– Nevin Rivers szemszöge –

„Azért gyűltünk össze, hogy tanúi legyünk két szerető szív egyesülésének.”

De mit tegyünk akkor, ha csak az egyik szív szeret őszintén?

Folyamatosan az esküvőn elhangzott beszéd visszhangzott a fejemben, miközben céltalanul firkáltam a kezemben lévő tűfilccel az előttem heverő füzet egyik lapján. Esküvő, szerető szívek… Nevetséges. Az egyre elkeserítőbb gondolataimból egy ritmikus zaj zökkentett ki, ami történetesen az idegeimen táncolt. Félszemmel pillantottam csak magam mögé, az egyik szaktársam megállás nélkül kattogtatta a jegyzetelésre használt golyóstollát. A mellette ülő barátja indokolatlanul hangos orrfújásával harsogta túl a professzor monoton hangját.

Haza akartam menni.

Egy párhuzamos univerzumban talán éppen az álmaimat éltem, és ezen a napos, de meglehetősen fagyos délelőttön egy meleg takaróba burkolózva, a nyuszimmal a karjaimban pihentem, miközben a gyerekkorom kedvenc meséit nézem a tévében. De az idilli kép helyett a szomorú valóság az egy unalmas statisztika óra volt, egy megtelt, hűvös előadóteremben, és koncentrálni szinte lehetetlenség volt, miután csak az elmúlt időszak eseményei jártak a fejemben.

Már eltelt pár nap a kaszinóban tett látogatás után, a nagy találkozó időpontja vészesen közeledett. És nem csak azé. Arcomat egyik tenyeremen megtámasztva biggyesztettem ki az alsó ajkam, ahogy eszembe jutott az a pillanat, amikor Flynn kitűzte a válásunk dátumát.

Egy hangtalan sóhajjal állítottam meg a körkörös tollvonásokat, mielőtt kiszakad a papír. Bár igyekeztem nem kimutatni, mérhetetlen dühöt éreztem felé. Azok után, ami történt közöttünk, engedte, hogy megtapasztaljam, milyen is úgy igazán „belebonyolódni egy Rivers férfiba”, csak még komplikáltabbá tette a helyzetünket. Mert mennyire ironikus volt, hogy mások elől azt rejtegettük, hogy nem igazi a házasságunk, saját magunk elől pedig azt, hogy mégis kezdett azzá válni.

Talán egy egyszerű vallomással mindent megváltoztattam volna, de minden alkalommal, amikor már kigondoltam a huszadik verziót is arra, hogyan közölném vele a tényt, hogy gyengéd érzelmeket táplálok felé, méghozzá sokkal régebb óta, mint azt gondolhatná, elvetettem az ötletet. Mi értelme lenne, ha nem viszonozná? Mint ahogy azt a közel egy évvel ezelőtti Nevin Keller is magabiztosan állította, nekem az is elég volt, ha barátként az életem része maradt. Csak legyen mellettem.

Magamban egy cinikus nevetéssel reagáltam erre a gondolatra, ki is ülhetett az arcomra egy halvány, szánakozó mosoly. Nem kellett tudományos bizonyíték, hogy nem tudjuk kiválasztani azt, hogy kibe szeretünk bele, én voltam az élő bizonyíték. Még ha hátba is szúrt engem, akármilyen semmirekellő, önző szélhámos is volt… Akkor is az én szélhámosom volt.

Ebben a pillanatban árvízként öntött el a nosztalgia keserédes érzése. Bárcsak ott ült volna mellettem, úgy, mint az első szemeszterben, éppen ebben a teremben. Hisz ő tette elviselhetővé azt, hogy nem azt tanultam, amit egész életemben szerettem volna.

Egy nagy sóhajjal dőltem hátra, röviden átmozgattam elgémberedett vállaim, és mielőtt belefeledkeztem volna saját magam sajnálásába, elhatároztam, hogy végre odafigyelek az órára. Még mielőtt elmerültem volna a grafikonelemzés rejtelmeiben, feltettem magamban egy kérdést, miután beugrott a reggeli után elsiető Flynn.

Vajon merre csavaroghat az én férjecském?

Két perc sem telt el, a hatalmas előadótermet betöltötte egy jellegzetes hang, valakinek hívása érkezett, és elfelejtette lenémítani a telefonját. Egy kárörvendő mosoly fagyott az arcomra, ahogy a régimódi Wagner professzor úréra is, miután mindenki tudta, hogy mi fog következni. Aki telefoncsörgéssel zavarja az órát, annak kihangosítva kell fogadnia, ez volt a „büntetés", szinte hagyománnyá vált a kurzusain.

Az örömöm, hogy legalább ezzel a közjátékkal is el fog telni az órából pár perc, hamar elillant. A szívem a torkomban dobogott, ahogy realizáltam, a jól ismert dallam nem a tőlem kicsit távolabb ülőtől jött, hanem az én, gondosan magam mellé helyezett kabátom zsebéből. De hát... Hogyan felejthettem el lenémítani? Egy pillanatnyi hezitálás után egy sóhajjal csaptam le a kezemben lévő filcet, kapkodva, a fejemben szitkozódva kutattam át a zsebeket. Ekkor már éreztem magamon az időközben síri csendessé vált hallgatótársak és a kivetítő előtt ácsorgó tanár úr tekintetét, így le sem vettem a szemeimet a kezem ügyébe került készülékről. Egy nagyot nyelve pillantottam rá a képernyőre, és pontosan azt láttam, amitől a legjobban féltem.

Ki más lett volna? Lesütött szemekkel, többé-kevésbé megsemmisülten helyeztem a hüvelykujjam a zöld ikon felé, de egyszerűen képtelen voltam megtenni. Wagner professzor úr az asztalához lépett, az óra elején körbeadott névsort vette magához, nem volt nehéz dolga beazonosítani engem, hisz a meglehetősen hiányos első padsor mögött, a második sor szélén ültem.

– Nos, Nevin Keller úr, tudja, hogy mi a szabály – somolygott a bajusza alatt, mint akinek ez a pillanat volt a fénypont a napjában. Vajon mi történt volna, ha egyszerűen nem engedelmeskedem? Erre a választ nem ezen a napon készültem kideríteni, a sok rám szegeződött tekintet fojtogató nyomására végül fogadtam a bejövő hívást, kihangosítva.

– Flynn – szólaltam meg erőtlen, halk hangon, hátha meg tudom akadályozni, hogy a már ígyis elmondhatatlanul kínos szituáció új szintre lépjen, de persze, esélyem sem volt gyorsan megszólalnom és leráznom őt. A háttérzaj alapján éppen vezetett.

– Csak azért hívlak, hogy szóljak, a kedves férjed tíz perc múlva beugrik a kampuszra. – Már csak a hangsúlya alapján is láttam a lelki szemeim előtt, hogy milyen vigyorral az arcán mondhatta ezt. – Gyere le egy csókra, nyuszifiú – duruzsolta olyan hangon, hogy még a szívem is beleremegett, csak a szavait követő halk nevetés árulkodhatott arról, hogy ezt nem gondolta teljesen komolyan.

Félszemmel a tanáromra pillantottam, aki a kezében tartott papírlapokkal hadonászott, arcán pedig egyfajta pánik és megbánás keverékének jelei látszottak, sejtelmeim szerint, arra akart ösztönözni, hogy mégsem kell ezt tennem, de már úgyis mindegy volt. Aki eddig nem tudta a nevem, most már biztosan megjegyezte. A meleg Nevin Keller, akit a hírhedt Wagner professzor úr coming outoltatott közel egyszáz ember előtt.

– Na, csak ennyit akartam, majd találkozunk a bejáratnál – hadarta még el, közben valószínűleg a vezetésre koncentrálva, aztán mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Flynn szakította meg a hívást.

A hallgatóság nem volt többé csendes, többen összesúghattak a hátam mögött, néhányan a terem másik végében kínjukban el is nevették magukat. Az ajkaimat vékony csíkká préselve helyeztem le magam elé a telefonom, lesütött szemekkel, mozdulatlanná válva igyekeztem bemesélni magamnak, hogy éppen láthatatlan vagyok, nem is létezem, vagy esetleg ez csak egy rémálom, de sajnos nem ez volt a helyzet.

– Tényleg nagyon sajnálom, Keller úr – kereste a tekintetem az általában érzelemmentes arcú férfi, hangjában őszinte bűntudattal. Egy hozzá hasonlóan konzervatív embertől egészen szimpatikus reakció volt, de ebben a pillanatban fel sem fogtam igazán, hogy mi történik. Égett az arcom, a szívem majdnem kiugrott a helyéről, és közben Flynn hangja visszahangzott a fülemben.

– Rivers – javítottam ki az orrom alatt motyogva, nem feltétlenül azzal a céllal, hogy eljusson a tanár úrhoz is, közben elkezdtem összeszedni a cuccaimat. – Elmehetek? – szólaltam fel ezúttal sokkal határozottabban, belenézve Wagner úr szemeibe, ekkor már félig a vállamra vett táskával.

– Csak nyugodtan – válaszolt zavarában kissé meg-megakadva az idős férfi, egyik kezével az ajtó felé mutatva.

Egy apró bólintás után a fejemet lehajtva tápászkodtam fel a padról, csak magam elé nézve tettem meg az ajtóhoz vezető lépcsőfokokat, majd egyszerűen távoztam. A szorongásom persze rögtön arra késztetett, hogy azon agyaljak, vajon mi történt odabent, amint becsuktam magam mögött a hangosan megnyikorduló nyílászárót, de igyekeztem azzal nyugtatni magam, itt volt mindenki annyira intelligens, hogy nem botránkoztak meg a hallottakon. Nem volt miért szégyenkeznem, akkor sem, ha egy csomó idegen első benyomása lehetett rólam az, hogy egy másik férfi nyuszifiúnak hív. Valószínűleg szörnyen gyötrődő arcot vághattam, ahogy a halántékomat masszírozva, már a kabátomat viselve megindultam az épület kijárata felé.

A lábaim majdnem az egyetem titkársága felé vezettek, mert szívem szerint jelentettem volna a névváltozást, ami történt az esetemben, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy már nem sokáig viselhettem a Rivers vezetéknevet. Hisz már csak két és fél hetünk volt a válásunk kitűzött időpontjáig.

Mire kiléptem a kampusz területéről, már ott várakozott a legközelebbi parkolóhelyen a fényes, fekete luxusautó, nekitámaszkodva az öltönyt és kasmírkabátot viselő Flynnel. Habár egyébként is morcos lehetett a tekintetem, ezúttal tudatosan vontam össze szemöldököm a kezében fogott virágcsokor láttán. A bíborvörös csomagolópapír bordó virágokat szegélyezett, nem ám hétköznapi, egyszerű megoldásnak tűnő rózsákat vett, hanem valami olyan dísznövényt, amilyet nem tudtam beazonosítani.

Akkor vettem észre, hogy megtorpantam a látvány miatt, amikor a Rivers család királyfija ellökte magát az autótól, majd egy igazán jóképű mosollyal elindult az irányomba. Az elmúlt napok kölcsönös távolságtartása után nem tudtam hová tenni ezt a gesztust.

– Emberundor? – nevette el magát halkan az arckifejezésemre utalva, ahogy odaért hozzám, szabad kezét lassan csúsztatta a derekamra. Egy elnehezülő levegővétellel pillantottam le a csokorra.

– Wagner óráján ültem épp, csak hogy tudd – mormoltam szemrehányóan, egyik jéghideg kezem mellkasára helyezve löktem el magamtól egy kicsit, persze, nem gondoltam ám komolyan. Egy apró érintése is képes volt felmelegíteni ezen a hűvös délelőttön, nem akartam távol lenni tőle. Mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, majd a nyakát behúzva szisszent fel.

– Úgy tűnik, elnéztem az időt. Mindegy – nyújtotta el az utolsó szótagot a kezembe tolva csokrot, amit én hezitálva vettem át. – Ezt neked hoztam – tette hozzá kissé gyámoltalan hangon, enyhén kivörösödve, miután nem reagáltam semmit, csak gyanakvóan méregettem hol őt, hol az ajándékot.

– A temetőben voltál? – kérdeztem rá kimérten. Logikusnak tűnt, hogy kihasználta az alkalmat, ha már Elsie néni miatt virágboltba ment. Az egyik szemöldökét felemelve bámult rám pár pillanatig.

– Nem? – válaszolt kérdő hangsúllyal, mintha nem is értette volna, honnan jött ez az ötlet, ekkor pedig villámcsapásként ért a felismerés. Szabad, mellkasán pihenő kezemmel a kabátjára markoltam.

Kinek van virágboltja? Na kinek?

– Babilonnál jártál üzletelni? – kértem számon a lehető leghiggadtabban, de ennyi együtt töltött idő után már biztosan tudta jól, hogy amennyiben így tett, az következményekkel jár a részéről. Egyik szőkés tincsébe belekapott a szél, ő maga rezzenéstelen arccal állta a tekintetem.

– Az ég szerelmére, Nevin, csak meg akartalak lepni – sóhajtott fel, leengedve karjait maga mellé. Ismertem a testbeszédét, a hanglejtését, úgy tűnt, mintha zavarba jött volna. Kérdőn méregettem piros arcát, amíg újra meg nem szólalt. – Annika és Audrey nem hiányozhatnak többet az iskolából, úgyhogy holnapután hazarepülnek. Elmentünk vásárolni. És útközben a rádióban volt egy riport arról, hogy milyen szomorú, hogy a férfiak a temetésükön kapnak először virágot, és...

A heves magyarázkodás hallatán fizikai fájdalmat éreztem a mellkasomban, annyira összeszorult a szívem. Miért csinálta ezt? Miért munkálkodott azon, hogy még inkább belézúgjak, ha neki ez az egész csak egy buta szerep volt?

– Köszönöm, Flynn. Nagyon szép – motyogtam halkan a szavába vágva, zavaromban lesütött szemekkel, szinte hitetlenkedve gyönyörködtem a meglehetősen késő őszi hangulatú virágcsokorban. Pár csendes másodperc után bőrkesztyűbe bújtatott kezei ismét a derekamra csúsztak.

A kéjes sóhajoktól emlékezetessé vált mámoros éjszakánk után már igyekeztem nem túlgondolni azt, ami ezután történt. Magához húzva pillantott fel szemeimbe, majd számra, végül szavak nélkül megadtam neki azt, amit a telefonban is említett. Szabad kezem arcára simítva hajoltam lejjebb, amíg puha, finom csókja az ajkaimon nem landolt. Csupán egyetlen kellemesen bizsergető másodpercig tartott, halk cuppanással váltunk el egymástól.

Felszusszanva hagytam, hogy maga után húzzon, egy perc múlva már úton voltunk valahová. Az ablakon bámultam az elsuhanó város képét, a gyomromban érzett pillangók pedig csak nem akartak lenyugodni. Két hét kamu házasság után még ekkor sem sikerült felfogni, hogy tényleg őt csókolhatom. A titkon aranyszívű, jóvágású szélhámost, Flynn Riverst. Aki történetesen igazán vonzó volt vezetés közben.

– Hová is megyünk? – kérdeztem rá, amint kiszakadtam az ábrándozásomból, és a környék kezdett túlságosan is ismerőssé válni.

– Nos, a legfőbb okot, amiért érted jöttem – vitte fel a hangsúlyt, ezzel késleltetve mondanivalóját, amíg egy autó megelőzésére koncentrált – azt hamarosan meglátod. De talán már sejted is.

És igaza volt. Már az albérletem utcájába bekanyarodva tudtam, hogy minek jött el a pillanata. A szeretett lakásba érve a régen nem látott idős férfi, a főbérlő várt ránk, egy adás-vételi szerződés és egy ügyvédnő társaságában. Hát betartotta az ígéretét. Vegyes érzésekkel ültem le a bárszékre, hogy átolvassam a hivatalos dokumentumot. Őszintén meghatott a tény, hogy képes volt rávenni a mogorva fickót, hogy eladja nekünk a féltett ingatlanját, feltételeztem, bőven áron felül sikerült megkötni az üzletet, mivel ezúttal elégedetten mosolygott, ahogy a Rivers úrfival csevegett mindenféle nem releváns semmiségekről. Ugyanakkor ez a lakás volt az alkunk záloga. A biztos hely számomra a válásunk után. A gondolatra megremegett a kezem, ahogy átvettem az ügyvédtől a tollat, amellyel végül aláírtam a lapok alját.

Kezet fogtunk a volt főbérlőmmel, az ügyvédnővel, végül Flynn az ajtóig kísérte őket. Addig lassú, komótos léptekkel jártam körbe a nappalit, úgy néztem szét, mintha a szemem előtt elevenedtek volna meg az ott szerzett emlékeink. A sok közös mirelit pizzás vacsora, a szőnyegen fetrengések Bonnie-val, a kvíz előtti kupaktanács... Még nem akartam visszamenni a villába. Csak egy kicsit maradjunk...

Szavak nélkül is megértettük egymást, amint kibújtam a kabátomból, férjem be is kapcsolta a fűtést, majd ő is megszabadult kinti ruházatától. Az öltönyét is felakasztotta a fogasra, aztán a kezemet elkapva húzott magával a kanapéra. Egymással szembe fordulva könyököltünk a háttámlán, szótlanul szemeztünk, tisztes távolságot tartva.

– Boldog vagy, Nev? – törte meg a csendet lágy hangjával, komoly arccal simította kezét a térdemre, hüvelykujjával apró köröket írt a nadrág szövetére.

Arcomat tenyerembe fektetve fürkésztem vonásait, amíg átgondoltam, mit is válaszolhatnék. Ez egyáltalán nem egy egyszerű eldöntendő kérdés volt, de attól tartottam, egyikünk sem állt készen az igazi válaszomra.

– Azt hiszem, igen – bólintottam egy aprót, bal kezemet az ő, térdemnél tevékenykedőjére tettem, selymes bőrét cirógatva.

– Csak mert – szusszant fel, mielőtt folytatta volna – teljes szívemből azon dolgozom, amióta lehetőségem van, hogy viszonozzak mindent, amit tettél értem az elmúlt egy évben. És kárpótolni is szeretnélek a botlásomért – kapta el tekintetét, mintha őszintén szégyellte volna a tettét. Amint komolyra fordult a beszélgetésünk, már láttam is rajta, hogy el akarta viccelni. – Majdnem hajléktalant csináltam a Shelby családból, de végül két házatok is lett – nevette el magát halkan, a végkifejlet abszurditásán nekem is el kellett mosolyodnom.

– Úgy hiszem, nincs okunk panaszra – csóváltam a fejem egy hitetlenkedő nevetéssel. Lassan lefagyott a mosoly az arcomról, ösztönszerűen megszorítottam kezét. – És te, Flynn? Te boldog vagy? Őszintén – mormoltam halkan, észrevétlenül közelebb kúszva hozzá. Kérdésemre ismét lesütötte szemeit. Reméltem, választ kaphatok arra, hogy miért viselkedett ilyen furcsán az elmúlt napokban.

– Egy évtizede nem voltam ennyire boldog, mint most – bólintott egy aprót, majd összevonta szemöldökeit, így arckifejezése éppen az ellentétét sugallta szavainak. – Csak nyomaszt Franklin jelenléte meg ez az egész titkolózás a Morisok körül. De szombaton talán ennek az ügynek is pontot tehetünk a végére. Remélem, Suzanne a segítségünkre lesz, ha már elutazunk miatta a déli birtokra – kezdett folyamatosan beszélni, mintha nem akarta volna, hogy bármit is megkérdőjelezzek, de miután felhozta a közelgő utazásunkat, eszembe is jutott valami.

– Egyébként, mikor terveztél szólni, hogy az apád egész végig tudott mindent a házasságunkról? – kérdeztem rá játékos felháborodottsággal, de erre egy szempillantás alatt megváltozott a tekintete. Szemkontaktusával láncolt magához először, majd eddig térdemen lévő kezét a hajamba csúsztatta, amint tincseim ujjai közé fonódtak, finoman rájuk is markolt. A váratlan, borzongató érintés miatt kiszökött ajkaim közül egy apró sóhaj, elködösült szemekkel, mozdulatlanul vártam, hogy megszólaljon.

– Jut is eszembe. Most csak ketten vagyunk, nem zavarhat meg senki, és nem hagyom, hogy elmenekülj. Miről beszéltél azon az estén? – mormolta egészen közel hajolva hozzám. Nem kellett ettől többet mondania, pontosan tudtam, mire gondol.

– Nem mondom el – nyeltem egy nagyot a szemeimet lehunyva, mert attól tartottam, a közelsége miatt nem fogom tudni visszafogni magam.

– Félsz valamitől? – kezdett puhatolózni, de mindhiába. Talán nem is gondolta, hogy ez a feszélyező pozíció csak még bátrabbá tett.

– Dehogy. Csupán akkor vagy rá méltó, hogy tudj róla, ha magadtól hajlandó vagy meglátni – mondtam el neki azt, ami már napok óta megfogalmazódott bennem. Persze, megfordult a fejemben az az eshetőség is, hogy sosem közölhetem vele ezt. – Nem vagy te olyan jó emberismerő, mint amilyennek reklámozod magad – fúrtam tekintetem egyenesen a csillogó, sötét szemeibe, rögtön ráncot rajzolt homlokára a sértettség. Különösen élveztem ezt a helyzetet.

– Nevin Rivers, elég legyen a mellébeszélésből – szólt rám szigorúan, de szája sarka már cinikus mosolyra húzódott volna. És be kellett látnom, még ha életem legnagyobb hibája is volt, akkor is megőrültem érte.

– Akkor hallgattass el – suttogtam lecsukodó szemekkel. Szavaim hallatán megrezdültek a hajamba fonódott ujjai, mintha nem értette volna, hogy mi történik, hezitált.

És valószínűleg nem is sejtette, hogy ezzel meg is válaszoltam a kérdését.

A következő pillanatban forró csókot lehelt érte sóvárgó ajkaimra, érzékeimet eljárta kölnijének illatta, megrészegülve kapaszkodtam meg ingjében, ahogy újra és újra felső ajkamra cuppant. Tudtam, hogy ő is vágyott rá. Követelőzően viszonoztam ajkai játékát, amint lassabb tempóra váltott, jólesően felsóhajtva adtam bebocsájtást nyelvének. Összerezdülve karoltam át inkább nyakát, amikor úgy döntött, hogy elfektet a kanapén, maga alá döntve indult kezeivel felfedező útra, pulóverem alá besimítva tenyerét. Érintése alatt megfeszülő izmaim jelezték számomra, hogy ha így folytatja az úrfi, komoly következményei lesznek ágyéktájon, így a hátamat homorítva túrtam hajába, levegőért kapkodva néztem csillogó szemeibe.

Ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy tudassam vele, előző nap hosszú unszolást követően elmeséltem Sammy-nek, hogy mi történt közöttünk, ő pedig tapasztalt nagytestvér módjára eloszlatta a félelmeimet, így készen álltam rá, hogy a férjemnek adjam magam? Valószínűleg meglehetősen illúzióromboló lett volna.

De nem is volt lehetőségem komolyabban megfontolni a dolgot, mert a megtört lendületnek köszönhetően eltűnt a varázs Flynn részéről. Homlokát kulcscsontomhoz nyomva fújta ki magát.

– Mit művelünk? – motyogta az orra alatt, miközben karjain megtámasztva igyekezett távolságot tartani tőlem, végül segített felülni, a tarkóját vakarva bámult maga elé, levegővételei az enyémhez hasonlóan nem normalizálódtak még.

Költői kérdésére nem szándékoztam válaszolni, egy nagyot szusszanva tápászkodtam fel, hátra sem nézve rá elsétáltam a fogasig, magamra vettem a kabátom. Egyáltalán nem lepett meg, hogy ezúttal beijedt. Pedig itt megtörténhetett volna, ahogy arról az elmúlt egy évben többször is fantáziáltam titkon.

– Menjünk – biccentettem az ajtó felé, ő pedig szavak nélkül engedelmeskedett.

Az egész, zenehallgatós autóút alatt azon agyaltam, vajon mi járt a fejében. Mire megérkeztünk az impozáns Moris villa parkolójába, arra jutottam, hogy valószínűleg még a saját érzéseit, a vonzalmát sem vette komolyan, nem hogy az enyémet fejtegesse. De én türelmet fogadtam felé, csak éppen a probléma a vészesen fogyatkozó időnk volt.

Ahogy egymás mellé és ezzel a biztonsági őreink látószögébe kerültünk, karjába karoltam, Flynn pedig egy olyan mosolyt varázsolt az arcára, mintha nem gyötrődött volna húsz percen keresztül a túlzásba vitt csókunk miatt az imént.

– Szép napot az uraknak! – köszöntötte férjem illedelmesen Abraham közvetlen kollégáit, akik viszont furcsán komoly, inkább feszengő testbeszéddel néztek hol minket, hol egymást, ahelyett, hogy kinyitották volna a díszes kaput.

– Rivers úr – intézte szavait az egyikük Flynnek. – Attól tartok, hogy nem engedhetem be önöket. Oscar Franklin úr parancsára.