtak a néniről. Elkezdtem kijegyzetelni, mindjárt kész. Aztán szerintem hamarosan érkezik még pár kutatási anyag – válaszoltam lelkesen egy pillanatra Nevin karórájára nézve, amire csak sóhajtott egy nagyot.

– Drága Flynnem, ha fele ennyi energiát belefektettél volna a tanulásba, most a legsikeresebb lehetnél az egész évfolyamon – csóválta a fejét lesajnálóan, majd miután újrakötötte a laza kontyát, be is ment a szobájába, hogy kihozza Bonniet. Még szerencse, hogy a nyulak nem tudnak árulkodni, mert egészen biztosan elkotyogott volna mindent a szeretett gazdijának, amit odabent látott.

Nem akartam félbehagyni a jegyzetelést, ha már csak egy kevés volt hátra, így a saját világomban elmerülve folytattam is. A munkámnak az adott háttérzajt, ahogy Nevin készített magának egy melegszendvicset, majd a kanapén ülve bekapcsolta a tévét. Annyira kizártam a külvilágot, hogy még a tévé zaja sem zavart, körülbelül tíz perc után álltam fel a székről, fellélegezve mozgattam át elgémberedett gerincemet. Egy utolsó nagy nyújtás közben fordultam szembe Nevinnel, aki a távirányítóval a kezében bámulta a képernyőt, egyre inkább elnyíló ajkakkal.

– Mi a fasz? – pislogott nagyokat értetlen tekintettel először a készülékre, majd rám. Lefagyva figyeltem őt, majd ahogy hitetlenkedve elnevette magát, odasétáltam mellé, hogy én is lássam a képernyőt. – Te nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy elmentél egy castingra? – hüledezett.

Lassan kúszott az arcomra egy nagy vigyor, ahogy megláttam magam egy feltörekvő jégkrém és desszert márka reklámjának a hátterében statisztaként. Éppen a legjobb pillanatra értem oda, mielőtt bekúszott a cseresznyés logó, mint zárókép, a legjóképűbb mosolyommal a kamerába nézek. Sosem gondoltam, hogy nekem jól állnak a rózsaszín ruhák, de abban a pasztellrózsaszín ingben és bordó nyakkendőben igazán szép látvány voltam. Még a nyáron volt a felvétel, mégis minden pillanatára emlékeztem, ha visszagondoltam rá.

– Azta, nem is tudtam, hogy már adásban van – nevettem el magam, majd egy fülig érő vigyorral figyeltem Nevin továbbra is összezavarodott arcát.

– Nem hiszem el, hogy még a tévében is a képedet kell bámulnom, Rivers – ingatta a fejét, majd inkább csatornát is váltott.

– Hát, te sürgettél akkoriban, hogy menjek dolgozni. Pont kapóra jött a lehetőség – vontam vállat, majd komótos léptekkel visszaindultam a konyhába a pulton hagyott telefonomért.

Éppen ekkor villant fel a kijelző, egy ismeretlen számról érkezett három üzenet. Az első kettő két videó volt, ezeket egy szöveges is követte. Habár a múzeumban készült videók láttán elégedettség töltött el, az utána lévő néhány sor miatt egy pillanatra elhűltem. Úgy tűnt, mégsem lesz olyan könnyű dolgom.

„Tudom, hogy csak egy csaló vagy, aki meg akarja kaparintani a Moris vagyont. Csak egy tipp, a hölgy az Anne nevet használta a család körében. Egyébként Abraham vagyok.”