Utunk a parkoló után a lakásba vezetett. Az elektromos kapun belüli szőnyegen gondosan letöröltük a hirtelen lezúdult eső miatt nedvessé vált cipőnk talpát, majd csendesen lépcsőztünk felfelé. Habár még csak egy hét telt el, mióta kiköltöztünk innen Nevinnel, nosztalgikus mosollyal vettem elő a bugyuta kulcstartókkal díszített kulcscsomót a megfelelő ajtóhoz érve.

– Nos, Édesapám, üdvözöllek az előző otthonomban – tessékeltem is be Rivers urat a félhomályos, kihűlt lakásba.

– Oh, egész nagy egy egyetemista albérletéhez képest – dörzsölte össze az átfagyott tenyereit, miközben komótosan, egyenes háttal sétált el a nappaliig, körbepillantott.

– Ja, elég jó kis lakás. Szerettem itt lakni – kapcsoltam fel a villanyt a konyhában, így halványan ugyan, de a nappalit is bevilágította.

Első gondolatom az volt, hogy intéznem kellett volna már a lakásvásárlást, nehogy lekéssünk róla, eközben rutinosan nyitogattam a komód fiókjait, majd a bárpulton heverő iratkupacokat lapozgattam. Nem sok holmit hagytunk magunk mögött a kiköltözés után, és mégis, a barátságtalan hideg ellenére is sokkal inkább éreztem magam otthon, mint a hatalmas villában. Persze, egy hét után ez teljesen érthető volt. Ehhez a helyhez rengeteg szép emlék kötött.

– Mit is keresel, fiam? – kérdezett rá apukám, miközben úgy követett engem, mintha az árnyékom lenne, a vállam fölött nézett át.

– Van egy füzetem, amiben összegyűjtöttem mindent, amit a Morisokról tudni lehet. Valami furcsa a mi Elsie nénink apja, Elmer J. Moris halála körül. Jó kiindulási pont lehet – magyaráztam már félig a hálószobába menet. Az ajtó a szokásos, komikusan kísérteties nyikorgásával tárult ki előttem, ahogy beléptem, nagyot szippantottam a levegőből. Nevin illat…

Az orrom alatt somolyogva néztem át a többnyire üres íróasztalát, ha az emlékeim nem csaltak, valahová iderejtettem a tudástáram még azután, hogy Oscar Franklin emberei felforgatták az egész lakást. Hamar a kezem ügyébe került a kissé meggyötört füzet, Levi Rivers a szoba dekorációjáról a borítóra pillantott, hangtalanul nevette el magát. Nem is kezdtem magyarázkodni, csak biccentettem az ajtó felé. Ha már úgyis erre jártam, a nappaliba visszatérve kutattam át a komód legfelső fiókjában lévő dossziét, a lakástulajdonos elérhetőségeit keresve. Gondoltam, hétfőn fel is hívom a férfit.

– Ha csak egy szoba van… Együtt aludtatok itt? – hümmögött fel elgondolkodva apukám, miután lehuppant a kanapémra, pontosan befésült bajuszát simogatta.

– Jaj, nem, az a kanapé volt az én birodalmam – nevettem el magam halkan, nem is teljesen odafigyelve, mivel időközben kifényképeztem pár oldalt a bérleti szerződésből, erre a feladatra koncentráltam.

– És most? A villában? – kérdezett rá kimérten, de mély hangját kíváncsiság járta át. Felkaptam a fejem, azonban a hírhedt Szélhámos Rivers csak félszemmel bámult rám, így az egyébként is meglehetősen sötét helyiségben csak tekintélyt parancsoló oldalprofilját láthattam. Akaratlanul is megint az előző éjjel játszódott le az elmémben, így hirtelen nem is tudtam, hogy mit kéne válaszolnom. Természetesen nem szégyelltem az igazságot, inkább csak zavarban voltam az apám előtt, akinek egyébként is teljesen felesleges lett volna hazudni. Így hát az ajkaimat összeszorítva bólintottam párat.

– Hát, igen, most már egy ágyban alszunk – vontam meg a vállam, ezzel is ráerősítve arra, hogy ebben nincs semmi furcsa.

– Értem – válaszolt szűkszavúan, továbbra is bajuszát simogatva.

A lakás csendjét csak a papírok zörgése zavarta meg, ahogy mindent gondosan visszapakoltam a helyére, olykor félszemmel Apa felé pillantottam. Úgy tűnt, hogy nagyon a gondolataiba mélyedt, a némaságot pedig kezdtem egyre fullasztóbbnak érezni, így kényszeresen megköszörültem a torkom. Az ingem gallérját igazítva léptem oda a kanapéhoz, már éppen meg akartam szólalni, hogy akár indulhatnánk is, amikor Levi Rivers megelőzött.

– Fiam, ha nem sértelek meg vele… Nem bánod, ha kérdezek valamit? – vette fel ezúttal a szemkontaktust, amitől hirtelen felerősödött a szívverésem. Földbegyökerezett lábbal, a kanapé karfáján megtámaszkodva, annak szövetét kapirgálva sütöttem le a szemem egy pillanatra. Tudtommal semmilyen bűn terhét nem cipeltem ebben a pillanatban, mégis úgy éreztem magam, mintha lebuktam volna. Valami olyan miatt, amit nem is követtem el.

– Csak tessék – bólintottam rá, és bármennyire küzdöttem ellene, éreztem, hogy égni kezdett az arcom.

Feszült csönd, a kérdés csak nem érkezett. Rivers úrra felpillantva hezitálást véltem felfedezni az arcán, amit nem tudtam hová tenni.

– Áh, hagyjuk. Induljunk, még sok teendőnk van mára – csapta tenyereit térdeire, lendületet véve kelt fel az ülőalkalmatosságról. Összevont szemöldökkel csúsztattam be szabad kezem a kabátom zsebébe, ahogy megállapodott előttem a fölém magasodó úriember.

– Nem-nem, ha már elkezdted, be kell fejezned – méregettem arcát szigorú tekintettel, amire kezeit a háta mögé rakva billegett sarkain. – Apukám – szólítottam meg egyre türelmetlenebbül. Megadóan sóhajtott, majd a szemeimbe bámulva igazította meg ruházatát.

– Jó. Legyen. Nevin tudja, hogy nem valódi a házasságotok?

A kissé számonkérő kérdés hallatán felcsúsztak a szemöldökeim. Duplán pislogva meredtem rá, majd egy hitetlenkedő fejcsóválás közben nevettem el magam kínomban. Akaratomon kívül is elöntött az idegesség, így talán indulatosabban válaszoltam, mint szerettem volna.

– Szerinted pont neki nem mondtam el? Azt feltételezed rólam, hogy én kihasználom őt a vagyonért? – ütöttem rá a saját mellkasomra. Ha jobban belegondoltam, más kontextusban valóban ezt tettem vele. – Egyáltalán honnan jött ez a…

– Lassíts, Flynnem, nem kell felkapni a vizet – fogta arcomat a tenyerei közé halkan nevetve, majd a hajamat simogatva húzott egy ölelésbe. – Egy szóval sem mondtam semmi ilyesmit, ez csak egy kérdés volt.

– Hát, jó, hogy nem azt kérdezed, hogy én tudok-e róla – sütöttem le a szemeimet az orrom alatt morgolódva, lomhán átölelve derekát pár másodperc után, felszusszanva húzódtam el, és elindultam az ajtó felé.

– Az én fiam vagy, rólad nem kell kérdeznem semmit – somolygott sejtelmesen mellém szegődve, a vállamat átkarolva csípte ujjai közé az égő fülem hegyét.

Miért beszélt mindenki rébuszokban? Volt egy sejtésem… Feszülten szusszanva zártam be az ajtót magunk után, majd a gondolataimba mélyedve ültem be a kocsiba, a füzetet a hátsóülésre hajítottam. Éreztem magamon apukám tekintetét, a biztonsági öv becsatolása után a vállamra csúsztatta a kezét, jó erősen meg is nyomkodott, én csak érzelemmentesen bámultam magam elé. Látszott rajta, hogy annyi mindent mondott volna, de mégsem tette. Kivárt, végül felsóhajtott.

– Akkor csak sikerült megsértenem az úrfit. Ne haragudj rám – mosolygott őszinte szeretettel, amitől fokozatosan ellágyult az én tekintetem is.

– Egy pillanatra sem haragudtam – ráztam meg a fejem röviden, majd miután ujjaimmal átfésültem a kissé vizessé vált tincseimet, beindítottam az autót. – Csak tudod…

– Nem kell beszélnünk róla, ha most nem szeretnél – vágott a szavamba, és ennek nem is örülhettem volna jobban. Úgy éreztem, nehezen tudtam volna kifejezni azt, ami a fejemben zajlott. – De csak hogy tudd, nekem bármit elmondhatsz – paskolta meg a felkarom, majd az út felé biccentett.

Tudomásul vettem szavait, és bár nem tudtam megfelelően kifejezni a hálám ebben a pillanatban, tényleg így éreztem. Őszintén örültem, amiért a mi apa-fia kapcsolatunkat tíz hosszú év és a börtön sem tudta megváltoztatni.

– Menjünk – bólintottam röviden.

Az út túlságosan is csendesen telt, a némaságunknak a halkan szóló rádió, az eső kopogása és az ablaktörlő kattogása adott háttérzajt. Egy piroslámpa fénye alatt bámultam ki a fejemből, egyik kezemet a kormányon tartva, másikkal a kissé kiszáradt ajkaimat piszkáltam. Habár ha a helyzet úgy adódott, szívesen játszottam a hülyét, de kezdtem azt érezni, hogy Nevin és a Bűvész úr is kezd őszintén annak nézni. Talán sejtettem, hogy miről volt szó. De nem akartam még szembenézni vele.

A gyönyörű fekete autó homályosan tükröződött vissza Burton úr régiségkereskedésének ablakában. Megérkeztünk. Édesapámmal a nyomomban lépdeltem el az ajtóig, lassan nyitottam be. A szemeim rögtön találkoztak az egykori főnököm nyugalmat árasztó tekintetével, a szemüvegét igazítva mosolyodott el.

– Flynn! Nem számítottam rád – tárta is szét karjait az öregember, hogy egy ölelésbe invitáljon, ami ezúttal különösen jól esett a lelkemnek.

–  Hogy van, uram? – érdeklődtem hogyléte felől egy mosollyal, miközben a karizmatikus apukám mellé soroltam. Fejet is hajtott előtte. – Az esküvőn nem volt rá alkalom, de mindenképp szerettem volna bemutatni az édesapámat.

– Levi Rivers, örülök a találkozásnak – fogtak kezet illedelmesen. – Az ön fülbevalójának köszönhetően sikerült kicsit meglágyítanom a volt feleségem szívét, szóval köszönettel tartozom – somolygott apukám, majd amint elengedték egymást, újra átkarolta a vállam. Burton úr jóízűen nevetett egyet, aztán beljebb tessékelt minket. A pulton egy kancsó gyümölcstea gőzölgött.

– Le sem tagadhatná a fiát. A daliás Rivers urak bármikor kereshetnek, ha a szívük választottjának ékszert ajándékoznának – mosolygott őszinte örömmel, az én arcom pedig már megint kezdett kínosan vörössé változni. – Ugye, Flynn? – húzott oda két széket a sajátja mellé, aztán kitöltött két csésze forró italt.

– Igen-igen – válaszoltam pár századmásodperc csend után. Még a színjátékhoz sem volt kedvem ekkor, úgyhogy gondoltam, terelem a témát és a lényegre térek. – Burton úr, ön még nem élt akkor, de gyerekkorában nem hallott a nagy Elmer J. Moris halálának körülményeiről? Egy ilyen nagyhírű mágnásról biztosan évekig beszéltek még.

– Oh. Utoljára egy fekete bajuszos fiatalember érdeklődött az eset felől még sok-sok évvel ezelőtt. Talán húsz év is eltelt már azóta – gondolkodott el, feszült figyelemmel hallgattam. – Nem mondta a nevét, de felvásárolt minden korabeli fennmaradt folyóiratot, amit a bolt kínálatába helyeztem – kavargatta a teáját a sűrűn pakolt polcok felé pillantva. – A felmenőim mind kisemberek voltak a Morisokhoz képest, hozzánk csupán a szóbeszédek jutottak el mindig. Emlékszem, ilyen kicsi voltam – mutatta kezével a gyerekkori magasságát – amikor a nagyszüleim beszéltek róla egyszer, a halálának az évfordulóján. Azt mondták, tekintélyes, jóvágású férfi volt, tragikusan fiatalon elment. Hiába rajongtak érte Cambridge lakói, teljesen zártkörű temetést tartottak neki. Mindenkit váratlanul ért a halála, állítólag kilovagolt a Moris birtokon, egyszer csak rosszul lett, leesett a lóról és többé nem kelt fel.

Egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy a bajuszos férfi Oscar Franklin volt, hisz köztudottan ő irányította a családról alkotott közvéleményt. Egy pillanatra elméláztam a tényen, hogy mennyire kicsi a világ, majd miután lassan kortyoltam a mézízű teából, egy bólintással jeleztem Burton úr felé, hogy megjegyeztem minden szavát.

– Mennyi lehet az esély rá, hogy valójában idegenkezűség történt? – tettem fel egy félig-meddig költői kérdést halkan, mintha attól tartottam volna, hogy valaki olyan is meghallja a szavaim, akinek nem kéne.

– Mikor lettél önjelölt nyomozó, fiam? – nevette el magát Burton úr, felhümmögve csóválta a fejét. – Jobb nem bolygatni a múltat és a halottakat – emelte a szájához a csészéjét, a szokásos lágy hangja most baljósan csengett.

– Elsie-ért teszem. Hogy békében nyugodhasson – mormoltam halkan, volt főnököm térdemre simította tenyerét.

– A Morisok mindig is befolyásos emberek voltak, úgyhogy óvatosnak kell lenned – komolyodott el tekintete, édesapám a székében hátradőlve sóhajtott egyet.

– Nehogy úgy járj, mint én – utalt a börtönviseltségére, majd egy félmosollyal az arcán csettintett egyet. – Uram, tud pókerezni? – terelte inkább a témát, idős mesterem jól meg is lepődött, szórakozottan mosolyogva emelte le a tea gőzétől bepárásodott szemüvegét orrnyergéről, azt törölgetve vonogatta a vállát.

– Valamikor tudtam.

– Remek. Ezesetben majd a napokban szívesen látjuk a pókeresten a Moris villában – invitálta is meg apukám, amivel most már az én arcomra is mosolyt varázsolt.

***

Ahogy azt sejtettem, mire hazaértünk, a villa magányos mécsesként ragyogott a késődélutáni sötétségben, egy hűvös szellőtől megborzongva fogtam szorosabbra a kezemben tartott szatyor fülét, amíg Levi Riversszel együtt siettünk a kissé csúszóssá vált teraszlépcsőkig az autótól. A bejárati ajtó mellett ácsorgó biztonsági őrök köszöntöttek minket, és ahogy hirtelen elöntött a régi életérzés, illetve apám jelenléte is hozzájárulhatott ehhez, felemelt állal sétáltam be a nappaliba. A kellemes meleg azonnal az elegáns kabátom alá kúszott, egy elégedett mosollyal igazítgattam a behullámosodott tincseimet.

– Úristen – érkezett egy meglehetősen gúnyos hanglejtésű megszólalás a kanapé felől, ekkor vettem észre csak az ott heverésző Sammy-t. – Mint egy büszke kakas – röhögcsélt az orra alatt, majd nagy lendületet véve ült fel, ekkor látta meg a nevetését visszafojtani próbáló apukámat. – Ó, jó estét – köszöntötte egy biccentéssel, a telefonját az ölébe ejtve figyelt hol engem, hol a karizmatikus Rivers urat.

– Valami probléma van? – szűkítettem össze a szemeimet morcosan, amire vállat vont.

– Üdvözöllek, Samuel – hajtott fejet apukám, miközben hátba veregetett, szinte láttam rajta, hogy be akart csatlakozni a piszkálásomba, de végül nem tette, kifejtette ujjaim közül a szatyrot, amely az együtt vásárolt pókerkellékeket tartalmazta. – Megyek, keresek egy szabad szobát – mondott csak ennyit, a szavai hallatán a tágas helyiség túlvégében elhaladó Lisa megtorpant, kíváncsi szemekkel sétált közelebb, édesapámnak pedig egyáltalán nem okozott nehézséget közvetlen, kellemes légkört kialakítani az alkalmazottunkkal, két pillanat múlva már a villát sokkal jobban ismerő szolgálólánnyal csevegve indult útnak találni egy olyan helyiséget, ahol kedvünkre kártyázhattunk.

– Semmi-semmi. Nevin a konyhában van – dőlt is vissza a puha párnák közé, újra a telefonját nyomkodva, arcán egy furcsa mosollyal.

– Kösz – mormoltam el, majd a kabátomból kibújva, komótosan sétáltam az említett helyiség felé.

Hirtelen nem is tudtam volna megállapítani, milyen illatot éreztem minden lépéssel egyre intenzívebbnek, de édesen nosztalgikus volt. Az ajtó előtt lelassítottam lépteimet. A nap végére egészen megfeledkeztem az apámmal folytatott beszélgetésről, de ebben a pillanatban újra motoszkálni kezdett bennem az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, kíváncsi tekintettel lestem be a konyhába, ahol ezen a hűvös novemberi estén még munkálatok folytak. Bár, a szokásostól kevésbé kaotikus, sokkal inkább idilli kép tárult elém. A kedves szakácsnőnk a pultsziget mellett ácsorgott habzsákkal a kezében, előtte egy egész hadsereg puncsos mignon sorakozott, lelkesen beszélgetett a pult másik végénél helyet foglaló Nevinnel. Egy bárszéken ült, villával a kezében, éppen félénken mosolyogva támaszkodott állán. Habár először egy lágy mosolyra húzódott a szám, ahogy többnyire felfogtam, hogy mit is látok, egy zavart vigyorral pislogtam magam elé. A tarkómat vakarva ámultam el legjobb barátom öltözetén. Egy krémszínű, selymes fényű inget viselt, amelynek nyakrésze gallér helyett egy lazán megkötött masniban végződött. Mintha csak éppen a széles, vékony vállaira és keskeny derekára szabták volna a ruhadarabot, úgy festett, akár egy mesebeli herceg. Addig támaszkodásra használt kezével füle mögé igazított egy arcába lógó tincset, a mozdulat közben pedig pont az irányomba pillantott csillogó szemeivel, így véletlenül összeakadt a tekintetünk. Egy torokköszörüléssel igyekeztem összeszedni magam, egyenes háttal, kezeimet a hátam mögé rakva sétáltam el a pultszigetig, hitvesem mellett állapodtam meg.

– Jó munkát! – mosolyogtam rá Doris asszonyra, aki hatalmas lelkesedéssel üdvözölt. Az alsó ajkamba harapva pillantottam Nevinre, és némán hátára vezettem felé eső tenyerem, hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. Halkan elnevette magát, majd a székkel kissé felém fordulva használta ki, hogy így mondhatni egymagasak voltunk, arcomra nyomott egy gyengéd csókot.

– Szia, Flynn – mormolta halkan, nagy szemekkel bámulva rám, miközben érezhetően libabőrös lett, ahogy kezemmel felfedeztem a lapockái között lévő gyémántalakú kivágást az ingjén, ujjaimmal langyos bőrét cirógattam tovább a felső anyaga helyett.

– Hát, Nevinem, úgy tűnik, az úrfi szóhoz sem jut – kuncogott a köreinkben lévő szakácsnő, amire a nyuszifiú arca is épp annyira kezdett pirosas árnyalatot felvenni, mint feltételezhetően az enyém.

– Vásárolni voltál? – nyögtem ki végül valamit, amin mindketten jót szórakoztak.

– Ühüm, Sammy-vel bementünk a városba. Ő beszélt rá erre – igazítgatta meg a masnit félkézzel. – Itthon hagytad az egyik kártyád, remélem nem gond, hogy azt használtuk – vonta össze a szemöldökét egy pillanatra, ahogy az előtte lévő süteményből igyekezett a villájára venni egy kisebb falatot.

– Szándékos volt. Az én pénzem a te pénzed is – duruzsoltam kicsit közelebb hajolva hozzá. – Nagyon jó választás volt – bókoltam kamu hitvesemnek teljesen őszintén, továbbra is hátát simogatva, majd egy nagyot szusszanva léptem el a pulttól. – Micsoda finomságok készültek ma estére – néztem végig a pult felületén egy mosollyal, majd megállapodott a tekintetem Nevin ajkain, ahogy olyan jóízűen ízlelgette a kedvenc süteményét.

– Én kértem. Csak úgy megkívántam – motyogta halkan, az arcán pedig őszinte boldogságot láttam. Úgy éreztem, órákig tudnám nézni, amikor eszembe jutott, hogy jelenésünk van.

Éppen be akartam avatni a pókerest részleteibe, amikor a konyha ajtajának nyikorgása után édesapám is csatlakozott hozzánk. Rögtön elmosolyodott, amint meglátta a vejét, be is férkőzött közénk, hogy röviden átölelhesse a vállát, még a hajába is puszilt.

– Szervusz, drágám – üdvözölte Nevint, aki ugyan kissé zavarba jött, viszonozta az ölelést.

– Apuka, hogy telt a nap? – pillantott fel a magas úrra, akinek szemmel láthatóan is nagyon jól esett a megszólítás. Miért akart kiugrani a szívem a helyéről?

Levi Rivers nem is húzta az időt, mintha sietett volna valahová, el is mesélte neki, hogy az első emeleten talált egy szobát, ahol sok-sok évvel ezelőtt sakkapartikat tartottak, ami éppen megfelelőnek tűnt arra, hogy kártyázzunk. Egy fél óra múlva mind a fényűzően díszes, de otthonos helyiségben töltöttük az időt, édesapám az összetolt asztaloknál ült Samuellel, a póker szabályait magyarázta a kíváncsi fiúnak, én a szoba egyik sarkában ültem egy kisasztalnál, egy kipárnázott széken, lazán a háttámlának dőlve, velem szemben Nevinnel, aki kezében egy kistányért tartva folytatta a desszert elfogyasztását. A másodikat ette éppen.

– Na, ezt nézd – igazítgattam meg utoljára a kezemben tartott kártyalapokat, amik aztán látványosan terültek szét legyező módjára. Gyermeki örömmel a képemen igyekeztem lenyűgözni legjobb barátomat a kártyatrükkjeimmel. Olyan sejtelmesen mosolygott rám, a tekintete is csillogott, néha felhümmögött, amit sikernek könyveltem el.

Éppen egyetlen lapot forgattam az ujjaim között, elgondolkodva méregettem a velem szemben ülőt, akiről ezen az estén különösen nehéz volt levennem a szemem, amikor megszólalt.

– Majd nekem elmagyarázod te a szabályokat? – kérdezett rá, miután lenyelt egy nagyobb falatot, ezzel zökkentett ki az egyre illetlenebb bámulásomból.

– Persze – válaszoltam egy kis hatásszünet után, majd előre dőlve, az asztallapra könyökölve húztam a számat egy félmosolyra. – De csak miután megkóstolhattam a süteményt – biccentettem a tányérja felé. Egy pillanatra mintha szarkasztikusan akart volna reagálni, végül letette közénk a tányérját, hogy a villával leválaszthasson egy darabot, de ekkor már nekem egész más járt a fejemben.

Gyengéden nyúltam álla alá, észrevétlenül vettem ajkaim közé a cukros bevonattól kissé ragacsos felső ajkát, csupán pár pillanatig ízlelgettem, majd olyan lassan hajoltam el, hogy az apró cuppanást más ne hallja. A számat végignyalva szusszantam fel, ahogy visszadőltem a székbe, kipirult arcáról a megremegő kezére csúszott a tekintetem. Úgy gondoltam, a múlt éjjel után semmit nem kellett megmagyaráznom. Mert ennek a lépésnek ezúttal nem volt indoka. Sehol nem volt a közelben Oscar Franklin, vagy egyáltalán bárki, aki nem tudott az igazságról. Én csak… Próbára akartam tenni. Hogy beigazolódik-e, amitől tartottam.

– Amikor már azt hittem, nem lehet finomabb a csókod… – hümmögtem fel izgatottságtól csillogó szemekkel, Nevin az orrnyergét masszírozva sóhajtott egyet.

– Te amúgy hallod magad, Flynn? – bosszankodott halkan, igazán gyötrődő arcot vágott. Hangtalanul nevetve nyúltam át az asztal felett, hogy megfoghassam kezét.

– Valami rosszat mondtam? – fontam össze ujjainkat, egyre furcsábban nézett rám. Mintha az utolsó másodpercben gondolta volna meg magát, hogy mit feleljen erre, megrázta a fejét.

– Nem, csak tudod, most éppen semmi szükség nem volt erre – mutatott egy kört mutatóujjával, arra utalva, hogy nem kellett volna szerepben lennünk a társaság miatt. Vállat vonva nevettem fel.

– És tegnap éjjel, amikor bekaptad a… – vágtam volna vissza egy halvány vigyorral az arcomon, de az asztal alatt bokán rúgott, mielőtt kimondhattam volna, bár egyébként sem terveztem. Még saját magam előtt is zavarba ejtő volt már csak a gondolat is. Félrepillantva kezdtem babrálni ingem legfelső gombjával szabad kezemmel, ahogy elkezdtem elviselhetetlennek érezni a finom csók és a mocskos pillanataink felidézése után.

– Fejezd be, mert megint a kanapén fogsz aludni – morgolódott az orra alatt rózsás arccal, majd eltolta magát az asztaltól, biccentve állt fel. – Menjünk játszani inkább – hajtotta fel ingjének ujjait a szemeit lesütve.

Beletörődően tápászkodtam fel én is, Nevin mögött lépdelve tettem meg a távolságot a nagyasztalig, majd barátom csípőjének két oldalára fogva toltam őt meg finoman a mellette lévő üres szék felé, ahogy elgondolkodva tanulmányozta a játéktéren heverő lapokat, színes zsetonokat. Érintésem egy dereka felé induló cirógatássá változott, amíg kihúzta a széket, amint leült, én is helyet foglaltam. Ekkor pillantottam csak fel a velünk szemben ülő édesapámra és Samuelre, a szeplős sógorom pedig elnyílt ajkakkal bámult hol rám, hol öccsére. Oh, talán kissé elfeledkeztem magamról…

– Ti biztos, hogy lefeküdtetek – adott hangot a megállapítását követő döbbenetnek Sammy, majd kínosan elmosolyodva pillantott a fejét fogó apám felé.