Még mindig visszhangzott a fejemben a lövés hangja, amikor a pár másodpercnyi dermesztő csend után egyszerre mozdultunk meg Nevinnel. Ő a megrémült Bonnie-hoz sietett oda, én a telefonomat magamhoz ragadva, egy nagyot nyelve kerestem ki Abraham telefonszámát. Fogalmam sem volt, hogy esti őrségben volt-e, vagy éppen alváshoz készülődött, de gondolkodás nélkül tárcsázni kezdtem. Kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen, miközben a kimenő hívás monoton zúgását hallgatva odalépdeltem a birtokra néző ablakhoz. Óvatosan hozzáértem a sötételőhöz, a fényes anyagot ujjaim között morzsoltam. Tétováztam, mert attól tartottam, hogy valami szörnyűség fog a szemem elé tárulni, ami még öregkoromban is kísérteni fog. Teltek a másodpercek.

– Miért nem veszed fel, Ab? – szusszantam fel feszülten, türelmetlenül doboltam a telefonom hátlapján mutatóujjammal.

Éreztem magamon Nevin tekintetét, az ajkaimat összeszorítva pillantottam le rá. A kisnyúl játszósarka melletti szőnyegen térdelt, a szürke szőrgombócot ölelve nézett engem, szemei félelemtől csillogtak, egyértelműen nem tudta hová tenni ezt az egészet. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy mégis milyen helyre hoztam én őket, de mielőtt túlságosan elragadott volna az önostorozás, végre megszakadt a tárcsázás hangja.

– Én sem tudom, hogy mi történt, de már úton vagyok – hadarta el a biztonsági őr még azelőtt, hogy bármit is kérdezhettem volna, egyértelműen sietett valahová. Hangja a körülményekhez képest egész nyugodt volt, így szorgalmasan próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem egy gyilkosság történt a Moris birtok kerítésén túl. Csak nem…

– Én is lemegyek – vágtam rá határozottan pár másodpercnyi hezitálás után. Végtére is, én voltam a családfő, a villa ura. Nem lehettem ilyen gyáva.

Meg is szakítottam a hívást, egy másodpercre megálltam a sok, képernyőn legördülő üzenetértesítő láttán, miután többen is rákérdeztek a csoportbeszélgetésben, hogy mi folyik itt, de választ senki sem adott. Mielőtt a kabátomba belebújva kiléptem volna a szobánk ajtaján, hátrapillantottam Nevinre. Egy apró bólintással jeleztem felé, hogy minden rendben lesz, vigyázni fogok, majd becsuktam magam mögött a nyílászárót. Végigtrappoltam a lépcsőkön, a földszinten égett néhány a lámpák közül. Ez a hang bizonyára mindenkit felvert az álmából.

Éppen összefutottam Abraham barátommal a belső kertre nyíló terasz ajtaja felé menet, szótlanul zárkóztunk fel egymáshoz. A fényűzően kikövezett, örökzöld növényekkel díszített teraszról már látszott egy pár főből álló csoportosulás, nem messze a villa épületétől, a horizontig nyúló, kerítéssel elkerített füves területen. A sötét éjszakában felsejlett, vagyis inkább élesen kirajzolódott a holdfény által egy kabátot és sapkát viselő alak sziluettje. Kezében egy vadászpuskát tartott, a távolba hadonászott vele, miközben két, idősebb női dolgozónkkal beszélt. Határozott léptekkel indultunk meg feléjük.

– Rivers, mindenki jól van? – érkezett egy hang az első emelet felől, amire én és egyenruhát viselő barátom is hátrakaptuk a fejünket. A hatalmas villa ablakai úgy gyúltak ki, mintha gyertyalángok lettek volna, az egyikből egy vastag plédbe burkolózott Samuel Shelby hajolt ki a párkányra támaszkodva, arcán inkább kíváncsiság látszott, mint rémület. Egy vállvonással reagáltam, majd sürgető kézmozdulatot intéztem barátom felé, aki teljesen lelassította lépteit a szeplős fiút nézve.

Mire odaértünk a zseblámpával és fegyverrel felszerelt csapathoz, a villa irányából Oscar Franklin és csatlósai érkeztek, de amint összetalálkozott a tekintetem a Moris család intézőjével, kitartotta karját, ezzel megállítva az öltönyös férfiakat. A teraszon felsorakozva, tisztes távolságból várták a fejleményeket.

– Jó estét kívánok, elnézést kérek, Rivers úrfi, ha megijesztettem önöket – simult egy vastag kesztyűbe bújtatott tenyér a felkaromra, és miután végre nem Oscar Franklint bámultam bíráló szemekkel, a kedvenc szakácsnőm bűnbánó arca tárult elém. Szóval hozzá tartozott a sikoly.

– Perry bácsi? Mégis honnan… – Abraham elképedve nézett a nyugodtan szivarozó, nyolcvan körüli nyugdíjazott karbantartóra, aki önelégülten mosolyogva nézett a távolba, a talajra támasztva a lőfegyvert.

– Mi történt? – kérdeztem rá végül én, egy szipogás közben húztam összébb magamon az elegáns kabátom, amely alatt ezúttal a pizsamám volt. Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam így, a csípős hidegről már nem is beszélve.

– Prérifarkas – szólalt meg recsegős hangján az idős úr, továbbra is a kerítés irányába nézve. – Közeleg a tél, élelmet keresnek.

– Ugye nem lőtte le? – szaladt ki a számon kissé elkerekedett szemekkel, és rögtön az jutott eszembe, hogy Nevin mennyire hevesen elítélt minden élőlény ellen elkövetett brutalitást. Még szerencse volt, hogy ő nem jött velem.

– Dehogy. Csak ráijesztettem, mert a sírhelyek körül ólálkodott a kis mocsok – szívott bele egy nagyot a szivarba. Hunyorogva néztem a régi Morisok temetkezőhelye felé. Nappal innen is látszottak a márványsírkövek, a keresztek, a koszorúk. Most viszont csak egy sötét árny mozgolódása rajzolódott ki.

– És innen úgy tűnt, mintha eltalálta volna! Még mindig remegek – szólalt fel a másik szakácsnő fennhangon, kitartotta reszkető kézfejét.

Egy nagy, megkönnyebbült szusszanással dörzsöltem az orrnyergem egy pillanatra, majd fellélegezve fordítottam fejem a mi hálószobánk ablaka felé.

– Pedig nem kellett volna aggódni, hölgyeim, habár három évtizede nem fogtam puskát a kezemben, ez olyan, mint a biciklizés. Az öreg Perry pedig nem felejt – töltött csőre megint, szájában az izzó végű szivarral, erre kórusban minden körülöttem lévő rákiabált, hogy ne tegyen semmit, ne kezdjen ámokfutásba.

Éppen ekkor sietett oda mellém Nevin, csupán egy vastagabb pulóvert viselve, belém karolva nézett hol rám, hol Abrahamre. Úgy tűnt, nem bírt tovább ölbe tett kézzel várni. Morcosan összevont szemöldökkel dörzsöltem meg a hideg ujjait, amik a felkaromra fonódtak.

– Miért nem vetted fel a kabátod? – mormoltam halkan kicsit közelebb hajolva, de továbbra is csak nagy szemekkel bámult rám, azt várva, hogy megmagyarázzam neki az incidenst. – Nincs semmi baj, csak el kellett ijeszteni egy betolakodót – mosolyodtam el halványan a holdfény által megvilágított arcát nézve.

– Hogy érted?

Mielőtt kinyithattam volna a számat, az öreg Perry indulatos monológja mindenki figyelmét magára irányította.

– Hát, ti tudjátok, de én még mindig láttam, hogy ott motoszkál, nem az én hibám lesz, ha kiássa a sírokat – vonogatta a vállát nemtörődöm módon, majd egy távoli trappolás hangjára mind odakaptuk a fejünket. – Nézzétek csak! Én megmondtam! Ott szalad a kedves Moris papával – nevetett fel jóízűen, szinte már kárörvendően, ahogy a kerítés mentén vágtázó prérifarkas szájából egy jókora csont lógott ki.

Leesett állal, a helyzet morbidsága miatt borsódzó háttal néztem végig a jelenetet, ahogy az állat könnyedén átugrotta az alacsony faléceket, majd eltűnt a sötét éjszakában. Kínomban elnevetve magam, hitetlenkedő fejcsóválással reagáltam a pillanatot követő komikus csendre, ezt Oscar Franklin kiáltása szakította meg. Dühösen utasította az embereit, hogy fussanak a prérifarkas után, majd elviharzott.

– De… Ez most komoly? – kérdeztem rá fojtott hangon, félszemmel néztem az önjelölt vadászra, majd Abraham barátomra.

– Megyek, megnézem – sóhajtott egy nagyot a biztonsági őr, majd elővette a saját zseblámpáját.

Túlságosan hajtott a kíváncsiság, úgyhogy végül én is mellé szegődtem, a példámat követve az egész csapat elindult a jóvágású Abraham Jenkins után. Ezen a csillagfényes estén csak a talpunk alatt csúszóssá vált vizes fű hangja törte meg a csendet, amíg elsétáltunk a Moris birtok temetkezési helyéhez. A végső nyughelyeket a több mint száz éves, gravírozott márványkövek és keresztek jelölték, mind közül a legtekintélyesebb a középen elhelyezkedő Elmer J. Moris-é volt. Elsie néni édesapjáé.

És igen, az éhes állat mély lyukat ásott az elmúlt időszak heves esőzései után felpuhult talajba. Ab a tarkóját vakarva világította körbe a területet, a gödör alján felsejlett még egy maradvány, tanácstalanul bámult maga elé. Félő volt, Oscar Franklin felrobban a méregtől, ha hozzá is eljut a megerősítés, valóban megrongálódott a legnagyobb Moris sírhelye. De a nap végén, senki sem volt felelős ezért az incidensért, úgyhogy készen álltam kiállni a dolgozóinkért. A továbbra is belém karolt Nevin mélyen elgondolkodva nézte a saras földkupacot, majd a haját hátradobva figyelt a távolba, amerre a prérifarkas menekült. Nem tudtam, mi járhatott a fejében, de még arra sem reagált, hogy elkaptam jéghideg kezét, és a zsebem mélyére süllyesztettem.

– Inkább ne nyúljunk hozzá, amíg nem mondja Franklin úr, hogy mik a teendők. Menjünk, ne fagyoskodjunk tovább – biccentett Abraham, amire az idős dolgozóink heves egyetértésben el is indultak a villa felé. A szakácsnők a szeretett biztonsági őrbe kapaszkodva tették meg az utat az ingoványos talajon, az öreg Perry a fegyvert lóbálta, Nevin szótlanul hagyta, hogy melegítsem kezét, kissé vacogva fogta sietősebbre a lépteit.

Mire visszaértünk, jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd csupán fogadott bátyám társaságában tértünk be a hangulatos, meleg fényű nappaliba, ahol Sammy várt ránk, továbbra is a vastag, gyapjúplédbe burkolózva. Lábait törökülésbe húzva nyomkodva telefonját a kanapén ücsörögve, amint meghallotta a közeledő lépteket, felkapta a fejét.

– Ha már mind ébren vagyunk, készítettem egy kis meleg kakaót. Ekkora káoszt egy állat miatt – csóválta a fejét, miután az asztalon ott várt ránk négy bögre gőzölgő ital. El is vettem az egyiket, óvatosan huppantam le a túloldali fotelbe.

– Hát, mivel kilopta a kedves Moris papa lábszárcsontját a sírjából – vittem fel a hangsúlyt a mondat végén, és akaratomon kívül is elnevettem magam a helyzet abszurditásán. Eközben Nevin a nappali ablakához lépdelt, saját, átfagyott karjait dörzsölgetve figyelte az éjszakát, Abraham Samuel mellett támaszkodott a kanapé háttámláján, elkomolyodott tekintettel pillantott körbe. Olyan baljós volt, ahogy azt figyelte, egyedül vagyunk-e, hogy még Samuel is visszafojtotta a túldramatizált reakcióját a szavaimra.

– Azok nem emberi csontok voltak – mormolta halkan a borostás férfi, amire még a kakaó kortyolását is felfüggesztettem, összevontam a szemöldököm. – Mielőtt ideszerződtem, egy ideig rendőrként szolgáltam. Láttam már ezt-azt.

– Szarvascsont – szólalt meg az eddig teljes csendben lévő Nevin, duplán pislogva figyeltem az irányába. Feszült csönd alakult ki, az állatvilágban igencsak jártas legjobb barátom végre felénk fordította a fejét, sőt, helyet is foglalt köreinkben, bátyja mellett. – Elmer J. Moris nem itt lett eltemetve, de azt akarják elhitetni, hogy igen. – Szinte már suttogta, ahogy kimondta ezen szavakat, jelentőségteljes pillantást vetettünk egymásra. Észre sem vettem, de az elkényelmesedett testtartásom is megváltozott időközben.

– Most már csak az a kérdés, hogy miért – szürcsölt egy nagyot a léleksimogató italból Samuel.

– És hogy kik azok, akik tudnak erről – tettem hozzá elgondolkodva.

***

Azon az éjszakán nem jött álom a szememre. Az első perctől kezdve furcsálltam, hogy a hosszúéletű örökösnő miért nem az egykori családja mellett került végső nyughelyére, ezúttal pedig csak még több kérdés jelent meg a fejemben. És megmagyarázhatatlan, rossz előérzetem támadt. Ahogy a hálószobánk ablakpárkányán ücsörögve vártam a napfelkeltét, néha a mélyen alvó hitvesemet figyelve, el is döntöttem, hogy mivel fogom indítani az első hétvégémet Moris örökösként. Hajnali ötkor még mindig esti sötétség volt odakint, és éppen ekkor kezdtem feladni a virrasztást. Túlságosan hívogató volt bebújni a meleg takaró alá ezen a hűvös reggelen.

Igyekeztem Nevin álmának megzavarása nélkül leheveredni a helyemre, de nem voltam biztos benne, hogy ez sikerült-e, miután rögtön átfordult a másik oldalára, hogy szemben legyen velem, végül egy nagyot szusszanva hajtotta fejét a vállamra, felül lévő karját lomhán dobta át rajtam. Megilletődve néztem le arcára, amennyire tudtam. Milyen nyugodtan és mélyen aludt… Mintha ekkor akarta volna kipihenni azt a sok átdolgozott éjszakát, amit én okoztam…

Mivel a karom vészesen hamar elkezdett zsibbadni, gondoltam, inkább átterelgetem a mellkasomra, finoman hajába túrva, ő pedig automatikusan közelebb bújt, szoros ölelésbe vont, kezem vékony vállára csúszott. Pár pillanatig lefagyva bámultam a plafont, aztán lassan ellágyult a tekintetem. Egészen kellemes volt, ahogy nyomást gyakorolt rám, ahogy érezhettem egyenletes légzését. Hol is hagytuk abba a lövés előtt? El sem tudtam gondolkodni rajta, hogy mit értett a furcsa megszólalása alatt, mert a selymes tincseket simogatva olyan gyorsan elnyomott az álom, mint talán soha ezelőtt.

A kevés, de meglepően pihentető alvásból egy gyengéd rázogatás ébresztett. Morcosan szorítottam össze szemeimet, és bár legszívesebben elbújtam volna a takaró alá, tudtam jól, hogy mára fontos terveim voltak. Többek között meg kellett látogatnom Burton urat. Egy nagy lendülettel ültem fel a takaróhalmok közepén, Nevin már egy sötétszürke garbót és fekete nadrágot viselve várt, hogy együtt menjünk le ebédelni. Úgy tűnt, ezen a szombaton mindketten átaludtuk a reggelit.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem rá, miközben már ráérősen lépcsőztünk lefelé tíz perccel később. A lépcsőfordulóba érve megtapogattam arcát és homlokát. Nem tűnt lázasnak.

– Egy kicsit fáj a fejem. De jót tett az alvás – ásított egyet válasza végén, majd amint a földszintre értünk, bágyadtan mosolyogva köszöntötte az étkező körül lézengő dolgozóinkat.

Sammy már az asztalnál ült, teljesen belefeledkezve a telefonjába, még akkor sem nézett ránk, amikor köszöntünk neki. Öccse egy legyintéssel reagált, én hangtalanul nevetve foglaltam helyet a szokásos székemen. Ahogy Nevin is leült, és a hófehér abroszra felkönyökölve, szótlanul bámult engem, amint az inggalléromat igazítgattam, kezdtem zavarba jönni. És erről bizonyára az éjjel történtek tehettek. Éreztem, hogy kezd égni az arcom, ki is vörösödhettem valamennyire, és mivel túlságosan vizuális alkat voltam, ahogy akaratlanul a szájára csúszott a tekintetem, rögtön le is játszódott a fejemben, hogy mit művelt azokkal a puha ajkakkal. Muszáj volt az alsó ajkamba harapnom, hogy ne vigyorodjak el olyan szemtelenül, még a fejemet is lehajtottam inkább, de félszemmel láttam ám, hogy Nevin arcán is egy halvány mosoly ült. Éppen ekkor vágódtak ki az étkező ajtajai, megkezdődött az ebéd tálalása, így elterelődtek az egyre illetlenebb gondolataim. Hogy kipirult a nyuszifiú…

Étkezés után nem is húztam tovább az időt, beszéltem pár szót a Shelby-Keller tesókkal, tudattam velük a nap teendőit, először is, el kellett mennem a korábbi otthonunkba, az albérletbe, ahol véletlenül ott hagytam a szorgalmas munkával készült Moris tudástáramat, az Aranyhaj borítós jegyzetfüzetem. Mindent tudni akartam a nagynevű család fejének haláláról. Talán köze lehetett a titokhoz, amiről még Abraham beszélt egy hónappal ezelőtt.

A szövetkabátomat viselve sétáltam ki az udvarra, a borongós idő késődélutáni fényviszonyokat okozott, utam a melléképület felé vezetett, hisz éppen a szóban forgó biztonsági őrt kerestem. Ahogy arról sokszor mesélt már, ekkor is a parkoló melletti, fűtött bódéban töltötte a szünetjét, fülhallgatóval a fülében ücsörgött egy forgósszékben nekem háttal, egyik kezében a telefonja volt, a másikban egy csésze kávé. Nem akartam megijeszteni, hogy aztán az egyenruhájára borítsa az energizáló italt vagy ilyesmi, szóval gondoltam, megkerülöm, közben akaratlanul is megakadt a tekintetem a telefonjának a kijelzőjén. Hangtalanul elnevettem magam, ahogy megláttam, éppen a Reggaeton Lento-t hallgatta. Sosem találtam volna ki, hogy szereti a latin könnyűzenét.

Megkocogtattam a bódé üvegajtaját, mielőtt benyitottam volna, ekkor már felfigyelt rám barátom, egy széles mosollyal vette ki a fülhallgatóit, majd ki is nyúlt felém, hogy testvériesen kezet rázzunk.

– Mi járatban, Flynn?

– Kéne egy autó – dőltem neki az ajtófélfának zsebre tett kezekkel.

– Hát, én most éppen ráérek, elvigyelek valahová? – kezdett is feltápászkodni a székről.

– Nem-nem, nem kell fáradnod. Majd én vezetek.

Pár perc múlva már úton is voltam Cambridge belvárosa felé, és furcsán nosztalgikus volt ennyi idő után a kormány mögé ülni. Persze, ilyen szép, teljesen automata luxusautót sosem vezettem ezelőtt, így még különlegesebb élmény volt. És milyen fantasztikus érzés volt, hogy ezt megtehettem. De nem sokáig örültem a fejemnek a magamnak megteremtett gazdagság miatt, mivel egy másfajta boldogság elvonta a figyelmem, amint megláttam az előre megbeszélt helyen várakozó útitársamat, Levi Riverst. Rutinosan húzódtam félre az út szélére, édesapám egy illedelmes biccentés után ült be mellém.

– Üdvözletem, Rivers úrfi – nyomkodta meg a vállam szélesen mosolyogva, amire hevesen dobogó szívvel mosolyodtam el. Az útra kellett figyeltem, így csak egy pillantást vetettem rá, és hirtelen az jutott eszembe, milyen megnyugvás volt számomra, hogy nem törte meg őt annyira az a sok-sok börtönév, hogy rá sem ismertem. Bár minden bizonnyal voltak olyan dolgok, amiket még nekem sem mondott el.

– Üdvözletem, Bűvész úr, ahogy mondtam, az első állomás az elmúlt egy évem színtere – nevettem halkan, de aztán hirtelen elszorult a torkom. – Hogy alakult az estéd, Apa? – kérdeztem rá félve, akkor is, ha jó megérzésem volt ezzel kapcsolatosan. Egy nagy sóhajjal támasztotta meg fejét kezén, bajusza alatt mosolygott.

– Tíz év után először kívánhattam jó éjszakát a lányaimnak – mondta csillogó szemekkel, majd hajába túrt. – Miután elmentek aludni, a hotel bárjában beszélgettünk anyáddal. Nagyon sokáig. Lehet, hogy illetlen voltam, de megkérdeztem, hogy volt-e más férfi az életében, amióta elvált tőlem – sütötte le a szemeit, rövid szünetet tartott, mintha csak a megerősítésemet várta volna. – Azt mondta, hogy nem – sóhajtott fel megkönnyebbülten, amire muszáj volt elmosolyodnom. – Aztán elmesélte, hogy milyen körülmények között éltetek, amióta én elmentem. Igaz volt minden, amit mondott? Tényleg tizennégy éves korod óta dolgoztál, hogy legyen mit ennetek, fiam? A futár munka miatt tudsz ilyen jól vezetni, ugye? – tette fel a kérdéseket egymás után, egyre kétségbeesettebben, amire muszáj volt megfognom felőlem eső kezét.

– Nincs semmi baj, Apukám, már elmúlt. A múltat úgysem tudjuk megváltoztatni, és mostantól minden olyan lehet, mint régen. Nem kell bűntudatot érezned – simogattam kézfejét hüvelykujjammal. – Szerintem a te Judy-d is szeretné, láttam ám, hogy hogy nézett rád az aukción – igyekeztem felvidítani, bár tagadhatatlanul engem is boldoggá tett a dolog. Egy ábrándos mosollyal szusszant fel, majd halkan elnevette magát.

– Tényleg. Ha már itt tartunk. A tűzoltó uraság estéje hogy alakult? – nézett rám félszemmel, amire azonnal égni kezdett az arcom, egyrészt a megszólítás miatt, másrészt az elmémben felvillanó képek miatt. Semmi különös nem történt…

– Hát – nyújtottam el a szótagot – elég kaotikusan – gondoltam ez alatt a prérifarkasos incidensre. – Majd nyugodtabb körülmények között elmesélem. Fejlemény van a Morisokat illetően – mondtam egyelőre csak ennyit, ekkor apám csettintett egyet, mint akinek éppen most jutott eszébe valami.

– Tényleg! Galamb üzent. Suzanne Badeaux csak akkor hajlandó szóba állni velünk, ha legyőzöm, mint a régi szép időkben.

– Micsoda? – ráncoltam a homlokom, miközben lefordultam az albérlet utcájába. Ekkor cseperegni kezdett az eső.

– Pókerben. Nem árt gyakorolni majd, elszoktam tőle – nevetett fel. Nem mehettünk kaszinóba, mert az mindkettőnkre rossz hatással lehetett volna…

– Akkor… Szervezzünk póker esteket a villában? – vetettem fel az első ötletet, ami az eszembe jutott, és már el is képzeltem, hogy kedves Nevin majd eldobja az agyát, ha megmutatom neki az összes kártyatrükköt, ami kiskamasz koromban lett az izommemóriám része. A parkolóradar egyenletes csipogása töltötte ki a teret, ahogy bekanyarodtam az úticélunk előtti kocsibejáróra.

– Te tényleg az apád fia vagy – támasztotta homlokát a halántékomhoz, miközben oldalról átölelt. – Én is pont erre gondoltam.