Megelevenedett a szemeim előtt a házhoz vezető poros út, ahogy azt Elsie néni leírta a naplójában, akkor is, ha a rohanó évtizedek alatt a földutakat aszfalt váltotta fel. A vidéki villához érve még inkább úgy tűnt, visszarepültünk a múltba. Az egyre sötétedő égbolt, a leszálló köd adott hátteret a kissé megkopott, pasztellkék homlokzatnak, a fehér ajtóknak, ablakoknak, és a teraszt körülölelő oszlopoknak.

Miután Suzanne asszony kijelentette, hogy itt, a térségben lévő fogadóban hajlandó találkozni velünk, nem is volt kérdés, hogy a Morisok birtokán szállunk meg erre a két éjszakára, ám azonban ez több előkészületet igényelt, mint arra számítottam volna. Abraham barátom elmondása szerint az örökösnő nem tartott igényt az oly sok emléket őrző ültetvényesre, sosem beszélt róla, mintha tagadta volna a létezését is, így egy külön erre a célra felfogadott személyzet éppen annyira tartotta fenn az épületet, hogy az ne váljon az idő és az elhagyatottság martalékává. És milyen jól tették. Egy kora nyári napon, csupán pár hónappal a halála előtt, Elsie Anne Moris visszatért ide.

Összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam. Utoljára, az élete végén még meglátogatta a helyet, ahol megismerte élete szerelmét, a képzeletemben szinte filmként játszódott le, hogyan botorkálhatott végig ezen a kikövezett járdán, amin éppen álltunk, azon a zöld mezőn, azokon a termőterületeken, ahol az ő George-a dolgozott minden egyes nap.

Tetőtől talpig libabőrösen, a kabátomat összehúzva magamon csuktam be a kocsiajtót, le sem véve a szemeimet a csipkés függönyökkel eltakart ablakokról, melyek mögül meleg fény szűrődött ki.

– Menjetek előre, nehogy megfázzatok – biccentett a zöldszemű biztonsági őr a terasz felé, szavait Nevinnek és Samuelnek címezve, majd kezeit dörzsölve kerülte meg az autót, hogy magához vegye az összes utazótáskát.

A sógorom bíráló tekintete láttán én is odalépdeltem a csomagtartóhoz, hogy segítsek a cipekedésben, én a megvásárolt élelmiszereket tartalmazó szatyrokat ragadtam meg. A nyuszifiú arca azonnal rózsás árnyalatba borult, ahogy megérezte a csípős hideget, dideregve fogott rá bátyja karjára, együtt indultak el a duplaszárnyú bejárati ajtó felé.

Itt minden repedésnek a falon, minden egyes porszemnek története volt. Ez a villa maga volt a történelem. A furcsán nosztalgikus érzés, ami minden bizonnyal Elsie néni leírásai után keletkezett bennem csak tovább nőtt, amint besétáltunk a tágas nappaliba, egybenyitott étkezővel és konyhával. Pont úgy, mint otthon, sok-sok faliképről néztek vissza ránk a korabeli, igazán elegáns öltözéket viselő, kalapos Moris ősök, az egykori mezőgazdasági mágnások, az elért eredményeik bekeretezve díszelegtek a kandalló mellett. A régies bútorzat megőrizte a múlt esztétikáját, és közben szemérmetlenül azt sugallta, igen, ez az egykori telepescsalád mocskosul gazdag volt egy évszázaddal ezelőtt is. Attól tartottam, a hosszú elhagyatottság után már-már rémisztő atmoszféra fog ránk várni, de ettől nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mint egy távoli menedék a nagyvárosok zajától, egy igazi családias otthon érzetét keltette. A nappaliban ácsorgó, latin-amerikainak látszó hölgy kedvesen mosolyogva köszöntött minket.

– Uraim, üdvözlöm Önöket, remélem, kellemesen telt az út! – hajtott fejet röviden, tenyereit fehér köpenyébe törölve. Ahogy azt elintézte Abraham barátom, Oscar Franklin kérésének álcázva, előkészítették a fogadásunkra a villát.

– Köszönjük szépen – biccentettem én is, majd sietve átadtam a megpakolt szatyrokat Nevinnek, odalépdeltem a nő elé. – Innen már megoldjuk – húztam ajkaimat egy halvány mosolyra, nadrágzsebemből előhúztam a pénztárcám, néhány bankjegyet csúsztattam a takarító kezébe a fáradságos munkájáért.

Pár perc múlva már csak mi négyen tartózkodtunk az egész birtokon. Samuel szokatlanul csendben ücsörgött a kanapén, még a kabátját is magán hagyva, ránézésre teljesen máshol járt fejben, testvére szorgosan készítette elő a vacsorához szükséges hozzávalókat, amivel azonnal magára vonta a figyelmem. A vastag, faragott díszítésű faasztalnak támaszkodva figyeltem a munkálkodó Nevint, a lelkembe pedig azonnal kellemes melegség költözött, ahogy lopva rám pillantott, majd a szokásos mozdulattal, egy szégyenlős somolygással a füle mögé igazította az arcába lógó, hullámos tincset. Ez az idill, ez a nyugalom is várhatott volna rám az életem hátralévő részében? Éppen kiült az arcomra a töprengés egy homlokráncolás kíséretében, amikor Abraham megszólított engem.

– Flynn, vigyük fel a táskákat – biccentett a kárpitozott lépcsők felé, én pedig azonnal el is toltam magam az asztaltól, megragadva a saját utazótáskámat és a Nevinét is.

Szótlanul lépcsőztünk fel az emeletre, ahol különváltak az útjaink. Három szobában ágyaztak meg számunkra, miután értelemszerűen Sammy és Abraham külön hálót kaptak. De volt egy sejtésem, hogy teljesen feleslegesen.

A tetőtéri hálószobába belépve megborzongtam a meglepően alacsony hőmérséklet miatt. Állítólag ez volt a legtágasabb mind közül, egykoron Elsie néni hajtotta álomra a fejét ott, azon a baldachinos, fehér ágyneművel betakart ágyon, amelyről tökéletesen rá lehetett látni az udvarra néző ablakra. Pont úgy, mint ahogy azt megírta az örökösnő a naplójában.

A falmenti fésülködőasztal mellé helyeztem a csomagjainkat, majd sietős léptekkel tértem vissza a földszintre. Samuel éppen ekkor szedte fel magát a kanapéról, hogy segíthessen testvérének a vacsorakészítésben, Abraham a nappali egyik távolabbi pontján lévő régies, öntöttvas radiátorra helyezte tenyerét.

– Nem vagyok ám megelégedve – csóválta a fejét, majd egyértelműen az én tekintetemet kereste a borostás biztonsági őr. – Éppen csak langyos. Kialudhatott a tűz?

– A szobában is elég hideg volt – vontam vállat, ekkor már úton is volt felém. A fölém magasodó férfi átkarolta a vállam, két lépést botladoztunk a melléképület felé vezető ajtó irányába. – A kandallót nem lehetne begyújtani?

– Ahogy elnézem, ennyi évtized után ez már csak dísznek jó. Szóval munkára! – nevetett halkan, kíváncsi szemekkel méregetve engem, én pedig sejtettem, hogy mi járhatott a fejében.

A félhomályba burkolózott folyosó végén egyetlen ajtó nyílt, amely egy kormos falú, sötét kazánházba vezetett. A füstös levegő csak a közvetlen tűzforrás közelében volt forró, még a leheletünk is meglátszott, miután pár percnyi keresgélés után felkapcsoltuk az egyetlen fényforrást, egy plafonról lelógó, melegfényű villanykörtét. Arra számítottunk, hogy a helyiség túlvégében bekészített, feldarabolt tűzifa fog várni minket, mint ahogy a cambridge-i villában szokott lenni, azonban itt más volt a helyzet. Vastag farönkök hevertek a poros betonpadlón, szanaszét gurulva, a falmenti kovácsoltvas tárolóban pedig egy fanyelű balta fején csillant meg a fény. Egészen biztos voltam benne, hogy Abraham számára nem volt idegen az ilyen jellegű feladat elvégzése.

– Na jó – nevette el magát megint, odalépdelt az eszközért, amit aztán rutinosan megforgatott a kezében. – Azt hiszem, ez inkább az én terepem – somolygott szórakozottan, ahogy végignézett a kasmírkabátot és lakkcipőt viselő személyemen. Semmi lenézés, gúny nem volt a hangjában, sőt, mintha még kímélni is akart volna engem a fizikai munka alól, de hát… Sok mindent nem meséltem még neki a múltamról.

– Csakugyan? – húztam ajkaimat egy félmosolyra, végigkövettem a szemeimmel, ahogy stabilan lehelyezett egy rönköt a daraboláshoz kijelölt helyre. Hitetlenkedve pillantott fel rám.

– Mi az? Azt ne mondd, hogy úrifiú létedre még ehhez is értesz – egyenesedett fel jót szórakozva rajtam, nevetése pedig még inkább felerősödött, ahogy meglátta, azért a drága kabátomtól inkább megszabadultam a művelet előtt, gondosan felakasztottam az ajtó melletti fogasra. Még a bőrkesztyűimbe bújtattam bele az átfagyott kezeimet, amikor már nyújtotta felém a baltát.

– Fogalmad sincs róla, Jenkins, hogy milyen rejtett képességeim vannak még – válaszoltam megjátszott nagyképűséggel, felemelt állal ráfogva a baltanyélre, majd miután felgyűrtem a pulóverem ujját, közelebb léptem a farönkhöz.

– Csak óvatosan azért – veregetett hátba fogadott nagytestvéri szeretettel.

Kabát nélkül sem éreztem a hideget, egyrészt a fizikai munka miatt, másrészt a helyiséget az újra felerősödő füstszag mellett kellemes meleg is elkezdte betölteni, miután egy jó nagy adag tűzifa feldarabolásra került, Abraham pedig rá is dobta a hasábokat a pislákoló tűzre. Ha már ott voltunk, másnapra is bekészítettünk annyi tüzelőt, amennyire szükségünk lehetett, így körülbelül fél óra múlva indultunk vissza a házba.

Milyen jó érzés volt, hogy a mi kemény munkánknak hála lehettek jó melegben a Shelby-Keller tesók ezen a hideg, télies estén! Még a visszaúton is folytattuk a jókedvű csevegésünket, éppen arról tárgyaltunk, vajon melyikünk lenne ikonikusabb baltás gyilkos a jártasságunkat figyelembe véve, amikor a látószögünkbe került a konyha és az étkező. A szavunk, de még talán a lélegzetünk is bennünk rekedt a látványra, a lábunk földbe gyökerezett. Nevin és Sammy is számomra új, eddig sosem látott, félig felkötött hajstílust viselt, mosolyogva értekeztek valamiről, közben szorgosan terítették meg az étkezőasztalt, a tűzhely felől forrásban lévő víz hangja töltötte ki a teret. Ez az idilli jelenet a két, békésen együtt főzőcskéző testvérről… És a nyuszifiú haja… Hihetetlenül megdobogtatta a szívemet.

Egy nagyot nyelve, szinte pislogás nélkül figyeltem a hitvesemet, sejtettem, Abraham barátom is így lehetett a szeplős világutazóval. Csak egy pillanatra gondoltam bele, és kár volt tagadni, meglehetősen elcsavarta a fejünket a testvérpár, amiről eszembe is jutott valami.

– Ab… – szólítottam meg halkan.

– Hm? – bámult maga elé ő is.

– Az apjuknak fegyvere van – közöltem vele az aggasztó tényt, ami ha jobban belegondoltam, a történtek után már kicsit sem tántorított el.

Félszemmel barátomra pillantottam, megfeszülő állkapoccsal hajtotta le a fejét egy másodpercre, kezeit a háta mögé téve. Megértően, de kicsit azért kínosan mosolyogva bólintott párat, majd mielőtt bármit is válaszolhatott volna szóban, az asztalt megkerülő Samuel észrevett minket, ahogy ott bámészkodtunk a fal mellett, mint két szerencsétlen.

– Még tíz perc és kész a kaja – intett nekünk a kezében szorongatott evőeszközökkel, amelyeket aztán gondosan elhelyezett a kikészített tányérok mellett.

– Mi tartott ennyi ideig? – ráncolta a homlokát a rögtön komollyá vált Nevin, ő egy fakanállal kevergetett egy húsos ragut a gáztűzhelyen lévő lábasban. Bizonyára megbolondultam, mert annyira vonzott, hogy nem is tudtam mit tenni a késztetés ellen, nagy, sietős léptekkel mellészegődtem, felőle eső kezemmel a tarkójára lógó tincseket kezdtem cirógatni, közben a finom illatok gőzölgő forrását figyeltem.

Egy ideig, körülbelül két és fél percig tűrte, majd furcsa tekintettel pillantott rám, érintésem alatt libabőrös lett.

– Nem válaszolsz? – hümmögött fel, ekkor már láttam a szája sarkán megjelenni akaró cinikus mosolyt, de visszatartotta. Nem akartam eltitkolni, hogy teljesen elvonta a figyelmem.

– Fogalmam sincs, hogy mit kérdeztél, bevallom – simítottam le a tenyerem vállára, majd lapockájára, közelebb hajolva kezdtem suttogni. – Nagyon jól áll így a hajad – dörgöltem orromat vállához, messzebb nem mertem menni így, hogy nem csak ketten tartózkodtunk a helyiségben.

– Flynn – szólt rám halkan, dorgáló hangsúllyal, fejével az asztalnál ülő Sammy és Abraham felé biccentve. – Zavarba hozol – motyogta az orra alatt. – Inkább ülj le te is – emelte fel fenyegetően a szósszal borított fakanalat, játékos szigorral a hangjában, én pedig természetesen engedelmeskedtem neki.

Mertem volna nem engedelmeskedni, amikor ezen az estén minden olyan szép volt. Senki nem vitatkozott senkivel, Sammy sem lógatta már az orrát, miután számon kértem korábban, a vacsora is elképesztően finom volt, igazi családias hangulat vett körül minket. Az étkezés lezárásaként koccintottunk egy pohár borral, majd mivel már meglehetősen fáradtak voltunk a hosszú utazás után, úgy döntöttünk, nyugovóra térünk. Elképzelni sem tudtam volna egy jobb lezárást az első vidéki esténknek, mint összebújni a nyuszifiúval egy kicsit.

Igazán hívogató volt a kényelmesnek tűnő, vastag takaróval letakart ágy, de csak zuhanyzás után terveztem leheveredni oda. Mikor a szokásos alváshoz viselt pólómban és melegítőben kisétáltam a fürdőszobából, a már pizsamában lévő Nevinre vezettem a tekintetem. A baldachinos ágy szélén ült törökülésben, kezében egy meglehetősen viseltes, gyűrött papírlappal. Hunyorogva tartotta a régies éjjeliszekrényen lévő lámpa fénye felé.

– Mit csinálsz? – kérdeztem rá, odacsoszogva hozzá a szobában talált papucsokban, majd lehuppantam mellé, ujjaimmal a hajamat fésülgetve vetettem egy pillantást az írott szövegre.

– Gondolod, hogy ez a kitépett lap a naplóból? – mutatta oda nekem a szakadt széleket, amire duplán kellett pislognom.

– Hát ezt meg hol találtad, nyuszó? – vettem ki a kezéből, de hiába néztem meg közelebbről, természetesen franciául volt írva a meglehetősen rövid, indulatosnak tűnő naplóbejegyzés.

– Csak egy konnektort kerestem, aztán megláttam, hogy van valami az ágy háta mögött – vont vállat, majd megtámaszkodott a kezein. Azt akarta ezzel mondani, hogy körülbelül 80 évig senki más nem talált rá erre? Mondjuk, ha nem is tudták, hogy van mit keresni...

Természetesen, lázba hozott az esetleges új információ, de már csak a másnapi találkozó lebegett a szemeim előtt, így nem terveztem megzavarni Samuelt és potenciálisan Abraham Jenkinst azzal, hogy fordítanivalót találtunk.

– Majd holnap elmeséli Suzanne asszony, hogy mi van erre írva – simítottam ki a papír gyűrődéseit a lehető legjobban, majd csak félreraktam az éjjeliszekrényre, a lámpa mellé.

Egy apró sóhajjal keltem fel az ágyról, hogy megkerülhessem azt, majd a takarót felemelve be is feküdtem alá. Hamarosan Nevin is így tett, a kinti holdfényes éjszaka adta félhomályban, egymás felé fordulva figyeltük egymást. Hát ez a nap is eljött… Ami miatt ez az egész őrültség elkezdődött, lezárulni látszott. A Morisok sötét titkának kérdése hamarosan megválaszolásra kerülhetett. Egy nosztalgikus mosollyal akartam megfogni a hitvesem kezét, de már megint a vékony ezüsláncon lévő gyűrűt forgatta ujjai között. A szemöldökömet ráncolva emlékeztem vissza, egy nappal ezelőtt is éppen ezt csinálta, arcára megint gondterheltség ült ki.

– Nev… Még nincs annyira késő, hogy aludjunk. Mit szólnál hozzá, ha most már tényleg megbeszélnénk a tegnapit? Csak mert a fülembe nyögdécselni, hogy „még”, nem számít annak – vezettem tenyerem arcára egy hangtalan nevetéssel, ujjaim hegye a selymes tincsei közé csúszott. Igazán szórakoztató, hitetlenkedő arckifejezéssel reagált, majd csak lesütött szemekkel hallgatott pár pillanatig, alsó ajkába harapott.

– Mit szeretnél hallani? – sóhajtott fel beletörődően, de közben egy másodpercre jólesően lehunyta a szemeit, ahogy fejbőrét kezdtem masszírozni.

– Például hogy mi jár ilyenkor a fejedben – biccentettem a nyaklánc felé, erre persze rögtön abbahagyta a kissé kényszeresnek tűnő mozdulatsort, így tétlenné vált kezét az arcomra vezette, úgy simogatott, hogy hüvelykujja az ajkaimat is érte olykor. Borzongató cirógatása bár kellemesen hatott, nem tudta elterelni a figyelmem arról, hogy a lelkem mélyén féltem a válaszától.

Semmit sem akartam jobban annál, hogy beleláthassak a gondolataiba, de közben rettegtem. Azt sem tudtam, hogy mire számíthatnék, és pont ez a tanácstalanság miatt váltam még feszültebbé.

– Jaj, Flynn, ha te azt tudnád… – sóhajtott egy nagyot.

– Hát, nem tudom, mert soha nem mondasz el nekem semmit – vágtam rá kissé indulatosan, de igyekeztem rögtön lenyugtatni magam. Ennek a beszélgetésnek csak akkor volt értelme, ha türelmesen álltam hozzá.

– Mert úgysem értenéd – sütötte le a sötét, csillogó szemeit.

– De mit? Az érzéseidet? – kérdeztem vissza lágy hangon, és bár folytattam volna még, a szavamba vágott.

– A sajátjaidat sem érted. Vagy lehet, most már igen. De nem tudhatom, számodra mit jelenthetett a tegnap éjjel – vont vállat megremegő hangon, feltűnően kerülve a szemkontaktust. Oh, drága Nevin…

– Idefigyelj – fogtam arcát tenyereim közé határozottabban egy nagy szusszanással, és hiába nem nézett rám, folytattam. – Nekem is sok mondanivalóm van, de szeretném, ha te sem tartanád magadban. Mert kezdek egyre biztosabb lenni benne, hogy butaságokon emészted magad, teljesen feleslegesen – csúsztattam le kezemet vékony vállára, majd felkarjára, lassan simogattam.

Egy nagy, feszült sóhajjal engedte ki az eddig bent tartott levegőt, majd körülbelül egy percnyi csend után megszólalt.

– Csak… Azon gondolkodtam, hogy nem tudom, mihez fogok kezdeni, miután elválunk – mormolta monoton hangon, lesütött szemekkel, még a kezeit is elhúzta tőlem. – Tudod, bármennyire is őrültség volt az esküvő, meg minden… Azt hiszem, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok elválni – tett halk szavú vallomást. Úgy éreztem, elszorult a torkom, ahogy a bánatos arcot figyeltem. Sejthettem volna, hogy a kitűzött dátum zavarja, de sosem értettem, hogy miért búcsúként tekintett arra a napra.

– Nevin, fáj, hogy… – kezdtem volna felvezetni a kérdést, de a szavamba vágott.

– És tegnap, amikor ott ültem az ágyon... Összetört a szívem. Mert csak az járt a fejemben, hogy milyen lesz a jövőnk, ha te visszaesel, és még én sem lehetek melletted. Nagyon nagy hülyeséget csináltál – remegett meg sóhaja a mondandója végén.

Megsemmisülve bámultam magam elé. Észre sem vettem, milyen hatással lehetett a körülöttem lévőkre a tény, hogy a korábbi függőségem tudatában mégis elmentem a kaszinóba édesapámmal. Szorító érzés erősödött a mellkasomban. Nem is tudtam, mit válaszolhatnék.

– Miért ne lehetnél mellettem? Miért utalgatsz mindig arra, hogy a házasságunk végével teljesen ki akarsz engem törölni az életedből, hm? – Olyan régóta zavart ez a kérdés, hogy valóságos megkönnyebbülés volt végre feltenni.

– Mert nem hiszem, hogy többé tudnék csak barátként tekinteni rád, Flynn. Még ha azt is hittem egészen pár nappal ezelőttig, hogy képes vagyok rá…

Pár pillanatnyi csend ült közénk, zavaromban az alsó ajkamba harapva fürkésztem egyre pirosabbá váló arcát. Tudtam, hogy szeret engem, még ha kellett is az a beszélgetés Levi Riversszel, hogy elfogadjam a tényt. És ne tagadjam magamban csak azért, mert ijesztőek voltak számomra a saját érzéseim.

– Mióta? – suttogtam magam elé.

– Ez nem behatárolható, beleszeretni valakibe nem egyetlen pillanat. De sosem terveztem elmondani neked – szusszant egy nagyot. Nem akartam félbeszakítani, így egyetlen lágy csókot nyomtam kézfejére, bíztatásként. Hálát éreztem felé, amiért végre megnyílt előttem. – Mert egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy viszonoznád. Főleg azután, amit tettél, velem és a családommal – tette hozzá az utolsó mondatot elhaló hangon, fájdalmasan összeszorított szemekkel. Belesajdult a szívem. Persze, hogy nem felejtette el olyan könnyen életem egyik legnagyobb hibáját. Bár, ha nem így alakult volna, talán sosem tapasztalhattam volna meg, hogy milyen szeretve lenni…

– Sajnálom, Nev – szóltam közbe halkan, bűnbánóan félrepillantva.

– Gyűlöltelek. És közben magamat is, amiért így éreztem. Ott ültem egyedül a régi szobámban, bezárkózva, legszívesebben sírtam volna, de nem ment. És a nap végén mégis csak arra tudtam gondolni… Ha életünk végéig most már csak egyetlen szavadat hihetem el, az az legyen, amikor azt mondod, hogy szeretsz.

Az elcsukló hangot valami olyan követte, amire sosem tudtam volna felkészülni lélekben. Végre a szemeimbe nézett egy pillanatra, de közben arcán lefolyt egyetlen egy könnycsepp, bármennyire is küzdött ellene, ajkai is megremegtek a sírásingertől. Bepánikolva, lezsibbadva néztem, ahogy a szemöldökét ráncolva fojtotta vissza még a levegővételeit is. Fizikai fájdalmat éreztem, egyszerre akartam vigasztalni, hogy ne kelljen így látnom őt, és azt is mondani neki, hogy engedje ki az összes benntartott könnyet, amit olyan régóta őrizgetett már.

– Ne küzdj ellene, nyuszó – suttogtam lágy hangon, könnyáztatta arcát a tenyereim közé véve, szavaim hallatán felszipogva eresztette le feszesen tartott vállait, halkan hüppögve bújt oda a kezemhez. Megszeppenve hajoltam oda hozzá, gyengéden csókoltam le a könnyeit, majd ajkaira is nyomtam pár puszit.

A következő pillanatban szorosan hozzám bújva hajtotta fejét a nyakhajlatomba, ragaszkodóan ölelve, hátát, tarkóját simogatva, csendben hagytam, hogy kisírja magát. Lassan alábbhagyott a vállai rázkódása, így gondoltam, megosztom vele azt, amin én őrlődtem már egy ideje.

– Amikor azt mondtad, hogy vak vagyok, és hogy csak akkor érdemlem meg, hogy tudjam, mire értetted, ha magamtól rájövök… Tudom, miről beszéltél. Már akkor is tudtam, csak magamnak sem akartam beismerni. Mert nem értettem. Nem tűnt logikusnak, hogy az okos, szorgalmas, erkölcsös Nevin Keller pont egy magamfajtába szeretett bele, és ösztönösen elzárkóztam a lehetőségtől, hogy ez kölcsönös. Így esélyt sem adtam magamnak, hogy jobban belegondoljak. De az igazat megvallva, már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor Oscar Franklin előtt állva hamarabb jutott eszembe az, hogy jegyesek vagyunk, mint hogy mondjuk unokatestvérek – nevettem el magam halkan, ahogy próbáltam elviccelni. Csak ne szomorkodjon tovább...

– Édes istenem, Flynn – sóhajtott egy nagyot, majd felszipogva hajolt el annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Megszakadt a szívem. Még sírás után is olyan szép volt az arca.

– De most komolyan, Nev. Miért pont én? – fogtam derekára, játékosan számonkérő hangsúllyal. Hosszú ujjait hajamba csúsztatva hajolt annyira közel, hogy orra az enyémhez nyomódott, levegővételeit az ajkaimon éreztem.

– Meglehet, az első szerelmem Flynn Rider volt – motyogta halkan, majd bágyadtan mosolygó ajkait az enyéimhez nyomta. Apró cuppanással vált el, én hitetlenkedve pislogtam rá, de végül nem mondtam semmit, csak egy elégedett vigyorral csókoltam az arcélére. Igazán szívmelengető és egyszerre szórakoztató gondolat volt a kiskamasz Nevin, ahogy a tévéképernyő előtt ücsörögve rájött valami igazán fontosra saját magáról.

– Ezesetben milyen szerencse, hogy éppen téged akartalak megvesztegetni az első napunkon az egyetemen – nevettem halkan, nosztalgikusan felsóhajtva pillantottam a csillogó szemekbe.

–  Elárulhatok egy titkot? – szusszant fel halkan, arca pedig ijesztően elkomolyodott. A torkomat megköszörülve bólintottam, közben tetőtől talpig libabőrös lettem, ahogy ujjbegyeivel fésülgette a szőkés-barna tincseimet.

– Féljek? – kérdeztem rá fojtott hangon, de csak egy szemforgatással reagált, apró mosoly játszott a szája sarkán.

– Nem utáltam az Indiana Jones jelmezed. Épp ellenkezőleg – kuncogta el magát, mintha cikinek gondolta volna ezt a vallomást, meg is szakította a szemkontaktust. Hüledezve kaptam el a csuklóját, ezzel kérve a figyelmét.

– Szóval azért nem akartad, hogy felvegyem, mert attól tartottál, hogy nem bírod visszafogni magad? – húztam ajkaimat egy önelégült félmosolyra, amire az arcát nyúzva próbált elbújni előlem.

– Valahogy úgy – sóhajtott fel rájátszott gondterheltséggel, majd fellélegezve karolta át a nyakam megint.

– Akkor, majd ha hazamentünk, felveszem neked – dörgöltem orrom az övéhez, és ha már itt tartottunk, nekem is lett volna egy kérésem felé. – Te pedig felvehetnéd azt a fehér szaténfelsőt, tudod – húztam végig mutatóujjam a gerince vonalán ott, ahol a ruhadarab gyémántalakú kivágása volt. – Abban olyan vagy, mint egy mesebeli herceg, akit le kéne rajzolni. Meg is tenném, de megrekedtem a pálcikaemberek szintjén. Mondjuk ha rólad lenne mintázva, az lenne a leggyönyörűbb kis pálcikaember a világon – nevettem el magam hangtalanul, a komolytalanságomra a szokásos szemforgatásával reagált.

– Jó – egyezett bele végül, majd egészen közel hajolva hunyta le a szemeit, tarkómat cirógatva. – De csak akkor veszem fel, ha Rivers úrfi kibontja majd a masnit – suttogta ajkaimra, a túlfűtött gondolatra azonnal kellemes forróság öntötte el a testem minden porcikáját.

Követelőző, szerelmes csókkal akadályozta meg, hogy bármit is válaszoljak erre, így csak egy nagy szusszanás után átadtam magam a szédítő érzésnek. Pár pillanat után fölé kerekedve préseltem testét a matrachoz a meleg takaró ölelésében, újra és újra folytatva ajkaink játékát, hiába hajoltam el többször is azért, hogy kimondjam neki azt, amire lélekben többé-kevésbé felkészültem, egyszerűen nem tudtam betelni a finom puszikkal. Szélhámos Rivers nem akart többé hazudni a hitvesének.

– Szóval… – támaszkodtam meg végül az alkaromon feje mellett, szabad kezemmel haját igazítva fürkésztem arcát. – Ugye elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy…

– Flynn… – csuklott el a hangja, megszeppenten rámarkolva a pólómra, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy már most kimondjam, de nem volt mit szépíteni ezen. Ez volt az igazság.

– Szeretlek, Nevin Rivers – duruzsoltam az előbbi csókoktól felforrósodott ajkaira. Mindketten egy szánakozó mosollyal reagáltunk, ekkor egyértelművé vált számomra, hogy mi valóban egymásnak lettünk teremtve. Jó szokásunkhoz híven ezt a komoly és meghatározó pillanatot is készültünk elviccelni.

– Még a pénzedtől is jobban? – igyekezte visszafojtani a szemtelen nevetését.

A fénylő, várakozó szemébe nézve gyorsított filmként játszódott le a fejemben az elmúlt egy évünk együtt.

– Még attól is.