Samuel szavai hallatán rögtön Nevinre szegeztem a tekintetem, lassan tolta fel magát ülőhelyzetbe, arcán pedig egyszerre látszódott összezavarodottság és rémület. Egy nagyot szusszanva paskoltam meg combját az ajkaimat összeszorítva, az empátiámat kifejezve felé. Csak sejtettem, mi lehetett az oka Shelby apuka kiborulásának, és valamilyen szinten meg is értettem, de inkább megtartottam magamnak a véleményem.

– De én… Nem akartam megbántani – szólalt meg szaggatottan Nevin, erősebben megszorítva a kezében lévő telefonját. Lesújtottnak tűnt. Azt mesélte egyszer, amióta csak örökbe fogadták őt, sosem ellenkezett a szüleivel, sosem haragudtak egymásra. Kezdett összeszorulni a szívem a kétségbeesett szemek láttán.

– Hát, ezt ne nekem mondd – fonta össze a karjait az ajtóban ácsorgó Samuel. A szemöldökömet összevonva méregettem az idősebb testvért. Egyáltalán nem segített ez az ellenségeskedés.

– A fenébe már, felhívom – súgta maga elé lehajtott fejjel, majd sietős léptekkel készült elvonulni a helyiségből nyíló fürdőszobába. Gondoltam, megpróbálom megnyugtatni előtte, nehogy valami meggondolatlant mondjon az igazsággal kapcsolatosan, egy nagy sóhajjal tápászkodtam fel az ágyról, karja után nyúltam, de éppen kicsúszott ujjaim közül ingjének selymes anyaga.

– Nev, szerintem először beszéljük meg mi – kezdtem volna felvezetni, de meg sem hallotta, szokásához híven becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

Szuper. Egy napja sem költöztünk be, de már ajtócsapkodástól zengett a villa. Egy nagyot sóhajtva engedtem le a vállaimat, majd a lehető legbírálóbban néztem Samuelt, ahogy leültem a földre, hátamat a sötét diószínű ajtónak támasztva. Természetesen kíváncsi volt, hogy mi lesz ebből, úgyhogy szavak nélkül betessékelte magát, a kanapé támlájának dőlve várt. Mégis mi oka volt ennyire idegesnek lennie? A szemeimet lehunyva döntöttem a fejem az ajtólapnak, ekkor megütötte a fülem a tompa tárcsázás hangja, amely egészen közelinek érződött. Talán… Nevin éppen ugyanebben a pozícióban ücsörgött az ajtó túloldalán. Még levegőt venni is alig mertem, hogy halljam, miről beszélnek majd, de hamar világossá vált, a fürdőszoba akusztikája miatt annyira nem is kellett fülelni. Hosszú-hosszú másodpercekig csak kicsengett, majd végre fogadásra került az újdonsült Rivers hívása.

– Kincsem, minden rendben? – szólalt meg először Shelby apuka, egyértelműen próbált jókedvet színlelni, de orrhangja elárulta őt.

– Apa, én… Nem akartam fájdalmat okozni neked – csuklott el Nevin elgyengült hangja.

Pár másodpercnyi feszült csönd. Aztán a vonal túlvégéről szipogás hallatszott, majd egy szomorkás nevetés.

– Azt az árulkodós fajtáját Samuelnek! – Szinte láttam magam előtt, hogy hogyan mosolygott, miközben ezt mondta. – Ne aggódj, kincsem, nincs semmi baj. Csak váratlanul ért. Azok után, amit egészen kiskorod óta mondtál, én…

– Igazából… – kezdett volna magyarázkodni, de apukája közbeszólt.

– Semmiség, jó? Egyáltalán nem akartam, hogy bárki is lásson így, nem akartam elrontani az örömöd meg bűntudatot ébreszteni benned, Nevinem. Ne is beszéljünk róla, csak felejtsd el – beszélt lágy, kedves hangon.

– De nekem mindig azt mondtátok, hogy ne tartsam magamban, ha valami bánt, szóval most rajtad a sor. Kérlek!

Nevin valamivel határozottabb szavait megint egy pár másodperces csönd követte, aztán Shelby úr megadóan sóhajtott.

– Nem akartam így reagálni. Csak tudod, amikor Sammy-t annak idején elvittük az első napjára az iskolába, és úgy mutatkozott be magától a tanárnéninek, hogy ő Samuel Shelby, az volt életem egyik legszebb pillanata. És a lelkem mélyén mindig vártam, hogy te is… – Egy szipogásba fulladt a mondat, pár másodpercre síri csönd ült a helyiségre. – Hogy te is fel akard majd venni a nevem egyszer. De tiszteletben tartottam a döntésed, hisz én tudom a legjobban anyáddal együtt, hogy a vér sem számít, ha családi kötelékről van szó, akkor egy név meg főleg nem.

– De akkor miért sírsz, Apa? Ez nekem is nagyon fáj – szólalt meg Nevin olyan keservesen, hogy valósággal összeszorult a szívem.

– Nem sírok – nevette el magát esetlenül, megremegő hangon. – Olyan butaság jutott eszembe, hogy talán nem voltam jó apukád egész idő alatt. És hogy biztosan elrontottam valamit. De tudod mit, kincsem? Tényleg szereted azt a fiút?

A kérdés hallatán rögtön elszorult a torkom, ki is pattantak a szemeim, Sammy is felém kapta könnyáztatta arcát. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől féltem jobban. Nevin esetlegesen gyanús válaszától, vagy attól, hogy ennyire átlátszó volt az egész szituáció, hogy még Shelby apuka is elbizonytalanodott, és rajtam vezeti majd le a dühét. Egy nagy szusszanás hallatszott csak a túloldalról.

– Érdemes arra, hogy az én gyönyörűségem viselje a nevét? – tett fel egy újabb kérdést Shelby úr, miután nem érkezett válasz rögtön.

– Szeretem, Apa.

Furcsán lezsibbadt az egész testem a halk válasz után, zavaromban a hajamba túrva hajtottam le a fejem. Inkább nem is akartam látni, hogy milyen arcot vágott a sógorom. Talán nem volt teljesen meggyőző a kamu hitvesem gyámoltalan hangja, de ebben a pillanatban már az is ünnepelni való volt, hogy nem esett ki a szerepéből.

– És nem rontottál el semmit. Jobb apukát nem is kívánhatnék nálad. Tudom, hogy nem vagyok valami jó abban, hogy kifejezzem az érzéseimet, főleg szavakkal, de mindig is hálás voltam, amiért megkaptalak titeket az élettől – szólalt meg megint Nevin, hangja olykor megremegett egy kicsit. Az ajkaimat összeszorítva bámultam magam elé, és csak azon kattogott az agyam, mennyire intenzív lehetett ez a pár nap legjobb barátom számára érzelmi szempontból. Aggódtam érte, hogy túl sok lesz neki.

– Jól van, kincsem, neked elhiszem minden szavad – nevetett halkan, talán kicsit boldogabban Shelby apuka, beleszipogva, majd megköszörülte a torkát. – Nem kellett volna ennyire felfújni a dolgot, sajnálom, hogy elrontottam a kedved. Mesélj inkább, milyen a villa? Nagyon szép, igaz? – terelte a témát, Nevin pedig egész szűkszavúan, de válaszolt a kérdéseire, folytatta az üres, de valamivel jobb hangulatú csevegést.

Egy nagy sóhajjal tápászkodtam fel a padlóról, lassan lépdeltem el az esti sötétségbe burkolózott birtokra néző ablakig. Fullasztóan kínos csend ült közénk Samuellel. Egy cinikus mosoly jelent meg az arcomon, még ha ő nem is láthatta. Éppen kárörvendően közölni akartam vele, hogy az öccse valószínűleg jól le fogja őt szidni, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Fordultam egyet a tengelyem körül, a szeplős világutazó ekkor már úton volt a szobánk ajtaja felé.

– Itt van még? – kérdezte tőlem Nevin halkan, miután engem látott meg először, szavak nélkül biccentettem a nyílászáró felé.

Azt gondoltam, Samuel gyáva lesz, és elmenekül, de nem, megállt az ajtó előtt, a szemöldökét összevonva állta a fölé magasodó öccse tekintetét, aki egészen higgadtan sétált oda elé. Érzelemmentes arckifejezéssel ragadta meg a díszes kilincset, kirántotta az ajtót, szabad kezével elkezdte kitessékelni a hivatalan vendéget.

– Látod, Samuel Shelby? Na, pont ezért nem jöttünk ki jól soha egymással! Miért kell feleslegesen csinálni a drámát? – emelte fel a hangját Nevin, és habár eddig a pillanatig a nyakamat behúzva figyeltem az eseményeket, jobbnak láttam, ha odasietek. Sammy meg sem tudott szólalni, a küszöb túloldalán ácsorogva hagyta, hogy testvére ráfogjon a pulóverének a gallérjára. – Mi bajod van velem?! – kiabált rá, amire most már muszáj volt közbe lépnem. Vissza kellett fognom a harcias nyuszifiúmat.

A gondolatra egy hangtalan nevetéssel léptem mögé, hátulról ragadtam meg vékony karjait, szorosan fontam rájuk ujjaimat, hogy egy lépést hátra tudjam őt húzni, majd érintésem gyorsan nyugtató simogatássá változott, ahogy végre elengedte bátyját.

– Nyugalom, Nev – mormoltam a vállának támasztva állam. Samuel pár pillanatig szótlanul bámult maga elé, majd elsietett a hosszú folyosón.

Barátom egy nagy szusszanással tépte ki karjait érintésemből, becsukta az ajtót, majd szembe fordult velem. Rögtön szemeit figyeltem. Jó, szerencsére ő nem sírt…

– Ti ketten. Ti vagytok az életem megrontói – vágta hozzám először az ajtó felé mutatva, majd rám, amivel elérte, hogy én is indulatosan válaszoljak. Minek kellett balhézniuk? Ha ezt az egészet hallották a személyzetisek, biztosan erről fog pletykálni mindenki. És most már engem is bele akart vonni a drága Nevin Rivers.

– Mert én most mit csináltam? – tártam szét karjaimat értetlenül, és az előbbi jelenet után véletlenül az én hangerőm is feljebb csúszott.

– Talán elfelejtetted, hogy ez az egész miattad történt? – vette elő a leggúnyosabb hangnemét.

– Nem én kértelek rá, hogy felvedd a nevem – vontam vállat.

– Hát, már meg is bántam, elhiheted – sóhajtott egy nagyot, amire muszáj volt elnevetnem magam. Hihetetlen.

– Valóban? Te, Samuel és az apátok nem vagytok vérrokonok, de nagyon hasonlítotok, ugyanúgy túlreagáljátok az egészet. Ez csak egy név – csóváltam a fejem, és közben meg is fogalmazódott bennem valami. Mielőtt kimondhattam volna, megszólalt Nevin.

– Mondod te, aki egy évtizede kitagadta az édesanyját szintén egy név miatt – vágott vissza, nekem pedig a torkomon akadt a levegő. Persze, hogy tudta, mit kell mondani. Egy pillanatra elnyíltak az ajkaim.

– Ezzel nem tudok vitatkozni – bólintottam elismerően, majd egy lépést közelebb léptem hozzá, felpillantottam dühtől izzó szemeibe, kezeimet a hátam mögé raktam. – De legyen. Isten ments, hogy a szükségesnél tovább „belekényszerítselek” ebbe a házasságba. Egy hónap. December tizedikén beadjuk a válókeresetet. Addig kiderítem, hogy mit titkol Franklin.

Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, még mindig ki volt pirosodva a szóváltás miatt, állta a szemkontaktust.

– Jó.

Csak ennyit súgott maga elé, majd kikerülve engem Bonnie játszósarka felé vette az irányt. Egy nagy szusszanással néztem alakját, ahogy nekem háttal leült a szőnyegre. A nyuszija hosszú füleit simogatta, teljes csöndben. Gondterhelten masszíroztam orrnyergemet, majd tettem pár lépést az ajtó felé, ráfogtam a kilincsre.

– Azt hiszem, nemsoká tálalva lesz a vacsora. Lejössz?

– Nem vagyok éhes.

A rideg válasz hallatán beletörődően szusszanva hagytam el a szobát. Ennyi idő után megtanultam, hamarabb túlteszi magát rajta, ha hagyom egyedül duzzogni. Igyekeztem barátságos mosolyt varázsolni a képemre, ahogy az étkezőhöz közeledve egyre több szolgálóval találkoztam össze. Nem néztek rám furcsán, talán mégsem hallotta senki, hogy mit műveltek a mostohatesók? Egyenes háttal sétáltam be a mozgalmas helyiségbe, egyre több dekorációval, tányérral és evőeszközzel telt meg a hosszú asztal. Pedig úgy tűnt, ezen az estén egyedül kell vacsoráznom. Kellemes melegség járt át, ahogy minden Moris villa alkalmazott széles mosollyal köszöntött.

– Nagyon köszönöm a kemény munkát – paskoltam meg egy mellettem elhaladó inget és mellényt viselő, alacsony férfi vállát, aki egy aranyozott tálcával egyensúlyozott.

Az étkező lassan kiürült, csupán egy hölgy állt meg a duplaszárnyú ajtó mellett, fegyelmezetten, egyenes háttal állt készenlétben, ha esetleg kérnék még valamit az asztalra. Egy halk sóhajjal foglaltam el a helyet, ahol ebédnél is ültem, szánakozva néztem a másik kettő teríték felé. Mielőtt neki láttam volna a mai fényűző vacsorának, eszembe jutott az ígéretem, amit magamnak tettem a kvíz előtt. Aki ebben a villában lakik, dolgozik, az az én családtagom lesz. Kivéve talán Oscar Franklint. Intettem az ajtónál ácsorgó fiatal lánynak, aki oda is sietett.

– Miben segíthetek, uram? – hajtott fejet egy halvány mosollyal, de látszólag izgult.

– Hogy hívnak? – kérdeztem rá, miközben egyelőre félretettem az evőeszközeimet.

– Lisa – válaszolt félénken, fehér kötényének szélét morzsolgatta ujjai között. Fényes, sötétbarna haja kontyba volt kötve, a Moris villa egyenruháját viselte, bordó, térdig érő ingruhát. Egészen biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam.

– Hány éves vagy, Lisa? – mosolyodtam el, lesütött szemeit figyelve.

– Tizenkilenc – bólintott egy aprót. Ahogy belegondoltam, nekem milyen volt az életem három évvel ezelőtt, ennyi idősen, egy pillanatra elméláztam. Még nem tűnt valóságosnak, hogy ennyi küzdelem után az álmomat éltem.

– És mióta dolgozol itt? – álltam fel közben az asztaltól, és a villa egyik legtágasabb tere, a szalon felé vettem az irányt, biccentettem, jelezve, hogy kövessen.

– Tizenhét éves koromban jöttem ide az édesanyámmal. Elsie néni utolsó éveiben ő volt az ápolónője. – Válasza után halkan felsóhajtott. Bizonyára sokkal több minden volt ez a két mondat mögött, de nem volt megfelelő a pillanat, hogy beszélgessünk, bármennyire is szívesen tettem volna.

– Lisa, kérlek, szólnál a többieknek, hogy jöjjenek a szalonba? Mindenkinek – pillantottam rá hátratett kezekkel, ahogy az utolsó lépéseket tettük meg az úti cél felé.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy képtelenségnek gondolta a kérésem, mintha mondani is akart volna valamit, de végül csak fejet hajtott, és elsietett a konyha irányába. Volt is egy tippem, hogy miért lepődött meg annyira, így már elő is vettem a telefonomat, ahogy a fényes virágmotívumokkal díszített kanapéra ülve vártam. Szinte lehetett hallani, hogy mikor ért körbe az információ, a kertre nyíló ajtón keresztül az ügyeletes biztonsági őrök és a kertészek érkeztek, a főfolyosó felől a konyhai személyzet, a helyiség túloldalán lévő ajtón keresztül a takarítók és a pizsamát viselő éjszakai műszakos őrök, akik valószínűleg éppen nemrég kelhettek fel. Egy körülbelül harminc-negyven főből álló tömeg sorakozott fel, tanácstalanul néztek egymásra, kivéve Abraham barátomat, aki mosolyogva figyelt engem. Az elegáns cipőm kopogására abbamaradt az összezavarodott sugdolózás, eléjük sétálva állapodtam meg. Ebben a pillanatban igazán Riversnek éreztem magam.

– Kedves mindenki! Köszönöm, hogy itt vagytok. Bizonyára már mind tudjátok, de szeretnék bemutatkozni személyesen is. Flynn Rivers vagyok, Elsie Anne Moris rokonának férje, és bár csak sejtem, hogy mentek a dolgok itt ezelőtt, mostantól minden más lesz. Habár Elsie néni és a korábbi Moris generációk emlékét őrzi a villa, a falakon lévő képek, a berendezési tárgyak, szerintem itt az ideje, hogy kicsit kilépjünk a múltból. Hogy szokott eljutni az információ egyik helyről a másikra a hatalmas birtokon? – tettem fel egy kérdést, amire a kedves arcú, teltkarcsú szakácsnő válaszolt.

– Hát hogyan, a hagyományos módon, személyesen – nevetett fel jóízűen, persze, én már tudtam a választ. Szemeimmel Lisát kerestem, aki szemmel láthatóan is ki volt fulladva, miután közvetítette a kérésem a munkatársainak.

– Vegye elő mindenki a telefonját! Csinálunk egy nagy, családi csoportchatet. Vicces felhasználónevet beállítani erősen ajánlott – vigyorodtam el szórakozottan, miközben én is előkaptam a mobilom.

Egy boldog mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy a fiatalabbak segítettek az idősebbeknek, közben izgatottan beszélgettek, nevettek, és úgy éreztem, igazán megtelt a villa élettel. Szerettem azt gondolni, hogy Elsie néni is ezt szerette volna. Hogy ne legyen óriási különbség a szolgálók és a gazdagok között. Hogy emberekként létezzünk egymás mellett. Páran mosolyogva pillantottak felém, összesúgtak. Ha esetleg néhányan szkeptikusak is voltak, reméltem, jó benyomást keltettem mindenkiben.

Egy ideig beszélgettem még leginkább a konyhai dolgozókkal, a középkorú hölgyek anyáskodva sürgettek, hogy azért mégiscsak vacsorázzak, és biztosítottak, hogy újra lesznek melegítve a fogások, mire asztalhoz ülünk. A többesszám felesleges volt ezen az estén, de azért az is hangulatos volt, ahogy egyedül, a csend békességében fogyaszthattam el a finomabbnál finomabb ételeket. Vacsora után személyesen köszöntem meg a szakácsnőknek az ínycsiklandó falatokat, és megkértem őket, tegyenek félre két adagot, ha esetleg később mégis megéhezne a testvérpár.

Éppen elindultam volna a lépcső felé, hogy megnézzem, az „erdélyi herceg” abbahagyta-e a duzzogást, amikor megrezdült a zsebemben lévő telefonom. Ahogy megláttam azt az üzenetet, amit egész délután vártam, egy megkönnyebbült mosoly fagyott az arcomra. Végre.

Legalább ötször eltévedtem, ahogy teljesen egyedül kószáltam a közvetlenül a villából nyíló melléképület irányában. Ezen a környéken volt Abraham barátom kedvenc rejtekhelye. Igaz, egyáltalán nem volt titkos, de általában egy lélek sem járt errefelé, főleg éjjel. A kazánház mellett kialakításra került egy sötét kiszögellés, amely megmunkált fából készült padokkal volt szegélyezve, bizonyára pihenőhelyként szolgált a fűtést intéző munkások számára. A helyiséget a túloldalon igényesen feldarabolt, bekészített tűzifa töltötte ki, egyetlen fényforrás a hatalmas üvegajtón bejövő holdfény volt. Alig kellett várnom pár másodpercet, megérkezett a jóképű biztonsági őr, kezében két üveg sörrel.

– Végre tudok gratulálni az esküvőhöz, Rivers úr – vigyorgott rám, miután felkapcsolt egy kislámpát, amely halvány, meleg fénnyel árasztotta el a kis ülősarkot, mintha egy satnya tábortűz gyúlt volna. Felszusszanva rakta le a földre az italokat, kitárta a karjait. Fogadtam ölelését, egy keserű nevetés közben paskoltam meg hátát.

– Inkább ne is beszéljünk róla – sóhajtottam fel, ahogy megszakadt az ölelés, és helyet foglaltunk a keskeny padokon, fogadott bátyám kérdő tekintettel figyelt engem.

– Flynn, még egy napja vagytok házasok, mégis mi történt? – csóválta a fejét nevetve, közben előhúzott a zsebéből egy sörnyitót, pár pillanat múlva oda is nyújtotta nekem az egyik üveget. Milyen régen vártam már egy ilyen pillanatot!

Mielőtt válaszoltam volna, elraktároztam a tényt, hogy ezek szerint nem hallotta senki a balhét, feltételeztem, egészen jó lehetett a villa hangszigetelése.

– Az a helyzet, Ab, hogy lassan kezdhetem is összeírni a kérdéseimet a saját kvízemre, mert ezek ketten idejekorán a sírba fognak tenni – kortyoltam bele a hűvös, szénsavas italba, amely vacsora után különösen jól esett.

– Mármint Nevin és? – nevette el magát megint, és bármennyire is siralmas volt a helyzet, már nekem is nevetnem kellett.

– Samuel. Felesleges testvéri dráma, aminek persze én lettem az okozója. Mind a kettő a szobájában duzzog, még csak enni sem ettek.

Szavaimra Abraham félrepillantott, felszusszanva dörzsölte borostáját állán. Mindig olyan furcsán viselkedett, ha szóba került az idősebbik Shelby testvér.

– Tényleg, egészen meglepődtem, amikor megláttam őt az esküvőn. Gondolom, nem akarta kihagyni az eseményt – mormolta halkan, majd felém tartotta az üvegét, koccintottunk, aztán ő is belekortyolt a sörbe.

– Ja, úgy tűnik, a nyakunkon marad.

– Egyébként, el sem tudod képzelni, hogy mennyire jó hatással vagy a személyzetre. Oscar Franklin meg az ajtóból figyelte az egészet. Biztos nem tetszik neki az intézkedésed. Ő például ma reggel ránk parancsolt, hogy ezentúl ti hárman léptek Elsie néni helyére, és ugyanolyan távolságtartónak kell lennünk veletek, mint vele. Idegesnek tűnt.

– Titkol valamit. És feszélyezi a jelenlétem.

Ahogy egy hosszú másodpercre elgondolkodtam ezen, hirtelen eszembe jutott valami. Abraham Jenkinsszel nekünk volt egy megállapodásunk. Húszezer dollárról a segítségéért cserébe.

– Ab – helyeztem felőle eső tenyerem a vállára, egy nosztalgikus mosoly fagyott az arcomra. – Most, hogy sikerrel jártam, megkaphatod a pénzt. Szabad lehetsz Oscar Franklin zsarnoksága alól. Vehetsz egy lakást is akár a városban. Nem kell itt bujkálnunk, ha meg akarunk inni egy sört – nevettem halkan. Igazából, elég hangulatos volt itt, ahogy a szomszéd szobából ide is kihallatszott a tűz ropogása.

Zöld szemei tágabbra nyíltak, mintha már el is feledkezett volna mindarról, amit megbeszéltünk. Szabad kezét az enyémre rakta, szélesen mosolygott.

– Hogy mehetnék el pont most, amikor ti itt vagytok? És a pénzre sem tartok igényt, Flynn. Nem lenne helyes, hisz mi már szinte fivérek vagyunk.

Mielőtt bármit reagálhattam volna, mindkettőnk telefonja megrezdült. A szemöldökömet ráncolva nyúltam érte, a Moris villa gang nevű csoportchatbe érkezett egy üzenet Abraham közvetlen kollégájától. Miszerint látogatóm érkezett, egy szőke úriember, szövetkabátban. Hirtelen olyan boldogság öntötte el a szívem, hogy nem bírtam visszafogni egy boldog nevetést.

– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön – sóhajtottam fel boldogan, miközben gyorsan begépeltem, hogy engedjék be, illetve irányítsák a szalon felé.

Barátomat egy pillanatra magára hagyva, szinte futva közelítettem meg a találkozóhelyet. Édesapám a belső térben gyönyörködve nézelődött, úgy sétálgatott felemelt állal, mintha ez az egész az övé lett volna. Amint meglátott, udvariasan fejet hajtott előttem, de bajusza alatt szórakozottan somolygott. Egyszerűen nem bírtam ki, túl sok emlék tört be az elmémbe, rögtön egy szoros öleléssel köszöntöttem.

– Rivers úrfi, jó estét – köszöntött úgy, mint egy igazi úriember. Egy nagy mosollyal néztem fel rá.

– Jó estét, Bűvész uram – viszonoztam egy biccentéssel, majd kabátjának ujját megragadva húztam magammal a kazánház felé. Milyen jó lesz, ha csatlakozik hozzánk! – Apa, éppen összeültünk egy barátommal sörözni, örülnék, ha velünk tartanál.

– Mindenképp, fiam, túl sok mindent kell bepótolnunk – mormolta halkan, miközben inkább átkarolta a vállam, a hajamba puszilt. – Hogy vagy, minden rendben? – kérdezte útközben. Még most sem tudta feldolgozni az agyam, hogy Levi Rivers visszatért az életembe. Hallhattam a hangját. Ahogy a fiának szólít.

– Fogjuk rá – sóhajtottam fel, de mielőtt hosszabb választ adhattam volna, megérkeztünk.

Abraham azonnal felpattant a padról, hogy kezet fogjon apámmal.

– Jó estét, uram, sokat hallottam önről, és egészen szürreális találkozni önnel. Abraham Jenkins vagyok – mosolyodott el kissé esetlenül, amire apám megpaskolta a tarkóját.

– Örülök, Jenkins úr. Biztonsági őr talán? – nézett rám félszemmel, amire bólintottam.

– Az én beépített emberem – nevettem halkan, miközben mutattam, hogy foglaljunk helyet. Levi Rivers kettőnk közé ült le, kabátját gondosan lehelyezte maga mellé. Törtfehér inget és barna öltönynadrágot viselt, hozzá illő mellénnyel. Még a régi zsebórája is nála volt.

– Akkor, ha jól értem, semmi akadálya, hogy most rákérdezzek, mi az oka az érdekházasságnak, aminek a szemtanúja voltam – hümmögött fel, miközben a kezét nyújtotta az én üvegemért, én pedig nagyon szívesen megosztottam vele az italt és az információkat is.

Nagyvonalakban elmeséltem neki, hogy egy újságcikkel indult az egész, egy naplóval folytatódott és hogy hogyan jutottunk el idáig. Persze, kihagytam a történetből Babilont és a hozzá köthető összes szégyenfoltomat. Érdeklődéssel hallgatta, illetve sajnálatát fejezte ki Nevin felé, amiért belegabalyodott „ebbe”. És az „ebbe” alatt egy Rivers férfira gondolt. Éppen arról meséltem, hogy Oscar Franklin titkol valamit, amiről azt hiszi, hogy tudom, és hogy ennek a kulcsa talán a százéves Suzanne lehet, amikor felkapta a fejét.

– Suzanne? Suzanne Badeaux? Nem mondjátok srácok, hogy még mindig él az öreglány? – döbbent le teljesen, mi pedig összezavarodva pillantottunk össze Abrahammel.

– Ismered őt? – kérdezett rá a sármos biztonsági őr elképedve, aki engedélyt kapott a Bűvész úrtól, hogy tegezze.

– Kaszinós körökből, igen. Tizenöt évvel ezelőtt találkoztam vele utoljára, egy pókerasztalnál ültünk, és hát ő egy jelenségnek számított akkoriban – bólintott. Éreztem, ahogy felszökik a pulzusszámom. Az apámon keresztül egészen biztosan össze tudnánk hozni vele egy találkozót!

– Apa, úgy örülök, hogy itt összeértek a szálak. Beszélnem kell Suzanne asszonnyal, amint csak lehet. Tudsz segíteni?

Arra számítottam, hogy rögtön igent mond, de nem, mélyen elgondolkodva simogatta pontosan befésült bajuszát. Csillogó szemekkel figyeltem őt, hirtelen vette fel velem a szemkontaktust.

– Legyen. De kérek valamit cserébe – komolyodott el, én pedig nyeltem egy nagyot. Tipikus Rivers.

Feszült csönd ült közénk. Lassan lehunyta a szemét, majd a tenyerei közé temette az arcát. Aggódóan simítottam tenyerem vállára, keserves hangon kezdett beszélni.

– Békíts ki az anyáddal, fiam! Mert még most is megőrülök érte.