Apám vállához bújva, hátát simogatva gondolkodtam, hogyan kéne meggyőzni Judy Riverst, hogy kibéküljön vele. Még mindig meglehetősen furcsa érzés volt, hogy bármilyen terv is jutott az eszembe, a pénz nem volt akadály. Fejben már elküldtem őket egy luxusnyaralásra kettesben, a régi szép idők emlékére, amikor a Bűvész úr hangja kizökkentett a gondolatmenetemből.

– Istenem, úgy hiányoztál nekem, Flynn – ölelt át olyan szorosan, mint talán soha, mintha attól félt volna, hogy ez az egész csak egy szép álom, és amint felébred, én is eltűnök a karjai közül. Pont úgy puszilt a hajamba, mint amikor kicsi voltam. Erős szívfájdalommal érkezett a bűntudat, amiért enyhíthettem volna a hiányomon, de nem tettem.

– Sajnálom, hogy nem látogattalak meg egyszer sem, nem is tudom…

– Nem kell magyarázkodnod. A helyedben talán én is ezt tettem volna. A lényeg, hogy most már itt vagy, ahol lenned kell, az apád oldalán – vezette egyik tenyerét arcomra, úgy simogatott tovább. Tisztán emlékeztem, kiskoromban selymes érintése volt nagy kezeinek, ekkor azonban érdesen súrolta bőrömet, meglehet, egy börtönben szerzett sérülés utáni heg lehetett az.

– Apa… Ugye nem vagy szökésben? – kérdeztem rá egy nagyot nyelve, ahogy eszembe jutott az eshetőség.

– Nem, jó magaviseletért hamarabb kiengedtek. Pedig egyébként volt pár zűrös ügyem a börtönévek alatt, de mindet el tudtam tussolni – nevetett halkan, számomra pedig már ennyiből is nyilvánvalóvá vált, hogy a rácsok mögött is tekintélyt szerezhetett magának.

– Elnézést, hogy csak így beleszólok, de megkérdezhetem, hogy miért csuktak le pontosan? – intézte szavait Abraham apámnak, amire hosszú percek után elengedtük egymást.

– Nos, volt egy szövetségesem a kaszinós terepen, gyakran segítette a munkám a csalók kifigyelésében, és elkövettem egy hatalmas, amatőr hibát. Beszámoltam neki a cégem működéséről, a befolyó pénzösszegekről, hisz a barátomnak hittem, amíg egy szép napon, lassan tizenegy évvel ezelőtt fel nem nyomott a rendőrségen. Sikkasztás, adócsalás, átverés. Minden, amit felépítettem, egyik napról a másikra elveszett. Azóta tudom, hogy csak a saját véremben bízhatok meg – karolt át megint, szórakozottan mosolygott, ahogy összekoccant a fejünk, legszívesebben én is vele nevettem volna, de túl élénken élt a fejemben az a nap. Amikor elvitték tőlem az apukámat. És földönfutóvá váltunk. Én, anyám és a két kicsi hercegnőm.

Abraham érdeklődve kérdezgetett a rendőrségi intézkedésről, a kaszinóról is, amíg én a gondolataimba mélyedtem. Hirtelen villant be a kép az esküvőről és a Bűvész úr hatásos belépőjéről. Csak van még valaki, akiben megbízik…

– Ki volt az a fickó, akivel érkeztél? – vágtam Apa szavába, ahogy éppen a kicsi Flynn Riversről akart mesélni zöldszemű barátomnak, kíváncsian méregettem arcát.

– Oh, igen. Ő Galamb, másnéven Jim. A börtönben szegődött mellém, mondhatni, a szárnyaim alá vettem, éppen egyszerre szabadultunk.

– Galamb? – vontam össze a szemöldökömet.

– Ő volt a „postagalamb” odabent. Állítólag azért került be, mert egy körözött bűnöző hírvivőjeként működött a börtön előtt, amíg el nem kapták. Kényes információkat szivárogtatott ki kormányközeli cégektől – vont vállat, és mivel nem érkezett felőlünk válasz, csak bámultunk rá, legyintett egyet. – Ne aggódjatok, a légynek sem tudna ártani.

– De azért vigyázz vele, jó? Sosem lehet tudni, épp most mondtad az előbb…

– Tudom, fiam. Ne aggódj értem, tudom, mit csinálok – paskolta meg a tarkóm, majd elővette az aranyló zsebóráját. – Későre jár. Ideje indulnom.

– Azt hittem, itt töltöd az éjjelt a villában – fogtam meg kezét, ahogy pedig szorossá vált fogása, lepillantottam a kezünkre. Megcsillant a helyiség meleg fénye a karikagyűrűmön, és hirtelen túl valóságosnak tűnt a tény, hogy házasember lettem. A fejemet megrázva vezettem fel a tekintetem Levi Riversre. – Annyi szoba van itt, hogy reggelig akár óránként is átmehetnél másikba aludni – nevettem el magam, de apám már fel is tápászkodott az ülőalkalmatosságról. Miután sietve átkutatta a zsebeit, átnyújtott nekem egy régi gombostelefont.

– Nem-nem, majd máskor, fiam. Most mennem kell, de hamarosan újra eljövök. Addig is, írd bele a számod, jó? És hívj nyugodtan bármikor.

Búcsúképp kezet fogott Abrahammel, majd egy hosszú percen keresztül ölelt engem, végül egyedül kísértem ki őt a hatalmas villa kapujáig. Úgy tűnt, gyalog érkezett. Mivel maradt nálam némi készpénz, adtam neki taxira pár dollárt, bár fogalmam sem volt, hogy hová készült. Ahogy a csípős hidegben ácsorogtunk, őszinte csodálattal néztem fel imádott édesapámra, aki a sötét birtokot szemlélte, komoly arckifejezéssel. Aztán hirtelen felém pillantott, a szívem pedig elképesztően gyorsan dobogott, mint mindig, ha összetalálkozott a tekintetünk.

– Na, siess a hitvesedhez, fiam, biztos hiányol. Tényleg későre jár már – somolygott bajusza alatt, amire azonnal elkezdett égni az arcom. Aztán beugrott. Bizonyára a kapu túloldalán ácsorgó biztonsági őrök miatt mondta.

– Rohanok is – nevettem el magam, majd Rivers úr kezdeményezésére illedelmesen kezet fogtunk. – Jó éjszakát, Apa!

Mire visszaértem a villába, Abrahamnek már a nyomát sem leltem, bizonyára dolga akadt, így önállóan tértem be először a teljesen üres, sötét konyhába. Amikor korábban itt jártam, feltűnt egy innen nyíló helyiség, ami pont azt rejtette, amire szükségem volt. Hosszas válogatás és interneten való utánajárást követően leemeltem az egyik polcról egy majdnem háromezer dollár értékű whiskyt. Apám kedvence volt, időről időre megivott egy kicsit esténként, én pedig gyerekfejjel gyakran utánozni akartam őt, ám anyukám kérésére a szolgálónk természetesen csak almalevet töltött a poharamba. Végre tényleg a kiskori énem álmát élhettem.

Halkan dúdolgatva kerestem egy megfelelő poharat, jégkockát, majd szinte zene volt füleimnek, ahogy kitöltöttem a sötétszínű folyadékot. Egy letörölhetetlen vigyorral az arcomon lépcsőztem a második emelet felé. Már volt is ötletem, hogyan békítsem ki Nevint, ha továbbra sem tervezett felhagyni a duzzogással. Komótos léptekkel sétáltam végig az Elsie néni emlékét felidéző félhomályos folyosón. A könyökömmel nyomtam le a kilincset, majd miután fordultam egyet a tengelyem körül, nem az tárult a szemem elé, mint amire számítottam. Barátom már az alvós pólójában volt, az éjjeli lámpához kuporodva ült az ágyon, feltételeztem, egyetemi olvasmányokkal foglalatoskodott. Amint meghallotta az ajtó nyikorgását, felkapta fejét, az arcába lógó hullámos tincset a füle mögé igazította. Elég komoly volt a tekintete.

– Hol voltál ilyen sokáig? – ráncolta homlokát számonkérően, majd szemei a kezemben lévő kristálypohárra csúsztak.

– Meglátogatott apám. Beszélgettünk. – Amint kimondtam, ellágyult a tekintete, de aztán újra összevonta a szemöldökét, folytatta az olvasást. Egyre biztosabb voltam benne, hogy tanulással akarta elterelni a figyelmét, de nekem jobb ötletem volt.

Mivel nem mondott semmit, a szobában pedig aggasztóan hűvös volt, még a kabátomat sem vettem le, csak a cipőimből kilépve kerültem meg az ágyat. A fal mentén régimódi radiátor húzódott, és miután megtapogattam, feljebb is tekertem a fűtést. Többé nem kellett fagyoskodnunk. Éreztem magamon Nevin bíráló tekintetét, úgyhogy ha már úgyis ott álltam előtte, közelebb lépve a kezében tartott könyvre néztem. Ahogy sejtettem, éppen tanult. Eszembe is jutott, hogy mennyire kiégett az egyetem miatt, és hogy gyakorlatilag már nem fog a végzettségétől függeni a jövője. Én bebiztosítottam őt. A gondolatra egy elégedett mosoly kúszott a képemre, úgy kortyoltam bele a hűs italba. Egy másodpercre összeszorítottam szemeimet az erős alkohol hatására, jól ki is rázott a hideg, de aztán jólesően sóhajtottam. Tudtam, hogy már csak pillanatok kérdése, és beszól valamit, szóval még rá is játszottam egy kicsit, szélesen elmosolyodva hunytam le a szemeimet.

– Ez aztán az élet, kedves Nevin – vigyorodtam el, a szokásos szemforgatás láttán pedig túl erős késztetést éreztem, hogy tovább idegesítsem őt. Szabad kezemmel kivettem a kabátom bélelt zsebében megbújó három százdollárost, ami nálam maradt. – Na, meg ez – legyeztem meg arcát a bankjegyekkel, amire összevont szemöldökkel hajolt el, elhessegetve a kezem. – És ez a te életed is mostantól, úgyhogy nyugodtan összecsukhatod azt a könyvet – nevettem halkan, bár teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam.

Pár pillanatig szótlanul bámult fel rám, majd egy megadó sóhajjal tényleg félretette a tananyagot. Ellazult testtartással sütötte le a szemeit.

– Most úgysincs ehhez energiám – motyogott az orra alatt, közben én újra belekortyoltam a jeges italba, ami mégis égetően csúszott le a torkomon.

– Még mindig dühös vagy? – kérdeztem rá ellágyult tekintettel.

– Azt hiszem, nem – szusszant fel hosszan. – Sammy feljött és bocsánatot kért. Beszélgettünk. És közben bosszantóan sokáig ölelt – dörzsölte meg szemeit fáradtan, szavai hallatán én is megkönnyebbültem. Ezen is túl vagyunk.

– Akkor, erre innunk kell. Kóstold meg! Ez nem olyan, mint amit a kocsmában adtak – nevettem halkan a fintorgása láttán. Nem emlékezett arra az estére, de a másnap biztosan élénken élt még benne.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, arcélére vezettem kezem, és mivel ezúttal én magasodtam fölé, felemeltem állát, szájához tartottam a minőségi whiskyt. Egy pillanatra felnézett rám, aztán megadóan fogott csuklómra, óvatosan megdöntöttem a hidegtől homályossá vált poharat. Nagyot kortyolt.

– Lassan – mormoltam halkan, kissé dorgáló hangsúllyal. – Hideg.

Arca eltorzult az erős alkoholtól, köhintett is egyet, amire hangtalanul elnevettem magam. Attól tartottam, ez a két korty is meg fog neki ártani. Teljes testében megborzongva rázta fel magát, majd elnyúlt az ágyon, feje alá igazította a fehér kispárnát.

– Ez szörnyű – sóhajtott fel egy fintorgás után, eddig sápadt arca el is kezdett kipirosodni. – Hányadik pohárnál tartasz? – vette magához a takaróra ledobott telefonját, rám sem nézett.

Mielőtt megszólaltam volna, lehajtottam a pohár maradék tartalmát, majd kibújtam a kabátomból. A feltekert fűtés és az alkohol is kezdte megtenni a hatását.

– Csak egy üveg sört ittam Abrahammel és apámmal – válaszoltam meg kérdését a gardróbszobából kifelé jövet, gondolkodás nélkül leheveredtem mellé. – Sajnos el kellett mennie valahová, de remélem, legközelebb marad, hogy te is megismerhesd a nagy Rivers urat – bújtattam ki helyéről ingem legfelső gombját, arcomon pedig indokolatlan mosoly ült.

Dehogy volt indokolatlan. Végre minden a helyére került! Már csak a szüleim házasságát kellett helyrehoznom, hogy teljes legyen az életem.

– Hát, miután az anyád egy szót sem szólt hozzám tegnap, legalább ő vegyen tudomást rólam – nevette el magát halkan, keserűen, én pedig a könyökömön megtámaszkodva méregettem arcát. Minden négyzetcentijét. Nem tűnt már annyira rosszkedvűnek, de látszott, hogy megtörte ez a balhé Samuellel és az apjával. Látszólag zavarta a bámulásom, mert át is akart fordulni az oldalára, de gyorsan átdobtam rajta a karomat, így visszatartva őt, államat megtámasztottam felkarján.

– Szerintem kedvelni fog téged. Kicsit sajnál, amiért „belebonyolódtál egy Rivers férfiba” – idéztem apám szavait beleröhögve. Egy ilyen fárasztó nap után jól esett ráhajtani a fejem vállára. Azt hittem, zavarni fogja az ölelésem, de csak szusszant egy nagyot és hagyta.

– Hát, ez van – sóhajtott fel, rövid helyezkedés után fejem alá csúsztatta felőlem eső karját, minden bizonnyal azért, hogy neki is kényelmesebb legyen. Pár másodpercig idilli csönd ült a szobára, aztán megszólalt megint. – Valószínűleg nyusziszőrös a pólóm – jelentette ki, de nekem ennyi együttélés után ez a világ legtermészetesebb dolga volt.

– Nem baj – dörgöltem arcomat csontos vállához lehunyt szemekkel, majd mégis erőt vettem magamon, hogy feltápászkodjak az ágyról. – Nézünk Hotel Transylvaniát? – pillantottam hátra Nevinre a fürdőszobába menet. Azonnal egy széles mosolyra húzódtak az ajkai, még ha meg is próbálta visszafojtani.

– Oké. A harmadik részt? – helyezkedett az ágyon, én pedig elbambultam egy pillanatra.

Természetesen, a harmadik részre gondoltam én is, hisz az volt a kedvence. A hajós kirándulás, Atlantisz… Akár ebben a pillanatban is lefoglalhattam volna egy ilyen nyaralást, hogy életében először átélje, és ez igazán megmelengette a szívemet. Talán majd később.

Miután én is kényelembe helyeztem magam az ágyon, ezúttal már pizsamában és egy tálnyi iderendelt pattogatott kukoricával, Nevin sötét szemei gyermekien csillogtak, ahogy megnyomta az indításgombot a távirányítón. Szerettem volna, ha kicsit lazít, pihen a folyamatos mentális megpróbáltatások közben, és ennek nem is volt jobb módja, mint kiszakadni a valóságból. Habár már elkezdődött a film, én a mellettem heverésző fiút figyeltem. A testtartása kevésbé volt feszes, az arca pedig egészen boldognak tűnt. Mondjuk, valóban idilli volt ez a pillanat. A kellemes meleg a hangulatos szobában, a lábunknál elnyúlt Bonnie, a sós rágcsálnivaló illata és a kedvenc mesénk.

Csak úgy repültek a percek, már körülbelül egy órája tartott a rögtönzött moziest, amikor eszembe jutott valami. Ha már egyébként is kézre esett, elkaptam Nevin egyik kósza hajtincsét, azt csavargatva hívtam fel magamra a figyelmét. Félszemmel felém is pillantott.

– Ugye ma is leszel a pót-kanapéháttámlám? – kérdeztem rá halkan, pont úgy somolygott, mint amikor ki akart cikizni, de végül bólintott egyet.

– Amíg egy ágyban alszunk, persze. Különben én sem tudok pihenni tőled – nevette el magát halkan, majd visszahajtotta a fejét a párnára, még az arca is elnyomódott. Fáradtnak tűnt, és egyáltalán nem bánta, hogy a hajával foglalatoskodtam, így folytattam ezt a tevékenységet.

Nem tudtam hirtelen kifejezni felé, de nagyon hálás voltam neki. Még az elején tartottunk a „házasságunknak”, de bíztam benne, az elkövetkező egy hónapban is jól fogjuk venni az akadályokat. És hogy a Rivers család újdonsült tagja is együttműködő lesz.

– Abraham Jenkins szemszöge –

Tekintetem újra és újra a villa első emelete felé tévedt, ahogy a birtok bejárata mellett ácsorogva töltöttem a váratlanul beszervezett esti ügyeletem. A sok-sok egyforma ablak közül csupán egy mögül érkezett némi világosság ebben a késői időpontban, úgy tűnt, Franklin úr még ébren volt. Egy bizonyos szoba ablaka előtt viszont még csak egy elsuhanó árnyat sem láttam, hiába vártam annyira. Kényszeresen pillantottam a karórámra. A mutatók tökéletesen egymásra illeszkedve tudatták velem az új nap kezdetét. Mennyi hosszú óra telt el a Rivers urakkal töltött italozás óta, de nekem még mindig ugyanazon járt az eszem.

Vajon hogy van most Samuel?

Bélelt kabátom alatt megreszketve tettem zsebre a kezeimet, jártam egy újabb kört a deresedő járdán. Őrtársam mintha mondott volna valamit, de képtelen voltam odafigyelni rá, mert éppen meghoztam egy döntést, amin egész este rágódtam.

– Menj be, Jenkins, meg ne fagyj itt nekem – nevetett rám Harrison kollégám, fejével a villa felé biccentett. Úgy tűnt, hogy tétovázhattam, mert közelebb lépve megpaskolta a vállam. – Amúgy is nemsoká őrségváltás, megleszek addig egyedül.

A lehető legjobbkor.

– Nagyon köszönöm – bólintottam, majd miután sietve átkutattam zsebeimet, és sikeresen találtam egy darab cukorkát, átnyújtottam munkatársamnak. – Egy kis erősítés. Jó munkát! – mosolyogtam rá hálásan, aztán egy percig sem késlekedtem tovább.

Nem tehettem, mert a végén még inába szállt volna a bátorságom. Normális esetben egészen biztosan nem követtem volna el ilyen kockázatos dolgot, de… Samuel Shelby kihozta belőlem ezt az oldalamat. Hogy hajnalok hajnalán egy konyháról kicsempészett tányérral settenkedtem a sötét lépcsősorokon és folyosókon. A szívem egyre inkább utat akart törni magának, ahogy elhaladtam Oscar Franklin szobája előtt, ezzel egyidőben vészesen közeledtem az úticélomhoz is. Lelassítottam a lépteimet, tehetetlenségemben a tarkómat vakarva álldogáltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Ha kopogtam volna, azt bizonyára más is hallotta volna, így végül előszedtem a telefonom, egykézzel ügyeskedve gépeltem be egy üzenetet.

„Ha ébren vagy még, és nem zavarok, beengednél?”

Mielőtt a küldésgombra nyomtam volna, legalább ötször ellenőriztem, nehogy a Moris villa gang csoportba küldjem, majd amíg várakoztam a válaszra, akaratom ellenére is lejátszódott a szemeim előtt a reggeli jelenet. Amikor Oscar Franklin felsorakoztatott minket a konyha kellős közepén, és nyomatékosította, mi itt csak alkalmazottak vagyunk, tartsuk is magunkat ehhez. Nos, amire készültem, nem volt méltó egy Moris villa személyzetishez.

A telefonom képernyőjére pillantottam, kezdtem elfogadni a tényt, hogy feleslegesen szöktem fel az emeletre, amikor válaszüzenet helyett lassan kinyílt a szoba ajtaja. Ahogy megláttam a nagy, sötét szempárt, a szeplős arcot, a kissé rendezetlen tincseket, el is múlt az idegességem. Hisz, sokat beszélgettünk a kvíz előtti időszakban, nem voltunk ám idegenek egymásnak. Bár, hiába ígérte, nem keresett, amíg New Yorkban tartózkodott. Egyetlen üzenetet sem írt nekem, ez pedig különösen rosszul érintett engem, még ha próbáltam is nem magamra venni.

– Abraham? – suttogta kérdőn oldalra döntött fejjel, miközben éppen annyira tárta csak ki a nyílászárót, hogy átférjek rajta.

Hiába dolgoztam a Moris birtokon már egy jó ideje, konkrétan ebben a hálószobában sosem jártam ezelőtt. Lámpát nem kapcsolt, csak a holdfény nyújtott némi világosságot, szótlanul pillantottam körbe. Talán a karizmatikus Bűvész úrral való sörözgetés befolyásolt, hogy igazi úriemberként viselkedjek, és hirtelen nagyon érdekesnek találjam a szoba dekorációját Sammy fedetlen lábai helyett. Bizonyára már alváshoz készülődött, csak egy lenge pólót és alsónadrágot viselt.

– Flynn mondta, hogy nem vacsoráztál, szóval… Hoztam egy kis ennivalót – fordultam szembe vele, egy zavart mosollyal nyújtottam felé a tányért. Nem akartam feltűnést kelteni a szeretett szakácsnőink köreiben, így a saját vacsorám hoztam fel neki. Igaz, kevésbé volt fényűző, mint ami valójában járt neki, de egy kicsivel sem volt kevésbé finom. – Olyan nincs, hogy nem eszel, rendben? – szusszantam fel kissé talán feszülten, ahogy tétován átvette tőlem a porcelántányért.

– Hmm, Abraham Jenkins nem csak a biztonságomért felel, hanem az étkezési szokásaimért is? – kuncogott halkan, miközben a helyiség közepén lévő dohányzóasztalra tette az ételt.

– Hát, haragszom az ilyesmiért. Enni muszáj – vontam össze a szemöldököm szigorú tekintettel, közben követtem minden lépését, ahogy lehuppant az ágyára, megpaskolta maga mellett a takarót, így én is helyet foglaltam. – Illetve, jó ürügy volt, hogy megnézzem, minden oké-e. Flynn nem fejtette ki, hogy mi történt pontosan, de elég súlyosnak hangzott. – Szavaim közben a borostás államat dörzsölve figyeltem ki az ablakon, éppen egy kicsi, sötét felhő úszott el a Hold előtt.

– Már elrendeztem – sóhajtott egy nagyot, majd úgy helyezkedett, hogy félig felém fordulhasson. – Természetesen megint nekem kellett a felnőttnek lennem – forgatta a szemeit, amin muszáj volt elnevetnem magam. – Na jó, igazából csak leszidott az apukám, amiért eljárt a szám, úgyhogy nem hagyhattam annyiban.

Kérdés nélkül elmesélte az ügy előzményeit, én pedig minden egyes szavára odafigyeltem. Megértettem Shelby úr érzéseit, Nevin döntését is, a történetben egyedül egy valami hagyott bennem kérdéseket. Amilyen hamar feloldódott a társaságomban a hívatlan látogatásom ellenére, gondoltam, rákérdezhetek.

– De Sammy, az világos, hogy apukátok miért reagált úgy, ahogy. De te miért mondtad el Nevinnek, ha megkértek rá, hogy ne tedd? Miért akartad, hogy rosszul érezze magát? – válogattam meg a szavaimat, félve pillantottam szépséges arcára. Olyan erős személyisége volt, tartottam tőle, hogy magamra haragítom.

– Ah, mindenki ezt kérdezi – nyúzta az arcát nyűglődve, eltúlzott mozdulatokkal, majd kihúzta magát, elkomolyodva sütötte le a szemeit. – De eddig senkinek sem mondtam el az igazat. Féltékeny vagyok rá.

Ahogy kimondta az okot, lefagyva pislogtam magam elé. Nem igazán tudtam ezt hová tenni, és csak remélni tudtam, nem amiatt, amire gondoltam. Ne. Csak ne Flynn barátom miatt…

–  És idegesít. Húzza a száját meg minden, amikor inkább örülnie kéne. Én például nagyon élném, ha ilyen izgalmas indokom lenne csókolni, érinteni valakit – sóhajtott fel ábrándosan, amire akaratomon kívül is elnevettem magam. Egészen aranyos volt, ahogy erről panaszkodott, és közben meg is könnyebbültem. – Nyugodtan nevess csak ki – vette fel velem a szemkontaktust bíráló tekintettel.

– Szóval csak rosszindulatú voltál, mert te kihasználnád a helyzetet – mosolyogtam rá játékosan, amire félrepillantott. Talán ezúttal ő volt jobban zavarban kettőnk közül?

– De már bocsánatot kértem. Belátom, hogy nem mindenki lehet olyan szabadszellemű, mint én – nevette el magát végül ő is, majd egy nagy sóhajjal támaszkodott meg tenyerein maga mögött.

– Sok tapasztalatod van? – kérdeztem rá különösebb átgondolás nélkül, kihúzva magam átmozgattam kicsit befeszült vállaimat.

– Hát, sok helyen jártam már, ahol sok emberrel megismerkedtem. Volt pár udvarlóm, igen – válaszolt bármiféle feszengés nélkül. Ahogy lesütöttem a szemeimet, pont megakadt a tekintetem a combját is borító tetováláson, aminek láthattam korábban egy részét. Éreztem, ahogy égni kezd az arcom, annyira túlfűtött hatást keltett a törzsi minta, csak és kizárólag az elhelyezés miatt. Mit művel velem Samuel Shelby, hogy önkéntelenül arról képzelgek, hogyan mutathat az a tetoválás teljes egészében? Úgy éreztem, hogy mindent tudni akarok róla. Hogy senki más ne létezzen, aki nálam jobban ismeri őt. De attól tartottam, sok ellenfelem volt, én pedig még nagyon az elején tartottam.

– Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg a kínosan hosszú csönd után. Bólintására megköszörültem a torkom. – Mik a terveid? Mármint... Most, hogy beköltöztél ide. Már nem szeretnéd beutazni a világot?

Szavaim hallatán egy nagy sóhajjal fordította fejét az ablak felé, elmélázva bámulta az éjszakát. Szinte a csillogó szemeibe volt írva, hogy még mindig hívogatta a messzeség, a szabadság. A levegővételeimet is visszafojtottam, ahogy vártam, hogy összeszedje a gondolatait.

– Most úgy érzem, hogy itt a helyem, de... Sok dolog van még, amit szeretnék megtapasztalni – ragyogott fel arca. És ha ez egyáltalán lehetséges, csak még szebbnek láttam, ahogy az álmairól mesélt. – Például sarki fényt nézni Izlandon, áthajózni a Drake-átjárón, Puerto Rico tengerpartján táncolni valakivel a Reggaeton Lento-ra...

Egy halk szusszanással hajtotta le fejét, lemondó szomorúság jelent meg arcán. Nem értettem, hogy miért nézett így, amikor számomra evidens volt, a Moris vagyonból mindezt meg tudta volna valósítani. Nem szorult rá többé, hogy egy hátizsákkal nekivágjon az ismeretlennek. A problémát inkább talán a "valakivel" jelentette. Mintha egy konkrét személyre gondolt volna, aki elérhetetlennek bizonyult számára. A távolság miatt azonnal be is ugrott az új-zélandi srác, akiről mesélt. Tudnom kellett.

– Kérdezhetek még valamit? – pillantottam rá félszemmel, és már előre féltem, hogy nem fog tetszeni a válasza. – Milyen az ideálod?

Szemmel láthatóan váratlanul érte a kíváncsiskodásom, időközben sztoikussá vált arckifejezése azonban teljesen megváltozott. A reménytelenül romantikus lelkületével természetesen szívesen megválaszolta kérdésem, egyik kezét a szája elé helyezve nevetgélt először, majd ábrándos tekintettel kezdte listázni.

– Magas, kicsit idősebb, széles vállú, sötét hajú...

Ahogy sorolta a jelzőket, úgy raktam össze a fejemben a képet a bosszantóan tökéletesen kinéző maori srácról, aki egzotikus arcvonásaival minden bizonnyal levette a lábairól Sammy-t, azért engedte meg neki, hogy ilyen intim helyeken bélyegezze meg őt a saját keze alkotásával. Ahogy sejtettem. Valósággal fizikai fájdalmat éreztem a mellkasomban, ahogy sikeresen feldühítettem magam a gondolattal. Samuel még ekkor sem fejezte be, de nem is tudtam odafigyelni a szavaira.

– Borostás, csodaszép zöld szemek – vigyorodott el álmodozó arckifejezéssel, én pedig nem tudtam parancsolni magamnak, a mondanivalójába vágtam.

– Tartod még a kapcsolatot a tetoválóművész úrral? – kérdeztem rá elkomolyodva, kidekorált combja felé biccentve. Nagyon nem volt rám jellemző ez a számonkérő viselkedés, éppen elkezdtem volna bocsánatot kérni, amikor Sammy égető szemekkel bámult rám, majd hirtelen feltérdelt az ágyon, hogy közel húzódjon hozzám, arcomat a tenyerei közé fogva döntötte homlokát az enyémhez.

– Rólad beszélek, Abraham Jenkins! – emelte fel a hangját egy kicsit, amivel belém rekesztette még a levegőt is.

A tenyereim automatikusan a vékony derekára csúsztak, a szemeimet lehunyva élveztem ki közelségét, az érintését, ahogy arcomat simogatta. Az egészen felhevült pillanatot egy nagyon hosszú, csendes perc követte. Mintha megállt volna az idő, csak éppen annyira, hogy valamennyire fel tudjam fogni, nem értettem félre a jeleket, amiket küldött felém. A vonzalma nagyon is kölcsönös volt, de hirtelen nem is tudtam, hogyan fejezhetném ki felé.

– Most én kérdezek. Mi a szeretetnyelved? – mormolta halkan, lassan a sarkaira ülve, így még jobban a kezemre esett, hogy a karjaimba vonjam törékeny testét.

– Nos, azt hiszem… Az ajándékozás. Szeretek adni – válaszoltam rövid gondolkodás után, tetőtől talpig libabőrösen, ahogy közben egyik kezével az arcélemet, az állam vonalát cirógatta.

– Akkor adhatnál nekem egy csókot.

A határozott, egyszerre édesen huncut kijelentés hallatán elképesztően hevesen kezdett dobogni a szívem. Túl jól hangzott a szép kis szájából ez a mondat. És kit akarnék becsapni? Amióta először megláttam őt… Sokszor eljátszadoztam a gondolattal. Már egy hónapja Samuel Shelby volt a titkos fantáziám alanya. Sosem hittem, hogy egyszer valósággá válhat, azután, hogy felült arra a távolsági buszra. Én készen álltam lemondani róla. Hogy folytathassa a világkörüli útját, élhesse a kalandos életét és ne legyen hozzám kötve.

Felszusszanva folytattam oldala simogatását, a szemeimet lehunyva hajoltam rá a kívánatos ajkakra, de az érintkezés előtti pillanatban megálltam. Bármennyire is elhomályosította a tudatom a közeledésével, bármennyire is akartam, hirtelen rossz érzés lett úrrá rajtam.

Én csak egy szolga vagyok ezen a birtokon. Akit Oscar Franklin emberszámba sem vesz, a kedve szerint megalázhat, amikor csak akar. Még saját szobám sincs. És bajba keveredhetek egy ilyen affér miatt.

Hogy lehettem volna méltó a Moris vagyon egyik örököséhez?

Akinek sok dolga volt még a világ minden pontján.

Éreztem, hogy megremegett a csókomra várva, halkan felsóhajtva simítottam egyik tenyerem arcára. A temperamentumából ítélve úgy sejtettem, más helyzetben már letepert volna az ágyra, de most türelmes volt. Bár már talán pont kezdte elveszíteni a türelmét.

– Nem lehet, Sammy – suttogtam ajkaira, bűntudatosan lehajtott fejjel húzódtam el tőle pár fülsüketítően néma másodperc után. – Nem lenne helyes – ejtettem le magam mellé karjaimat, nem is mertem az arcára nézni.

Lélekben felkészültem rá, hogy hevesen fog reagálni, de felülmúlta minden képzeletem. Egészen más irányban akarta folytatni a dolgot. Mögém helyezkedett, szinte a szívdobogását is éreztem, ahogy mellkasa a hátamhoz nyomódott.

– Ab… Tudom, hogy évek óta Franklin szabályai szerint létezel, de… Merj élni, szórakozni egy kicsit. A kedvemért, jó? – támasztotta meg állát a vállamon, egyik kezével a karomat simogatta, a másikat viszont gátlástalanul csúsztatta combomra, majd miután érzékelte, hogy nem bánom érintését, kínzó lassúsággal az ágyékomra simította tenyerét.

Egy elnehezült sóhaj közben nyíltak el ajkaim. Képtelen voltam megállítani őt, még ha kezdtem is zavarba jönni a tény miatt, hogy csupán egy apró érintéstől kezdtem lázba jönni. Lassan pillantottam le ölemre, a vékony ujjak lágyan cirógatták enyhe merevedésem. Hogy csinálta? Hogy közel harmincéves, tapasztalt férfi létemre elérte, hogy úgy reagáljon rá a testem, mint egy szűz tinédzsernek.

– Samuel – suttogtam a szoba félhomályába, miközben gyengéden csuklójára fogtam, így megállítva az illetlen, de annál izgatóbb simogatását. – Mit ne mondjak, megnehezíted a dolgom – nevettem el magam zavaromban. Nem tudtam, hogyan tovább. Talán csak el kellett volna hagynom a helyszínt? Akkor biztosan örökre megharagudott volna rám.

– Szóval komolyan gondoltad, hogy nem lehet – sóhajtott egy nagyot, csalódottan, miközben inkább csak átölelt hátulról, lapockámhoz bújt arcával. Valósággal pillangókat éreztem a gyomromban, és közben szörnyen éreztem magam a saját helyzetem miatt.

– Nagyon sajnálom, Sammy, de gyakorlatilag a főnököm vagy, így…

Képtelen voltam befejezni, mert attól tartottam, hogy mérges lesz, újra duzzogni fog, de ismételten meglepett. Egy-két percnyi csend után elengedett, felkuncogva került mellém, hogy az ingem gallérjára fogva magával ránthasson, fölé kerülve támaszkodtam meg feje mellett egy apró sóhajjal, és akármire is készült, nem izgultam miatta, mert éppen elvesztem a holdfény által megvilágított, csillogó szemekben. Haragudtam magamra, amiért ez volt az első gondolatom, de annyira gyönyörű volt, ahogy alattam feküdt. Nem bírtam ki, egyik kezemmel selymes hajába túrtam, lassan fésülgettem az ujjaim közé csúszó tincseket.

– Ab, hisz akkor mi lehetünk a modern Annie és George! Ez olyan izgalmas – vigyorodott el ábrándos tekintettel, miközben nagy lendülettel átkarolta a nyakam, közelebb húzva magához apró puszikkal borította be arcom mindkét oldalát. Egy hitetlenkedő mosollyal hagytam, és ahogy eszembe jutott, mennyire csodálta azt a múltszázadi szerelmet, kellemes melegség áradt szét a testemben. Végül is… Ha erről álmodott...

– De akkor nem mondhatod el senkinek – mormoltam halkan, amire visszaejtette fejét a takaróra, izzó szemekkel állta a tekintetem. – Ha te leszel az én titkom, én is lehetek a tiéd – vezettem másik kezem hosszú, vékony nyakára, hüvelykujjammal végigsimítottam telt ajkait, elidőzve alsó ajkán. Nem. Egyszerűen nem tudtam ellenállni.

Mindketten tudtuk, hogy szörnyű a titoktartásban. De az a forró csók, ami végül elcsattant a Moris villa falain belül, megpecsételte az egymás felé tett ígéretünket.

Jóleső sóhajjal szakítottam meg ajkaink játékát, egy elégedett mosollyal néztem le rá, halkan elnevettem magam. Egy másik ígérettel is tartoztam neki.

– Ja és... Előre szólok, hogy nem vagyok jó táncos.