Hmm, Nevin…

Félálomban temettem arcom az alvótársam selymesen meleg nyaktövébe, miközben jólesően szívtam be illatát. Olyan nyugodtság, kényelem járta át minden porcikámat, hogy úgy éreztem, a pillanatnyi ébredésemből azonnal vissza is tudnék zuhanni az álmok földjére, így meglehetősen kellemetlenül ért a szobaajtó felől hallatszódó kopogás.

– Rivers úr, Jenkins üzeni, hogy legkésőbb negyven perc múlva el kell indulniuk a reptérre – jutott el hozzánk Harrison, a biztonsági őr hangja.

Amint felfogtam, hogy mit is mondott, hirtelen kipattantak a szemeim. Félig ülő pozícióba toltam magam, az alkaromon megtámaszkodva, nagyokat pislogva vezettem végig a tekintetem magunkon. A szívem még hevesen dobogott, miután fel lettem ijesztve az álmomból, a látásom sem tisztult ki teljesen, de már egy hitetlenkedő félmosoly fagyott az arcomra, ahogy a hűvös helyiség félhomályában kirajzolódott előttem a hitvesem fedetlen alakja, amint egy panaszos nyöszörgés közben az oldalára fordult, a takarót ölelve, így az, ahogy róla, úgy rólam is lecsúszott. A gerince vonala, a lapockái lágy árnyékot vetettek, egészen úgy festett, mint egy akt műalkotás. Az alacsony hőmérséklet szinte a bőröm alá akart bekúszni, miután egyetlen ruhadarabot sem talált rajtam, ami alá beférkőzhetett volna, dideregve nyújtózkodtam az éjjeli szekrényen lévő telefonomért. Hajnali három óra harmincötöt mutatott a kijelző. Ekkor realizáltam, hogy átaludtuk a pontosan háromra állított ébresztőt.

– Nemsoká lemegyünk – emeltem fel a kissé rekedtes hangom, hogy biztosan hallja az ajtónk előtt álló férfi.

Pár pillanatig még dörzsöltem az álmos szemeimet, majd a telefonomat félrerakva fordultam át a másik oldalamra, tenyeremet Nevin feszes combjára simítva bújtam oda hozzá, így félig-meddig a takaró alá is. Miközben vállát lágy csókokkal borítottam be, felmelegedett kezeimmel végigsimítottam az egész testét. A fenekét, a csípőjét, a hasát, a mellkasát, minden pillanatát megéltem annak, hogy bőröm az ő bőréhez simult, és semmi sem akadályozta ezt.

– Kicsit késésben vagyunk – duruzsoltam a füle mellett, erre egy ásítás közben magához ölelte a karjaimat. Nagy erőt kellett vennem magamon, hogy a takaró magunkra igazítása helyett valóban kikeljek az ágyból.

– Még szerencse, hogy az utazótáskákat már tegnap bepakoltuk – dörzsölte a szemét a hátára fekve, majd felkapcsolta az éjjeli lámpát.

Egy nagy sóhajjal túrt rendezetlen hajába, ahogy rám, a testemre vetette még ködös tekintetét, amint éppen a fürdőszobába menet megállapodtam a gardróbhelyiség ajtaja mellett. Egy elégedett mosollyal pillantottam felé, csak diszkréten, miután magamhoz vettem egy alsónadrágot a falmenti komód fiókjából, és bele is bújtam. A tegnap éjjel még olyan élénken élt bennem, mint egy túlságosan realisztikus lázálom, így gondolatban teljesen máshol jártam, miközben elvégeztem a szokásos reggeli rutinom. A hosszú útra való tekintettel ezúttal nem élére vasalt inget öltöttem magamra, egy magas minőségű fekete pulóver mellett döntöttem, a hozzá illő sötét szürke öltönynadrágot még akkor gomboltam be, amikor már félúton a hálószobánkba tartottam. Amint felszabadult a fürdőszoba, az ekkor már felöltözött Nevin be is sietett a helyemre. Indulásra készen a kabátom és a cipőm is a szettem részét képezte már akkor, amikor röviden megsimogattam a helyiség egyik sarkában játszó kisnyúl fejét, némán elbúcsúzva tőle arra a két napra, amit a déli birtokon készültünk tölteni. Amíg hitvesem készülődött, a kanapénak támaszkodva vettem a kezembe telefonom, válaszoltam Abraham és Samuel megszámlálhatatlanul sok üzenetére, amiben azt kérdezgették, hogy mégis mit csinálunk már ennyi ideig.

A fürdőszoba ajtó halk nyikorgására kaptam fel a fejem. Nevin a szokásos, komoly arckifejezésével lépte át a küszöböt, azt a krémszínű kötött pulóvert viselte, amit még az első házastársakként töltött héten rendeltem neki. Észre sem vettem, mennyire rajta felejtettem a szememet, és talán még mosolyogtam is hozzá, csak akkor zökkentem ki, amikor felvette velem a szemkontaktust, egy cinikus somolygás közben rázta meg a fejét.

Jól ismertem, legszívesebben szóvá tette volna, hogy mennyire megbámultam őt, de végül nem mondott semmit, szótlanul hagyta, hogy a nyakába kössek egy sálat, miután belebújt a szövetkabátjába. Mintha kicsit szégyenlőssé vált volna hirtelen. Mielőtt magunk mögött hagytuk a hálószobánkat, halkan motyogva elköszönt a nyuszijától, meg is puszilgatta, majd belém karolva szegődött mellém.

A földszint felé tartó utunkat a lépteink hangja kísérte végig a korai időpont miatt csendes és félhomályos Moris villában, a lépcső aljára érve meg is pillantottuk az útitársainkat, ahogy kabátban ácsorogtak a nappali közepén, összefont karokkal, éppen félbehagyták halk hangú társalgásukat, ahogy meghallották érkezésünket. Néhány korán ébren lévő személyzetisünk is a helyiségben lézengett, így talán Abraham és Samuel sem találhatták furcsának, hogy így érkeztünk meg, mint egy valódi szerelmes pár, egymásba karolva. Szabad kezemben vittem mindkettőnk utazótáskáját. Csupán néhány holmit csomagoltunk az útra, leginkább meleg ruhadarabokat. Bár a déli államokban valamivel enyhébb volt a kora tél, az időjárásjelentés szerint hűvös napok vártak ránk.

– Na, sehol egy monokli, egy véraláfutás – kezdte vizsgálgatni az arcom lábujjhegyre állva a sógorom, amint közelebb értünk hozzájuk. – Még csak egy pofont sem adtál neki? – fordult inkább testvéréhez, csalódottan kibiggyesztve száját. Abraham barátom a kezeit a háta mögé rakva próbálta visszafojtani somolygását.

– Nem bántottam. De ez volt az utolsó, hogy elengedtem a dolgot – szusszant fel Nevin, én pedig hitetlenkedve nevettem el magam. Mennyi utolsó esélyt adott már nekem… És szépen lassan minden értelmet nyert számomra. Ok nélkül senki sem kap ennyi megbocsájtást.

– Legalább megbeszéltétek? – kérdezett rá Abraham lágy hangon, mint aki őszintén aggódott értem, értünk.

– Azt nem mondanám – vágtam rá rögtön fojtott hangon, majdnem ismét elnevetve magam, amire a nyuszifiú rögtön oldalba vágott a könyökével.

– De minden rendben. Rivers úrfi nem fog többet szerencsejátékozni, igaz? – nézett bele a szemembe hitvesem, nyomatékosítva a megelőlegezett helyeslésem egy bólintással.

– Nem fogok – sütöttem le a szemeimet, miután félszemmel megláttam a Shelby család idősebb fiának kárörvendő képét. – Haladjunk, el ne késsünk – biccentettem a bejárati ajtó felé.

Mielőtt elhagytuk volna a villát, váltottam pár szót a távollétemben a háztartás igazgatásával megbízott csapattal, Doris asszonnyal, a többi szakácsnővel, Harissonnal, majd a sötét parkolóba vettük az irányt, sietve ültem be az anyósülésre. A sofőr szerepet magára vállaló Abraham valószínűleg már sokkal korábban bekapcsolta a fűtést, a kinti fagy után maga volt a megváltás a felmelegedett légtér. Főleg, hogy még ülésfűtés is volt. Mint a régi szép időkben.

A hajnali órákban kevésbé volt forgalmas a reptérre vezető út. Szinte gyermeki izgalommal töltött el újra egy ilyen helyen lenni, amiről a rendkívül mozgalmas gyerekkorom jutott eszembe. Amikor édesapámmal, édesanyámmal berepültük majdnem az összes államot, amikor egyszer Európában töltöttük a szilvesztert, annyi szép emlék fűzött a repüléshez. Ezzel szemben két kevésbé tapasztalt utazó is volt a köreinkben. Ab elmondása szerint eddigi élete során csupán kétszer repült, akkor is Elsie néni kíséreteként látogatott el Washingtonba, Nevin pedig soha nem ült még repülőn ezelőtt.

Az izgatottság csak úgy ült ki arcára, hogy a morcos tekintete helyett kerek szemekkel nézelődött az autó sötétített hátsóablakán keresztül, ahogy parkolóhelyet keresve kezdett közelebbinek érződni az új tapasztalás eljövetele. És ez mennyire aranyos volt!

Hamarosan már a biztonsági ellenőrzés felé sétáltunk a tágas, világos térben, kézipoggyászainkkal együtt. Samuel karon ragadta a kissé esetlennek tűnő, civil ruházatot viselő biztonsági őrt, én és Nevin mögöttük sétáltunk, teljes csendben. Ahogy a világutazó heves gesztikuláció közben magyarázta, hogy mi fog történni az átvilágításon, mit hogyan kell csinálni, eszembe jutott valami, ami őszintén zavart.

– De Sammy. Nem szemtelenség, hogy te annyi helyen jártál, és egyszer sem vitted magaddal a kistesódat? – húztam meg egy hullámos, sötét tincsét a sógoromnak, dorgáló hangsúllyal félbeszakítva őt. Egy panaszos feljajdulás után megvonta a vállát.

– Hát, sosem akart jönni, pedig volt, hogy megkérdeztem. Amikor éppen szóltunk egymáshoz – pillantott ránk hátra a válla fölött, de nem találhatta meg testvére szemkontaktusát, mert ő a mellettünk lévő panoráma ablakokon keresztül figyelte az utasok beszállására váró hatalmas gépeket.

Magamban megjegyeztem, hogy szinte el is felejtettem, egészen egy hónappal ezelőttig közel sem volt fényes a kapcsolatuk.

– Hát, sosem mondtam, mert nem akartam a terhedre lenni – vallotta be halk hangon Nevin, amire összeszorult a szívem. Egy kicsit sem érdekelt, hogy mit gondolt volna erről Sammy, ha meglátta volna, diszkréten odaférkőztem a férjem kezéhez, hideg ujjait az enyéim közé fogtam.

Sammy arca egészen ellágyult, mintha átértékelte volna magában az elmúlt éveket, még egy pillanatra a sétálásban is megtorpant, de mielőtt túlságosan érzelmessé vált volna az atmoszféra, a fiatalabb testvér újra megszólalt.

– Meg aztán rájöttem, hogy egész kellemes volt egy kis nélküled töltött idő otthon – tette hozzá, amire már csak legyinteni tudott a mondat címzettje, még el is mosolyodott.

– Nem számít, és tudod miért? Boldog vagyok, hogy itt lehetek az első utadnál – válaszolt öccsének ezúttal bármiféle csipkelődés vagy gúny nélkül.

Bár Nevin nem fejezte ki szavakkal, az arcára volt írva, ő is örült, amiért megoszthatta ezt a pillanatot vele. És milyen megkönnyebbülés volt számomra is, hogy általa talán még inkább biztonságban érezte magát.

Ahogy azt megígértem saját magamnak a Moris vagyon átvételekor, készen álltam bevezetni a szeretteimet a gazdagok életstílusába, így a legdrágább kávézóba ültünk be a várakozás alatt, megrendeltem mindent, amit csak megkívántunk, semminek sem néztük az árát. Illetve, én biztosan nem tettem. A repülőn egy pohár francia pezsgőt kértem a hitvesemnek, hogy igazán emlékezetes legyen az első útja a felhők fölött, én sajnos nem koccinthattam vele a rám váró sofőri feladatok miatt, így csak csendben gyönyörködtem a csillogó szemekben, a szende mosolyában, ahogy a szájához emelte a poharat, aprót kortyolt, majd az ablakon keresztül figyelte az alattunk elterülő bárányfelhőket.

Már lassan egy órája úton voltunk, amikor kezdett maga alá gyűrni az álmosság, Nev viszont szüntelenül bámulta a lassacskán egyhangúvá váló kilátást, közben a kartámaszon pihenő alkaromat fogta, mutatóujjával ütemesen dobolt rajtam, bizonyára az izgatottság miatt. A folyosó felőli szék üresen maradt, így gondoltam, senkit sem fog zavarni, ha hagyom felülkerekedni a szélhámos vérem, és lopok tőle egy csókot, annyira édes volt így látni őt, hogy nem tudtam tovább visszafogni magam. Egy gyors pillantást vetettem a két ülés közötti résen keresztül a mögöttünk ülő Sammy-re és Abrahamre, mindketten zenét hallgattak, a szeplős sógorom az alvó biztonsági őr vállára hajtotta fejét, elnyomódott arccal szundított. Hirtelen óriási vágyat éreztem, hogy én is így töltsem a hátralévő négy órát, szóval nem is késlekedtem tovább. Lágyan fogtam Nevin állára, magam felé fordítottam arcát, hogy gyengéd, lusta csókot leheljek ajkaira. Egy századmásodpercnyi hezitálás után viszonozta, végül piros arccal, az alsó ajkába harapva, az ülésében fészkelődve pillantott körbe, attól tartva, hogy esetleg valaki meglátta.

– Pihenj te is, nyuszikám – mormoltam halkan, odabújva hozzá, már le is hunytam a szememet.

Halk hangja elveszett a repülőgép zajában, így fogalmam sem volt, mit mondhatott, de nem is kérdőjeleztem meg, csak élveztem, hogy kézfejét a kezembe csúsztatta, majd selymesen cirógatott hüvelykujjával. Rekordidő alatt szédülni kezdtem az álmosságtól, pár pillanat múlva olyan mélyen sikerült elaludnom, mintha csak az ágyunkban lettünk volna.

Délután negyed egyet mutattak az órák a dallasi reptér digitális kijelzőjén, amikor már a csomagjainkkal kifelé sétáltunk. A gyomrom ürességéről panaszkodott, de ezúttal nem volt lehetőségünk betérni egy étterembe, ugyanis a parkolóban már ott várt ránk az autó, amit még otthon intéztem, előre kibéreltem.

A Moris család déli birtoka a semmi közepén feküdt, még egy négyórányi autóútra innen, egy régi, kereskedelmi szempontból fontos autóút közelében. Már pár napja megbeszéltük Abrahammel, hogy az út első felét én terveztem levezetni, a másodikat pedig ő. A Nap vakítóan magasan járt az égen, ennek ellenére a nullához közeli hőmérsékletet aligha csillapították a sugarai. Egy sietős papírmunka után már használatba is vehettük a fehér bérelt autót, ezúttal is fogadott bátyám foglalt helyet mellettem, az anyósülésen.

Melegséggel töltötte el a szívem az elkövetkező két óra. Az útközben talált útszéli büfében vásárolt hamburgerek illata, a rádióban szóló country dalok, a texasi tájak, és a szórakoztató történetek, amiket Samuel osztott meg velünk… Pont úgy éreztem magam, mint amikor elkezdtünk együtt kutatni Elsie néni múltja után. És a tény, hogy az újabb kalandunk éppen oda, az örökösnő életének meghatározó helyszínére vezetett, izgatottsággal töltött el. Azt pedig, hogy az új információk potenciálisan aggasztóak voltak, igyekeztem nem figyelembe venni. Bár attól tartottam, ott, az évek óta üresen álló vidéki villában nem lehetett ignorálni a Morisokat körülvevő sötét ködöt.

Az autóút feléhez érve lefordultunk egy útba eső benzinkúthoz. Ezen a környéken szegényesebb volt az infrastruktúra, a táj is kietlenebb volt, mintha csak egy filmbe csöppentünk volna. Már csak egy komikusan lassan begördülő ördögszekér hiányzott. Parkolás után leállítottam a motort, és mielőtt kicsatolhattam volna a biztonsági övet, a mögöttem ülő Nevin kezét éreztem meg a vállamon.

– Amíg tankolsz, bemegyek a boltba, veszek valami innivalót.

Nem is kellett kérnie, valószínűleg nem is akarta volna, hisz nála is volt pénz, de én rögtön megemeltem csípőm az ülésben, hogy elő tudjam venni a zsebemben lévő pénztárcámat, ujjaim közé csípve nyújtottam oda neki a bankkártyámat.

– Tessék, nyuszó – vigyorodtam el egy kicsit, mert akkora büszkeséggel töltött el még mindig, hogy megtehettem ezt, hogy szavakba sem tudtam volna foglalni. Állhattam minden költségét, megvehettem neki mindent, amit csak szeretett volna. Még az sem érdekelt, ha esetleg Samuel Shelby bírált engem a becenév miatt.

– Várj, elkísérlek. Nem túl bizalomgerjesztő ez a hely – csatolta ki a biztonsági övet Abraham barátom, amire hálás mosollyal pillantottam felé.

Ahogy távolodó alakjuk után néztem, elgondolkodtam, vajon a biztonsági őr ösztöne vagy az édesség-imádata késztette-e arra, hogy a Nevinem személyes testőre legyen pár perc erejéig, mindenesetre sokkal nyugodtabban szálltam ki a kocsiból, hogy elintézzem a tankolást. Egy kalapos férfi dolgozóval intéztük a pénzügyeket, pár mondat erejéig fenntartottam az üres, de meglehetősen barátságos csevegést, majd az anyósülésen foglaltam helyet. Egy ideig kiélveztem a csendes várakozást, de aztán túlságosan is furcsálltam, hogy Sammy-nek semmilyen mondanivalója nem volt. Úgy tettettem, mintha csak a hajamat igazítanám a visszapillantó tükörben, de közben azt figyeltem, mivel foglalatoskodik a sógorom. A telefonját bújta, szerintem még pislogni sem pislogott, valakinek üzenetet írhatott.

Hát persze. Az ablakhoz könyökölve támasztottam a fejem, közben gondolkodtam. Minden bizonnyal rengeteg barátja, exe, udvarlója volt, a világ minden pontján. És ilyen téren abszolút nem bíztam benne, így pont megfelelőnek láttam a pillanatot, hogy ezt a tudtára is adjam.

– Sammy – szólítottam meg elkomolyodva. – Ha össze mered törni a szívét… – ráncoltam a homlokom, miközben gyorsan próbáltam kitalálni, milyen módon fejezhetném be ezt a fenyegetést úgy, hogy az a leghatásosabb legyen.

– Kinek? – pillantott fel rám a képernyőről nagy szemeivel, de már csak a hangján is nemtörődömség hallatszott. Illetve, ezt próbálta tettetni.

– Pontosan tudod, hogy kiről beszélek. Hidd el, nem vagyok vak – biccentettem azért a benzinkúthoz tartozó bolt felé, félszemmel hátrapillantva azt láttam, hogy nagyot nyelve rakta félre a telefonját, lefelé fordított képernyővel.

– Pedig… – akadt el a szava, bármennyire is indulatosan kezdte, azt hittem, be fog vallani mindent, de ettől nem is tévedhettem volna nagyobbat. – Pedig Nevin azt mondta, hogy de, nagyon is vak vagy – vont vállat a visszavágása után.

Hitetlenkedve nevettem el magam, majd az arcomat nyúzva gondolkodtam. Ez azt jelentette, mint amire gondoltam? Nevin mesélt neki kettőnkről? Persze, hogy átterelte a szót ránk…

– Hát, a tegnap este után biztos nem így vélekedik a kedves testvéred – vontam vállat én is, fel sem fogva, hogy mit beszélek, meg is köszörültem a torkom inkább, a visszatükröződésében láttam, hogy leesett az álla. – Szóval, mint mondani akartam, ha nem gondolod vele komolyan, akkor még jobb az elején…

A hegyibeszédet nem folytattam inkább, miután a bolt ajtaja kitárult, a csapatunk másik fele két szatyorral közelített az autó felé. De reméltem, Samuel Shelby elgondolkodott azon, amit mondani akartam.

– Hoztunk egy kis édességet is – kezdte ezzel jókedvűen a zöldszemű biztonsági őr, miután beült a kormány mögé, és hátranyújtotta a zacskót. – Illetve megkérdeztük, innen körülbelül egy órányira van egy szupermarket, ott be tudunk vásárolni a vacsorához.

Nem is húztuk tovább az időt, folytattuk az utat, ezúttal Abraham Jenkins vezetésével, aki párszor halk szusszanás közben pillantott az elcsendesedett és elszontyolodott Samuel irányába a tükörben.

Aggódtam, hogy ezek után feszült lesz a légkör, de mire eljutottunk az élelmiszerboltig, újra feloldódott Sammy is, kettesével szétválva intéztük el a bevásárlást, vettünk pár alapvető háztartási dolgot is, ha esetleg a házban már nem tároltak ilyesmiket, végül elérkezett a várva várt pillanat.

Az időközben dombossá vált vidék korai naplementéje miatt rózsaszínessé vált horizontján felsejlett a naplóban olvasottak helyszíne, minden sötét titok őrzője, a déli Moris birtok villájának sziluettje. Megérkeztünk.