Ha már a nászéjszakánkat nem is szeretkezéssel töltöttük, álmatlannak legalább álmatlan volt az éjjel. Az én részemről biztosan.

A hotelszobánk ablakain Boston esti fényei szűrődtek be egyetlen fényforrásként, így a félhomályban láthattam Nevint, ahogy a hátán fekve, lecsukott szemekkel pihent. Meggyőződésem volt, hogy már régóta aludt, nekem viszont nem jött álom a szememre. Pedig majdnem minden körülmény megfelelő volt a kimerítő napok utáni ellazuláshoz. Meztelen felsőtestemhez kellemesen simult a szállodai takaró hűvös selyemhuzatja, a párna vastagsága és keménysége mondhatni tökéletes volt, a matrac minőségére sem lett volna panaszom, csupán… Elszoktam az ilyesmitől. Mintha nem találtam volna a helyem. Hiányzott a kanapém. Meg talán a gondolataim is túl hangosak voltak az apámmal való találkozás után.

Egy feszült szusszanással, még kimerültebben fordultam át a másik oldalamra, a takarót visszarántva magamra. Már legalább egy órája próbáltam elengedni magam, de nem ment.

– Ha tovább folytatod ezt a fészkelődést, lerúglak innen – szólalt meg Nevin, továbbra is csukott szemekkel, a hosszú néma csend után pedig annyira megijesztett ezzel, hogy valósággal össze is rezzentem.

– Azt hittem, alszol – motyogtam halkan, hevesen kalapáló szívvel, ezúttal a hasamra fordulva. Legalább tizedjére az elmúlt fél órában.

– Szerinted? Egy órája csak a takaró susogását hallom. Meg hogy vergődsz. Elfelejtetted, hogy hogy kell ágyban aludni, vagy mi van? – húzta fel magát félig ülőpozícióba morgolódva, majd egy kis nyújtózkodás után felkapcsolta az ágy melletti kislámpát.

– Pont erre jutottam én is. Meg az igazat megvallva, egy kicsit ég a gyomrom a pezsgőtől – gondolkodtam el, amire szinte idegből kihúzta a fejem alól a párnát, unott képpel rázta fel, majd magasabbra igazította.

– Ülj fel akkor – dorgált meg, amire szót is fogadtam. Ha már megzavartam a pihenését, nem akartam tovább idegesíteni őt. Az ágytámlának és a párnának dőlve fújtam ki magam, szótlanul méregettük egymást, Nevin vállát vakarta lenge, fehér pólója anyagán keresztül. Sötét karikák ültek a bíráló szemei alatt.

– Amilyen fáradtak leszünk reggel, legalább hihető lesz, hogy egész éjjel csináltuk – nevettem halkan, Nevin tekintete fedetlen felsőtestemre csúszott, nagyon komoly volt az arckifejezése.

– Meg ha azokat meglátja valaki, azt gondolja majd, hogy durván szeretjük – biccentett fejével az oldalamat borító foltok felé, amelyeket kedves ismerősöm, Babilon Junior okozott. A zúzódások, véraláfutások már enyhén zöldes árnyalatot viselve kezdtek elhalványulni. Nem voltam ám büszke rájuk. Ösztönszerűen húztam magamra a takarót, félrepillantottam.

– Hát, Babilon Junior élő bokszzsákon szeret gyakorolni – szusszantam fel egy szánakozó vigyorral a képemen.

– Ugye nem fogsz többet velük üzletelni? Akár komoly bajod is eshetett volna, nem is gondoltam, hogy ennyire…

– Nev. Mindketten tudjuk, hogy megérdemeltem. Amint lesz egy szabad fél óránk holnap, elmegyek Babilonhoz, és kifizetem a tartozásom. Lezárul az üzletünk – vágtam a szavába, amire összeszorította ajkait. Éreztem arcomon tekintetét.

– Szerencsére. Mondjuk, helyette van egy új ügyed – vezette fel a témát óvatosan.

Mivel úgyis ébren voltunk, megfelelőnek tűnt a pillanat, hogy beszélgessünk kicsit. Egyértelműen kíváncsi volt, mit éreztem az apámmal való találkozás után, de nem akarta addig felhozni a témát, amíg nem győződött meg róla, hogy szívesen megosztom vele. És az igazat megvallva, még annyira hihetetlen volt az egész, hogy magam sem tudtam volna mit mondani. De egyébként is, nekem is volt egy kérdésem felé. A fejemben lévő káoszból kitűnt egy bizonyos történés, amire nem találtam válaszokat. Már egészen hosszúra nyúlt közöttünk a csend, kamu hitvesem pedig mintha elszégyellte volna magát, amiért Rivers úrra célozgatott, nem is késlekedtem tovább a tématereléssel.

– Nev… Miért tetted? Miért vetted fel a nevem? – mormoltam halkan, arcvonásait fürkészve. Egy pillanatra lesütötte szemeit, majd az ujján lévő aranykarikát forgatta, természetesen, megint halvány pír jelent meg arcán.

– Nem nagy ügy. Gondoltam, így hitelesebb – vont vállat, de egy pillanatra elcsuklott a hangja. Összevont szemöldökkel, gyanakvó tekintettel próbáltam nyomást gyakorolni rá. Volt még mit tanulnia hazugság téren a kedves férjétől.

– De azt mondtad nekem, hogy nem adnád oda semmiért az egyetlen örökséged. Nagyon megleptél, hogy ekkora áldozatot hoztál a színjáték miatt.

Szomorkás somolygásra húzta ajkait, kíváncsian döntöttem oldalra a fejem.

– Ilyet mondtam? – hümmögött fel. Persze, semmire sem emlékezett arról az alkoholmámoros éjjelről. – Nos, valóban így gondoltam, de… Sokat agyaltam ezen, miután kiderült ez a Moris rokonság dolog. Semmit nem tudok arról a két emberről, akik nem tudtak felelősséget vállalni a saját gyerekükért, akit a világra hoztak. Hogy kik ők egyáltalán, rossz emberek-e, büszke lennék-e, ha tudnám, kiknek a vére folyik az ereimben? Nekem ők senkik. Miért kéne ragaszkodnom a Keller névhez? Amikor még téged is sokkal inkább a családomnak tartalak, mint azokat az idegeneket.

Monológja végére annyira elhalkult, hogy még a felerősödött szívdobogásom is már-már túlharsogta hangját. Egyszerre éreztem fájdalmat és melegséget a mellkasomban. Bármilyen mesterien is lepleztem mindig, mielőtt megismertük egymást az egyetemen, én is így éreztem magam. A családom, akikkel megszakítottam a kapcsolatot, a kontinens másik végében éltek, az apám börtönben volt, én sem tartoztam senkihez. Tagadhatatlanul jól esett, hogy számára is ilyen fontos volt a barátságunk, még ha sokat hibáztam is az elmúlt egy évben, majdnem minden nap az idegeire mentem és még hátba is szúrtam őt.

– Megölelhetlek? – ültem fel egyenes háttal, lomhán felé nyúlva. Egy cinikus mosoly váltotta fel félénk arckifejezését, lazán dőlt bele karjaimba. A helyszín és a hiányos öltözetem miatt kissé kínos volt az első másodpercekben, ahogy hátát simogattam, de igyekeztem ezt félretenni. Úgy hittem, mindkettőnknek szüksége volt erre az ölelésre.

– Legalább most rákérdeztél. Ne lepődj meg, ha lebukunk Franklin előtt, ha olyan magánakciókat csinálsz, hogy reagálni sem tudok rá hirtelen – paskolta meg a hátam halkan nevetve. – Végre az enyém vagy – figurázta ki az oltár előtt elhangzott szavaimat, amire egy őszinte hüledezéssel válaszoltam.

– Ha nem vetted volna észre, éppen vigasztalni akartalak, kedves Nevin – döntöttem homlokomat vállához rájátszott nyűglődéssel. – És te meg viccet csinálsz belőlem. Szép.

– Jól van, csak tudod, hogy nem szeretek érzelgősködni – nevetett továbbra is, majd egyik keze tarkómra csúszott, figyelmeztetően megpaskolta. – Fárasztó napunk lesz a költözés miatt, próbáljunk meg aludni most már.

Sietve húzódott el a karjaim közül, haját a füle mögé igazítva nyúlt oda a lámpa kapcsolójához. Egy nagyot sóhajtva csúsztam le vízszintes pozícióba, amint újra sötét lett, a párnába belesüllyedve bámultam a plafont, az utolsó elhangzott mondaton agyaltam. Miért fáradnánk el annyira, ha összesen van két-három táskányi holmink?

– Jó éjszakát, Flynn – húzta magára a takarót Nevin is, le is hunyta a szemeit. Sosem értettem, hogy tudott ilyen könnyen elaludni a hátán fekve, látszólag most is erre készült. Nekem túlságosan hiányzott a hátamat támasztó kanapétámla.

– Neked is – mormoltam vontatottan, alvótársam erre az ágy halk nyikorgása közben átfordult az oldalára.

– Na, gyere akkor – mondott csak ennyit, amit nem is tudtam hová tenni hirtelen.

Odakaptam a fejem, az éjszakai város fényei Nevin széles vállát, hátát rajzolták ki előttem, és akkor rögtön megértettem. Egy pillanatra sem hezitáltam, én is az oldalamra fordultam, majd addig kúsztam hátrafelé, amíg oda nem tudtam támasztani a hátam barátoméhoz. Még a kedvenc alvópozícióját is képes volt feladni azért, hogy a pót-kanapéháttámlám legyen.

Egy gyermeki mosollyal az arcomon csuktam le szemeimet, és ha elvonatkoztattam Nevin testhőjétől, egészen olyan illúziót keltett, mintha a szokásos helyemen lennék, így már sokkal könnyebben jött álom a szememre.

A tudatalattim alvás közben is kivetítette elém a délceg Rivers úr alakját, néhány kiskori emlékemet élhettem át újra, és ez reményt adott. Reményt, hogy talán egyszer minden olyan lesz, mint régen.

Mire legközelebb kiszakadtam a valóságba, már halvány napfény világította meg a hotelszobát. Lassan nyitogattam szememet, közben nagyot nyújtóztam, újdonsült férjem a helyiség túlvégében lévő tükör előtt fésülte haját, majd egy laza kontyba kötötte azt. Ahogy megcsillant a fény a gyűrűsujján lévő karikán, hirtelen nagyon valóságosnak tűnt a tény. Mi tényleg összeházasodtunk. Flynn Rivers házasember lett.

Egy hitetlenkedő fejcsóválás közben keltem ki a kényelmes, felmelegített ágyból, hűvös borzongás futott végig fedetlen felsőtestemen.

– Jó reggelt, látom, jól aludtál – somolygott szórakozottan a már törtfehér inget és sötét farmernadrágot viselő Nevin, ahogy felém fordult.

Amint komótos lépteimmel közelebb értem, tükörképemen egy valóban kisimult, kipihent szélhámos köszönt vissza rám, arcomon a párna textúrájának lenyomatával. Talán meg sem mozdultam egészen reggelig.

Barátom unszolására gyorsan tértem be a fürdőszobába készülődni, még várt ránk egy közös reggeli a szálloda éttermében, aztán rengeteg napirendi pontunk volt. Mind közül a legfontosabb Oscar Franklinnel, egy nyilatkozattal és pár millió dollárral volt kapcsolatos. Már csak ha belegondoltam, hogy végre megkaphatom a méltó jutalmam, beleremegett a szívem is, az arcomról pedig le sem lehetett vakarni a vigyort. A nyüzsgés és az időpont miatt arra következtettünk, hogy már csak mi hiányoztunk az asztaltól, így amint a luxuskinézetű folyosó végéhez közeledtünk, határozottan megragadtam Nevin kezét, összefontam ujjainkat. A vendégeink kórusként köszöntöttek minket, Samuel és Judy Rivers között foglaltunk helyet végül. Anyukám ezen a hideg novemberi reggelen is nagyon elegánsan ült asztalhoz, nyoma sem volt az esti kiborulásának. Amint letelepedtem mellé, belém karolva bújt oda a vállamhoz. És én nem tudtam tenni ellene semmit. A Shelby szülők jókedvűen kérdezgették fiaikat, hogy mit ennének szívesen, Samuel öccsét figyelve emelgette szemöldökét, minden bizonnyal a nászéjszakánk részleteire lett volna kíváncsi, a Rivers hercegnők egymással csacsogtak, Oscar Franklin, a felsorakozott biztonsági őrök, Burton úr, mind engem figyeltek. Nem akartam megszégyeníteni anyámat mindenki előtt, így nem reagáltam rá. Fel sem tudtam fogni, hogy tudott még mindig ennyire ragaszkodni hozzám. Pár percre talán kiült az arcomra, hogy nem tudtam mit kezdeni a hirtelen rám zúdított anyai szeretettel, és nem akartam, hogy Franklin félreértse, így a következő pillanatban megfogtam hitvesem kezét az asztal alatt, számhoz húzva a kézfejére pusziltam, közben le sem vettem a szemem egyre pirosodó arcáról.

– Na, régen te is ilyen csillogó tekintettel néztél rám mindig, mint Rivers úrfi a kicsikénkre – intézte szavait Shelby anyuka férjének, játékos bosszankodással.

– Milyen „régen”? Most is így szoktam, asszony! – válaszolt vissza nevetve a férfi, majd vastag karjával átkarolta feleségét, szórakozottan ölelte magához.

Ezek szerint sikerült hitelesnek lennem. A mostohatesók halkan nevetve reagáltak nevelőszüleikre, én pedig meglehetősen zavarba jöttem, de szerencsére nem is kellett hozzászólnom a párbeszédhez, mivel megérkezett a bőséges reggeli.

A napindító étkezés jó hangulatban telt, még ha egy szót sem szóltunk egymáshoz anyámmal, akkor is. Volt időm gondolkodni, és meg is hoztam egy döntést. Csak meg kellett várnom a megfelelő alkalmat, hogy megosszam az illetékessel.

A reggeli végére érve előjött a Levi Riverstől örökölt folytonos szereplési kedvem, úgyhogy a székemről felállva mondtam egy rövid köszönőbeszédet a vendégeknek és a személyzetnek, akik mind hozzájárultak ahhoz, hogy az esküvőnk napja ilyen varázslatos legyen, zárásként mindenkinek csodaszép napot kívántam. Nevin és Sammy is a fejüket csóválták a műsorom láttán, így elhaladva mögöttük, mindkettőjük haját összeborzoltam, anyukámnak biccentettem az étkező kijárata felé.

Először megszeppent, de aztán sietve tolta el magát az asztaltól, súgott valamit lányainak, majd fejét leszegve, gyors léptekkel zárkózott fel mellém. A folyosó egy csendesebb zugában félrehúzódva állapodtunk meg, félrepillantva várta, hogy én szólaljak meg először. Kezeimet nadrágzsebeimbe csúsztatva méregettem őt.

– Meddig maradtok Bostonban? – kérdeztem rá komoly arckifejezéssel, amire rögtön kiült arcára a végtelen szomorúsága.

– Még pár napig. Amíg fizetitek a szállást – sóhajtott halkan. Röviden bólogatva vettem tudomásul, hogy megvalósítható a tervem.

– Jó. Majd meglátogathatnátok minket a cambridge-i villában valamelyik nap. Meg elmehetnénk vásárolni is.

– Persze, fiam, nagyon szívesen töltünk veled…

– Igazából nem csak ezt akartam mondani – vágtam a szavába, majd előhúztam a telefonom a zsebemből. A mosolya fokozatosan fagyott le arcáról. – Megadod a bankszámlaszámod? Utalok majd egy kis pénzt később – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

Még mindig haragudtam az anyámra, természetesen nem tűnt el a tíz hosszú évig tartó távolságtartásom hatása a kapcsolatunkra, de azt nem hagyhattam, hogy ugyanolyan életet éljenek, hogy a hónap végére már spórolniuk kelljen az ennivalóval is, amíg én egy villában töltöm a napjaimat dollármilliomosként. Bár volt egy gyenge próbálkozása visszautasítani a segítségem, hallani sem akartam róla, és ezúttal röviden viszonoztam is ölelését, ahogy a derekamat szorította, újra és újra köszönetet mondva.

Fájt elbúcsúzni a gyönyörű hercegnőimtől, még ha csak egy-két napra is szólt, én, Nevin, Bonnie és Sammy már úton is voltunk az albérlet felé a szokásos fekete autóval, hogy összepakolhassunk minden holmit, amit szeretnénk magunkkal vinni az új otthonunkba. Gyermeki izgatottságtól dobogott hevesen a szívem, ahogy már csupán pár perc választott el a régi életemtől.

Mint mindig, ezúttal is megborzongtam a hatalmas épület fehér homlokzata láttán. Éppen leparkoltunk a villa formára igazított sövényekkel keretezett udvarában, amikor telefonom megrezdült a kezemben. Üzenetem érkezett Oscar Franklintől.

„Délután egykor Cambridge hivatalának konferenciatermében sajtótájékoztatót ad a Moris vagyon örököse. Készüljön fel rá!”

Amint elolvastam, ezernyi gondolat jelent meg a fejemben, hogy mit és hogyan kéne mondanom. Mások lehet beijedtek volna egy ilyen nyilvános szerepléstől, főleg úgy, hogy a szóban forgó vagyon öröklődése nem tisztán történt, de hatalmas szerencséje volt a Moris villa intézőjének. Semmitől sem kellett tartania.

A csomagjainkat átvették tőlünk, egy fiatal, szobalány egyenruhát viselő hölgy fogadott minket a bejárathoz vezető lépcső alján. Egy önelégült mosollyal a képemen figyeltem a testvérek elámult arcát, ahogy először meglátták a villa belső tereit. Nagyon büszke voltam magamra, amiért sikerült elérnem a célom. Alig vártam, hogy bevezethessem őket a luxus életstílus rejtelmeibe.

A tágas nappaliba érve tekintetem a galériára csúszott. A bajuszos férfi a gyönyörűen megmunkált fakorlátnak támaszkodva méregetett minket, amint felvettük a szemkontaktust, biccentett nekem. Sejtettem, miről lehet szó.

– Mindjárt jövök – helyeztem kezem Nevin derekára egy pillanatra, majd el is indultam a lépcső irányába.

Egészen otthonosan éreztem magam a sötéthangulatú falak között, amelyek annyi történetet tudtak volna mesélni. Egyszerűen imádtam a villa hangulatát. Fellépcsőztem az első emeletre, rutinosan indultam meg Oscar Franklin szobája felé. Ahogy arra számítottam, az íróasztala mögött ült, előtte egy köteg papírral és vagy öt darab egymás mellé lehelyezett tollal. Ezúttal biztosra ment.

Halkan elnevettem magam, ahogy becsuktam magam mögött a duplaszárnyú ajtót, felemelt állal lépdeltem el az asztalig.

– Itt van minden tulajdonátvételi lap, amelyet csak alá kell írnia. A sajtótájékoztatóval kapcsolatosan pedig, én fogok beszélni, aztán röviden ön is megoszthat pár gondolatot. A saját maga érdekében remélem, egyértelmű, hogy amennyiben ámokfutásba kezd, és a Moris család hírnevét, megítélését rontja a sajtó előtt, súlyos következményekkel számolhat. És gratulálok az esküvőhöz, Rivers úr – mondta az utolsó mondatot úgy, mintha nehezére esett volna ezt kiejtenie a száján. Még a szeme is megrándult egy pillanatra.

– Értettem. És köszönjük szépen – vigyorodtam el, már egy tollal a kezemben.

Olyan sokáig tartott minden egyes nyilatkozatot aláírni, hogy félő volt, az első nyilvános megjelenésünk előtt éppen annyira lesz időm, hogy átöltözzek. De nem érdekelt. Elképesztően boldog volt a szívem, ahogy a birtokok, az autók, a bankszámlák mellett is a következő név szerepelt.

Flynn Rivers.

Amint végeztünk a papírmunkával, és Oscar Franklin kelletlenül kezet fogott velem, hatalmasat dobbant a szívem. Végre. Tényleg megcsináltam.

A bajuszos úr adott egy gyors útbaigazítást, hogy merre találom a hálószobánkat, majd nem is húztam tovább az időt, útnak indultam megkeresni a hitvesemet, aki nélkül mindez nem sikerült volna. Legszívesebben végigtáncoltam volna az odáig vezető utat, mintha egy videoklipben lettem volna, de igyekeztem moderálni magam. Még a kezem is remegett egy kicsit, ahogy lenyomtam az aranyozott kilincset. A hálószobánk ajtaja egy egészen félreeső helyen volt, a második emeleten. Minden bizonnyal ez lehetett Elsie Anne Moris lakrésze, előtte pedig a mindig aktuális családfőé. Ahogy benyitottam, egy igazán idilli kép tárult a szemeim elé. A nagy belmagasságú helyiség halványzöld falait sötét parketta szegélyezte, az igazi vintage stílusú és a modern bútorok ízléses összhangja időutazásközeli hangulatot keltett, akit pedig kerestem, éppen a hatalmas, hófehér csipkefüggönnyel takart ablak előtt ácsorgott. Nevin a Moris birtokra nyíló kilátást csodálta, talán fel sem tűnt neki, hogy megérkeztem. Pár pillanatig figyeltem őt, aztán Bonnie dobbantásának hangjára vettem észre, bizony számára is jutott hely a szobában, az egyik sarokban valóságos nyuszibirodalmat alakítottak ki neki.

– Most már hivatalos. Ez itt mind a miénk – szusszantam fel, ahogy hátrakapta rám a fejét. Nem tudtam visszafogni az izgatott vigyorom. Ellágyult tekintettel támaszkodott neki az ablakpárkánynak, engem fürkészett szemeivel.

– Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy megcsinálod. Hihetetlen vagy – csóválta a fejét.

– Vagy szimplán csak Rivers – vontam vállat, majd egy boldog nevetéssel fordultam egyet a tengelyem körül. – De még mennyire hogy Rivers – sóhajtottam fel ábrándosan.

– Jól van, készülődnünk kell – biccentett a szoba közepén lévő kanapé felé, amin ott hevert két ruhazsák. – Mint kiderült, készíttettek nekünk egy másik szettet is, hétköznapi viseletre. Azt üzente Franklin a személyzettel, hogy ezeket vegyük fel.

Fél óra múlva Samuel kíséretében voltunk úton a helyi hivatal épületéhez, én fekete öltönyt viselve, Nevin sötétszürkét kapott. Láttam rajta, hogy izgul, ami érthető volt, nem volt hozzászokva az ilyesmihez, de megnyugtattam, neki egy szót sem kell szólnia, csak álljon ott mellettem, és ha úgy hozza a helyzet, fogja meg a kezem. Persze, ezt nem a sofőr előtt beszéltük meg.

Felemelő és valamelyest nosztalgikus érzés volt testőrök kíséretében sétálni, az igazi Moris rokon viszont inkább feszélyezve érezhette magát. Majd megszokja. Azt sajnáltam, hogy Abraham barátom ezúttal nem tartott velünk, de boldogan gondoltam bele, ettől a naptól kezdve a mi furcsán megalakult csapatunk akár minden egyes nap összetalálkozhat.

A fényűző konferenciaterembe lépve újságírók hada várt ránk, rögtön megtöltötték a teret a kamerák villódzó fényei, ahogy felléptünk az emelvényre. Samuel a háttérben meghúzódva figyelt minket, bátorítóan – vagy csipkelődve, nem tudhatom – megpaskolta öccse karját. Oscar Franklin a mikrofonnal ellátott pódiumhoz lépett, mi, a friss házasok mögötte állapodtunk meg. Egyenes háttal, komoly arckifejezéssel, Nevin felől eső kezemet derekán tartva vártam. Félszemmel is láttam, hogy rögtön elkezdett kipirulni, zavarában halványan elmosolyodott.

– A Moris család vagyonának sorsát illetően rengeteg megkeresést kaptunk az elmúlt napokban, így most, hogy lezárult a hivatalos procedúra, közölném az Elsie Anne Moris végrendelete alapján megrendezésre került kvíz eredményét. – Oscar Franklin érdes hangjának hallatára abbamaradt a sajtó zúgolódása, csak a kamerák kattogása adott háttérzajt a nyilatkozatnak. – Elsie Anne Moris negyedik másodunokatestvérének menyének lánytestvére, Marcelina Marshall egyetlen fia, született Nevin Keller és annak törvényes házastársa Flynn Rivers a mai napon átvették Cambridge városunk nagymúltú Moris családjának minden tulajdonát. A temetésen megjelent családtagok, barátok, kedves ismerősök részvételét ezúton is szeretnénk megköszönni, és hogy méltó szertartás keretein belül tudtunk elbúcsúzni a szeretett örökösnőtől.

A beszéde után egy biccentéssel jelezte, hogy átadja nekünk a szót, egy torokköszörüléssel léptem oda, Nevin hátradobta az arcába lógó tincseit, majd éreztem magamon tekintetét, egy lépést közelebb húzódott hozzám. Hirtelen még több vaku világította meg arcunkat. Ekkora felhajtást...

– Nos, üdvözlünk minden jelenlévőt! Jómagam, Flynn Rivers, és kedvesem, Nevin Rivers, megígérhetjük minden cambridge-i polgárnak, hogy a Moris vagyon jó kezekbe került, Elsie Anne Moris munkásságát tisztelve folytatni fogjuk a rasszizmus elleni küzdelmet, adományainkkal segíteni fogjuk a rászorulókat. Mert habár én sajnálatos módon nem találkozhattam személyesen férjem néhai rokonával, tudom, Elsie néni is így szeretné. Kérdésekre nem áll módunkban válaszolni, de köszönjük a türelmüket és a megtisztelő figyelmüket – zártam le magabiztos beszédemet egy széles mosollyal, miközben Nevin finomat alkaromra fogott.

Természetesen azért mégis bepróbálkoztak az információgyűjtéssel, a sok, egyszerre elhangzó kérdés azonban csak egy érthetetlen zajként jutott el hozzánk, Oscar Franklin pedig azonnal jelezte is a biztonsági őröknek, hogy ideje indulnunk. A kisebb tömeg zúgolódása közben egyszerűen kivonultunk a hátsóajtón.

Ezt is túléltük.

Mindketten egy nagyot sóhajtottunk, ahogy kiléptünk az épületből, hideg, enyhén szmogos levegő csapta meg az arcunkat. Samuel szinte odakocogott mellénk, megragadta öccse karját.

– Hé, te... Felvetted a nevét? – kérdezte leesett állal, én pedig halkan elnevettem magam.

– Én is nagyon meglepődtem – mondtam, mielőtt Nevin bármit válaszolhatott volna, de gyorsan eszembe jutott, hogy még tartania kellett a színjátéknak, tekintve, hogy Franklin kutyái voltak a kísérők. Éppen odaértünk a minket szállító autóhoz, úgyhogy egy mosollyal jeleztem a sofőrünknek, ezúttal én szeretném kinyitni a kocsiajtót Nevin előtt. Derekát simogatva vártam, hogy beszálljon, közben Samuel a járművet megkerülve méregetett minket.

– Majd később megmagyarázom – mormolta halkan bátyjának, aki elcsendesedve süllyedt bele a bőrülésbe, a telefonját nyomkodta, még csak rá sem nézett Nevinre.

A hazaút furcsán csendesen telt, és csak sejtettem, hogy ennek mi lehetett az oka. Kezdett rossz előérzetem lenni, de hamar el is múlt, ahogy húsz percnyi utazás után megérkeztünk a Moris birtokra. Bár Nevin zsebébe rejtette kezeit a hideg elől, ahogy odasiettem mellé, csak azért is odaférkőztem az én hideg ujjaimmal, hogy összefonhassuk azokat arra a pár másodpecre is, amíg besétáltunk az épületbe.

Odabent kellemes meleg és finom ebéd illata fogadott bennünket. Amíg leültünk az étkezőasztalhoz, sok gondolat végigfutott az agyamon. Ez még csak a kezdet volt. Nem csak gazdaggá, de tekintélyessé is váltam, az egész város szemében. Alig vártam, hogy megismerjem a személyzet minden egyes tagját, hogy családi legyen a hangulat, persze... Először várt rám egy beszélgetés az intézővel. Túl nagy volt a hatalma a villa falain belül, ezen pedig változtazni szándékoztam.

Három teríték került csak a hosszú étkezőasztal tetejére. Vajon ezelőtt Elsie néni mindig egyedül étkezett, a sok üres székkel körülvéve? Már csak elképzelni is lehangoló volt.

Ismételten az érkezésünkkor minket fogadó, bronzos bőrű lánnyal találkoztunk, ő segített a felszolgálásban is. A Shelby-Keller tesók arcára volt írva, meglehetősen kellemetlen volt nekik, hogy mások szolgálták őket, szinte ugrásra készek voltak, Nevin át is vett egy friss gyümölcslével teli kancsót az alkalmazottunktól. Sebaj, majd hozzászoknak. Boldog ábrándozással figyeltem az étkezőben lógó kristálycsillárt, a kertre néző ablakokat. Ez az igazi élet.

A délután egy részét a szobában töltöttem, elpakoltam a ruháimat a hálóból nyíló gardróbszobában, örömmel töltött el, hogy nem kellett többé egy táskába begyűrve tárolnom a gondosan kivasalt ingeket, öltönynadrágokat. Nevin korábban bevitette magát a belvárosba, volt egy fontos előadása az egyetemen, így volt időm egyedül barátkozni az új szobánkkal. Sammy egy emelettel lentebbről küldözgetett képeket a saját lakrészéről. Hasonlított a miénkhez, de valamivel kisebb volt. Úgy tűnt, élvezte a helyzetet.

„Emlékeztetlek, Rivers, hogy ez nélkülem nem valósulhatott volna meg" – érkezett az egyik kép mellé az üzenet, amin hangtalanul elnevettem magam. Teljesen igaza volt.

„Jól van, Sammyke. Nekem most van egy kis dolgom, lehetőleg viselkedj normálisan, amíg nem vagyunk itthon" – írtam csak ennyit válaszul, miközben lélekben már készülődtem a Babilonnal való találkozóra.

Oscar Franklin átadta a bankkártyákat, kóddal együtt, így miután beugrottam egy belvárosi bankba, bármiféle probléma nélkül ki tudtam venni tizenkétezer dollárt készpénzben. Nagyon furcsa érzés volt, hogy a szokásos utazótáskám ezúttal nem ruhákkal volt kitömve. Ha csak belegondoltam, mennyi pénz birtokában voltam ennyi idő után, szinte beleszédültem. Minden megtett lépésemmel susogott a sok egymáshoz simuló százdolláros, emiatt meglehetősen gyakran magam mögé pillantottam. Már az első napomon paranoiássá tett a gazdagság.

Szörnyű érzés volt odaadni az összeget a kopasz fickónak, de annál inkább volt felszabadító Nevin házának tulajdoni lapjával távozni a virágboltból. Hatalmas kő esett le a szívemről. És ebben a pillanatban az sem érdekelt, hogy Babilon elégedett vigyorgás közben utalt arra, milyen szívesen üzletelne velem legközelebb is.

Mire visszaértem a villába, este hatot ütött az óra, az ajtóban álló biztonsági őrök tudatták velem, Nevin is hazatért korábban, sejtettem, hogy a hálószobánkban tartózkodott, így szinte kettesével lépcsőztem felfelé. Kissé kifulladva estem be az ajtón, hitvesem kényelmes öltözetben hasalt a szaténtakaróval leterített ágyon, telefonjának képernyője világította meg arcát a kellemes, melegfényű félhomályban. Úgy beleillett ebbe a környezetbe!

– Nézd mit hoztam, nyuszifiú – nyújtottam oda neki a fólia alatt kissé bepárásodott tulajdoni lapot egy szipogással, amint átvette tőlem, megtapogattam hidegcsípte, pirosas arcomat és orromat, aztán elkezdtem kibújni a kasmírkabátomból.

– Babilonnál jártál? – kérdezett rá halkan, lassan felülve az ágyban. Heves bólogatás közben léptem közelebb, szemeim véletlenül megakadtak a telefonján. Egy helyi híroldal volt megnyitva, címlapon egy képpel rólunk.

„A titokzatos Moris rokon, az erdélyi herceg és a férje, avagy mi lett a Moris vagyon sorsa"

– Hát ez meg? – nevettem el magam, közelebb hajolva. Éppen elkapták az újságírók azt a pillanatot, amikor elmosolyodott, igazán előnyös fotó lett, de őszintén meglepett, hogy ő került a reflektorfénybe. Amikor ő csak ott állt mellettem.

– Épp mutatni akartam. Nem is Erdélyben születtem – nevette el magát hangtalanul, majd megpaskolta az ágyat maga mellett. – Elég idegen ez nekem, hogy cikkeket írnak rólam, és a történetemet találgatják. Kicsit tartok tőle, hogy megtudok valamit az igazi szüleimről, amit nem szeretnék – szusszant egy nagyot, miközben úgy helyezkedett, hogy egymás mellé ledőlve mindketten láthassuk a cikk tartalmát. Még csak az első mondatot sem olvastam el, amikor kopogás nélkül kinyílt a szobánk ajtaja.

Felkönyökölve azt láthattam, hogy Samuel érkezett, mintha ideges lett volna. Alsó ajkát rágcsálva bámulta a telefonját, amíg becsukta maga mögött a nyílászárót, majd ránk pillantott. Egészen ellenséges volt a tekintete, amit nem tudtam hová tenni.

– Kopogni meg majd Elsie néni szelleme fog, ugye? – emeltem fel az egyik szemöldököm, de talán meg sem hallotta szavaimat.

– Nevin... – emelte nagy, bíráló szemeit öccsére. – Apa összeomlott. Látták a cikkeket, és megtudták, hogy felvetted a Rivers nevet. Anya azt írta, hogy ne mondjam el neked, de már vagy egy órája vigasztalhatatlan miattad. Szerintem neki is tartozol egy kis magyarázattal.